Sakura:

Az álmom olyan valós volt, hogy mikor reggel felkeltem, még élénken élt bennem minden egyes apró részlete, holott mostanában rendszeresen elfelejtettem minden álmomat. Sasuke már nem volt mellettem, gyanítom, már lent van. Még nem volt kedvem felkelni, ezért inkább visszafeküdtem a helyemre, és szorosan magamhoz szorítva a pingvinemet, ismét az államig húztam a takarót, és az oldalamra fordultam, hogy a függönyön beszűrődő halvány fény, ne bántsa a szememet. Nem tudtam elaludni ismét, hiába próbáltam egyre csak az álmom járt a fejemben. Felnyitottam azt a ládikát, de mi történt utána? Mi volt benne? És miért érzem úgy, hogy ez az álom más volt, mint a többi? Olyan volt, mint egy látomás. Mintha vissza kéne mennem a rozsdás cellák közé, és meg kéne találnom azt az ajtót, be kéne mennem, és tényleg fel kéne nyitnom azt a ládikát.

Bizonytalanul fordultam a hátamra, hogy a plafont kémlelhessem. A plafonon sok kicsi lámpa volt, amelyek mind olyan kicsik voltak, akár a csillagok, így olyan hangulatot varázsoltak, mintha csak a csillagos ég alatt feküdtem volna. A legjobb mégis az volt bennük, hogyha félek a sötétben este, lehet rajtuk változtatni Éjjeli módba kapcsolva ugyan is sápadtan, haloványan világítanak, és olyan, mintha nem is lenne önálló fényük. Ha felkapcsolom, körülötte ugyan olyan sötét, fekete a plafon, mintha valóban a szabad ég alatt feküdnék. Gyönyörű és hangulatos volt, így öröm volt elaludni.

De most nem jött álom a szememre, már fáradtnak sem éreztem magam, így lassan felültem. Félrehúztam a függönyt, hogy némi világosság jusson a szobába. A fény, mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult be a szobámba. Rákönyököltem az ablakpárkányra, és úgy kémleltem a kertet. Ugyan is a szobám ablaka pontosan a hátsó kertre nézett, ahol minden olyan gyönyörű volt, mintha egy igazi park lenne. Szökőkút, fák, bokrok, padok, mindenféle virágok, sőt, hátrébb még egy zöldségeskert is helyet kapott, ahol mindenféle fűszernövények voltak ültetve. A többit nem láthattam, de abban biztos voltam, hogy ugyan olyan szép, mint az a része, amit látok. Ami a legjobb volt, hogy kis kövekkel kirakott ösvény kanyargott az egyes dolgok körül. A kerítéstől indult, amin túl már Konoha reggeli nyüzsgése kapott helyet. A nap állásából ítélve még alig lehet nyolc óra, bár már magasan jár. Minden olyan szép volt, így, a reggeli napsütésben. Hirtelen kedvem támadt kimenni, és az egész napot kint tölteni, ebben a szép napsütésben. Még tegnap este benézett hozzánk Fugaku, hogy ma még nem kell suliba mennünk. Ebben az a jó, hogy mivel ma péntek van, volt egy hosszú hétvégénk. Persze nem azzal telt, amivel kellett volna, sokkal inkább töröltem volna ki az emlékezetemből az egész tegnapi napot.

Végül elléptem a párkánytól, és úgy döntöttem, kimegyek, hátha összefutok Itachival, vagy Fugakuval, és megkérdezem, mi volt tegnap a szüleimmel. Odasétáltam az ágyam mellé, és felvettem a lila, szőrös papucsomat. Felvettem a köntösömet, mert ismét az a hálóing került elő, amely Konan szekrényéből került elő, és alig takar valamit.

Le akartam battyogni a konyhába, hogy egyek valamit, meg, ha lehet, akkor kávézzak is, ugyan is ismét rám tört az a bizonyos reggeli regenerálódási folyamat, amelynek következtében még mindig hulla vagyok. Hirtelen azonban hangok csapták meg a fülemet, egyenesen a konyhából. Megálltam a márványlépcső tetején, és hallgatóztam. Itachi volt az, még pedig azt kezdte el mesélni, ami tegnap történt. Nem tudtam volna lemenni, hogy én is onnan hallgassam, ezért inkább onnan hallgattam tovább.

Egyre több minden derült ki a tegnap történtekkel kapcsolatban. Sasori kémkedett, és többen is láttak minket, amin nem is csodálkozom, hiszen a nagy dolgok közepette, semmi kedvem nem volt azzal foglalkozni, hogy ki lát, és ki nem. Aztán kiderült, hogy apa és anya is eléggé helytelenül viselkedtek, ezért még egyszer számolok velük. Azt is mondta, hogy apám minden bizonnyal azért verte ki a biztosítékot, mert örült.

Régen nem hallottam erről, ezért most kissé meglepődtem. A családunkban mindig is tabu téma volt ez, mert apám soha sem volt az a mintaférj. Ezután, miután anyám elhagyta, megtalálta a jelenlegi apámat, amely szerinte szerelem volt első látásra. Akkor még nem ivott, legalább is nem rendszeresen, bár még abból az időből is emlékszem olyanra, hogy részegen állított haza. Anya sírt, apám pedig vagy megütött,e vagy nevetett. Ilyenkor általában anya beküldött a szobámba, vagy apa - néha szó szerint - üldözött be. Aztán az ivászatok, a részegen való hazaállítás rendszeressé vált. Hamarosan otthagyta a munkahelyét is, ezért anya hozta a pénzt. Mivel nem bírta az állandó stresszt, a drog után nyúlt, amely három évvel később teljesen kikezdte a szervezetét. Az orvosok azt mondták, hogy álljon le, de anya hajthatatlan volt. Ez volt az első alkalom, mikor apám némi hajlandóságot mutatott arra, hogy visszafogja a piálást, és segítsen nekem, hogy anya ismét talpra álljon. Sajnos azonban annyi hajlandóságot nem mutatott, hogy elvonóra menjen, ezért gyorsan, ismét mindennapos vendég lett a sörösüveg. Anya, ezt látva még intenzívebben lőtte magát, és rövid időn belül félelem fogott el, valahányszor csak hazamentem. Három hónappal később elzavartak minket a régi lakásunkból, mert a szüleim nem fizették a lakbért, meg ilyeneket. Ezek után az elkövetkező négy évem azzal telt, hogy anyáék után loholtam, mert lakásról-lakásra vándoroltunk, amint úgy alakult, hogy ki fognak minket dobni, rögtön kerestük a következő albérletet. Lassan minden pénzünk elfogyott, ezért anya felvett néhány segélyt, amiből tengődhetünk. Apa persze nem hazudtolta meg magát, a pénz nagy részét mindig elitta, vagy bordélyházakban költötte el. Ezért kényszerültem néha arra, hogy a kukában turkáljak, és hogy kolduljak. Aztán megtaláltuk a mostani lakásunkat, ami nem is lakás, inkább csak egy lyuk, amelyet havi 20000 jenért kiadtak nekünk, így ez most jelenleg biztos hely. Persze mi lakunk a legtetején, és mindig átázik a tető, néha látni egereket, és a csótányok is mindennapos vendégek.

Aztán hirtelen témát váltott, és nekem felderült az arcom. Azt mondta, hogy hajlandóak elvonóra menni? „Elvonóra?" Istenem! Három és fél éve könyörgök nekik, hogy menjenek el elvonóra, hogy jobb életünk legyenek, de ők soha sem voltak hajlandóak. Azt mondták, hogy nincs semmi baj az életünkkel. Persze hogy nincs! Miért is lenne? Éppenséggel egy egérlyukban élek, és szemetet kell , hogy egyek, igen, mégis mi baj lehet? Na, de mindegy is, a lényeg, hogy sikerült, és végre van rá esély, hogy rendbe hozzák az életüket. Sok mindent hallottam, még, mégis az volt a legjobb része, mikor Sasuke drámaian felkiáltott, hogy ha ő szeret engem, akkor hogyan lehetnék a testvére. Szeret… Ki hitte volna.

Viszont hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem kell. Nem vagyok az ő gyerekük, és még egy ideig nem is leszek, mert törvényesen még az ő lányuk vagyok, az Uchiha nevet sem kell felvennem, aminek szintén örülök. Uchiha Sakura. Milyen furcsa is lenne, ha egyik napról a másikra kéne felhagynom mindennel, és új életet kellene kezdenem. Persze gyakorlatilag most is arra kényszerülök, csak a nevemet nem kell megváltoztatnom, és semmilyen hivatali dologra nem lesz szükség.

Nem bírtam ki, örömömben annyira elvesztettem az eszemet, hogy gondolkodás nélkül Sasuke mögé lopództam, és a nyakába ugrottam. Itachi meglátott, de nem csinált semmit, mert pont szemben ült Sasukéval. A kávéfőző hangja amúgy is elrejtette valamennyire a jöttöm zaját, mert Sasuke egyáltalán nem figyelt fel arra, hogy mögötte vagyok. Hirtelen vetettem magam a nyakába, mire összerezzent, és ha nem hullanak az arcába a zabolátlan tincseim, lehet, azt hiszi, hogy az apja ugrott ilyen nagy örömmel az ölébe. Utána odasétáltam Itachihoz, és őt is hatalmas örömmel szorongattam meg. Végül visszatértem Sasukéhoz, de most már inkább a széket választottam, mert lehet, hogy egyes dolgokra, mint például a légcsövére még szüksége lesz.

- De jó! Nem kell, hogy a húgod legyek, és elmennek elvonóra! - sikkantottam az örömtől mámorosan.

- Ennyire utálsz? - kezdte el játszani a sértődöttet.

- Dehogy is! - legyintettem szórakozottan.

Hamarosan vidám beszélgetésbe fogtunk, mintha a tegnap történtek csupán valamilyen rossz álom történései lettek volna. Egyikükön sem érződött, hogy megviselték volna a történtek, és hamarosan én is felszabadultam nevettem velük, főleg, mikor Itachi a tegnap esti bulijáról mesélt.

- Aztán Sasori kitalálta, hogy Deidara homár. - nevetett fel, mire Sasuke is elmosolyogta magát, nekem pedig már fájt a hasam a nevetéstől - De persze már tök piás volt, szóval véletlenül lökött rajta egyet Kisame, erre ráborult a pultra. Aztán felnézett a csaposra, és nem találjátok ki mit csinált. Kért még egy kört. - röhögött fel a végén, mire én és Sasuke is rázendítettünk kórusban.

Hamarosan Fugaku is megérkezett a konyhába, és míg ő a konyhában babrált, főleg a kávéfőzővel, addig Itachi tovább mesélt:

- És még az is történt, hogy a holt részeg Hidant felhívta a nagyanyja, mert nem tudta használni az internetet. Hidan meg össze-vissza nyögdécselt, meg beszélt, és végül már olyan szinten összegabalyodott a nyelve, hogy csak csupa zagyvaságot nyögött ki. Mint például: Azata golmbot nojmi med, adaga nadja furra. - itt már Fugaku is velünk együtt nevetett.

Még egy ideig beszélt a tegnap estéjéről, de aztán hirtelen megpillantotta a mellette heverő újságot, és az orrom alá nyomta, hogy el kell olvasnom. Rögtön felismertem a képen magamat, amelyen én vagyok Moegivel, amint fölé tartom az esernyőt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki készítette a képet. Mellette pedig tömören az, ami tegnap este történt. A kép alatt viszont ott volt a rövidke történetem, amelyről ismét eszembe jutott minden megrázó élmény, amely tegnap ért, és még a vicces történetek sem tudtak volna jobb kedvre deríteni, olyan szinten elszontyolodtam. A cikk vége azonban ismét jobb kedvre derített, ugyan is a gondoskodást és a kedvességet említette meg a cikk végén. Talán még el is mosolyodtam, olyannyira rendes volt az újságíró. Fugaku a vállamon áthajolva, kezében a "Herr König" feliratú bögréjével, aminek szerintem semmi értelme, de mindegy. A végén nem bírtam ki, önfeledt kacagásba kezdtem, annyira abszurd volt a helyet. Aztán Fugaku is elnevette magát, pedig fogalma sem volt, hogy mi olyan mulatságos, de úgy tűnik, csak a nevetés kedvéért nevetett. Aztán rázendített Itachi is, majd végül Sasuke is kacagásban tört ki. Ott ültünk, és kacagtunk reggel, mindenki borzalmas állapotban, de boldogan. Elűztük a tegnap este minden emlékét, és helyet nyitottunk a többi történésnek.

Két nappal később:

Már egészen otthonosan éreztem magamat a hatalmas házban, ám még mindig volt egy befejezetlen ügyem, pontosabban kettő is. Az első, hogy még mindig nem volt időm gondolkodni azon, amelyet Sasuke három napja ajánlott, hogy legyek a barátnője. Láthatóan türelmes, de látom, hogy egyre jobban feszeng, ha velem van, és valamilyen szinten próbál kerülni. Még nem akartam elhamarkodott döntést hozni, de nem akartam, hogy szomorú legyen, és ennek az örökös kerülésnek is véget akartam vetni. A másik befejezetlen ügyem az a dobozka volt, amelyet az álmomban láttam. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi van vele, és hogy tényleg csak egy rossz álom volt-e, vagy valóban más van mögötte, mint egy sima álom.

Ma éppen ruhát venni készültünk a városba, és Itachi felajánlotta, hogy menjek vele, meg az Akatsukival. Mivel kellett egy kis idő Sasuke nélkül, így örömmel elfogadtam az ajánlatot, abban reménykedve, hogy a nélküle töltött néhány óra elég lesz ahhoz, hogy normálisan át tudjam gondolni a dolgokat. Így hát felöltöztem, és elindultunk Itachival a plázába, ahol elméletileg találkozunk majd a barátaival, és az én barátaimmal is.

Mikor odaértünk, hatalmas nyüzsgés fogadott minket, de a társaság már ott állt a bejárat előtt. Tolongtak, meg veszekedtek. Kivételesen Kakuzu és Tobi is megjelentek, ami elég szokatlan volt, különösen, ha másokkal találkoznak. Ez egy eléggé zárt társaság, és csak kevesen mondhatják el magukról, hogy a barátaik, esetleg a csoport tagja. Amint megláttam Deidarát, kicsit elszégyelltem magamat.

- Sziasztok. - köszöntem.

- Cső csajszi.

- Hali.

- Csubi.

- Csá.

- Halika.

Mindenki köszönt a maga módján, majd odaléptem Deidarához, hogy bocsánatot kérjek.

- Asszem a rejtekhelyen nem ismertelek fel, pedig olyan jó barátok vagyunk. Szóval bocs. - sütöttem le a szememet.

- Nem gáz, elsőre nekem sem ugrott be, mikor hallottam a neved. - legyintett szórakozottan.

Jót nevettünk azon, hogy senki sem ismerte fel a másikat. Ezek után burkoltan beszámoltam a három nappal ezelőtt történt dolgokról, hogy az, aki nem tudott róluk, most mindennel tisztában legyen. Végül aztán besétáltunk az üzletek hosszú sorát rejtő helyre. Mind a két oldalamon, akár a testőrök, ott sétáltak az Akatsukisok. Annyira imádok velük lenni! Bár mindenkinek az róluk az első benyomása, hogy "jesszus, hogy nem vágták még el egymás torkát?" Meg: "Na, ezekről is lerí, hogy bűnözők..", de semmi ilyesmi.Oké, fiatalabb korukban elég sok balhéba keveredtek, és a mai napig is szeretnek ott lenni, ahol folyik az élet, de ezek megbocsájtható bűnök. Deidara egyszer betört egy üzletbe, persze csak fogadásból (jellemző) és majdnem el is vitte a pénzt, ha nem tojt volna be az utolsó percben. Most is kihallgatták a három napja történtek miatt, de aztán azért, mert ő tényleg nem tudott arról semmit, hogy miket is művelnek, elengedték, mert, nem vették hasznát, és mert nem volt tettestárs. Hidan már rengeteget járt illegálisban, számtalanszor büntették meg gyorshajtásért, közszeméremsértésért, szemetelésért, és még ilyesmi kis dolgok miatt, amin mindig csak röhögött. Kisame már rohant bele az autópályán másba, mert telefonált, szemetelt, rabolt, és egy időben - ugyan nem keményen, még csak nem is rendszeresen - de drogozott. Sasori nem követett el sok mindent, csak egyszer volt előzetesben, mert rosszkor volt rossz helyen, és azzal vádolták, hogy meggyilkolt egy embert. Kakuzu rengeteget csalt, meg lopott, emiatt már priusza is van. Tobi pedig… na, igen, Tobi az Tobi. A srác totálisan hülye, de olyan szinten, hogy ahhoz már diploma kell. Ő csak azért követett el kisebb bűnöket, mert túl hülye volt hozzá, hogy visszaforduljon, vagy nem is tudta, hogy mit művel.

Szóval jó érzés volt velük lógni, mert valamiért engem nagyon kedvelnek. Nem tudom, azért-e, mert Itachival megismerkedtem, vagy tényleg szimpi vagyok nekik, esetleg csak sajnálnak. Bár most, hogy jobb lett a sorsom, nem hiszem, hogy lenne rá okuk, de ki tudja…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés