Naruto:

Estefelé úgy döntöttem, hogy meglátogatom Sasukét, annak érdekében, hogy lássa, még mindig létezem. A végtelenségig fel akartam őt húzni, és ennek legcélszerűbb módja, ha bemegyek a szobájába, és a végletekig szívom a vérét.

Lassan sétáltam az utcákon, csak a lámpák fényei adtak útbaigazítást, hogy merre is megyek. Régebben mindig úgy csináltuk, hogy bemászunk egymáshoz az ablakon, hogy senki sem tudja, ott vagyunk. Kitaláltuk, hogyan lehet az ablakokat kívülről kinyitni. Egy speckó szerkentyűvel, amit mi magunk fabrikáltunk. Én a mai napig megtartottam az enyémet. Nem a-miatt az öntelt majom miatt, inkább azért, mert egy ilyen bármikor jól jöhet.

Hamarosan megpillantottam az Uchiha ház jellegzetes tornyát, amelyet az elmúlt két hétben rengeteget bámultam. Nagyon kirítt a többi közül, talán az egyediséget, talán az Uchihák különcségét szimbolizálva. Futva indultam a torony felé, hogy legalább időben tudjam meglepni az Uchihát.

Amikor az ablaka alá értem, hirtelen hangot ütötték meg a fülemet. Felmásztam a ház melletti fára, majd elbújtam a lombok között, hogy mindent kifigyelhessek, és a látottakat ellene fordíthassam. Az a rózsaszín hajú lány volt a szobájában, amelyikkel a suli előtt találkoztam. Éppen nagyban smároltak, nekem meg nem volt kedvem ott hagyni őket. Végignézni hatalmas előny, hiszen ezt bármikor felhasználhatom ellene. Na meg nem hiszem, hogy olyan nagyon szeretné, ha emiatt lenne oda a menő srác imidzse.

Végignéztem az egészet, majd mikor végeztek, az Uchiha pedig kiment, végre használhattam a kis szerkentyűmet, majd beugrottam az ablakon, és vártam, a megfelelő pillanatra. Az Uchiha lassan érkezett, annál is lassabban, mint egy csiga. Csak vártam, csak vártam, közben a kinti neszekre figyeltem, nehogy valaki rajtakapjon. Egyszer volt bent Itachi, és csak a szerencsén múlott, hogy el tudtam bújni. Nem nagyon értettem, hogy mit keresett az Uchiha birodalmában, hisz Sasuke az ilyenekre mindig nagyon figyelt, de kis idő múlva meg is kaptam a választ. Szétnyitotta a könyvet, amelyet minden bizonnyal Sasuke olvas, majd kivette a könyvjelzőt, és valami kuncogva rajzolt az egyik lap szélére, majd kisunnyogott. Kíváncsian nyitottam szét a könyvet, amelynek a lapján egy cigiző béka volt. Itachi mindig is nagyon értett a rajzoláshoz, ezért ez is olyan művészien szép lett.

Hirtelen ismét hangokat hallottam, ezért leültem az ágyra, pontosabban elé, és néztem, ki az. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy örüljek, hogy Sasuke volt az, és nem valamelyik másik hímnemű a családban.

- Naruto? - döbbent le teljesen, mire megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt, hogy sikerült meglepnem, és nem csak azt a fapofát kell bámulnom, amit mindig felvesz.

- Mizu Uchiha? - köszöntem a lehető leggunyorosabban, hogy érezze, rohadtul nem szívelem.

Hirtelen ért az ütési kísérlet, amellyel az Uchiha támadott, de könnyedén kivédtem, és ügyesen kitértem.

- E-e-e-e. - ingattam meg az orra előtt a mutatóujjamat, jelezvén, hogy nem vagyok vevő a játékaira.

- Mi a fenét keresel te itt? Takarodj az életemből! - ordította teli torokból.

- Nem Uchiha, nem. Nem fogok, mert élvezem, ahogyan szenvedsz. Mi több, figyeltelek. Arra jutottam, hogy mivel összefutottam már a kis barátnőddel, mi lenne, ha jobban megismerném? Hm? Egészen aranyos. Mi több, nekem egészen megtetszett. - vigyorodtam el ismételten, mire azonnal leblokkolt, na persze nem emberi időben mérten, hanem Uchiha időben mérten, ezért, mire az örömújjonságomnak - bent - vége lett, az Uchiha rögtön megütött.

Vészjóslóan próbált felém közeledni, mivel a mosolygást, az önelégült, gonosz, gúnyos mosoly még mindig ott terpeszkedett az arcomon. Hirtelen kapcsoltam, gyorsan mögötte termettem, meglöktem, majd kiugrottam az ablakon. Nem volt túl jó ölet, kiugrani az elsőről, de élek, semmim sem tört el, és ez a lényeg.

Futásnak eredtem, de csak addig, ameddig ki nem értem a gazdag negyedből. Ott aztán még utoljára visszanéztem, és elindultam a kis panellakásunk felé, amely egy nem túl jó környéken található. Sajnos gyorsan akartunk költözni, ezért nem futotta másra. Persze nem a legnagyobb luxus, mi több, egyáltalán nem az, amelyet megszoktam, de nem érdekelt. Még valahogyan tetszett is, hisz az egész házat, valamiért mindig cseresznyefa illatok lengték körül, holott tíz kilométeres körzetben egyet sem láttam, sehol. Mégis, mindig érzem. Az orromba kúszik, miközben alszom, megérzem, miközben fürdök, megcsap az illat, mikor eszem, és mindig jól esik. Soha sem értettem, és lehet, hogy soha sem fogom…

Sakura:

Másnap nagyon kipihenten ébredtem. Életemben nem aludtam még ilyen jót, talán mert az ágy soha sem volt a legjobb. De most… Úgy éreztem, mint aki szétdurran az erőtől. Nem lesznek karikásak a szemeim, jól fogom érezni magamat, és senki sem állhat a boldogságom útjába.

Lassan bandukoltam lefelé a márványlépcsőn. Odalent Fugaku kávézott, Sasuke pedig valamit szöszmötölt a pultnál. Bizonytalanul indultam el feléjük, ugyan is nem tudtam, hogy mennyire illek a családi körökbe, hogy mennyire vagyok ahhoz elfogadva, hogy mellettük töltsem a reggelt, ezáltal valamiféle szokást felborítva.

- Jó reggelt. - pillantott fel Sasuke az újságból, ugyan is kiderült, hogy olvasott.

- Neked is. - makogtam zavaromban.

- Remélem felkészültél. Ismét megyünk hozzátok. - mosolygott rám melegen Fugaku, mire felkaptam a fejemet. Máris vége a luxusnak?

- De… Nem szeretnék hazamenni. - motyogtam félénken, hisz nem kérhetem tőlük, hogy maradjak itt.

- Nem is fogsz. És nem is egyedül mész. Kék egyenruhás, stukkeres emberek fognak veled menni, plusz én. - sétált oda hozzám Sasuke.

- Na de… Minek jönnének a rendőrök? - faggattam tovább.

- Fel fogjuk jelenteni az öregedet. - jelent meg mögöttem Itachi a pillanat fokozására.

- Mi? - pördültem egyet, hogy láthassam Itachit.

- Hallgass ide. Ez már nem játék. Eddig talán az volt, de most már a testi épségedet veszélyezteti az apád. Nem is beszélve az anyádról. És ha ilyen körülmények között maradsz, előbb vagy utóbb, és inkább előbb, ebbe belebolondulsz, vagy belehalsz. Mivel nem hiszem, hogy ezt akarod, meg kell tennünk. - magyarázta türelmesen Itachi, míg én lerogytam egy székre.

- De nem tehetjük. - suttogtam magamnak.

- Miért is nem? - támaszkodott mögöttem Sasuke a széktámlára, mire ismét kényelmetlenül éreztem magam, mert kissé abnormális volt a helyzet.

- Te talán nem utálod? - faggatott Itachi, mint aki teljes összhangban van Sasukéval.

Lehet, hogy ezt a kis összjátékot ellenem találták ki, hogy minél előbb meggyőzzenek? Na, azt már nem! Felőlem akár egész Japán is győzködhet, nem akarom feljelenteni az apámat. Akár milyen sokszor is bántott, ivott, vert, nem tudnám ezt tenni vele, nem beszélve anyámról, aki attól, hogy drogos, még mindig az anyám.

- Te talán nem utálod? - tette fel a kérdést ezúttal Sasuke.

- De, csak… Mégis csak az apám. - hajtottam le a fejem, hogy ne lássák, lassan sírok.

- Azt nevezed az apádnak, aki majdhogynem a sírba vert? - csattant fel egyszerre Sasuke és Itachi.

Nem tudtam mit mondani, hiszen igazuk volt. Nem akartam megszólalni, mert tudtam, a gyenge kifogásaim édeskevesek hozzájuk képest. Megadóan emeltem fel a kezeimet, majd felviharoztam a szobámba, hogy ott leljek menedéket. Tudtam, hogy mennem kell, de nem akartam. Nem tudtam volna ezt tenni velük, bármilyenek legyenek is. Lassan dőltem az ágyamba, mintha egyenesen a kardomba dőlnék. A reményeim arról, hogy remek reggelem lesz, életemben először, ismét kútba estek. Minden reggel ilyen gondolatokkal kelek, és mindig ez lesz a vége. Mindig ez a lehetetlen kiábrándulás.

Lassan kúsztak elő elmémből az emlékek. Amikor először léptem, amikor elköltöztünk, és persze, amikor először megvert apa. Mikor anya először nyomott be nekem valamit, amitől olyan képzelgéseim lettek, amelyeket egy normális négy és fél éves kislány soha sem látna, ha normálisak lennének a szülei. Hirtelen mérhetetlen undor fogott el, mikor arra gondoltam, hogy anyám négy és fél éves koromban nyomott be nekem valamit, amiről a mai napig sem tudom, hogy mi volt. Amikor apa hozzám vágott egy sörösüveget, mikor kiestem a másodikról, és apa még meg is vert. Mikor még annyi pénzünk sem volt, hogy vegyünk egy zsömlét, és a kukából szerzett ételt kellett ennünk. Olyan mérhetetlen szomorúság fogott el, hogy megint sírni támadt volna kedvem. Hogy nem láttam? Hisz azért kaptam majdnem gyomorfekélyt, azért ettem romlott ételt, ennek következtében azért száradtam ki majdnem, mert az apámnak a kocsmára kellett az összes pénzünk, anyámnak meg a drogra!

- Sasuke! - ordítottam kirohanva a szobából.

Sasuke a szobájából lépett elő, ezért beléütköztem, hisz végigrohantam a folyosón. Értetlenkedve nézett rám, mert nem érdekelt, hogy itt mit szabad, és mit nem, a pólójánál fogva rántottam velem egy magasságba.

- Menjünk. - suttogtam.

Egy szívdöglesztő félmosoly kíséretében egyenesedett újra fel, majd intett, hogy menjek öltözni. Lassan indultam el a folyosón, minden ajtót egyenként megcsodálva, miközben az emlékek szállingóztak bennem. Mikor anyám majdnem meghalt, mert bedrogozva ütötték el, amikor apám majdnem elvágta szegény anya torkát, mert veszekedtek, és amikor én kerültem sorra, valamint, hogy ahelyett, hogy megkegyelmezett volna, beledöfött a karomba. Itt a mai napig egy heg éktelenkedik, amit majd örömmel mutatok meg a rendőrbácsinak. Olyan mérhetetlen undor fog el, ha a szüleimre gondolok, hogy el sem tudom mesélni. Az egész életemet rettegésben kellett leélnem, mert nem voltak képesek elmenni dolgozni. Mert nem tudtak lemondani a piáról, a drogról.

- Szia, hoztam neked még pár cuccok Konantől. Gondoltam, szükséged lesz rájuk. - lépett elém hirtelen Itachi, majd egy hatalmas kupac ruhát nyomott a kezembe.

- Köszi - mosolyogtam rá kedvesen.

- Semmiség. Na, öltözz, mert még sok mindent kell elintéznünk. – legyintett, majd gyengéden taszított rajtam egyet.

Engedelmesen vettem az irányt a szobám felé, ahol már az ágy is meg volt vetve. Boldogan kezdtem átnézegetni a ruhákat, amelyek szerencsére nem voltak olyan elvetemültek, mint amilyen a hálóing. Hosszas válogatás után egy fekete csőfarmer, egy lila topp, és egy hófehér, bolyhos pulcsi mellett döntöttem, ha már volt mit válogatni. Balra egy hatalmas ablak mellett, egy hatalmas tükör terpeszkedett, amiben nyugodtan megnézhettem magamat. Életemben először voltam elégedett az eredménnyel, és miután kifésültem a hajamat, elindultam le. Fugaku, mintha nem is készülnénk sehova, kényelmesen terpeszkedett a kanapén, miközben hortyogott. Sasuke még gondolom fent volt, mert lent nem.

Felmentem, kopogtam. Semmi válasz. Még egyszer megpróbáltam, de most sem érkezett semmi válasz, de helyette gitár hangját véltem hallani. Sasuke. Jobbra egy kis lépcső vezetett felfelé, ki tudja hová. Lassan indultam felfelé, de arra, amit találtam, nem tudtam eléggé felkészülni.

Odafent, a tetőn, egy komplett luxuskert volt berendezve, és ha ez nem lett volna elég, egy hatalmas medence is terpeszkedett hátrébb. A szélén Sasuke ült, kezében a gitárral, a lábát a vízbe lógatva, közben gitározva. Hangtalanul közeledtem felé, majd félénken leültem mellé. Nem nézett rám, csak a játékot hagyta abba.

- Mit csinálsz itt? - tettem fel a kérdésemet.

- Gondoltam, feljövök - felelte tömören.

Gondoltam elhallgatok, mivel nem haladt semerre a beszélgetés. Már éppen felállni készültem, mikor Sasuke gondolt egyet, letette a gitárt, majd…

- Te hülye! - rikácsoltam kis híján fuldokolva, miután megfogva a kezemet, beleugrott a medencébe, természetesen engem is magával rántva.

- Pedig rád fért. - gonoszkodott, miközben közelebb úszott hozzám.

- Nem vagyok büdös, kikérem magamnak. - tettettem a sértődöttet.

Hirtelen megéreztem az ajkait az enyéimen, és nem bírtam ki, hogy ne viszonozzam. Még ha nagy is volt annak az esélye, hogy csupán a játékszere vagyok, nem érdekelt, élveztem, hogy valaki igazán törődik velem, nem csak az a kamu mosoly, nem csak az a kamuölelés. Nem éreztem semmit. Sem a langyos vizet, sem azt, hogy mindenem átázott, csak azt, hogy itt vagyok a mi kis világunkban, amelyből soha sem akartam kiszakadni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés