Naruto:

Ez az első napom a Konoha Hight suliban! Olyan izgatott vagyok! Nem azért, mert új emberekkel fogok találkozni, vagy mert új minden. Azért, mert agyig szívhatom Sasuke vérét! Hátha a rózsaszín hajú cafka is ott lesz, akkor aztán nem lesz menekvése, lehet, hogy megbosszulva a Sasuke által okozott sérelmeket, ott helyben leteperem, méghozzá az önjelölt bájgúnár szeme láttára.

- Ezt ne felejtsd itthon. - nyújtott oda nekem anya egy uzsonnás dobozt.

- Ha mégis, majd veszek valamit a büfében. - legyintettem szórakozottan, majd nyomtam az arcára egy gyors puszit, és már rohantam is lefelé.

Bepattantam a fekete Mercedesem volánja mögé, és padlógázzal hajtottam el a suliba, hisz minél előbb el akartam kezdeni a vérszívást. Útközben minden olyan szépnek tűnt, még akkor is, ha csak a szemetes kukákat bámultam. Olyan boldog voltam, hogy még egy rakás sz@rban is meg tudnám találni a szépséget.

A suli parkolója tele volt menőbbnél-menőbb járgányokkal. Beálltam egy BMW kabrió mellé, majd körbepásztáztam a helyet. A hatalmas épület körül mindenhol diákok sürögtek - forogtak. Mindenki ment a maga dolgára, senkinek sem tűnt fel, hogy megérkeztem. Jellemző, hiszen olyan nagy ez a suli. Örültem, hogy apám elintézte, Sasukéval legyek egy osztályban. Lassan indultam a lépcső felé, ahol rengeteg gyerek nyüzsgött. Szedtem a lábam, hogy minél előbb beérhessek a suliba, de nem volt szerencsém, mert az ajtó előtt úgy kellett átverekednem magam a tömegen.

- Na, basszus. - suttogtam magam elé, mikor rájöttem, hogy fogalmam sincsen, merre van a termem.

Sem az órarendemet, sem a tanáraim nevét, sem az osztálytársaim nevét nem tudtam. Ott álltam a három lépcső előtt, amelyek mind különböző emeletekre vezettek. Az első felment a harmadikig, a második a másodikig, a harmadik pedig az első emeletre vezetett.

- Szia, Tenten vagyok. - csapódott hirtelen mellém egy panda kontyos csaj.

- Hali. Izé… Én még új vagyok itt… Nem tudod, hogy merre van a 10/b? - érdeklődtem halkan.

- 10/b? Az jó! Osztálytársak vagyunk szöszi. - lépett mellém egy szintén szőke csajszi - Yamanaka Ino. Ő Tenten. - mutatott a másik lányra, aki a másik oldalamon vizsgált engem.

- Cső öcsi. - jött oda hirtelen egy hosszú, fekete hajú fiú, levendula színű szemekkel, valamint mögötte felfedeztem egy rá nagyon hasonlító, mégis sokkal szebb lányt.

- Hali. - néztem körbe, hiszen már egy kör közepén álltam, és én voltam a néznivaló.

Mindenki nagyon kedves volt, bár számomra kissé túl közvetlenek. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek ilyen gyorsan megkedveljenek, már pedig úgy tűnt, hogy ezek itt nagyon is bírnak. És ha a sejtésem nem csal, egy osztályba fogunk járni.

- Ők itt Hyuuga Neji, és Hyuuga Hinata. - mutatott rájuk a szőke csaj, asszem Ino.

Engem leginkább a lány neve érdekelt, a másik, azt hiszem Neji, mellékes tényezőnek számított, legalább is az én látókörömben. Ellenben a pandakontyos lánynak nem, mert láthatóan, khm… eléggé össze voltak melegedve. Lassan még több fura fazon érkezett, most már jobbára fiúk. Megismerkedtem a legfurcsább alakkal, Nara Shikamaruval, aki mindig alszik, vagy a felhőket bámulja, legalább is a barátnője, Temari, így jellemezte. Temari sem volt semmi, legalább is megjelenését tekintve. Aztán jött a nagy és pufók Chouji, aki mindig eszik, mondjuk ez csak Ino és Shikamaru beszámolója volt. Aztán ott volt még valami Sai is, akinek a bőrszíne egy hulláéval vetekedett, de attól még jó fejnek mondhatom. Ott volt még a másik gyerek, Gaara, akitől egyenesen frászt kaptam. Először is nem értettem, hogy minek húzza ki a szemét. Az első gondolatom az volt, hogy valami drogossal van dolgom, de ezt gyorsan elvetettem, mert viszonylag értelmesnek tűnt. Ott volt még egy bizonyos Kiba is, akinél egy Akamaru nevű kutya volt. Állítólag régebben a fején, vagy a kabátjában hordta a kutyát, amit nehezen tudok elképzelni, hisz akkora az ebe, hogy a hátán utazhat, mintha egy póni járkálna a nyomában. Volt ott még két furcsa gyerek, Rock Lee, és Shino. Shino is egy olyan tag, akitől a hideg futkos a hátamon, ráadásul mindig napszemüvegben, szóval bátran állíthatom, hogy vagy nem normális, vagy drogos. Rock Lee még idegesítőbb, mert mindig a fiatalág erejéről hadovál, és képes megülni a seggén. Folyamatosan ugrál, szaktózik, hajolgat, mintha ezek a világ legegyszerűbb mozdulatai lennének, mint megállni a két lábadon. Megismertem Karint, akiről mindenki azt mondja, hogy tartsam meg vele azt a bizonyos három méter távolságot. A legújabb fejlemény viszont az volt, hogy a legtöbbjük is ma érkezett, köztük Hinata, Tenten és Temari, valamint Shikamaru, és a legtöbb fiú is, tehát egy egész nagy kolónia lettünk. Kiderült, hogy mindegyikük egy közeli suliból jött, mert ott nem volt túl jó a levegő. Ez azt jelentette, hogy nem nagyon tudtak semmit, semmiről, csak azt, hogy egy egész új osztály leszünk. Lassan kezdtem felfogni, hogy mi leszünk egy osztály. Mi? Akkor most mi van?

- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá végül, mikor Lee nagyban elkezdte mesélni, hogy mi is lesz itt.

- Az igazgatónő. - vette át a szót Tenten - Az igazgatónő azt akarta, hogy legyen még egy, teljesen jó osztály. A miénk olyan volt, mint egy cserediák-program, csak mi soha többé nem mehetünk vissza a régi suliba. Mi így jelentkeztünk, mert a régi suli nem volt valami jó. Egy másik osztályból, gondolom valamelyik 10.-ből, kapunk még három osztálytársat, hogy teljes legyen a létszám.

- Aha. - nyögtem ki, és csak remélni tudtam, hogy viccel, mert ha nem, akkor csúnya világ jön az igazgatóra, hiszen átvágott minket, méghozzá nagyon csúnyán.

És a legrosszabb, hogy van egy olyan érzésem, Sasuke nincsen itt…

Sakura:

Alig hogy Fugaku, a rendőrök, és az apám között elkezdődött, a nem túl értelmes eszmecsere, nem bírtam tovább, és minden figyelmeztetés nélkül kirohantam a lakásból. Se hallani, se látni nem akartam, és félő volt, hogy Fugaku egymagában ehhez kevés lesz. Nem lehetek ott, mikor kimondják a végső ítéletet.

- Állj már meg! - kiáltott utánam Sasuke, de nem törődtem vele, csak futottam lefelé a lépcsőn.

- Nem akarok. - ráztam meg a fejemet, mikor már leértem a panel elé, és nem volt tovább.

- Muszáj. Vissza kell menned. - ragadta meg a csuklómat, de egy erőteljes rántással ismét szabad volt a karom.

- Nem muszáj. Mi van, ha nem akarom? - fordultam felé komoly arccal.

- Szóval vissza akarsz menni, ehhez a két vadállathoz? - tette zsebre a kezeit, és nyugodtan kezdett méregetni.

- Nem, de… de nem akarom hallani. Ha valamit akarnak, majd szólnak. - jelentettem ki bátran.

- Hm... -"válaszolt" Sasuke.

A hátam mögé pillantottam, ahol a régi, nagyon régi, már csak romokból álló játszótér állt. Elindultam arra, és legnagyobb meglepetésemre Sasuke is követett. Leültem az egyik nagyon régi hintára, amit már csak a szentlélek tartott. Sasuke leült a másikra, és még mindig engem bámult.

- Mit csináltak veled? - mondta, vagy inkább gondolta, csak hangosan.

- Hogy érted? - fordultam felé értetlenkedve.

- Mit tehettek veled, amiért ilyen mérhetetlen gyűlölet fog el, mikor rájuk nézel? - gondolkodott tovább hangosan, bár lehet, hogy ez már inkább nekem szólt, mint saját magának.

- Az anyám négy és fél éves koromban valamit nyomott a karomba. Az apám két éves koromban vert meg először. Egyszer kiestem az ablakon, erre az apám megvert. Egyszer majdnem elvágta anya torkát, aztán, mert meg akartam akadályozni, majdnem elvágta az enyémet is. Aztán csak beleállt a kés a karomba. - itt megmutattam a heget, amely a mai napig ott éktelenkedett - Egyszer, amikor apa elitta az összes pénzünket, szemetet kellett ennünk. Valamit elkaphattam, mert három napig megállás nélkül ment a hasam, és hánytam. Majdnem kiszáradtam. Harmadikosként annyira megvert az apám, hogy másnap nem tudtam felállni.

Még sok mindent mesélhettem volna, de nem akartam folytatni. Sasukén látszott, hogy kissé ki van készülve, amin nem is lepődöm meg, hiszen ezek még engem is kikészítenek, pedig nekem kellett őket átélnem. Sasuke most üveges tekintettel bámult maga elé, már nem engem nézett. Annyira markolta a hinta láncát, hogy belefehéredtek az ujjai, és egyre inkább torzult az arca, valószínűleg a dühtől.

- Sasuke? - tettem a kezem a vállára, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig itt van-e.

Az ujjai egy kicsit engedtek a szorításból, de még mindig az a kifejezés ült az arcán, amit én tömény undornak, megvetésnek könyveltem el. Most apámra haragszik ennyire? Vagy ami még rosszabb, valószínű, hogy tőlem undorodik ennyire. A lány, akinek nem is egyszer kellett szemetet ennie, hogy ne haljon éhen. A lány, akinek csak rongyai vannak, és akit csoda, hogy nem küldtek ki az utcára koldulni, csupán egyszer. Mintha én lennék a kis gyufaárus lány.

- Értem. - sóhajtott végül egy hatalmasat, mire kedvem lett volna egyszerre sírni, és nevetni.

- Most gondolom, megvetsz. - hajtottam le a fejemet.

Rózsaszín tincseim eltakarták az arcomat, amit nem is bántam, legalább ne kelljen látnia, hogy ismét sírok. Biztosan a legrosszabb, legmocskosabb, legmegvetendőbb embernek tart most a világon. Még inkább sírni támadt kedvem, ha arra gondolok, hogy az a két csók, amelynek sem az okát, sem a tartalmát nem tudtam, valószínűleg csak addig volt, ameddig ki nem derült, hogy ki is vagyok valójában.

- Ugyan miért tenném? - hallottam a hangját valahonnan távolról.

Miért tenné? Ugyan már, itt ültő helyemben felsorolnék neki legalább kétszáz okot. Miért tenné? Mert szánalmas vagyok, mert képtelen vagyok másra, csak sírni. Nem tudok megerősödni, sem lelkileg, sem testileg. Egy lelki roncs vagyok…

Sasuke:

Igen, ugyan miért tenném? Miért vetném meg? Hisz ez soha sem az ő hibája volt. Soha sem mondta senki, hogy ő tehet róla, hogy az apja egy büdös alkoholista, hogy az anyja drogért nyúl. Senki sem mondta, szerintem még az a két lány sem, hogy esetleg ezért Sakura lenne a felelős, csak keresniük kellett egy megfelelő bűnbakot, akit lehet érte piszkálni. Kit? Hát, naná, hogy Sakurát! Miért is ne?

- Mert… - kezdett bele, de nem engedtem, hogy befejezze.

Ugyan ki mondta ezt neki? Megragadtam a csuklóját, és már amennyire a hinta engedte, magamhoz rántottam, és forró csókot leheltem az ajkaira. Nem értettem, hogy miért magát okolja. Nem értettem, ki mondta ezt neki, és ami még ennél is rosszabb, hogy azt hiszi, megvetem. Ha valaki ezért képes erre, az biztosan nem én leszek.

- Ne. - tolt el hirtelen magától.

- Hm? - döntöttem egy kicsit balra a fejemet, mert nem nagyon értettem ezt az egészet.

- Te csak játszol. Tuti, hogy megvetsz, és… - ismét valamilyen hihetetlen összeesküvés-elméletet akart kidolgozni, de nem engedhettem.

- Szerinted, én megvetlek? - néztem mélyen a szemébe, abban a reményben, hogy így képes leszek zavarba hozni.

Mély pirulás jelezte, hogy igen is bevált a tervem, és teljesen zavarban van. Soha sem értettem, hogy minek pirulnak el az emberek, amikor másként is ki lehet fejezni, hogy kissé kényelmetlen a szituáció. Per pillanat pontosan ez volt a tervem, ezért ahelyett, hogy félre néztem volna, még közelebb hajoltam hozzá. Nem állt szándékomban megcsókolni, de erősen vacilláltam. Most az volt a terv, hogy zavarban legyen. Az orrunk már szinte összeért, kár, hogy az arcszínünk között jelentős különbség volt. Ő olyan paradicsom-piros volt, mint egy rák, én ellenben nem mutattam zavaromat.

- Mindenki megvet. Ezen nincs mit szépíteni. - nézett félre, megszakítva a pillanatot.

Azt vártam, hogy ismét elerednek a könnyei, de nem, csak üveges tekintettel nézett félre, valahova szélre, csak ne kelljen a szemembe néznie. Ott ültünk (vagyis inkább csak én, ő valamilyen furcsa, kicsavart testhelyzetben állt) és féltem. Kissé megijedtem, mert nem sírt. Az lett volna a természetes, ezzel sokkal jobban megrémít, mintha sírna. Akkor legalább tudnám, hogy nem törődött bele teljesen a sorsába, de most olyannak tűnt, mint aki elfogadta, hogy neki az a rendeltetése, hogy fekete bárány legyen.

Gondoltam egy nagyot, és az ölembe ültettem, hogy ne kelljen ilyen furcsa pózt felvennie. Egy ideig meglepődöttséget véltem felfedezni az arcán, aztán végre a szemembe nézett. A smaragdok most sem csillogtak könnytől, vagy valami ilyesmi, csak szomorúan bámulták az enyéimet.

- Én nem játszom veled. - hunytam le végül egy pillanatra a szemem, majd újra kinyitottam, mintha új lappal akarnék kezdeni.

- Akkor… Mégis miért?

- Mit miért? - fogtam meg a kezét, amely eddig az ölében pihent.

- Miért csókoltál meg a szobádban? A medencében? És itt? - fordult el ismét, hogy ne nézhessek a szemébe, pedig valamilyen szinten, azt hiszem, vallomás elé nézek.

- Te még nem hallottál szerelemről? - hajtottam le a fejemet, hogy leplezzem zavaromat, mert volt egy olyan érzésem, hogy a vér rossz felé tódult.

- He? - kapta felém hirtelen a fejét, mire majdnem lefejelt.

- Szerelem. - ismételtem, most már kissé halkabban, érzékibben.

- Te… - kezdte volna el, de itt volt az ideje, hogy kinyögjem.

- Szerelmes vagyok beléd. - hajoltam hozzá egyre közelebb, így megpecsételve a mondandóm súlyát.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2014.04.16. 21:42 Rika Szia! Hát erre nincsenek szavak.... Húúú:) Nagyon imádtam a fejezetet, főleg a végét.... Hogy hagyhattad itt abba? Kegyetlenség. De ha hamar hozod a folytatást, akkor meg van bocsájtva ;)) Kíváncsian várom, Sakura hogy reagál a vallomásra. Sok sikert a folytatáshoz! Puszi, Rika