Az izmai tökéletesek voltak. Minden egyes mozdulatára meghúzódtak a hasán lévő kockák. Egy-egy kézenállás, vagy szaltó közepette a bőre alatt lévő inak is megfeszültek, majd ügyesen brillírozva – és a gravitációt átejtve – mindig talpon maradt. Mint valamely’ macskaféle. Az üvegfalon beszűrődő holdfény kísérteties megvilágítást nyújtott, az arca és haja hol sötétlett, hol fénylett. Félelmetes és csodaszép. Ez a két szó festette le legjobban őt -, pedig férfira nem igazán szokás használni az utóbbi jelzőt.

A látványra szinte összefutott a nyál a számban. A szemeimet el sem tudnám szakítani arról a sajtreszelésre is alkalmas hasfalról, és szálkásabbnál szálkásabb, kicsi izom-domborművekről. Persze zavarban is voltam. Magamat nem meghazudtolva, totál piros képpel bámultam az üvegajtó mögül őt. Jelenleg még az sem tudott foglalkoztatni, hogy roppant szégyenletes amit művelek, csak a panoráma érdekelt. Ó, igen, elvégre nem minden nap lát az ember egy tízes skálán tizenkettőre felpontozott pasit félmeztelen. Velem most pont ez történt.

A lakásomban.
És én kukkolom őt. Mondhatni kocsányon csüngő szemekkel.
A kép enyhén szólva is ámulatba – majdhogynem extázisba – és természetesen ájulás-közeli élményben részesít.

Tudom, hogy Itachi-san a tökéletesen férfi, akit egy magamfajta liba kívánni sem kívánhatna, nem hogy megérdemelne. Már az enyém – legalábbis nagyon remélem. Eme gondolatra még a pajzán, birtokló mosolyt sem tudtam levakarni a képemről. Felesleges is lett volna. Hisz’ megkaptam, mondhatni pirosra cicomázott masnival átkötve. Igen – határozom el –, tudom, hogy ő az enyém. És talán, mint valami őrző-védő – mellesleg elég ijedős – harci kutya testében is vigyáznék rá, ha a napok huszonnégy órájában ez egyáltalán lehetséges lehetne – meg ha egyáltalán észrevenne nedves orrom, és a lógó, nyálas nyelvem mögül.

Elvégre bárki lecsaphatja a kezemről. Lassan már azon sem lepődnék meg, ha valaki a saját neméből környékezné meg. Hiszen még férfi szemmel sem lehet visszataszító látvány – hát még nőivel. Nem dobnám be a közösbe, ha már csak plüss lenne, akkor sem.

Bár, ha visszagondolok… az elején a személyisége volt a riasztó, szinte hihetetlennek érzem, hogy ellent mertem mondani neki. Akkor, ott a ruhaszalonban ez meg sem fordult a fejemben. Csak a fölényes viselkedése irritált, keserített el, és ijesztett meg egyaránt. Így visszagondolva gyerekes voltam akkor. S bár már eltelt az óta keményen két hét, sokkal felnőttebbnek érzem magam. Leginkább nőnek. Addig hóbortos reményeket és soha be nem teljesülő álmokat üldöztem. És még most sem vagyok igazán felnőtt, mellette mindig is hülye kis kamaszlánykának fogom érezni magamat, ebben biztos vagyok. Most is sokkal feljebbvalónak, nemesebbnek tűnik nálam, pedig csak „táncol”. Erős, ruganyos mozdulatokkal, mint valami gépezet. Igen szexi gépezet.

Nem illünk össze – és soha nem is fogunk.
Ez az, amit az előbbi gondolatmenetemből szűrtem le. És kurvára fáj.

A fejemben élősködő önmarcangolás csak tovább zengi ezeket a mazochista, kínzó gondolatokat. Szinte belesajdul a mellkasom, mintha belülről roncsolná szét a testem a saját lényem. Olyan, mintha szét akarna robbanni a fejem, a képek egyre csak gyűltek az agyamban. Láttam magam előtt, ahogy az esőben otthagy, egyedül, majd egy másik nőt – akarom mondani: rózsaszín, nyuszifüles cica babát – átkarolva elegánsan távozik a helyszínről. Én maradok, és siratom.

Érdekes más lány ilyenkor már az esküvőjét tervezi a nagybetűs Férfival. Én meg már a szakítástól rettegek előre. Nincsen jobb szó erre, mint a beteges. Az istenért, élveznem kéne az életet, nem pedig egy borús jövőt komponálni magamnak! 

Meg kell szabadulnom ettől a sok hülyeségtől, ami a fejemben szabadon jár-kel! A levegőt hirtelen sokkal gyorsabb ütemben vettem, mint kéne, félő volt, hogy kidőlök, de akkor sem lassítottam. Az ujjaimat összekulcsoltam, és a mellkasomhoz a szorítottam, miközben a szemeimet szorosan lehunytam, és szűkölve próbálom elfojtani a hisztérikus sírást, amivel kiadhatnék mindent. Merthogy az készül kitörni belőlem. Nem szabad engednem!

Már a semmiért is bőgnék. Szánalmas – ezek a röpke félig-holt, halk gondolatok térítettek vissza és nyugtatnak meg.
A körmeimet is a bőrömbe vájtam, hogy erőre kapjak. Sikerült.

Furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének, így lassan felnyitottam a szemem, és két fekete írisz szinte azonnal felfedezte az én tejfehérjeimet. Itachi átható tekintete hatalmába kerített, így a néma egymást-bámulás közepette, a könnyeimről is elfeledkeztem. Az erőfeszítéseim mintha nem is lettek volna. Éreztem, ahogy a forró könnyek bizsergető ösvényt hagynak az arcomon. Ledermedtem, mint valamilyen jégszobor. Azok a szemek hibernáltak! Az a gyönyörű, örvényszerű szempár.

Csak fél perccel ez után sikerült elszakítanom a pillantásom attól az üres szakadék-tekintettől, és egyre lejjebb csúsztattam azt. Mivel most ő is mozdulatlant játszott, alkalmam nyílt alaposabban megvizsgálni a felsőtestét. A kockák, mint valamilyen hullámvasút, úgy helyezkedtek el a testén, szívesen zongoráztattam volna végig az ujjaimat azon a domborzati térképen. És a bőre! Tökéletesen halvány fehér, szinte már porelánszerű, és az egyetlen hiba talán csak az oldalán futó, nekem nem igazán tetszős tetoválás volt.

A testemen egy pillanatra végigcikázott a hideg, mint valami leejtőn. Mintha belém látna, azzal az igazi vesébe-bámuló nézésével fixírozott. És ez megijesztett. Egy pillanatra megremegtek a lábaim, majd lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt, és elszántam magam. Be kell lépnem, felesleges rejtőzködnöm, hiszen már amúgy is meglátott – pontosabban áttanulmányozhatott.

Megpróbáltam az egészet nem nagydobra verni, mintha az a rohadt küszöb, amit átléptem nem egy választóvonal lett volna, ami kettőnk között feszült, hanem egy egyszerű fadarabból tákolt… küszöb. Nevetségesnek éreztem az izgalmam, csak azért, mert neki fogok táncolni. Minek emiatt izgulni? Soha nem voltam az a lámpalázas, csak egyszer-egyszer, amikor a hangomat is ki kellett eresztenem. Az a zuhany alatt még mindig jobb érzés volt.

Szavak nélkül is megértettük egymást, felesleges lett volna beszélni, már egy szemvillanásából is értettem, hogy most (is) ő fog nézni engem. Hirtelen egy hatalmasat kellett nyelnem. Nézni fog. Hogy is gondolta ezt? A testemet fogja tüzetesen átvizsgálni a röntgen-pillantásával, vagy tényleg a táncom fogja bámulni. Végül is ő is férfi.

Na jó, ezt nem én gondoltam! Attól, hogy nem nő, még nem kötelessége úgy megbámulni! Vagyis... izé, mondom ezt én, aki jó ideig az izmaira nyálazott. Inkább visszatértem a jelenbe.

Remegő léptekkel szeltem át a fél termet, hogy beindítsam a magnót, és valami jópofa számot keressek. Lényegében azt sem tudtam melyik lemez van benne, így inkább csak benyomtam azon a vackon a lejátszás gombot. Az első dallamról tudtam, hogy mi az. Leona Lewis – I See You. Igazán találó – mosolyodtam el gúnyosan.

„I see you
Walking through a dream
I see you
My light in darkness breathing hope of new life
Now I live through you and you through me
Enchanting
I pray in my heart that this dream never ends
I see me through your eyes

Living through life flying high
Your life shines the way into paradise
So I offer my life as a sacrifice
I live through your love
You teach me how to see…”

Ahogy tanácsolta – parancsolta –, felszínre hoztam az Igazi Hinatát. Félredobtam a kecsességet, mintha az nem is lenne, az nem tartozott hozzám úgy igazán. Pedig lényegében a balett alapja is egyben. A jazzes mozdulatoknak is búcsút mondtam, szinte a balettot kevertem a hip-hoppal. Érdekesen nézhetett ki. Sokkal vadabbul dobáltam a lábaim egy-egy fordulatnál, vagy fouetté közben. A kezemmel szabálytalanul hadonásztam, nem érdekelt, hogy ez most mennyire ocsmány egy testtartás lehet, de ha ezeket nem számítjuk, egyáltalán nem rontottam el a koreográfiám. A bizonyítási vágy nem engedett hibázni. Hiszen a maximumot akartam Itachinak nyújtani, és közben Hinatát előkeríteni. Azt az ördögfióka lázadót, aki annyira nőies, mint valami kelekótya koca. Vagy mint a volt gimink igazgatójának a malaca, Tonton.

Aztán sikeresen fény gyúlt az információ-leltáromban.

Lát engem.

Gyorsan javítottam, visszatértem a szabályos, berögzült, kínkeservesen begyakorolt mozdulatsorokhoz, elővettem a belémnevelt, ámde ritkán alkalmazott nőiességet. A hattyúkra koncentráltam, mint mindig, amikor csak elkóborolt az megtestesült tökéletesség – ha nevezhetem így –, ami a balettel együtt kifejlődött. A szemeimet erősen lehunytam, tudtam, hogy biztonságban vagyok, és bízom is benne. Igen, bízom be…

- Ez nem te vagy! Nekem te kellesz, nem pedig egy olcsó utánzat! – Hideg hangja élesen csattant vissza a sötétségből. Megijedtem tőle, a határozottságtól, így egy pillanatra meginogtam. Hiszen semmi könyörgés nem volt ezekben a szavakban, hideg, érzelemmentes parancsokat osztogatott, és olyan érzésem támadt, mintha ez egy próba lenne. Egy próba, amin ha megbukok, a kapcsolatunk, úgy ahogy van, megszűnik létezni. Igazán megnyugtató egy feltevés…

Engem akar, de ez is én vagyok – pontosabban egy részem. Vicces, és szánalmas. Nem tudom, hogy melyik az álca, és melyik vagyok én. A szemeimet kinyitottam, és egy fordulás közepette elkaptam a tekintetét. Vágy, határozottság, és még valami, amitől végigszánkázott a hátamon egy-egy izzadságcsepp furcsa keveréke terpeszkedett a fészkében, vágott szemalakja, és hosszú szempillái takarásában. Talán az elismerés és valami tiszteletféleséget sugárzott irántam.

És elérte a célját: megint hanyagul dobáltam a testrészeimet, és egyáltalán nem érdekelt többé, hogy mit gondolt rólam. Egyelőre csak én vagyok, hogy majd egy kis idő múlva neki is megmutassam ezt a világot. Bár, érdekesen fog állni rajta a tütü.

Az utolsó fordulás következett, amikor hirtelen egy nem éppen tollpehelynyi Itachi-san döntött le a lábamról. Szó szerint. A hátam nagyot csattant a padlón, de úgy vettem észre, hogy ez nem igazán érdekli. A tenyere a halántékomra fonódott, hogy ne verjem be a fejemet. A hasamnál meg megint megérezhettem azt, amiért a férfi az férfi. Ferrarivörös árnyalatú volt az arcom.

Egy pillanatra sikerült elkapnom a pillantását, ami vadságot, eszeveszett vágyat sugárzott, majd szinte azonnal elkapta a tekintetét.

- Mit csi… - befejezni már nem tudtam.

Az ajkai az enyémekre tapadtak, és egy pillanatra a szemem is kinyílt. Megcsókolt. Most először, és egyáltalán nem bántam. A szempilláimat húzni kezdte valami lefelé, és én csak azt vettem észre, hogy már nem látok semmit, csak éreztem. A keze a testemet simogatta, szinte már durván, türelmetlenül, de jólesett. A szétbomlott fekete tincsek a nyakszirtemhez lapultak, és mintha azok is önállóan tudtak volna mozogni, a nyakamat csiklandozták.
A nyelve befurakodott a számba, de én nem hagytam magam, visszanyomtam a helyére, és az én testrészem ment át albérlőnek. Persze nem hagyta magát.
Ösztönből cselekedtem, sem kedvem, sem időm nem volt gondolkodni, és nem is akartam. Csak élveztem a pillanatot. A csókját leginkább így tudnám jellemezni: mintha egy kiskanálnyi méz olvadna el a számban. Egyszóval tökéletesnek éreztem.

Bátorságot vettem, és lassú, körkörös mozdulatokkal kezdtem el araszoltatni a kezeim a meztelen felsőtest felé. Minden izmot sikerült kitapintanom, persze közben egyre gyorsabban simogattam, és a tetováláson is végighúztam a kézfejem – már, ahogy csukott szemmel bebírtam azt határolni. Nem akartam ennél is jobban élvezni, hiszen van még időnk.

Az ujjaim a hosszú, fekete fürtökbe fésülődtek, majd óvatosan meghúztam azokat, így Itachi fejét egy kissé hátrafeszítettem. Így lett vége a csóknak. Legnagyobb sajnálatomra.

- Én nem… - kezdtem volna magyarázkodni, de elszállt az erőm. Gyorsan lihegve, piros arccal bámultam fel rá, és próbáltam minden egyes vonását belevésni az emlékezetembe, nehogy elfelejtsem ezt a pillanatot. – Szóval tényleg szeretsz rajtam tunyulni – mondtam ki végül egy szemtelen vigyor kíséretében.
Válaszul egy könnyed, nyugtató-puszit kaptam a számra.
- Akár hiszed, akár nem, kényelmes vagy. – A mosolyom viszonzásra talált, és, hogy igazolja az előbbi mondatát, teljes testsúlyával rám tehénkedett. Mormogva elhelyezte a fejét a kulcscsontom környékén, a hosszú karjaival átkarolta a derekam, miközben a testét lentebb csúsztatta, így a lábfejem valahol a térde és a bokája alatt lehetett, bár a vastag melegítő miatt nem tudhattam biztosan.
- Élvezed, igazam van? – vontam fel a szemöldököm.
- Hinata, ha nem élvezném, nem csinálnám. – Miközben beszélt folytonosan csiklandozta a lélegzete a nyakamat, és még meg is szívta az ottani bőrt. – Kéne neked valami becenév, amit csak én használhatnék – morfondírozott. – Mit szólnál a cicához?
- Ne is álmodj róla! – Beszéd közben egy-egy hosszabb tincse után nyúltam, majd azt pödörgetve folytattam a mondandóm. – Hány lányt etettél be már ezzel a maszlaggal?
- Sokat – vágta rá gondolkodás nélkül.
- Vegyük úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Viszont te akarsz becézgetni, hát használd a fantáziád.
- Nicsak, Nyuszómuszó, te sem vagy olyan kis halkszavú, ártalmatlan leányka. Inkább álszent fúriának neveznélek. – Játékosan megszorított a fenekemet, majd elégedetten nézte a vörösödő arcom. – Nem, te még mindig olyan kis beszari vagy. – Egy pillanatra a torkomra fagyott a szó.
- Az jó édes anyá… - kezdtem volna egy igen szidalmazó szónoklatot, de ő csak egyszerűen befogta a szám, erre a szemeim meg egy cseppet kitágultak. Mint az egyik álmomban, csak Uzumaki-hiányos volt a szituáció. Megjegyzem, egyáltalán nem bántam, hogy csak ketten voltunk.

Az arcát vizsgálgattam, miközben ő a beszélt hozzám. A hosszú haja előreomlott, és sikerült megállapítanom, hogy a tekintetéhez hasonló, olyan lehetetlenül fekete tincsekkel rendelkezik. Akár egy holló. Az arca kisimult, pihent, mégis gúnyos volt, a fehér fogai kivillantak a mosolya miatt, a seszínű, vastag ajkak tökéletes körvonalat adtak neki. Egy pillanatra elgondolkodtam, csak most esett le, hogy ez a száj biza az enyém trónolt egy ideig. Természetesen a mostanra oszladozó pirosság újabb erővel festette át az arcomat.

- Nem beszélünk csúnyán, drágám! – A hangja mondhatni suttogás volt, de a fojtott csöndben tökéletesen értettem. Hiszen a saját gondolataim is megszűntek létezni, így néma csend honolt még az agyam helyén is. Válaszolni meg aztán főleg nem tudtam, hiszen befogta a pofázmányom. – Kitaláltam. Ezentúl Mutyikámnak foglak hívni.

Az arcomra rátelepedő fintor, úgy gondolom mindent elárult, mire csak egy féloldalas, fölényes mosolyt kaptam vissza.
- Nem tetszik? – kérdeztet tetetett sajnálkozással. Jobb híján csak megráztam a fejem, bár elég nehézkes volt a művelet. – Akkor a Dundikámhoz mit szólnál? Esetleg a Csibécském tetszetősebb?

Te nem vagy komplett – mondtam volna. Mivel, hogy kussolásra voltam kényszerítve, és már vagy ötödszörre nyaltam meg Itachi kezét, még így sem vette el, semmi esélyem nem volt megszólalni. Így a tiltakozás is csak egy-egy szemforgatásra minimalizálódott.

- Akkor a Hina-cica? Az még egészen jól hangzik – sóhajtotta, majd megadta nekem azt a kegyelmet, hogy ismét használhattam a lepcsest.
- Csak ne Hinta-palintának nevezz! Gaara és Neji mindig ezzel csesztetett.

Az említett nevekre csuklásféle hangot imitált, mintha a röhögő görcsét akarná így elfojtani.

- Legalább mosolyoghatnál – szóltam rá békítőleg. – Sokkal jobban áll, mint az a savanyúságfej.
- Szereted? – kérdezett rá. De a fene sem tudja, hogy mire.
- Mármint mit? – a hangom bizonytalan volt, és kétkedve néztem fel rá.
- A savanyúságot.
- Ehető – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Amint kimondtam, szinte azonnal csattant a csók az ajkaimon. Lassú, észveszejtő, de veszélyes játék volt – mármint rám nézve –, és valahogy ez csak még jobban vonzott. Veszély. Olyan szép szó, és élvezetes, így mellette. Na, jó, ez úgy hangzott, mint valami bérgyilkos-rendőr szerelmi fonák élőszereplős változatai lennénk. Ebből pedig csak annyi az igaz, hogy Itachi rendőr, méghozzá tudtommal a főkapitányi címre hajtott. Viszont én nem vagyok gyilkos, csak dílerkedtem egy-két hétig, amit sikeresen meg is úsztam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés