- Ha képtelen vagy megvédeni bennünket, inkább felejtsük el egymást örökre!

A provokálás bejött, elég kegyetlenül hangzott, hogy megbántsam. El is értem vele a várt hatást: az ajtó vádló csattanással zárult, sikerült Sasukét tökéletesen felidegesítenem. Bár bántott a bűntudat, némileg megkönnyebbültem, mert nem akartam, hogy velem legyen. Nem akartam, hogy végignézze a szenvedésem és lássa, amint világra hozok egy olyan gyermeket, aki talán túl se éli ezt az egészet. 

Igaza volt, rájöttem, hogy mindenben igaza volt. Túl sokáig ringattam magam abban a buta álomban, hogy képes leszek egyedül is kezelni ezt a helyzetet. Hiszen még arra se volt elég erőm, hogy megvédjem magam Kabutótól. Még ezt a kilenc hónapot se tudtam tisztességesen végigcsinálni, hanem hagytam, hogy félholtra verjenek és így bántsák a kisbabám.

Ostoba Sakura!

A testemet kínzó görcshullám lassan elviselhetetlenné vált. Hamarosan körém sereglett néhány nővér és egy idős, szigorú tekintetű doktornő vezényelte őket. Utasításokat osztogattak nekem is, hogy hogyan vegyem a levegőt, meg mit csináljak, mikor nyomjak. Ha nem torzította volna el az arcomat a fájdalom, biztos keserűen felnevetek, annyira abszurd volt, hogy azt hitték, képes vagyok ebben az állapotban megadóan követni a parancsokat. Nem, nem figyeltem én már semmire, csak a túlélésért fohászkodtam magamban. Amint kilépett Sasuke a helyiségből, átadtam magam a szenvedésnek. Előtte tartani akartam magam, mert nem szerettem volna még jobban megerősíteni abban, hogy őrültség volt vállalni ezt a babát.
Késő bánat!

Összefolyt előttem minden. Izzadtam, sírtam, sikítottam, vergődtem. Nem számított semmi, csak mielőbb szabaduljak. Végül azt hittem, darabokra szakadok, és tényleg meghalok, de biztattak, hogy nyomjak és csak így tovább… 
Persze rólam lévén szó, elmaradt a habos-babos, cukormázas happy end. Éreztem, hogy a testemből végül sikerült kipréselni a kis szerencsétlent, de elmaradt a magasztos pillanat, nem harsant fel egészséges gyereksírás, hanem síri csönd támadt.

Sasuke újra előkerült, bár az is lehet, hogy egész végig itt volt, csak a körülmények miatt eddig nem vettem észre, most viszont annál inkább fejbekólintott a tudat, hogy mindent látott. Iszonyattal bámult a lábaim közé, aztán falfehéren tántorgott a legközelebbi székig, lerogyott rá és a kezébe temette az arcát.

Azt hittem, itt a vég. 

Miért kellett ezt végignéznie? Miért nem tudott hazamenni és elfelejteni bennünket?

Körülöttem még nagyobb sürgölődés támadt, aztán hirtelen valami szörcsögés félét hallottam. Sasuke azonnal felpattant és hitetlenkedve rohant oda. Akkor láttam meg én is, miért lett annyira izgatott, és nekem is hatalmasat dobbant a szívem. Az egyik orvos éppen élesztgette a tenyérnyi kis véres csomagot, ami vékonyka karjaival, lábacskáival, kék bőrével mindenre emlékeztetett, csak kisbabára nem. Rettegve néztem, hogyan küzdenek az életéért és sírva könyörögtem a Jóistenhez, hogy hagyja meg nekünk.

A fehérköpenyesek hada mind azért serénykedett, hogy besegítsenek a Mindenhatónak, aki végül megkegyelmezett, és megajándékozott bennünket egy gyengécske nyivákolással. Számomra ez a vékonyka hang többet jelentett mindennél, megkönnyebbülésemben még sűrűbben záporoztak a könnyeim.

- Nem kell megijedni! Jóval fejlettebb a baba, mint vártuk, bár nagyon hamar született, így még bármi lehet vele. Azon leszünk, hogy életben tartsuk. Most átvisszük a koraszülött intenzívre és mindet megteszünk érte – mondta az orvos egy biztató mosollyal, majd átadta a nővéreknek a picit, akik bebugyolálták és egy pillanatra megmutatták, aztán elsiettek vele.
- Hogy fogják hívni a kislányt? – érdeklődte a doki, miközben visszalépett hozzám, hogy ellásson, mert az én megpróbáltatásaim a gyerekszüléssel még korán se értek véget. Valószínűleg csak figyelemelterelésnek szánta a kérdést, de be is jött. Döbbenten néztünk össze Sasukéval, mert a kislány szó visszarántott a valóságba és mindkettőnket rádöbbentett arra, hogy mi most tényleg szülők lettünk, az az apró kis csoda pedig a mi kicsikénk. 
- Hinata – motyogtam zavartan a nevet, amit már régen kiválasztottam, de tartottam tőle, hogy Sasukénak nem tetszik majd. Valóban elcsodálkozott, de nem tette szóvá, csak beleegyezően bólintott.
- Szép név – mosolygott ránk az orvos, aztán innentől már teljesen rám koncentrált.


Néhány órával később egyedül feküdtem a kórteremben és hiába voltam halálosan fáradt, képtelen lettem volna elaludni. Minden gondolatom akörül forgott, hogy anya lettem. A felelősség egyszerre rémisztett és töltött el boldogsággal, hiszen új értelmet adott az életemnek. Haragosan bámultam a fölöttem himbálózó infúziót, ami megakadályozott abban, hogy felkelljek, pedig minden vágyam az volt, hogy valahogy elcsoszogjak a koraszülött osztályig, és a saját szememmel láthassam újra a kislányomat, mert még mindig alig tudtam elhinni, hogy él és a helyzethez képest jól van. 

Sasuke már régen elment. Túlságosan zaklatottak voltunk mindketten, hogy beszélni tudjunk, őt ráadásul várták a rendőrök, hogy kihallgassák. Én is számíthattam rá, hogy hamarosan megkeresnek és faggatni kezdenek. Ideges voltam miatta, hiszen nem kenyerem a hazudozás, de az alvilág dolgaiba se akartam belekeveredni, márpedig ha őszintén elmondtam volna az igazságot, akkor óhatatlanul felfedem vele Orochimaru volt embereit és Kabutót, meg persze az Uchiha család kétes ügyleteit.

A nyugtatók végül hatottak és elszenderedtem. Néha hallottam, hogy halkan beszélnek fölöttem, de nem volt erőm kinyitni a szemem. 

- Hahó, ideje ébredezni! – rázogatott néhány óra múlva egy fiatal nővérke. Először meglepődtem, hiszen hosszú ideje cserzett bőrű, morcos szerzetesek keltegettek reggelente, így kellemes változatosságot nyújtott a kedves arc, ami fölém hajolt, de hirtelen meg is ijedtem, hogy vajon milyen sokat aludhattam, és mi lehet közben a kis Hinatával.
- Valaki már nagyon várja az anyukáját – mondta a nővérke mosolyogva, mintha kitalálta volna, mire gondolok.

Megegyeztünk, hogy amint lefürdök, átkísér a koraszülött osztályra, így összeszorított fogakkal ugyan, de viszonylag gyorsan elintéztem a tisztálkodást. Mikor mosakodás közben végignéztem magamon, eléggé elborzadtam. Számtalan vérömleny és zúzódás emlékeztetett a Kabutóval való találkozásra. Szerencsére csontom nem tört, de úgy éreztem magam, mint akin áthajtott az úthenger és legalább ötször oda-vissza tolatott puszta élvezetből. Saját ruhám nem lévén kórházi hálóinget meg köntöst kaptam, de a ropogósra vasalt ruhák kényelmetlenül dörzsölték felsebzett bőrömet és erős fertőtlenítőszagot árasztottak, amit rettenetesen utáltam.

Nem volt messze a másik osztály, nekem mégis nehezemre esett tartani a lépést az altestembe nyilalló fájdalom miatt. Úgy totyogtam a nővér mellett, mint egy kiskacsa. Lassan értünk oda és ez a rövid út elég volt ahhoz, hogy teljesen kimerüljek. A vágy persze hajtott, hogy láthassam a kisbabám, ezért próbáltam leküzdeni a rám törő szédülést, de éreztem, hogy nagyon-nagyon gyenge vagyok még.

Nem voltam felkészülve a koraszülött osztály riasztó látványára. Számtalan gép vette körül a kicsiket, akik egy szál pelenkában pihegtek az inkubátorokban csövekre kötve. Törékeny kis testük látványa mélyen megindított, mellettük pedig szánni való szomorúsággal üldögéltek az elgyötört arcú anyukák, apukák kis székeken feszengve. Mellbe vágott a felismerés, hogy nekem is korai volt az öröm, hiszen ezek a csöppségek még annyira esendőek, hajszálon múlik az életük.

Hirtelen forogni kezdett velem a világ, és ha nem tart a nővér, lehet, hogy össze is rogyok.

- Sakura! – Az ismerős hangra azonnal felkaptam a fejem és Sasuke sápadt arcával találtam szembe magam. Értetlenül bámultam rá. – Gyere, itt van – fogta meg a kezem és húzott magával.

A nővérke biztató mosolya se tudta elűzni a kétségeimet. Remegő lábakkal követtem szerelmemet, aki néhány lépés után megtorpant, majd maga elé tolt, hogy láthassam Hinatát. Szerencse, hogy szorosan fogott. Tegnap a megkönnyebbülés túlságosan megszépítette az emlékeimet: jóval nagyobb, szebb és formásabb babára emlékeztem. Az inkubátorban heverő valami vörös volt és olyan vékonyka, hogy kilátszódtak a csontjai a ráncos bőre alatt. Ijedten néztem, mennyire pici, és azt az apró testét is betakarták a csövek és kötések.

- Itt a fertőtlenítő. Ha megmosod a kezed, benyúlhatsz és megsimogathatod.

Zavarodottan néztem Sasukéra, és akkor fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy vajon mit keres ő itt? Azt hittem, hazament, és többé hírét se hallom, vagy legalábbis hosszú időre lesz szüksége, míg megemészti a fejleményeket. Ehhez képest engem láthatólag sokkal jobban sokkolt a tény, hogy szülők lettünk, pedig korábban annyira vártam ezt a pillanatot.

- Inkább te – hárítottam a javaslatot ijedten, mert azt gondoltam, hogy azzal is kárt okozhatok a kicsinek, ha megérintem.

Furcsa volt látni Sasukén ezt az elszántságot, mintha kettőnk helyett is próbált volna erős maradni. 

- Látod, csak ezt itt erősen megnyomod és jön is a fertőtlenítő. A csap karjával vigyázz, mert könnyen elmozdul és akkor tűzforró víz folyik azonnal – magyarázta, mintha abban bízna, hogy hamarosan meggondolom magam és követem a mozdulatait. – Itt nyílik ez az izé – mondta szórakozottan az inkubátor oldalnyílását feszegetve, aztán végül feltárult a kis ajtó és ő óvatosan benyúlt, hogy gyöngéden megsimogassa a gyermekünket.

Nem értem, miért fakadtam sírva, de remegett mindenem. Féltem és irigyeltem a bátorságát, hogy ilyen hideg fejjel képes kezelni a helyzetet, miközben én halálra rémültem.

- Próbáld meg te is – kért csendesen. – A nővér szerint sokkal jobb esélyei vannak, ha érzi, hogy szeretik.

Le kellett ülnöm. Értettem, mit mondd, de közben arra gondoltam, hogy ez szörnyű! Éppen ezt akartam elkerülni, hogy csalódjon, és azt gondolja, valóban őrültség gyereket vállalni. Azt terveztem, hogy megajándékozom egy gyönyörű kisbabával, aki elvarázsolja majd és megtanítja számára, milyen is családban élni, szeretetben felnőni, boldogságban, biztonságban, nem pedig így...

Egyszerűen nem értettem, hogy miért képes ilyen bátran viselkedni, miért kedves ezzel a gyerekkel és velem, mikor csak gondot jelentünk és újabb bizonyítékul szolgálunk az elmélete számára, hogy felesleges családot alapítani, mert az csak gonddal jár.

Hitetlenségem valószínűleg az arcomra volt írva. 

- Sakura! Nem szabad megijedned! – mondta most már türelmetlenül. Hirtelen elkomorult. Nem kért, hanem parancsolt. 

Utáltam ezt a tekintetet. Az Uchihák tipikus pillantása, amire képtelen az ember másként reagálni, minthogy meghunyászkodik. Erősen belekapaszkodtam a szék szélébe és feltoltam magam, bár nem sok bizodalmam volt benne, hogy képes leszek talpon maradni, annyira rogyadoztak a lábaim. Mikor nagy nehezen sikerült a művelet, bizonytalan léptekkel odabotorkáltam a csaphoz és komótosan megmostam a kezem, Sasuke pedig udvariasan arrébb húzódott, hogy én is az inkubátorhoz férjek. Ismét elöntött a rémület, ahogy a reszketeg kis testre pillantottam, aztán erőt vettem magamon és óvatosan benyúltam. 

Pokolian féltem, hogy amint megérintem ezt a törékeny kislányt, azonnal valami baja lesz, röpke anyaságom illúziója pedig szétpukkad, mint egy illékony szappanbuborék. A kezem viszont tétován ugyan, de egy valóságos gyermeket érintett, egy olyan kisbabát, aki a simogatásomra heves szívveréssel válaszolt. Éreztem ujjaim alatt a heves lüktetést és elöntött valami forró, fojtogató érzés. Boldogság és félelem, remény és kétségbeesés, valóság és ábrándok, de legerősebben a túlcsorduló szeretet.

Ilyen volna hát az anyaság? Ennyire intenzív és minden más érzést fölülíró?

- Egy óra múlva etetés. Talán megengedik, hogy te csináld – szólalt meg Sasuke rekedten. 

Nem néztem rá, mert tudtam, hogy ő is nehezen uralkodik magán, hiába próbálja keménynek mutatni magát. Ez a hely, ez az ijesztő helyzet belőle is előcsalt valami olyat, amit eddig mélyen eltemetet magában.

- Szeretném, ha megengednék – sóhajtottam visszanyelve az újabb könnyeket. 

Nem akartam sírni, nem akartam szomorúnak tűnni, mintha feladtam volna, hiszen éreztem, hogy a kicsink is küzd minden erejével.

- Gyere, visszakísérlek. Még pihenned kell – mondta szerelmem mogorván, de éreztem, hogy nem rám, hanem a helyzetre haragszik, a sorsra, ami ilyen csúnyán elbánt velünk.

Mivel éreztem, hogy fogytán az erőm, még egy utolsó pillantást engedélyeztem magamnak, aztán hagytam, hogy Sasuke visszavezessen a szobába.

- Nagyon kicsi – motyogtam idegesen, amikor ketten maradunk és végre nyugodt körülmények között beszélhettünk. – Az én hibám – vádoltam magam, mivel kegyetlenül mardosott a bűntudat.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz – csattant fel szerelmem, majd hirtelen megbánva ingerültségét nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. Végül leült az ágyam szélére és megfogta a kezem. – Gondolkoztam azon, amit tegnap mondtál és igazad volt – nézett őszinte megbánással a szemembe.
- Azt csak a helyzet miatt mondtam, nem akartalak sértegetni – magyarázkodtam, de leintett.
- Ne szabadkozz, tényleg úgy volt, ahogy mondtad – vágott közbe keserűen. - Mindig akkor ért a baj, ha nem voltam veled, és folyton miattam bántottak, mert belerángattalak a dolgaimba.
- Sasuke! Nem is ismertük egymást, amikor Orochimaru legelőször elkapott – próbáltam észérvekkel meggyőzni, hogy ne süllyedjen ennyire mélyen a bűntudatba, de meg se hallgatott.
- Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy azért jöttél abba a szörnyű bordélyba, hogy engem megments, erre én hálából elvettem tőled, ami egy lány számára a legbecsesebb, és tönkretettem a becsületed. A családod miattam hullott szét, és a kisbabánk azért szenved, mert én vagyok az apja – ostorozta magát elkínzottan. 
- Akkor most megint az következik, hogy jobb nekünk nélküled és elhagysz? – kérdeztem idegesen, hiszen úgy tűnt, megint ide lyukadunk ki. Lehajtottam a fejem, és a fehér padlót kezdtem bámulni, hogy ne lássa feltörni készülő könnyeim. Vártam a magyarázkodást, hogy olyanokat mondjon, amit gyűlölök hallani, de hirtelen mellém ült és átölelt, én pedig ugyanolyan kétségbeeséssel kapaszkodtam belé, mint ahogy ő szorított engem. Egyértelművé vált, hogy ugyanúgy félünk mind a ketten, és kétségbeesetten keressük egymásban a vigaszt.
- Valamit még el kell mondanom – suttogta néhány pillanattal később.
- Valamit, ami még ennél is rosszabb? – kérdeztem zaklatottan, mert ez is sok volt már.
- Igen. Mikor otthagytalak a kolostorban, történt valami. Én és az apám, vagyis én őt… - Elcsuklott a hangja és olyan szenvedő arcot vágott, amiből azonnal éreztem, hogy valóban szörnyű dolog az, amit el szeretne mondani.
- Emiatt voltál annyira ideges, amikor értem jöttél? – Tettem helyre az akkori események érthetetlen darabjait, és végül nem is kellett mondania mi történt. 
- Gyűlölöm magam miatta – motyogta elcsigázottan, bennem pedig egyszerre keveredett az iszonyat és a megértés, hiszen az apja valóban nem volt szent ember, de az, hogy még a szerelmemből is gyilkost csinált, teljesen elkeserített. Gyűlöltem Uchiha Fugakut! Gyűlöltem, hogy ennyire tönkretette a gyerekei életét!
- Hogy lehetnék jó nektek? Hogy lehetne jövőm, mikor mindig bemocskolódom és rántalak magammal benneteket. Nem akarom ezt – suttogta elkeseredetten.
- Kabutónak pénzt ígértél, a rendőröknek információkat. Arra kényszerítenek, hogy eláruld a saját testvéredet. Nincs más lehetőséged, mint választani köztük.
- Hogy árulhatnám el az egyetlen személyt, aki még maradt a családomból? Ha viszont nem szerzek pénzt, és nem köpök a zsaruknak, megint téged vesznek majd célba. Teljesen tehetetlen vagyok!
- Sasuke! Néhány óra alatt rengeteg dolgon mentünk keresztül. Most minden kusza és zavaros, de te okos vagy, tudom, hogy ha lehiggadsz és átgondolod az egészet, kitalálsz majd valamit. Én itt elleszek. Meggyógyulok és vigyázok a kislányunkra. A rendőröknek azt mondom majd, hogy nem láttam a támadóimat, rólad pedig azt, hogy csak nemrég ismerkedtünk meg egy szórakozóhelyen, néhányszor találkoztunk, de a családodat nem ismerem. Jó így? Bízz bennem! Erős vagyok, és itt nem bánthatnak. Szerintem nem is akarnak, mert már rég megölhettek volna, ha komolyak a fenyegetéseik. A többit rád bízom, mert hiszek benned és biztos vagyok abban, hogy meg fogod oldani.
- Bátor vagy!
- Vagy mérhetetlenül ostoba, de tényleg így gondolom – vontam meg a vállam kényszeredetten. 
- Rendben – simogatta meg az arcom, hogy oldja a feszültséget. - Megyek és helyre teszem a dolgokat. A pénz miatt pedig ne aggódj! Fizettem a kórházi költségeket, de nem tudok majd gyakran jönni. Remélem megérted, de túl messze van Konoha, és ha hosszú időre lelépnék, biztos, hogy szaglászni kezdenének utánam.
- Oké – bólintottam határozottan, de a hangom mégis megremegett, mert eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a fogadkozásai ellenére megint történik vele valami és mégse látjuk többet egymást. Azonnal megérezte a bizonytalanságom.
- Sakura, azt mondtad, bízol bennem – nyúlt az állam alá, hogy a szemébe nézzek. Pislogva tettem, mert megint kibuggyanni készültek azok az ostoba könnyek.
- Rendben – motyogtam, és nagyot sóhajtottam, mert az ajkai hirtelen az enyémekre tapadtak és gyengéden simogatni kezdtek.
- Te aztán értesz hozzá, hogy vigasztald a nőket – morogtam zavaromban, mikor elengedett, mert ettől az érzéki nyelvleckétől teljesen elolvadtam, de nem akartam, hogy ő is észrevegye, milyen hatással van rám.
- Mi ez a vádló hangsúly? Talán csak nem féltékeny vagy? – nevetett ki. 
- Ki a csuda féltékeny? – csattantam fel. – Egy bordélyban laksz és tudom, hogy milyen vagy! 
- Mire célzol ezzel? – lepődött meg.
- Arra, hogy ismerlek már! Egyértelmű, hogy neked a testi dolgok olyan alapvetőek, mint másnak az evés, és nem nagyon számít, kivel csillapítod az éhséged, szóval nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, hogy egyszer én voltam az, és az se nagyon számít, hogy gyerekünk lett, hiszen bármelyik lánnyal megeshetett volna. Persze köszönöm, hogy gondoskodsz rólam meg Hinatáról, de tényleg ostoba lennék, ha azt gondolnám, hogy ettől különleges vagyok a számodra.

A végén már teljesen belezavarodtam a mondókámba, mert nagyon bosszantott, hogy ilyen hülye dologról beszélünk, mikor vannak fontosabb gondjaink is, Sasuke viszont úgy bámult rám, mintha valami szörnyűséget vágtam volna a fejéhez. A helyzetet a fiatal nővérke mentette meg végül, aki benyitott és kedvesen figyelmeztetett, hogy hamarosan etetés. 

…


A nyár kibírhatatlan kánikulával izzasztott. Az éjjelek is forróak voltak, ezért álmatlanul forgolódtam az ágyban, mert nem hagyott a hőség nyugodtan pihenni. A kis Hinatát bezzeg nem zavarta a meleg, békésen szuszogott mellettem a kiságyban. Szerencsére már nem volt szüksége gépre vagy csövekre, hanem szépen fejlődött. Az elmúlt hetekben alaposan kigömbölyödött, és mi tagadás, én is szedtem fel pár kilót. Pufók arcocskáját mosolyogva simítottam végig, aztán belebújtam a papucsomba, hogy megkeressem az éjszakás nővért. Egész jól összebarátkoztunk, és az ehhez hasonló éjszakákon szívesen mentem hozzá beszélgetni, hogy gyorsabban teljen mindkettőnknek az idő. Most is ez volt a tervem, ezért csendben végigosontam a folyosón, hogy ne zavarjam a többi beteget, a szobám ajtaját pedig nyitva hagytam, hogy meghalljam, ha esetleg Hinata felsír. Ahogy közeledtem a nővérpult felé, észrevettem, hogy a tévé be van kapcsolva. Yuriko szokásához híven a híreket nézte, mikor odaléptem hozzá. Éppen köszönni akartam neki, miközben a tekintetem egy pillanatra a képernyőre tévedt, aztán iszonyattal bámultam a borzalmas képsorokra. A Vágyak Házát mutatták, pontosabban azt, ami maradt belőle, a többi része ugyanis a lángok martalékává vált. Sok halott volt, köztük a tulajdonosok is. Amikor megláttam Itachi és Sasuke képét az áldozatok közt, elsötétült előttem a világ. 

Az ágyamban tértem magamhoz. A nővér aggodalmasan hajolt felém és akkor se könnyebbült meg, amikor látta, hogy magamhoz tértem. Ösztönösen a kiságy felé kaptam a fejem, mert éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. A szívem kihagyott egy ütemet a látványra. A rózsaszín takaró eltűnt és nem volt ott Hinata sem, csak egy nyaklánc. Egy nyaklánc kígyó alakú medállal.