Sakura:

Juugo, miután rengeteget ellenkeztem, egyszerűen leütött. Elsötétült a világ, és mikor felébredtem, egy nagyon barátságtalan cellában találtam magam. Valamilyen gombok kék és piros fénye szolgált csak világítást, a szemben lévő műszerfalon. Szemben és mellettem is rengeteg cella volt, benne mind emberekkel, amelyekről kiderült, hogy csak lányok. Elkeseredetten kezdtem el kiabálni, de ezzel csak azt értem el, hogy néhányan felébredtek, ugyan is mind teljesen ki volt ütve.

- Ne ordítsd. Lehet, hogy most is itt vannak. - suttogta az egyik szemben lévő cellából valaki.

A gyér fényben nem láttam az arcát, csupán fátyolos, nyúzott hangja adott valamilyen képet arról, hogy hogyan is nézhet ki az illető. Jó páran felébredtek a kiabálásomra, és láthatóan mindannyiuk halálra rémült. Nem értettem, hogy miért, de nem is akartam, mert a villany felgyulladt, és hangos léptek zaja törte meg a csendet.

- Gyorsan! Tettesd, hogy alszol. Senki sem köp be. - suttogta oda nekem a szemközti lány, majd amilyen gyorsan csak tudtam, engedelmeskedtem.

Éppen csak hogy elterültem a kényelmetlen, kicsi ágyon, mikor az a bizonyos illető odaért. Résnyire nyitottam a szememet, és láttam, hogy Juugo áll ott. Közvetlenül az én cellám előtt állt, és tekintélyt parancsolóan magasodott a többi lány fölé.

- Ki volt az, aki ordibált? - kérdezte fojtott hangon, mint aki mindjárt felrobban mérgében.

- Én voltam. - felelte reszkető hangon a szemközti lány, aki valószínűleg a haláltól menthetett meg.

- Igen? Akkor rád fér a büntetés. - vigyorodott el gonoszan Juugo, majd előkapta a kulcsát, és ki akarta nyitni a zárat, de hirtelen késztetést éreztem arra, hogy én mentsem meg a lányt.

Hihetetlen volt, hogy egy teljesen vadidegen lány, akit csak két perce ismerek, feláldozza magát értem. Nem éreztem igazságosnak, hogy ő kapja a büntetést helyettem. Nem volt igazságos, és ha ő képes lett volna arra, hogy minden bizonnyal fájdalmas dolgoknak vesse alá magát, csak hogy én megússzam, nem tetszett.

- Én voltam, ne őt bántsd! - rontottam hirtelen a rácsnak, mire Juugo azonnal megfordult.

- Nahát, Csipkerózsika felébredt. Szóval nem ő volt? Tudod mit, mind a kettőtöket megbüntetlek, méghozzá nem is akárhogyan. Egy perc aranyom, csak előkészítek néhány dolgot. - vigyorodott el gonoszan, majd fogta magát, és elindult vissza arra, amerről jött.

Kissé megkönnyebbülve, mégis, reszketve a félelemtől fordultam vissza a másik lány felé, akinek idő közben láthatóvá vált az arca, mert Juugo felkapcsolt valami villanyt, amitől citromsárga derengés váltotta fel a teljes sötétséget.

- Ezt miért csináltad? - sápadt el teljesen, arcán a halálfélelem tükröződött.

- Nem tudom. Mert nem áldozhattad fel magad miattam. - válaszoltam.

- Nem tudod mire vállalkoztál. - suttogta elhalóan, majd, hirtelen ajtócsapódásra lettünk figyelmesek.

Először azt hittük, hogy Juugo jött vissza, de kiderült, hogy az a Suigetsu gyerek állított vissza, néhány koszos tűvel a kezében.

- Lányok, itt a mai adag. - jelentette ki vigyorogva, mint aki nyert a lottón.

- Mi az? - fordultam a lány felé.

- Estasy. - felelte, arcán ismét a halálfélelem félreismerhetetlen nyomai látszottak.

- Minek ad Estasyt nektek? - faggattam tovább a lányt.

Suigetsu a túloldalon kezdte, és mindenki karjába nyomott egy kicsit. Utána nem törölte meg a tűket, tehát könnyen előfordulhatnak még a drognál is nagyobb gondok.

- Nem csak nekünk, neked is. Azt mondja, ha kiüt minket, akkor nem ellenkezünk. - felelte elhalóan.

Hirtelen valahonnan fény áradt, valahonnan túloldalról. Suigetsu félelmében hátrahőkölt, majd egyenesen a másik irányba kezdett futni, nyilván valaki jött. Valahonnan hangok hallatszódtak. Ismerős hangok voltak, de nem tudtam kivenni, mert valahonnan messziről szóltak. A másik lány intett, hogy megint tettessem az alvót, és még mielőtt válaszolhattam volna, ő már az ágyon feküdt, a fal felé fordulva, és várt. Nem láttam értelmét, hogy ezt tegyem, de valószínűleg életmentő lehet. Így hát odarohantam az ágyamhoz, és elnyúltam rajta. Résnyire nyitva hagytam a szememet, hogy lássam, kik azok. Hamarosan csak férfihangokat hallottam, de nem foglalkoztam azzal, hogy hogyan hangzanak, meg ilyesmi, csak megpróbáltam menteni a menthetőt. Hamarosan lövéseket hallottam, mire már ki kellett nyitnom a szememet.

Majdnem felsikítottam boldogságomban, mikor megpillantottam Sasukét, és a felmentő sereget. Ott volt Fugaku, Itachi, a rendőrök, és még valami fura, hosszú hajú gyerek is, akiről lerítt, hogy nem hetero. A rendőrök szétlőtték a zárat, majd berúgták a rácsot is, hogy ki tudjak szabadulni. A szemközti lány is felfigyelt arra, hogy nem bántanak senkit, és félősen ugyan, de kinyitotta a szemét, és odasétált a rácshoz.

Zokogva kerestem valamiféle menedéket Sasuke karjai közt, hogy addig se kelljen emlékeznem arra, hogy miket éltem át az elmúlt órákban. Ehhez képest, az otthon töltött évek Maldív szigeteki nyaralásnak számított. Sasuke óvón zárt a karjába, mintha soha sem akarna engem elengedni, és ezt is szerettem volna. A rendőrök hamarosan a többi lányt is kiszabadították, és ők visongva - már akinek még nem adták be az Estasyt - rohantak kifelé a cellákból.

- Mi történt? - rohant oda Itachi, mit sem törődve vele, hogy per pillanat szinte sokkban vagyok.

- Én… - kezdtem volna el a történetet, de feltört belőlem a zokogás.

Minden kijött belőlem, minden kitört ebben a zokogásban. Az elmúlt órák félelmei, a borzalmas felismerések, és minden más is, amit ezen a napon át kellett, hogy éljek. Sasuke vallomása, a szüleim, a Juugoval való találkozás, az, hogy Sasukét leütötték, és az, hogy engem is. Hogy itt kellett raboskodnom, és rettegnem kellett mindentől.

- Bántottak? - kérdezte végül Sasuke, hangja remegett az idegességtől, és az elfojtott dühtől.

Egy aprót bólintottam, jelezve, hogy igen. Mármint leütöttek, aztán drogot akartak a vérembe juttatni. Akkor ott, eszembe jutott a sok évvel ezelőtti esemény, mikor az anyám meg is tette, és én egy teljesen más világba jutottam. Viszolyogtam mindentől.

Sasuke hirtelen ledermedt. Felnéztem rá, hogy mi a franc történt, de amit láttam, arra nem számítottam. Olyan undor és megvetés ült az arcán, amelyet még soha sem láttam, és ha ez nem lett volna elég, ezekkel együtt keveredett a düh félreismerhetetlen fajtája. A totális elborulás.

- Sasuke? - böktem rajta egyet, de semmi sem történt.

Kissé ijedten hőköltem hátra, hisz Sasuke mintha nem is lett volna magánál.

- Minden oké. - változott meg hirtelen az arckifejezése.

Nyilván csak egy amolyan pillanatnyi elmezavar volt, avagy csak elfojtja. Itachi a vállára tette a kezét, de ő még mindig dermedten állt. Hirtelen megrázta a fejét, és mintha csak egy varázsütésre jobban lett volna, visszatért a régi Sasuke.

- Jó, megkeressük őket. Ti vigyétek fel a lányokat a felszínre. - utasított minket Fugaku, majd a két rendőrrel eltűnt az ellenkező irányban.

- Oké. Lányok! - sétált ki a cellából az ismeretlen szőkeség, majd Itachi is elindult utána. Én és Sasuke is követtük őket, bár nem tudtam, hogy mit is mondhatnék Sasukénak. Gyakorlatilag előle futottam el, mikor bevallotta, mit is érez. Láthatóan most nem is voltam a szíve csücske, nem hogy hozzám szólt volna.

- Izé… Sajnálom. - nyögtem ki végül, de ő rám sem nézett.

- Van is mit. - felelte, nagyon kedvesen.

- Tudom. - vallottam be nyögvenyelősen.

- Az jó. Csak mert egy vallomás miatt az életemet kockáztattam érted. - förmedt rám, mintha az anyám lenne.

- Igen, azt is tudom. De nem is tudom… Nem tudtam hová tenni… azt. - nyögtem ki, mire végre rám emelte a tekintetét.

- Lehet, hogy egy kicsit az én hibám is volt. Nem biztos, hogy így kellett volna előadnom. - vallotta be egy vállrándítás kíséretében.

- Ugyan. Szerintem én reagáltam túl. - emeltem a tekintetem a falra, hogy ne tudjak a szemébe nézni.

- Ha nem rohantál volna el, mit feleltél volna? - kérdezte hirtelen, mire köpni-nyelni nem tudtam.

Hosszú ideig gondolkoztam a válaszon, amit láthatóan várt is, hiszen türelmesen várt, míg én összeszedtem minden elfelejtett, vagy eldugott bátorságomat, és elmondom neki, amit gondolok.

- Attól függ, hogy hogyan kérdezted volna, amit tudni akarsz. Nem kérdeztél semmit. - nyögtem ki végül halkan, a szerintem legjobb választ.

- Gondolom azt kérdeztem volna, hogy leszel-e a barátnőm. - felelte teljesen nyugodtan, mire muszáj volt rá néznem.

Olyan komolyan csengett a válasz, amelyről nem tudtam volna elképzelni, hogy hazugság. Szinte fel sem fogtam, de máris válaszolnom kellett volna. Ehelyett csak hosszan bámultam, mintha ez válaszértékkel bírna.

- Komolyan? - nyögtem ki végül.

- Persze. Nem meg mondtam? - emelte rám a tekintetét.

Szinte elvesztem a fekete szemeiben, olyan misztikusan mélyek és feketék voltak. Hirtelen elröppent minden gondom, és csak a fekete szemeit néztem. Elfelejtettem az elmúlt órák borzalmait, hogy mik történtek velem.

- Tudod… Nem tudom, mit feleltem volna. - ráztam meg a fejem egy sóhajtás kíséretében.

- Azért majd még átgondolod? - kérdezte reménykedve.

- Ühüm… - feleltem mintegy válaszképpen.

Több szó már nem esett köztünk, csak akkor, mikor odaértünk egy rohadt magas és régi létrához, amely több mint húsz méterrel fentebb vitt minket volna minket, de hirtelen elkapott az a bizonyos tériszonnyal és félelemmel, meg tapasztalattal vegyített félelmem, amely már annyiszor a magas helyeken.

- Mi az? - kérdezte mögülem Sasuke, mikor a létra előtt megtorpantam.

- Én… Nem mehetek fel. - ráztam meg a fejem halálsápadtan.

- Pedig muszáj. Miért nem? - döntötte kicsit oldalra a fejét.

- Tériszonyos vagyok. - nyögtem ki, és ha lehet, még inkább elsápadtam.

- Menj elől, ne nézz le, és én követlek, és ha leesnél, meg tudlak fogni. - felelte teljesen nyugodtan, majd intett, hogy mehetek.

Lassan, kimérten fogtam meg az első fokot, majd ugyan ilyen óvatosan raktam fel a lábamat is. Lassan haladtam, talán túl lassan is, de nem érdekelt, csak abban reménykedtem, hogy Sasukéra nem lesz szükség. Így hát lassan araszolni kezdtem, nagyon lassan, Sasuke pedig jött alattam. Lehet, hogy kissé khm… furcsa volt a helyzet, mert ő alattam jött, és szerintem simán kihasználhatta volna a helyzetet, ahogy azt az tenné, aki csak játszani akar velem. Hát most kiderül, hogy csak játszik-e, vagy komolyan gondolta azt, amit a játszótéren mondott, és amit most kérdezett. Ha tényleg nem nyúl hozzám, és a helyzetet sem akarja kihasználni, akkor azt hiszem, hogy bízhatok benne, és őszintén szólva, nagyon szívesen el is fogadnám az ajánlatát. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan kell viselkednie egy barátnőnek, és fogalmam sincs, hogy mi sül ki ebből, de az biztos, hogy bármi is lesz, örömmel fogok az oldalán maradni, ameddig ő úgy kívánja, vagy míg meg nem halok…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés