Fugaku:

Soha sem voltam még olyan helyzetben, mint ez itt, és láthatóan a két, harmincas éveikben járó rendőrök sem. Láttam, az arcukon azt a bizonyos viszolygást, és feltehetően nem nagyon tudták, hogy mit kezdjenek.

Amint mindenki elment, csak mi maradtunk az üres cellák között, az egyik rendőr előkapta az adó-vevőjét, és rögtön segítséget kért. Miután lerakta, előkapta a fegyverét, amelyet egyenesen maga előtt tartva araszolt az előttünk lévő sötétség felé. A társa hirtelen felém fordult, és a saját fegyverét az én kezembe nyomta. Olyan hatalmas szemeket mereszthettem, mintha ötösöm lett volna a lottón.

- Nekem kint kell várnom a mentőosztagra. Egyedül nem fogjuk tudni sem felderíteni, sem kiüríteni a terepet. - magyarázta gyorsan, majd hirtelen eltűnt a másik irányban.

Ismét a pisztolynak szenteltem minden figyelmemet, amelynek súlya lehúzta a kezemet, és nem feltétlenül a puhány izmaim miatt, főleg azért, mert minden lelőtt, avagy leütött emberért felelősséggel tartozom. Megpróbáltam utánozni a másikat, aki, ugyan bizonytalanul, de keményen tartotta maga előtt a fegyvert, mind a két kezével. Én is ugyan úgy fogtam meg, majd letéve az aktatáskámat a földre, amellyel amúgy sem sokat tudnék kezdeni, elindultam a rendőr után.

- Ne. Maga maradjon itt, és fedezze a seggemet. - utasított igazán "kedvesen".

Mivel amúgy sem volt kedvem szitává lövetnem a hátsómat, inkább maradtam, ahol voltam. Bár nem volt semmilyen elképzelésem sem, hogy hogyan fogok egy rendőrt fedezni, azért maradtam. Arról sem volt fogalmam, hogy hogyan kell valakit fedezni, még az elméletét sem. Gondolom köze sincs olyanokhoz, mint a paintball, ezért nem gondolom, hogy a két alkalmi paintballedzés a hasznomra fog válni.

Hirtelen messzi hangok ütötték meg a fülemet, arról, amerről érkeztünk. Nagyon távolról jöttek, de valahogy az Uchiháknak nagyon jó a hallásuk. Messziről hallottam a hangokat, és csaknem a halálfélelem lett rajtam úrrá. A szemközti falhoz lapultam, és közvetlenül az ajtó mellett álltam. Ezt is paintballon tanultam, hála az égnek, valamelyest ez is a hasznomra válik. Feltételezem, hogy az egyik haramia jött rá, hogy itt vagyunk, tudom is én, mondjuk, be van kamerázva az egész kóceráj.

- Hé! - jelentem meg hirtelen, mire az illető, azaz az illetők megtorpantak.

- Állj! Nem megmondtam, haver? Már az elején belefutottunk valami drogcsempészbe. - szegezte rám a férfi az eléggé komoly fegyverét.

Csak most esett le, hogy ez minden bizonnyal a felmentő sereg, méghozzá valami nagyon FBI szerű, mert a golyóálló mellény, valamint a célzó lézerrel ellátott gépfegyver alap felszerelésnek számíthatott a körükben. Lassan eresztettem le, a másikkal szemben porszem méretű fegyveremet, majd felemeltem a kezemet, hogy még véletlenül se lőjenek le.

- Nem vagyok drogcsempész, két rendőrrel érkeztem, az egyikük bent van, az, aki hívta magukat. - hebegtem félelmemben.

- Áh, már azt hittük várnak minket. - emelte le végre rólam a fegyvert, a célzó fénnyel együtt.

- Nem teljesen kizárt, hogy be van kamerázva az egész. - ráztam meg a fejem bizonytalanul.

- Nem teljesen kizárt, sőt, biztos. - bólintott egy másik férfi.

- Mindegy. Csak el akarok innen menni. - nyögtem elkeseredetten, mert a mai napon már nem akartam több fegyvert az orrom alatt látni.

- Természetesen. Gai, kísérd fel az urat. - intett a sebhelyes arcú, minden bizonnyal főnök, egy bilifrizurás, derűs arcú férfinak.

- Máris, Ibiki úr. Jöjjön uram, ha más nem, a fiatalság ereje majd megvéd minket. - intett, majd elindult velem a kifelé vezető úton.

- Mi az a "fiatalság ereje"? - tettem fel kis idő múlva a kérdést.

- Nos, uram, az az erő, amely vezérel minket, egészen az ötvenes éveink végéig, mert akkor már nincs olyan. Minden bizonnyal még nem hallott róla. Képzelje, ez ösztökélte a fiamat, Rock Leet, hogy induljon az országos tornász verenyen. - nevetett fel hangosan a férfi, mire kedvem lett volna leütni, de nyilván egy képzett rendőrt nem tudnék nagy eséllyel.

- Uram, halkabban, még meghallanak. - suttogtam idegesen.

- Ugyan, kérem! Minket senki sem hall meg. A fiatalság láthatatlan hangtompítója eltakar minket a haramiák elől! - rikkantotta.

Most voltam teljesen biztos benne, hogy ez a fickó nem normális. Mi is az a "Fiatalság Ereje"? Talán valami gyógyszer nevét akarja kifejezni vele, mondjuk azt, amit szed? Bár abban sem vagyok biztos, hogy eljut addig agyban, hogy lenyeljen valamit. Lehet, hogy a keserű tablettát szét szokta rágni, vagy mi tudom én. Az is lehet, hogy feldugja magának a köldökén keresztül, vagy porrá törve beszippantja az orrán át, gondolva, hogy kokó.

- Nincs olyan, hogy Fiatalság ereje! Szóval fogja be, kérem, vagy szitává lőnek minket. - suttogtam a lehető legtöbb indulattal.

- Uram, maga nem hisz a fiatalság erejében, amely egy nagyon nagy hiba. - emelte fel a mutatóujját.

Ezek után már nem esett közöttünk több szó, csak mikor a raktár távoli szegletének szegletéből, valamilyen mormogás, röhögés törte meg a csendet. Mind a ketten tudtuk, de én biztosan, hogy itt a fiatalság ereje lesz az, ami nem hogy megvédene minket, de ez kevert minket bajba.

- Uram, maga nagyon hülye. - állapítottam meg csendesen, de ebben a nagy pangásban nyilván meghallotta.

- Uram, maga nagyon gonosz. - felelte ugyan olyan hanglejtéssel.

Felemelte a gépfegyvert, én pedig a csöppnyi kis pisztolyomat szegeztem a ládáknak, hogy ha kell, elsüssem. Lassan három-négy alak lépett elő, mind gépfegyverekkel, pisztolyokkal, puskákkal felszerelkezve. Ismét halálfélelmem támadt, ma már sokadszorra.

- Nocsak-nocsak. Maga… Nem tudom ki, azzal a nevetséges fegyverrel. A haverja még hülyébben néz ki, mint maga. - röhögte el magát egy kopasz, tetovált koponyájú egyén.

Igaza is volt. Először is, a fegyverem tényleg egy nevetségesen töpszli cucc, de nem tehetek semmit ez van. Másodszor, a férfi, golyóálló mellénnyel, és valamilyen zöld, testhez álló tornadresszel, vagy ilyesmivel, valamint majdhogynem önálló életet élő szemöldökkel, valósággal rikított mellettem. Folyamatosan csillogó fogaival, millió dolláros mosolyával, és nevetséges frizurájával pedig ezer közül is felismerném.

- Nos, lehet, hogy igazad van. - válaszoltam a lehető leghidegvérűbben.

Nem akartam, hogy a kemény fickók gyengének lássanak, ezért keményen álltam a tekintetüket, pedig belül reszkettem, akár a nyárfalevél .Lassan kezdtem el hátrálni, de Gaiba ütköztem. Maga előtt tartotta a fegyverét, a lézere pedig pontosan a tetovált koponyájú homlokára mutatott.

- Emberek! Tízen vagyunk, kettő ellen, azt kell mondanom, hogy semmi értelme, ennek a sportszerűtlen játéknak. Talán, de csak talán, megkegyelmezhetünk. - fordult felénk a tetovált koponyájú, majd nyájasan folytatta - Hiszen senki sem érdemli meg itt a halált. Nem lövünk tökön senkit, hiszen nem lenne túl igazságos, főleg, hogy ti csak ketten vagytok. - vigyorodott el, de aztán végre rátért arra, amire ki akart lyukadni - És ha velünk jöttök, talán a fönti kis lányoknak, és a barátaitoknak sem esik bajuk. Mondjuk csak talán. Mindenesetre biztosan tudni fogjátok, ha így történik.

- Most, tegyétek le a fegyvereket, és fel a kezekkel irány utánunk. - lépett elő egy még a másiknál is félelmetesebb ember.

Hatalmas, gorilla testalkata, szinte eltakarta előlünk a mögötte lévőket. A felsőtestét nem fedte semmi, így könnyen el lehetett képzelni, hogy azok a hatalmas izomkötegek mit művelnek az ember testével. Mivel gyanítom, hogy nem egy barátságos, délutáni teázásra invitálnak minket, nem biztos, hogy szívesen megyek velük, még akkor is, ha a föntieket mentem meg vele.

- Inkább ti tegyétek le a fegyvereket. - jelent meg mellettem hirtelen a sebhelyes arcú férfi, mögötte legalább húsz, legalább olyan testalkatú emberrel, mint az imént megjelent gorilla - Le a fegyvert, kezeket a tarkókra, és irány utánam. - ismételte majdnem ugyan azt a férfi, majd a többi mögötte álló elindult, és szépen karon ragadta az összeset, persze, csak miután alaposan megmotozták az összeset.

Kerültek elő nagy csomagban füvek, valamint porok is, és a fecskendők is emberes kupacok tudtak volna alkotni, ha úgy tesszük őket. Előkerültek zsebkések, és kardok egyaránt, valamint pisztolyok, töltények, sőt, az egyik hátáról még egy szép mérettel rendelkező lángszóró is előkerült. Kissé örültem, hogy ezek itt termettek a semmiből, mert nem szerettem volna sült csirkeként végezni. A félelem elmúlt, a helyét átvette a kimerültség, a fáradság, amellyel eddig nem volt túl sok alkalmam foglalkozni.

Miután minden előkerült dolgok lefotóztak, és elraktak, elkezdtük a menetet felfelé, azaz fel, a húsz méter magas létrára. A foglyok mentek elől, utánuk a rendőrök, közvetlenül rájuk szegezve a fegyvert. Azt hihették, hogy előny, ha hamarabb érnek fel, mint mi, pedig odafent még több rendőr várta őket, fegyverrel a kezükben. Kelletlenül indultak a rendőrök után, illetve előtt.

Mikor én is leértem, szinte már dülöngéltem a fáradságtól. Az elmúlt órák kiszívták minden erőmet, és csak egy hosszú, nyugodt alvással tudom mindezt kipihenni. Persze ahhoz előbb haza kellene érni…

Hosszas társalgást folytattam Gaial, akiről kiderült, hogy nagyon is kedves, barátságos, ha nem hadovál mindig a "Fiatalság erejéről".Ezért inkább az ilyeneket hanyagoltam, elengedtem a fülem mellett.

- Apa. - jelent meg mellettem hirtelen Sasuke.

- Szia, fiam. Minden rendben? - kérdeztem.

- Aha. Hazamehetünk végre? Kezdtek unatkozni, meg Sakura is fáradt. - hadarta el gyorsan.

Kisvártatva megjelent Sakura is, aki úgy nézett ki, mint aki valami szörnyű felfedezésre jutott. De lehet, hogy csak a fáradság beszélt belőle, amivel nem nagyon foglalkoztam, inkább elindultam a férfi felé, akiről időközben kiderült, hogy Ibiki a neve. Megkértem, hogy vigyen minket haza, mire váltott pár szót a mellette álló férfival, végül alig láthatóan bólintott.

Sasuke:

Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy hova vigyem Sakurát. Hisz megrémült, ráadásul nyilván rémálmok is gyötörni fogják, ugyanakkor nem hiszem, hogy túl népszerű lennék, ha egyszerűen bevinném a szobámba. És a szándék is elég félreérthető lenne…

Így hát inkább az ő szobája mellett döntöttem, amelyet saját kezűleg rendeztem be, persze apa közreműködésével, mert ő legalább ért valamennyire a lakberendezéshez. Itachi elmondta, amit évekkel ezelőtt hallott Sakurától, az álomszobáról, mi pedig megvalósítottuk. Vicces volt látni tegnap (persze mintha ezer éve lett volna) ahogyan Sakura tátott szájjal mustrálja az új szobáját. Jó érzés volt látni, hogy az, amelyben az én kezem is benne volt, annyira elbűvöli. Persze hatalmas meló volt egyetlen nap alatt beszerezzünk mindent, és még be is rendezzük a szobát, mindent pontosan úgy elrendezve, ahogy az Itachi homályos emlékeiben élt. De megérte, Sakura le volt nyűgözve, és nekem csak ez számított. Csak azért voltam olyan goromba, mert nem akartam, hogy lássa, az ő öröme nekem is öröm.

Lefektettem az ágyára, és mellé ültem. A sok párna között felfedeztem a plüsspingvint is, amelyet én vettem neki, csak úgy a szoba mellé, hogy azon már ne múljon. Sakura édesdeden aludt, egyáltalán nem zavarta, hogy én is ott vagyok. Ráhúztam a takarót, és elrendeztem körülötte mindent, hogy kényelmesen aludhasson. Éppen menni készültem, mikor hirtelen ébredezni kezdett.

- Maradj. - ragadta meg hirtelen a karomat.

Még mindig kómás volt, a karomat is csak éppen hogy fogta. Smaragd szemei fátyolosan csillogtak, és éppen csak hogy kinyitotta őket, olyan fáradt volt.

- Miért? – kérdeztem halkan.

- Mert… - de itt elakadt.

Számtalan befejezése jutott eszembe a mondatnak, de inkább nem gondolkodtam rajtuk, hanem ismét leültem Sakura mellé, és ismét betakartam. Végül, mikor már biztos voltam benne, hogy elaludt, lefeküdtem mellé, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem szabadulok estére. És ezt éppenséggel nem bántam annyira…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés