Várakozás. Iszonyú bosszantó egy dolog. És a tükröket is roppantul érdekfeszítő non-stop bámulni. Chö, mennyit kell várni egy nőre? Fél órát ugyanabban a pózban gubbasztva még jól kipárnázott széken sem kényelmes ülni. Mozognom kéne.

Már jó ideje kiszúrtam a vasrúdon függő susogós melegítőt magamnak, és amúgy is egy próbateremben vagyok. Lehúztam még egy pár kortyot, majd azt az istenátka nyakkendőt kezdtem el lecibálni a nyakamból, hozzáteszem, ezzel majdnem sikerült is megfojtani magamat. Utálom, amikor pávát csináltatnak belőlem, legyen az bármilyen ünnepély. Ki nem állhattam ezeket a nyalkahuszár szereléseket.

A zakót az inggel együtt szaggattam le a felsőtestemről, majd szinte ezzel egy ütemben vágtam be a szoba sarkába a többi ruhafoszlánnyal együtt, hogy még színüket se lássam a további egy hónapban. Hinata maximum akkor találná meg, ha végre kitakarítana itt. Gyanítom, már egy ideje elfelejtkezett erről a procedúráról – pusztán csak a véletlen folytán -, hiszen már levegő sincs a helyiségben. Ha nem bírnám megállni, percenként tüsszögnék a hülye allergiám miatt.

A nadrágot leakasztottam a helyéről, majd szinte azonnal fel is kaptam. Nem fáztam így sem, pedig nem volt rajtam valami sok textilanyag. A tükörben szemügyre vettem a kidolgozott kockákat, és felsőtestemen futó tetoválást, ami egy német közmondást elevenített meg elmosódott, vérpöttyös betűkkel. Szinte már művészinek nézett ki a felirat: Der Weg zur Hölle ist mit guten Vorsätzen gepflastert. Azaz, a pokolba vezető út jó szándékkal van körberakva, legalábbis szépen fordítva valami ilyesmit jelenthet. Furcsán jön ki, hogy az egyetlen mondat, ami teljes biztonsággal tudok németül az Ich liebe dich, miközben három német barátnőm is volt.

Még mindig libabolondítóan jól nézek ki. Csak a hajam irritál néha, lehet, le kellene nyesni, mivel nem akarom kontyba fogni, vagy akár muffinos, rózsaszín hajpántokkal teleaggatni. Nagy sóhajtás, majd a szőnyegszerű matracba rúgtam párat, hogy megtudjam, mennyire is kemény, ha esetleg elvágódnék. Legfeljebb kitöröm a nyakam, de ha már egy hasba lövést, és combcsonttörést túléltem, ez sem lehet nagy kunszt. Ha meg igen, a csini, miniszoknyás Hinaták fognak ápolgatni, azt meg nem bánnám, még talán akkor sem, ha többé lábra sem tudnék állni.

Inkább csak hosszan lehunytam a szemeimet, hogy újra megfelejtkezzek arról, hogy én, értelmes emberi lényként gondolkodni is tudok, és, hogy semmi tizennyolcas karikás ne jusson az eszembe Hinatával kapcsolatban. Az utóbbi egy órában nehezemre esett nem előbányászni azt a kis csomag óvszert, amit még a lánybúcsúból szervált, és nem az ágyhoz kötözni egy hajszalaggal. Mert igen, amikor taxit játszottam, akkor sem viccből akadtak fenn a szemeim; és utána ki is derült, anyám ajándékozta meg egy ilyen kis ajándékocskával. És Sakurának hála tudom is, hova rejtette el őket a kisasszony.

Éreztem, hogy az alfelem is életképes, úgyhogy inkább nekiugrottam a capuérázásnak. Először még csak egyszerű kis kézenállással kezdtem, majd a régen elfeledett szaltók, és különböző akrobatikus ugrabugrálások következtek. Néha nehezemre esett megtartani magam, hiszen ez a sport, vagy tánc, vagy mifene olyan izmokat is megmozgat, aminek eddig a létezéséről sem lehet tudni. Pedig vannak, és rohadtul szar, amikor azokat éri el az úgynevezett hajnali görcs. Vagy az csak a nőknél van? Mindegy.

Emlékszem, majd meg haltam az első egy-két hónap után. Amikor másodikos voltam a gimnáziumban, akkor jött divatba ez a fajta sport, mint délután szakkör. Addig zenére jártam, de mivel a tanár valami szanatóriumból szalasztott művészlélek volt, ráadásul európai, és tisztára ki volt akadva már attól is, ha valami Beethovenről tartott kiselőadást, én meg nem értettem, hogy minek tanulunk a kutyáról, és nem is restelltem rákérdezni. Csak jó pár évre rá tudtam meg, hogy ő bizony egy zeneszerző volt. Így már kicsit több értelmet nyert a dolog.

Akkor kezdtem capuérázni, amikor Kak’shi-sensei hirdetni kezdte – megjegyzem, az akkor alig huszonhét éves irodalom és biológia tanárnak is dagadtak a bicepszei a sport miatt. A csapat két elsősből, három korosztályombeliből, és négy végzősből állt. A csicskák Deidara és Sasori névre hallgattak, a szomszéd osztályból ott volt még a szadista Hidan, a cérnavékony szentkislány, Konan, a harmad unokatesóm – akit le is tagadtam már egy párszor -, azaz Tobi, és persze a további végzősök: Kisame, akit a köznyelv inkább kékbőrű halfajzatnak nevez – mert pigment hiányos, és a szervezete valamiért így alkalmazkodott –, a harminckét piercinget birtokló Pein, a kertésznövény Zetsu, és Kakuzu, aki mindig csak a pénzt kereste, és valamelyik arab országból jött át, persze nem legálisan. Igen, így alakult meg az Akatsuki, és innentől kezdődtek a menő kis tanárszívatások, amikben az edzőnk is szívesen vett részt. Nem egyszer volt, hogy ő szerezte meg nekünk az igazgatói vagy a tanári kulcsát, utána meg röhögött velünk, majd kiszabott egy büntetést. Ez a legsúlyosabb esetben is egy tanterem kipucolása volt, méghozzá tízünknek.

Így repültek az évek, és nekem annyira mindegy volt, hogy milyen az átlagom, és egyebek, hiszen már születésemtől fogva azt sulykolták belém, hogy az én örökségem biza’ a dicső Uchiha-klán irányítása lesz. Így hát nem is törtem magam túlságosan, az aranyközépút mindenben jónak számított, és még így is játszva kerültem be a rendőrségi akadémiára, mindennemű alapítványi támogatás nélkül. Ez az én döntésem volt, amiért nem bírtam a seggemen maradni. Így kerültem a kapitányságra rá pár évre, és tralala, most meg vetem a szaltókat, méghozzá félmeztelen egy lány lakásán.

Erre az utóbbi gondolatomra kaptam észbe, és hagytam abba az akrobatikát. Felemelő volt azzal szembesülni, hogy a rendőrkutyaszerű érzékeim elmentek hawaiiozni, és észre sem vettem, hogy az említett hölgyemény jó ideje engem stírölget. Legalább a félmeztelenségem nem zavarja, ahogy látom, még tetszik is neki. A tetoválás, már úgy gondolom, nem annyira.

Kölcsön-kenyér elven én is végigbámultam a teste minden egyes négyzetcentiméterét. A holdfényben gőzöm sem volt, milyen színben lengedezett a vékony, nyári ruhácska, de annyi biztos volt, hogy az anyagon keresztül, még így hangulatvilágításban is tökéletesen ki bírtam venni az izmos lábait – és persze a sportmelltartót. Ez az egy, ami nem illet az összhatásba.

Engedtem neki, és csak egész egyszerűen levágódtam székre, ami a seggcsontomat a vesémbe állította. Az italomat kényelmes, lassú tempóban nyaltam el, de szemeimet le nem vettem volna az el-elfehéredő – mellesleg igazán mókás – arcról, és a tulajdonosáról, aki minden bizonnyal lázasan törhette a fejecskéjét, csak az a rejtély, hogy miért.
Neki ez az idő bizonyára a fél életének tűnt, amíg én a vörösbort szipózgattam.

Vontatott léptekkel baktatott el a lejátszóig, és hiába akart megjelenni megtestesült magabiztosságként, tisztán kivettem a remegő kezeit, és az is lerítt róla, hogy fogalma sincsen, milyen zenét fog beadni a készülék. A végén már nem is érdekelhette. 

Először gőzöm sem volt, hogy mi ez a hús-vér melankólia, és szerelemtől tocsogós dalszöveg, de az egy pillanatra feltűnő gúnyos mosoly az ajkain és a félreérthetetlen szöveg – mivel angolul anyanyelvi szinten beszéltem - biztosított afelől, hogy ezt echte erre az alkalomra gyártotta Leona. Hiszen ennél találóbb dalt, még akarva sem tudott volna keresni az én Rapunzelem! Vagy melyik volt a táncoslábú? Mindegy, nem is érdekel.

A szöveghez tartottam magam, és ahogy az javasolta, jól meg is néztem a hölgyeményt. A hanyag, de elegáns, mégis vad mozdulatok kifejezetten jól álltak neki, mint valami vadmacska. A hosszú haja is csak úgy suhogott mögötte, ahogy a ruhája is, és ennek köszönhetően nem is egyszer szemrevételezhettem a fehérneműjét. Kifejezetten tetszett a látványkép.

Ahhoz képest, hogy az elején milyen volt… Elég gyors, de nagy változáson ment keresztül két hét alatt. Amikor legelőször megláttam, az sem a kocsma ajtajában volt. Tisztán emlékszem, amikor még a gimi utolsó évét tapostam, és már a felvételik, nyíltnapok zajlottak, amikor odabotorkált hozzám egy pirulós, rövidhajú kiscsaj, és szinte suttogva kérdezte meg tőlem, merre is találja a mosdót. Én meg, jó macsóként felajánlottam, hogy el is kísérhetem, és mikor a kis Hinata befáradt az női mosdóba, egész egyszerűen utánamentem, és gazdagodattam egy kisebb pofonnal, meg persze egy dobhártyaszakadással. Utána nagyobb büntetést kaptam ezért a kis csínért, mint mikor berúgtunk osztálykiránduláson. Csak utána tudtam meg Sasukétól, hogy bizony a rövidhajú pirulós kiscsaj egy osztályba került vele, és van valami rózsaszínhajú tündérke is, akit ő már most le is stip-stoppolt magának.

Persze ez nem egy lányregény, nem szerettem bele, éltem az életem, és nem is érdekelt többé az az elsőéves, hozzáteszem, sokáig nem is láttam, és nem is emlékeztem rá. Csak az egyik hülye viccem szenvedőalanya volt, de kivételesen, és sajnálatos módon én is szenvedő lettem.

Aztán a következő találkánk a kocsmánál esett meg, de persze gyorsan el is szelelt a kisasszony, így időm sem volt megismerni. Meg egyáltalán az is éppen elég volt, hogy Hidannel kellett magasröptű eszmecserét folytatnom a nemi erőszakkal kapcsolatban. Igazán érdekes volt hallgatni az ellenérveit, miszerint, ha jól csinálja, és a nő még élvezi is – miközben megerőszakolják –, akkor bizony, nincsen oka miért feljelenteni őt. Tudtam én, hogy elvetemült, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Valahogy kezdett világos lenni, miért nem talált magának párt az elmúlt huszonhat évben.

A következő napon eléggé meglepődtem. Először megmentettem a sztrádán és a gonosz kocsik sokaságából, majd még a ruhapróbán is találkozunk, ráadásul az is kiderül, ő a sógornőm legeslegeslegjobb barátnője -, mert a legjobb az Ino névre hallgat. Ilyenkor fogtam padlót, de természetesen nem mutattam ki a döbbenetem. De azért felírtam magamnak azt a sárgás menyasszonyi ruhát, láttam, hogy tetszett neki is.

Aztán a ruhapróba után többször is rákérdeztem, hogy még is honnan volt nekem ilyen ismerős ez a nőci, mire választ Sasukétól kaptam: tudod, ő volt az a csaj, akit követtél a suli mosdójába, és cserébe kaptál egy kis pirosítót. Ennyi felvilágosítás, és anyám noszogatása elég is volt – aki most először hallotta a történetet –, hogy én magam keressem fel a kiscsajt. Csak később jöttem rá, hogy a kocsma ajtajában vele találkoztam.

Persze Sakura – legeslegeslegjobb barátnő lévén – biztos információkkal szolgált a számomra, egyszer-egyszer még meg is jegyezte, ő nem magánynyomozói iroda, ha ki akarok deríteni valamit a kis barátnőjéről, elsősorban kérdezzek, vagy ha még mindig fúj rám – amit ő teljes szívéből megért, hiszen Ita-Ita egy fennhéjazó, érzéketlen vad barom –, akkor menjek be a kapitányságra, és keressek róla egy-egy mappát. Ja, és még figyelmeztetett, ha az utóbbi módszer mellett döntök, letépi a golyóimat, és akkor már tényleg töketlen leszek. És amilyen kis aranyos kívülről, annyira erőszakos a belső énje – ezt kitapasztaltam, az alatt a röpke hét év alatt, amikor még iskolába is tőlünk járt.

A tuti tippeknek köszönhetően, elkezdtem követni a lánykát. Naponta háromszor jártam a Starbucksba, mintha az olyan közel lenne a rendőrségre. Csak oda volt negyedóra. De sikerrel jártam, tudtam, hogy többször is észrevett. Aztán már odáig fajult a dolog, hogy menekülni kezdett. Ezt személyes sértésnek fogtam fel, elvégre se nem vagyok drabális gorilla, se pedig ijesztő, maximum adonisz lehettem neki, más nem. Vagy a titokzatos Vámpír herceg. Talán még ez lenne a legjobb.

Legközelebb már a délutáni kávézás után a plázába is követtem, és amit észrevette, hogy én bizony őt figyelem, amit a fehérnemű bolt ajtaján jön ki, be is ugrott az első szobanövény mögé. Nevetséges volt, és alig bírtam ki, hogy a komoly, pasis, térdre támaszkodós ülőhelyzetemben ne röhögjek fel a naivitásán. Régen rossz, ha ő még csak akkor szúrt ki. Így aztán odafáradtam, majd biztosítva őt a bunkóságomról, és a segítőkészségemről egyaránt, a kezébe nyomtam az eddig szorongatott sárkánymérget, majd mosolyogva figyeltem, amit kiköpi a kávét a bevásárló központ kellős közepén. Ez volt az első ajándékom a számára, és ahogy akkor éreztem, az utolsó is lehetett volna. És ez végre nem volt olyan nagyon személytelen csevej, mint az eddigiek, sőt, itt már tudtam is neki mit mondani – természetesen a bocsánatkérést elnapoltam.

Mindössze ennyi történt a következő másfél hétben, miközben Sakura töklámpás-vigyora mindig hajtott előre, amikor is azzal szekált, hogy biztosan nem bírok majd a kiscsajjal. Naná, hogy nem hagytam magam. Sok dolgom volt azokban a napokban, egy hapek után nyomoztam, aki többször is megverte a gyerekeit. Élvezetes az ilyen patkányok elfogása, de azért tudtam annyi időt szánni a kis drága Hinatára, hogy elmenjek a balett előadására.

Amikor az előadást bambultam, enyhén szólva is kiütődtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen félénk. Eleinte erre asszociáltam, mikor majdnem elaludtam a műsoron, majd Sasuke a könyökével kinyomta a bordáimat a helyéről, s közölte, ez bizony az én kedvenc barátnőm. Egészen új megvilágítás nyújtott ez az információ az eddig kiismerhetetlen lánykáról. Kezdtem kapizsgálni a gondolkodásmódját, azonban a női érzelmekhez, és a törékeny lelkekhez nem értettem. Sokkal jobban érdekelt akkor is egy temperamentumos libácska, aztán a drágaság öltözőjében ki is derül: ő a tökéletes kis barátnő jelölt.

Megemelte a hangát velem szemben, sőt vitatkozott, és érvelt. Meg lebunkózott. Az utóbbi eléggé meglepett – na, nem mintha a többi nem –, és igen, ez volt az a pillanat, amikor anyám teljesen beleszeretett Hinatába. Ő már most az esküvőt tervezte – és az egészben az ijesztő az volt, hogy az öcsémékkel is ez volt, és lám-lám: az menyegző a kertek alatt.

És végül elvesztettem a fogadást. Ó, egészen egyszerű volt a téma: le bírom-e még aznap smárolni Hinatát? Hát persze, hogy nem jött össze. Sasuke és én szentül hittük, hogy sikerülhet, de naná, hogy Sakurának lett igaza. Így majdnem egy kisebb vagyonnal és egy szívességgel tartoztam neki.

Másnap pedig ott volt a legénybúcsú. Amikor a puccos sztriptízbár ajtajában szobroztunk, és vártuk a kedvenc főszervezőnk, azaz Uzumakit, el sem akartam hinni. Az öcsémnek előbb lett egy valamirevaló feleség-jelöltje! – mert nem felesége, még akkor nem volt az, hiszen Sakura akár aznap is leléphetett volna, noha az erre való esély igen minimálisnak volt mondható.

Aztán az egész összejövetel elérte a csúcsot – vagyis következett egy lányka tánca a vőlegénynek. Viszont Sasuke nem volt egy átlagos vőlegényt, egész végig azt szajkózta, hogy: Sakura sokkal egzotikusabb szépség (lásd: rózsaszín hajkorona), mint ez a szőke libácska, és ő nem hajlandó mást mustrálni, csakis a szerelmét. A táncról tehát lemaradtunk – és szerintem ez még apámat is szíven ütötte –, szóval féktelen ivászat vette kezdetét.

A legjobb kubai rumot pusztítottuk éppen, amikor megtörtént a baj. Naruto ráugrott a Hyuuga-gyerekre, mivel nőnek nézte, és végig azt sipákolta, hogy le akar vele feküdni. Nem mellesleg a mondataiban Hinata neve is szerepelt… Akkor úgy éreztem, mindenképpen bemutatom neki, hogyan verekszik egy rendőr az igazságszolgáltatás érekében.

Aztán Sasuke kárpótlásul kitalálta, mi lenne, ha elvinnénk Narutót egy melegbárba? A sorsoláson én veszítettem, és mivel nekem volt a legalacsonyabb az alkoholszintem, kénytelen voltam én leszállítani az Uzumakit. Amikor a vodkát locsolta a kocsimban, hogy legyek már jókedvűbb, leütöttem. Mármint, csak egy pár percre vesztette el a tudatát, de így utólag visszagondolva, inkább hálát adtam az égieknek, hogy nem okádta le a kárpitot. Biz’isten, kifizettettem volna az öcsémmel.

Könyörtelen voltam, és mielőtt az Uzumaki egyáltalán felfoghatta volna, hol van, én már el is szeleltem – és jó pár elismerő füttyentéssel is gazdagodhattam a kiruccanás végett. Puffogtam, és mérges is voltam, a kormányt majd’ eltörtem a kezeim között. Aztán elszeleltem egy fehér folt mellet, és mire odakaptam a fejem, addigra egy lezuhanyozott Hinatát láttam a járdán. Visszatolattam érte, és felvettem. Furcsamód a lány sokkal jobban érdekelt, mint a kárpit.

És igen, amikor kiszállt, szemrevételezhettem a hópárducos selyembugyiját, és a kotont is akkor vettem észre. Gondoltam, biztosan valaki várja odafent, így már nem is akartam annyira rászállni szegény lányra.

Másnap szörnyű fejfájásra ébredtem, és nem mellesleg anyuéknál, ráadásul arra, amint Sakura – szintén másnaposan – bevágja a bejárati ajtót, azzal a felszólalással, hogy elmegy Hinatához, ne keressük. Az egész házat felverte.

Miután a még mindig durmoló Sasukét – aki bizonyára már megszokta Sakura alapzaját – felkeltettem egy pohár hideg vízzel, begyűjtöttem a pletykákat. Az az idióta Uzumaki találkozott a szintén holtrészeg barátnőjével a bárban, és az egyik szobát is igénybe vették. Aztán reggel az Uzumaki felhívta a – mellette fekvő – barátnőjét, hogy azt hiszi, megcsalta. Mondanom sem kell, ez garancia volt még egy-két menetre.

Aztán anyám kapott el a konyhában, amikor is úgy döntöttem le a konyakot a torkomon, mintha az csak víz lenne. Inkább maradtam volna részeg az elkövetkezendő két napra, minthogy fájjon a fejem.

Visszatérve anyámra, közölte velem, hogy most azonnal tűzzek el az öcsi-lakásra, mert ott fog várni valaki, akivel becsomagolhatom a ruhákat. Először azt hittem, hogy valami csicskásra célozgat, aztán persze tévedtem, már előre mindent elsimított, hogy még többet találkozhassak a lánykával.

Éppen jóízűen szívogattam a cigim, amikor megláttam Hinatát egy kislánnyal együtt. Úgy ért, mint egy pofoncsapás. A kislány nagyon ragaszkodott hozzá, a cicanadrágjába kapaszkodott, és biztosra vettem, ő az eltitkolt gyereke, akit tizenhét évesen szült. Ezt az idióta gondolatot az előzőnapi ivóversenynek tulajdonítottam.

Aztán jött a valós pofon. Hinata a fonatával kevert le nekem egyet, és én azonnal felkaptam a vizet, hiszen azt sem tudtam, mirefel’ kapom. A kaput nemes egyszerűséggel kivágtam, abban a pillanatban az sem érdekelt, ha nekem kellett volna megjavítani a kerítést. Dühös voltam, és kezdtem megérteni, miért is félt tőlem – előre – a kislány.

Felmentünk a hálóba, és többet nem is foglalkozva a Hyuugával, elkezdtem az öcsémnek pakolni a gönceit. Puszta jó szándékból a legbénább és legelütőbb ruhákat szedtem össze neki, csak fürdőgatyából kotortam elő a kedvencét, bár egy ideig elgondolkoztam, hogy a kiskacsásat kellene beraknom.

Hinata arca egészen kifejező és szórakoztató – páholyból meg aztán végképp. Amikor másik fiókot húzott ki, mint amit kellett volna, a szemem sarkából figyeltem. Paradicsomszínű arcából nem sokat láttam, szemérmesen lehajtotta a fejét, és még a szemeit is lehunyta. Aztán meg elég idegesítő volt, amint az oldalamba próbálta állítani a kezét, hogy a ruhák birodalmába férhessen. Csak azért sem mentem arrébb.

Nem sokkal ezután majdnem elvágódott a szerencsétlenje. Éppen csak el bírtam kapni, így is az ágyon landoltunk, de nem volt gond, hiszen én voltam felül. A szemei félelemmel voltak megtöltve, de el kellett ismernem szép arca volt.

Abban a pillanatban csak az ajkaira tudtam koncentrálni. Úgy gondoltam, ha már két napja nem sikerült az ominózus csók, azt most bőven be tudtuk volna pótolni. De elhajolt előlem, és én úgy határoztam, halasztunk egy keveset. Pár perces vívódás, és a kislány háborgatása után – aki valamilyen indokból folyton gumicukrot akart – , elhatároztam magam; randit kértem tőle.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés