Hinata minden bizonnyal imádja a különleges helyeket, ezért is bökött erre a bizarr kávézóra. Szerintem az egész csaj egy kívánatos fóliába csomagolt furcsaság egy kis hisztivel és makacssággal megspékelve. És elviseltem – sőt, egyáltalán nem is bántam. Érdekesnek találtam, a félénkség és a szelídség szinte az arcára volt vésve, de a szende jelzőt mondhatni semmilyen körülmény mellett nem tudtam volna rávarrni. Kifejezetten forrófejű és türelmetlen volt a lány, sőt, megkockáztatom, erőszakos is – csak nem engedi ki. Ezt az elemzést a randi közben rittyentettem össze magamnak, hála annak, hogy az akadémián pszichológiára is jártam. Aztán meg kellett bizonyosodnom róla, hogy igazak-e a feltevéseim, így a majd’ alulöltözött hölgyecskékkel szemezgettem. Szegény csaj pedig azt hitte, hogy érdekel. Viszont hibátlan volt a kis elemzésem, Hinata arcáról úgy tudtam volna felolvasni az érzelmeket, mintha csak egy könyvet bogarásznék. Kényelmetlen volt neki az egész, féltékeny, sőt, amíg az a vöröske pincérnő körülöttünk lézengett, egyenesen dühös volt.

A fekete kis pukkancs arcmimikája szinte már nevetségesen átlátszó volt – és egyben szórakoztató is. Cigizés közben végig őt figyeltem, de persze csak óvatosan, nehogy feltűnjön neki. Akkor szinte megbűvölt, és meg is feledkeztem a tüdőrontómról – csak öntudatlanul nyúltam a következő szálakért. Aztán a kislányra való tekintettel abbahagytam, a végén még Hinatának is elege lesz az egészből. Ráadásul neki sem a kedvence elfoglaltsága lehet a bagózás.

Szórakoztam egy kicsit vele. És sikeresen fel is bosszantottam ezzel. Ráadásként még itt is akart hagyni a randi közepén – pedig szerintem semmit nem csináltam ezért, csak a tényeket közöltem. Kijelentett, ő nem az én tulajdonom. Kedvem lett volna az arcába vágni egyetlen szót, de úgy döntöttem, nem akarok magamra maradni. Pedig úgy ki akart csusszanni az a még szócska.

Az eperturmix, amit kért, enyhén szíven ütött. Először is a műsor, amit a szívószál lenyalásával vezetett fel, majd az egész lötty ára… ennyiért még én is összedobnék neki pár pohárral! Kezdtem érteni, miért volt tele szmokingosokkal a kávézó.

A kapcsolatunk első lépcsőfoka – ha nevezhetem így – volt ez a beszélgetésünk a múltról. Szóba kerültek az iskolás évek, de szerencsére nem kellett túl sok emlékeit felidézni egyikünknek sem. Szegény lány azonnal nyúlcipőt húzott volna. Főleg, ha folytatja az Akatsukival kapcsolatos információk begyűjtését. A srácok retardáltságától és perverzségétől szerintem el is vitte volna az a kaszás-csuklyás figura – és nem, nem Hidanre gondolok.

A randinak sajnálatos módon túl hamar vége lett. Bosszantóan hamar. Ha akkor nem lett volna ott az a kislány, akkor biztos minimum megcsókoltam volna. De nem jött össze. Csak egy az arcomon turmixszal szétpacsált, de aranyos, hinatás puszit kaptam. Egyetlen értelmes gondolatom az volt, hogy megértem, miért nyalogatta le még a szívószálat is Hinata. Hiába kurva drága a hely, de jól keverik az italt – erős gyanúm volt, hogy rummal is megbolondították azt az epres finomságot.

Hazafelé – valami csoda folytán – mosolyogva indultam. És ez a mosoly nem a gúnytól tocsogott, sőt, nem is a kárörömtől. Kiült az arcomra a boldogság, és még csutakoló kefével sem tudtam volna ledörzsölni a pofámról azt a vigyort. Sasuke első kérdése az volt, hogy mit csináltam, szívtam? A gyomorideges Sakura megértőbb volt, és kiröhögött, de ezzel együtt azt is közölte, mi is a fogadás elvesztésével járó jutalmam – miután lehúzott a félévi fizetésemmel. Másnap fuvaroznom kellett a tanúját. Hazudnék, ha azt mondanám nem örültem neki – mármint a feladatomnak, nem a nulláim rohamos fogyatkozásának.

Reggel beköszöntött az apokalipszis, ami nálam annyit jelent, hogy magamtól ébredtem, és még a csörgőórát sem vágtam a falhoz. Csak aztán a csodás reggelemet egy tényező teljesen megváltoztatta: a fürdőszobába még a rendőri tudományomat és kreativitásomat bevetve sem tudtam bejutni – hiába, a hajtű kontra acélbetétes zár nem jó párosítás -, ráadásként még a nyolcadik vállficamító, faltörő kosokat megszégyenítő megmozdulásom után sem nyílt az ajtó; feladtam. Azt a menyasszonynak csúfolt rózsaszín átokfajzatot sehogy sem tudtam kiimádkozni a fürdőből, így kénytelen voltam drasztikus lépésekhez folyamodni. Az egyik a kollégáim hívása – amiről Sasuke rövidúton lebeszélt –, a másik pedig, hogy a famíliával együtt átcsattogunk az én legénylakásomba. Az utóbbi volt a nyerő opció, bár a szomszédok eléggé megbámultak, ahogy alsónadrágban, egy sebtében felkapott zakóban és mezítláb szarolok a kulcsokkal a bejárati ajtó előtt.

A kalandos reggel, és egy hideg zuhany után azonnal indultam is felcsivitelni Hinatát, de persze akkor már nyoma se volt örömnek az arcomon. Inkább felraktam egy napszemüveget, majd próbáltam nem túl elkínzott pofát vágni. Leesett állát elnézve, sikeres volt az arcátrendezés.

A birtokra visszaérve egyáltalán nem könnyebbültem meg. A kocsiban feszült csend uralkodott, de aztán szerencsére nem nekem kellett párbeszédet kezdeményeznem, mert minden témát hülyeségnek éreztem, ami akkor, vezetés közben az eszembe ötlött. Anyám persze nem kímélt minket, és kedvem támadt hókon vágni önmagam, hogy még annyit sem voltam képes szegény lánynak kinyögni, hogy igazán csinos. Persze ez a hókon vágás csak lelkipofon volt, de abba is elég sok nevelőcélzatot sűrítettem magammal szemben. 

Miután egy újabb majdnem-csókon is átestünk, Hinata végre kitoloncolta az egész ép-kézláb kinézettel rendelkező menybanyát, szóval indulhattunk is a templom felé. Szerencsére most nem volt olyan csend, hogy még a tíz kilométerre a birtoktól is hallani lehetett a volt szobám ablaka melletti fenyvesen tanyázó bagolybá’ huhogását – amitől kicsiként rendszerint be voltam fosva.

Sakura már szinte nevetségesen könnyen forgatta a szavakat, de a serpenyős hasonlat után elgondolkoztam, hogy ne adom-e oda neki rúzs gyanánt a pillanatragasztót. Szerencséjére rövidebb volt az út, mint ahogy számoltam vele. A lánykát az öcsike após-pajtás és apuka gondjaira bíztuk, mi pedig elegánsan beoldalogtunk is a szertartásra – ezzel az indulót is beizzítva. Ilyen a mi szerencsénk. Hinatának kínos volt, engem nem érdekelt túlzottan. Viszont Sasuke idegállapotára rátettünk még egy lapáttal, ami kifejezetten javította a közérzetemet – magyarán egy százdolláros mosoly telepedett az arcomra. Aztán helyet is foglaltunk, majd belibbent templomba a gúnyás Sakura.

A szertartás unalmas volt, szinte végig anyámat vigasztaltam, aki bömbölt örömében, miközben engem szidott és csapkodott – oh, miért olyan erőszakos minden nő? –, hogy én még miért nem jegyeztem el az ő drága kis Hina-chanját. Szerencsémre csak apám és én hallottuk a kiselőadást.

Miután Sasori úgy gondolta, eleget prédikált, kivonult a robosztus templomajtón, mire Sakura és Sasuke egy hangos csókcsatával lezártnak tekintették a férj-feleség témát. Persze a Sasori kedves elköszönése emlékezetes maradt nekem is, és persze Hintaának is – nem mellesleg a szépségem rokonainak is.

Sakuráék időközben kimentek fotózkodni, mi pedig egyedül maradtunk abban a bazi nagy helyiségben. Nem bántam, és olyat terveztem, amit eddig egy barátnővel sem műveltem – pedig nem egy volt. Szépen letérdepeltem elé, és egy pillanatig én is azt hittem, hogy meg akarom kérni a kezét, de aztán csak egy kézcsókra futott. Úgy láttam, ez is elég nagy eufóriát okozott a számára, szóval igen, ezzel szerintem mind a ketten lepecsételhettük, együtt vagyunk.

A lagzi igazán furcsa, már-már ízlésficamos helyen volt – és abban is biztos voltam, hogy erre a két szőkeség beszélte rá az öcséméket. A békazöldes-kávébézses árnyalatok úgy ütötték egymást, mint a cseresznyefán a zöld levelek és az érett termés! Szörnyű volt, ráadásként még szét is ültettek minket Hinatával, így az asztal a lehető két legtávolabbi pontját birtokoltuk – ennél már csak az lett volna jobb, ha Hinata a családjával ül, én meg az enyémmel. Csak röpke harminc asztaltársaság helyezkedett el az Uchihák és a Hyuugák között, hála a múltbéli „kinek a rizse az ízletesebb?” konfliktusoknak. A két klán ki nem állhatta egymást, csak éppen jól titkolták, másrészről ez csak a „felnőttek” rigolyája volt.

A fogások közben majd’ kiverte a szememet Hidan állandó nyomulása szegény lányra, szerencsém volt, hogy Deidara leszerelte egy tánccal – mivel a drága szőkeség homoszexuális volt, ő még felettébb élvezte is a helyzetet, ellentétben a párjával. Aztán meg elkapott a féltékenység – hála a volt, agyontetovált pasijának. Ezt az információt is csak később kaptam meg, miután kifaggattam a Hyuugát – lassan ott tartottam, hogy a többi Akatsukis is odacibálom, úgyis a közelemben voltak. Kétségtelenül élveztem volna azt a szituációt, de ez mellékes.

Miután végre Hinata újra a kezeim között volt, elvittem táncolni. A bátyja vérben forgó szemei és Hinata folytonos pirulgatása elég mulatságos volt, néha nehéz volt megállni egy-egy kuncogást. Hobbim bosszantani másokat – és állatira is élvezem. Miután szépen letapiztam a lánykát, le is parkoltunk a helyünkre, szerencsére mostanra egymás mellett ülhettünk. Hála a Hyuuga-hugica aznap többet nem bolygatta meg a lelkivilágom azzal a rohadt rövid – és elég furcsa – szoknyával. Szeretem, ha egy nő megmutatja az alakját, de ne a második bőre legyen a ruha!

Hajnali kettő környékén mind a ketten idejét láttuk az indulásnak – bezzeg a kis angyalbögyörő nem tudta kinyitni a száját, rövid távon nekem kellett kiactivityznem a mozdulataiból, és észrevenni, ha nem dugom fél órán belül az ágyba, Hinata úgy ájul le a székről, mint egy zsák krumpli. Arról nem is beszélve, hogy Hyuuga-bátyóka el is tiltana tőle. Na, az speciál rohadtul nem érdekelne, de azért kell egy jó pont – a megjegyzem, nálam fiatalabb – bátyókánál. Bár, szívem szerint tovább idegesítettem volna, csakhogy most Hinata testi épsége forgott kockán, amivel nem akartam játszani, nehogy még bibis legyen a térde . A végén még ezért is bömbölne.

Szóval hazavittem. És minden a terveim szerint alakult. Meghívattam magam hozzá, mindezt úgy elintézve, hogy ő akarjon engem felcipelni a lakásába. Színészi tehetségem akkor sem hagyott cserben, szóval tökéletes és feltűnésmentes volt az álcám, simán bedőlt neki. Azért remélem a szomszédja halláskárosult.

Nagy kínok árán sikerült rávennem arra, ami engem igazán izgatott. A lelki terror alatt mindegyik nő megtörik – ez is olyan, mint ahogy olvadoznak már attól is, ha rájuk pillantok. Chö, libanépség.

Táncol nekem, és én most, a jó égbe, itt ülök félmeztelen és mindezt keményen öt perc alatt gondoltam át. Pedig másra is elpazarolhattam volna ezt az időt – és igen, erősen remélem, hogy a szomszéd nénike halláskárosult.

Kénytelen-kelletlen tettem, amit a testem követelt. Egy a rendőr akadémiám megtanult „hogy szereljük le a nőnket” fogással tepertem le, és csókoltam meg. Kellemes csalódás volt, azt hittem – tapasztalat híján – azt sem fogja majd tudni, hogy a számon, vagy éppen az arcomon cuppog-e. Amikor már a hátamat tapizta, elég tetszetős volt a dolog, ráadásként izgató is.

Az érdekfeszítő eszmecserék után – és miután aludtam egyet a melleit párnának használva - úgy döntöttem, elég volt belőlem ennyi egy napra. Szerintem a pulzusa non-stop az egekben volt. Viszont a szemtelenségén most is meglepődtem. Savanyúságfej? Kösz, ez igazán mínuszba tette az egomutatóm. 

Reggel hétkor léptem le. A társasház ajtaján kilépve szinte megkönnyebbültem. Egy igazi kapcsolat! Legutóbb a gimiben volt olyan barátnőm, akit nem dobtam egy-két héten belül. Vagyis, akire ránéztem egy-két hétig. A Lexusba beülve a fejtámlának döntöttem a kobakom, és inkább aludtam egy fél órát, hogy az alkoholszintem csökkenjen, meg egyébként is, úgy éreztem magam, mint a mosott szar. Régen nem éjszakáztam ennyit, mint az utóbbi időben – csak a kapitányságon, de ott elég egy bájmosolyt villantanom a titkárnőnek, és szolgálatban van helyettem is, így nyugodt szívvel húzhattam a lóbőrt.

A telefonom csörgésére ébredtem. Kómásan letapiztam a zakóm zsebeit, – amit Hinata hozott utánam, és nem is véletlen hagytam ott nála – és amint megláttam a nevet a kijelzőn, a szám széle automatikusan rángatózni kezdett. Az is megfordult a fejemben, hogy kivágom az ablakon a IPhonet.

- Mondjad – szóltam bele igen kedvesen.
- Gondolom, akcióztál – csengett öcsikém hangja a túloldalról.
- Ti még repültök? – vontam fel a szemöldököm.
- Biztosan nem történt semmi, túl morci vagy – nyávogta. Imádom, amikor úgy tudunk két különböző dologról beszélni, hogy nem is válaszolunk a másik rohadtul nem a témához kapcsolódó kérdésére.
- Hol hagytad azt a serpenyőmániás átkot?
- Sakurát? Mosdóban van, és menyasszonyi ruhában. Eltart neki egy darabig, gondoltam, addig zaklatlak egy kicsit. Ezek szerint Hinata nem olyan könnyű nőcske, mint amiket általában felszedtél.
- Ha tudni akarod, a mellei igazán kényelmesek.
- Akkor mégis történt valami? – Szinte hallottam, ahogy elmosolyodik.
- Nem, csak megtanultam nyitott szemmel aludni – vontam meg a vállam. – Amúgy miért nem anyut hívod? Valószínűleg ő jobban aggódik, mint én. Szerintem az ötödik poharat töri össze pakolászás közben az anyósoddal együtt.
- Megfogadom tanácsod, de Sakura vissza is ért. Cső!
- Jó gyerekcsinálást! – köszöntem el jó bátyhoz méltóan.
- Majd meglátom.

Azzal kinyomtam. Miután drága öcsém az eddig összekuporgatott agysejtjeimet is kipusztította, úgy döntöttem, hazaindulok. 

Egy Uchihához nem méltó méretű kislakás előtt leraktam a kocsim, majd utálkozva rúgtam be a bejárati ajtót. A szomszéd, Jiraiya névre hallgató ponyvaíró papa rohadtul nem tudott érdekelni, ha problémája van velem, menjen a telefonos lelkisegély szolgálathoz. Nekem aztán papolhat – maximum rácsukom az ajtót. Vész esetén a fegyveres engedélyem fogom meglengetni az orra előtt – már ha ellát egyáltalán addig a mínusz ötvenes szemeivel.

Miután beléptem a szobámba, leszaggattam magamról a piperecuccot, majd fel is kaptam egy laza melegítőt. Pulóverre már nem tellett a múlt havi fizetésemből, így félmeztelen parádéztam ki az erkélyre egy bögre sárkányméreggel a kezemben. Ez legalább feléleszti az agysejtjeimet. Intettem a szomszéd, nyálát csorgató libának, majd inkább bevonultam az asztalhoz. Valamiért nem akartam, hogy megint mustráljon, mint az utóbbi pár év minden napján. Nem jár neki ez a luxus, csak Hinatára tartozik a felsőtestem.

Inkább megráztam a fejem. Kezdek tényleg becsavarodni. A hajamat inkább gyorsan egy szoros lófarokba fogtam, majd elővettem a hivatali mappákat. A különböző bűnügyek leírásait, kihallgatások és jegyzőkönyvek tömkelegét kellett még most átnyálaznom. Bár, erősen kételkedetem, hogy bármire is rájövök még munkaidő előtt.

Az akták tele voltak fölösleges hülyeségekkel. Nem mentem semmire a virágnyelvvel, amit a jegyzőkönyvekben ötven oldalon keresztül rizsáltak. A lényeg annyi volt: lány bátyja akadályozta meg, hogy az apjuk tönkreverje a hölgyemét. Az áldozat nem tett feljelentést, a rokoni kapcsolatokat figyelembe véve – ellentétben a megmentőjével. Azóta is naponta jár a bátyja a kollégámhoz, és állítom, az ötven bizonyítékból, amit összegyűjtött, negyvenkilenccel nem tudtuk megfogni az öreg szélhámost. Azóta is próbálja apucit a sittre tenni.

Mire észbe kaptam, már ott kellett volna lennem a kapitányságon. Szerencsémre, a majdnem-nyugdíjas főnököm –, aki amúgy Sakura apja - simán veszi a késéseket, hiszen ő maga is van, hogy egy órát késik. Másfelől pedig az utódját felesleges lenne lecseszni, ő maga szánt erre a posztra, innentől fogva nincs apelláta. Hiába bolond(os) az öreg, szigorú is egyben.

Nagyot sóhajtva indultam neki a napi rutinnak, hogy aztán karikás szemekkel száljak ki a Lexusból a kapitányság előtt. Nem mondom, hogy utáltam a munkám, de jelenleg szívesebben maradtam volna otthon még egy liter sárkánymérget elfogyasztva, minthogy hallgassam a hülye kollégáim hülye kérdéseit, amikre a választ még egy elsős kiskölök is tudná. De mivel nem lehet kiskorúakat alkalmazni… Esküszöm, néha jobban járnánk a kis szarosokkal.

A hónapok kifolytak a kezeim közül, és úgy telt az idő, mintha valaki legalább tízszeresen felgyorsította volna. December vége volt, mire feleszméltem, kéne valamit Hinatának is venni az ünnep alkalmából. Bár az ősgyökeres japánoknak semmi köze az ünnephez, de azért illik ennyit tenni a barátnőnkért – legalábbis szerintem. Először még úgy gondoltam, hogy sütök neki valamit és egy pár fülbevalóval elintézem a dolgot, de miután az eredmény egy szénné égett kődarab lett, felhagytam a konyhatündéri tehetségem csillogtatásával. A végén csak egy gyémántos nyakláncra futotta, pedig komplett szettet akartam – ha már nincsen süti alapon –, de persze későn mentem, így a gyűrűt, a karkötőt és a fülbevalókat már eladták. És így vált az ajándékom személytelenné, de széppé. Úgy voltam vele, hogy az is valami.

És amire végképp felkaptam a fejem az az volt, hogy huszonnegyedikén a munkahelyemen poshadtam egy rénszarvasos bögrével a kezemben, a Dumb ways to die zenéjét dúdolgatva.

A nyugalmi állapot egészen addig tartott, amíg az egyik gyenge elméjű be nem rontott az irodámba. Lihegve, izzadságtól csapzottan csapott az íróasztalomra, és nehezemre esett nem ráköpni a fél bögrényi kávét.
- Bántalmazás történt! A Fushimi utcájában, a nyolcadik kerületben, a gazdagok paneljében van a hölgyike, akit éppen az apja ver szarrá.
Nem mondtam semmit, az arcomra azonnal kiült a felismerés: abban a tömbben lakik Hinata is! De gyorsan félreraktam a kételyeim, gondolván, biztosan nem ő az, akit megvernek. De azért nem csigaléptekkel vándoroltam a kocsimhoz, hogy kiderítsük, mi is történt igazából a panelben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés