Sasuke:

Az elmúlt órák leforgása alatt, csak arra tudtam gondolni, hogy most mi lesz. Hogy a vallomásom után hogyan tovább, és hogy mi sülhetett ki abból, ami a Haruno háznál történt. Halványlila fogalmam sincs, hogy csupán két nap alatt, hogyan mehetett ilyen gyökeres változáson át az életem. Két nap alatt lettem szerelmes, két nap alatt vallottam be, hogy hogy érzek. És csupán két nap kellett ahhoz, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Ezek után, ha valaha is sikerül elnyernem Sakura szívét, nem hiszem, hogy átlagos barát és barátnő leszünk. Ezek után koránt sem hinném.

A felszínen ismét meglepetés fogadott, akár csak Sakurát. Ha bele gondolok ma már a hányadik… Odakint, az utcán, mindenfelé rendőr és mentőautók, és rengeteg bámészkodó ember. Amint leértünk a vészkijárat létráján, rögtön elrángattak minket az egyik mentőautóhoz, és mindenfelé kérdésekkel bombáztak, valamint tüzetesen szemügyre vettek minket, hogy minden rendben van-e. Lehet, hogy egy kicsit túl lett reagálva ez az egész, bár a rengeteg bedrogozott lány miatt nem biztos. Sakura ott ült mellettem, de láthatóan valami nagyon lekötötte a figyelmét. Valahova a kocsik felé bámult, bár nem tudom biztosan.

Már sötét volt, csak az utcalámpák gyér világítása, és a rengeteg sziréna villódzó fényei szolgáltak valamilyen világossággal. Az eső esett, így eléggé megnehezített mindenféle tevékenységet, márpedig a legtöbb beteget kint hagyták a kocsik előtt. Az emberek odagyűltek, mindenki ott bámészkodott, ami nem is olyan meglepő, végül is elég sok minden történt itt. Sakura még mindig valahova az egyik mentőkocsi felé bámult, de hamarosan megértettem, mit, pontosabban kit néz annyira.

Az egyik kocsi előtt, egy hordágyon, egy lány feküdt. A karjában olyan hordozható infúzió, de alapjában véve senki sem foglalkozott vele, mindenki a többi betegnek szentelte a figyelmét. Sakura hirtelen mondott valamit az orvosnak, mire az hevesen kezdett magyarázni.

- Nem, nem volt semmi a vérében, csak némi Estasy maradványait találtuk. Fel fog épülni, de a testén nagyon súlyos bántalmazás nyomai vannak, valamint beszámolója alapján, a méhével is baj van. Azt mondta, többször esett át, kezdetleges abortuszokon, amelynek következtében nagyon megrongálódott a méhe. - magyarázta hevesen az orvos.

- Miért érdekel? - fordultam felé.

- Mindjárt jövök. - tért ki a kérdés alól, majd felállt, és elindult a lány felé.

- Mit kérdezett? - fordultam az orvos felé.

- Azt, hogy volt-e drog a vérében, meg hogy fel fog e épülni, és hogy mi a baja. - felelte az orvos, majd eltűnt a kocsi hátuljában.

Hosszan néztem Sakura után, aki a lány felé tarott. Így este, az esőben, és ebben a közel sem boldog világításban látni, hogy rövid ujjúban, megállíthatatlanul közeledik a beteg felé, nagyon lehangoló látvány volt. Ezt az érzést az ember nem tudja megmagyarázni, mindenesetre nagyon borzalmas.

Sakura:

A történtek után szerettem volna beszélni a lánnyal, akinek valószínűleg az életemet köszönhetem. Az esőben látni, ahogyan szomorúan, lehangoltan fekszik a hordágyon, és csak egy vékony takaró védi az eső elől, igazán szomorú látvány volt. Oldalra néztem, ahol megpillantottam a szalagok mögött ácsorgó tömegben egy férfit, akinek a kezében esernyő volt. Gondoltam egyet, és odamentem hozzá. Gondolom szeretett volna többet is tudni, és ha már nála van az esernyő…

- Elnézést. Elkérhetem egy kicsit? - mutattam az egyszerű, lila esernyőre.

- Előbb mondja el, hogy mi folyik itt. Újságíró vagyok, és szeretnék tudni néhány dolgot. - válaszolta.

- Lesz sajtóközlemény. - hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Oké. - nyújtotta át a szalagon a lila esernyőt.

Visszasétáltam vele a lányhoz, akit láthatóan eléggé zavartak, a folyamatosan az arcába hulló cseppek. Fölé álltam, és odatartottam fölé az esernyőt, hogy addig is, ameddig beszélünk, védje valami. Kábán nézett föl rám, de amint meglátott, elmosolyogta magát.

- Szia - köszöntem.

- Szia - köszönt vissza.

- Csak meg akartam köszönni, hogy gyakorlatilag az életemet mentetted meg. - mosolyodtam el lágyan, mire neki is még szélesebb lett a mosolya.

- Tudod… Nem akartam, hogy már rögtön az első napodon ez történjen. - magyarázta.

Csak most vettem észre, hogy nagyon is fiatal ez a lány, alig lehet több tizennégynél. A haja kócos, ő maga pedig nagyon sovány. Az arca beesve, a szeme szomorú.

- Hogy hívnak? - kérdeztem rá végül.

- Moegi. - feleltem csendesen.

- Hány éves vagy, Moegi? - faggattam.

- Tizenhárom. Miért?

- Te jó ég. De hisz olyan fiatal vagy. - szörnyedtem el.

Hirtelen hatalmas harag gyúlt bennem a két szörnyeteg iránt, amiért gyerekeket fognak el, csak azért, hogy nekik legyen "szórakozásuk". Tizenhárom évesen egy ilyen helyen sínylődni, és rengeteg abortuszon túl lenni, borzalmas. Egyszerűen nincs rá más szó. Hogyan voltak erre képesek? Hogyan lehetnek ilyen szívtelen dögök? Hogyan lehet az, hogy hagynak egy tizenhárom éves lányt teherbe esni, aztán meg valami koszos helyen, koszos dolgokkal elvégezni a beavatkozást? Láttam, hogyan dolgoznak, a tűt, amivel körbejártak, még csak meg sem törölték, nem hogy fertőtlenítették volna…

- Hát igen. Tizenegy voltam, mikor ide kerültem, szóval… - nézett félre.

Hihetetlen. Ez egyszerűen hihetetlen.

- Micsoda? - hűltem el teljesen.

- Tudod, nem számítottam rájuk. Jöttem haza a suliból, és egyszer csak elkaptak. Aztán bezártak, és a többit már rád bízom. - mondta, de a végére nem tudta tartani magát, eleredtek a könnyei.

Hihetetlenül haragudtam rájuk, amiért ilyet tettek. Ezeknek nem börtön kéne, hanem villamosszék! Ehhez a kislányhoz képest, az én gyerekkorom semmi sem volt! Engem az apám vert, őt pedig 11 évesen erőszakolták meg ELŐSZÖR! Hirtelen jött a felismerés, hogy az én életem eddig semmi sem volt, az övéhez képest. Őt egy cellában tartották bezárva, két teljes évig, engem pedig csak vertek. Őt bántalmazták, megerőszakolták, és túl korán jött rá az élet, és a világ sötét oldalára, én ellenben nem láttam semmit a világból, és ezért egy kicsit talán hálás is voltam a szüleimnek.

- Tudod, az én gyerekkorom sem volt éppen tökéletes. Az apám folyamatosan vert és ivott, az anyám pedig drogozott. - feleltem végül, hogy ne kelljen az ő életére gondolnom, mert olyan fájdalmas volt még belegondolni is, hogy arra szavak sincsenek.

- Akkor egyikünknek sem volt valami szép élete. - állapította meg végül.

- Nekem sikerült kiszakadnom belőle, és remélem, neked is sikerül majd. - mosolyogtam rá kedvesen, mire neki is elterült egy barátságos mosoly az arcán.

- Majd bejössz hozzám a kórházba? - kérdezte végül.

- Persze. - bólintottam mosolyogva.

Még mondani akarhatott valamit, de hirtelen megjelent az orvos.

- Hölgyem. - köszönt az orvos, majd már be is tolta Moegit a kocsiba.

A mentőautó elviharzott, én pedig ott maradtam az esernyővel a kezemben. Még egy ideig bámultam a kislány után, aztán sarkon fordultam, és indultam vissza a szalaghoz. Kerestem az újságírót, de csak a többi ember állt ott.

- Az úr azt mondta, adjam át önnek, hogy tartsa meg az esernyőt. - szólított meg hirtelen egy idősebb asszony.

- Miért? - fordultam felé.

- Azt nem mondta. - rázta meg a fejét a nő, majd elindult visszafelé.

Lassan kezdett a tömeg szétszéledni. Visszasétáltam Sasukéhoz, aki most egy utcalámpának dőlve figyelte az eseményeket. Odasétáltam mellé, és fölé tartottam az esernyőt, amelyet az újságírótól kaptam.

- Hát ez? - vette el az esernyőt, hogy mind a ketten alá állhattunk.

- Kaptam. - foglaltam össze tömören.

- Őrült egy kaland volt. - szólalt meg hosszas csend után.

- Az - bólintottam végül.

- Mi csináltál a lánynál? - kérdezte végül.

- Ő mentett meg, talán némi túlzással. Beszélni akartam vele. Csak tizenhárom éves. - jegyeztem meg a végét, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

- Mennyi? - kapta felém a fejét.

- Annyi. - bólintottam.

- Azt mondták, hogy többször is volt abortusza. - jegyezte meg elhűlve, ahogyan én tettem pár perccel ezelőtt.

- Igen. Tizenegy volt, mikor oda került. Borzalmas ez a világ. - állapítottam meg csüggedten.

- Az. És hidd el, jó, hogy nem csöppentél bele soha. Kicsit hálás is lehetsz a szüleidnek. - állapítottam meg azt, amit már én is megállapítottam részben.

- Már én is gondolkodtam rajta. Tudod, lehet, hogy tényleg jó volt. Én nem jutottam arra a sorsra, mint ő. - feleltem fátyolos hangon.

Sasuke:

Sakura nagyon lelombozva tért vissza a lánytól. Nyilván nem volt valami boldog a beszélgetés, főleg, hogy már maga a lány is nagyon lelombozóan nézett ki. Láttam, ahogyan elkéri attól a férfitól az esernyőt, és láttam, hogy milyen célra kellett neki. Csak azért kérdeztem meg tőle, mert kíváncsi voltam, mit felel. A legérdekesebb mégis az volt, hogy milyen barátságos egy vadidegen lánnyal. És azt is láttam, hogy a férfi, akitől az esernyőt kapta, villantott róla pár képet. Nem értettem miért, de nem is nagyon érdekelt.

Amikor Sakura visszajött, tényleg nagyon le volt törve. Láthatóan fáradt volt, éhes, és szomorú. A kislány miatt is, meg gondolom a helyzet miatt is. Meg is értettem, hiszen nem lesz neki könnyű megemészteni az elmúlt órák leforgása alatt történt dolgokat, és azt sem, amit a kislánnyal beszélt.

- Menjünk haza. - szólaltam meg végül.

- Ne várjuk meg apádat meg a rendőröket? - kérdezte színtelen hangon.

Válaszul az egyik rendőrautó felé mutattam, ahova éppen most érkezett meg Itachi, apa és a két rendőr. A rendőrök Juugot és a társát vezették, majd kisvártatva megjelentek még páran, akik hozták a többi haramiát is.

- Odamegyek, jó? - kérdeztem, de csak egy kis bólintás volt a válasz.

Otthagytam neki az esernyőt, majd elindultam apáék felé, akik éppen a fickókat ültették be a rabszállító kocsiba. Nem tudom, miért az volt ott, de mindegy is volt, csak haza akartam menni. Ez után az eset után, nem is lett volna olyan rossz ötlet.

Apa a rendőrökkel beszélgetett, láthatóan nagyon elmélyülten, de amint meglátott, odasietett hozzám. Láthatóan őt is kikészítették az elmúlt órák történései, és a gyors javaslatomra, hogy menjünk haza, egy hatalmas bólintás volt a válasz. Gyorsan elköszönt a rendőröktől, majd összeszedte Itachit és Deit, majd amilyen gyorsan csak tudott, szólt a zsaruknak, hogy vigyenek már haza.

Sakura már ott toporgott mellettem, láthatóan ő is ment volna már. Ismét megfogtam a lila esernyőt, és Sakurával alatta elindultunk a rendőrautó felé. Egy rendőr vezetett, apám ült az anyósülésre, nekünk pedig hátul kellett nyomorognunk Itachival.

Hamarosan már a házunk előtt álltunk. Sakurát úgy kellett bevinnem a karomban, mert elaludt a kocsiban. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan mehetett ilyen dolgokon keresztül az ember, alig egy nap alatt. És ami még rosszabb, hogy én is nagyon megviselt vagyok, pedig Sakurának ezek után biztosan kell majd egy támasz…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés