Sasuke:

Egész nap Sakura érkezésére készültem, mind helyileg, mind lelkileg. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom bírni, ha Sakura mindig itt lesz a közelemben, hisz nem is ismerem, és valamilyen furcsa okból kifolyólag, akár hányszor rá gondolok, jóleső borzongás fog el, amelyet nem tudok hová tenni. Lassan haladtam a folyosón, a szobámig, majd határozottan benyitottam. Meg kellett tennem.

A falak narancssárga színei ismét megnyugtattak, legalább is annyira, hogy ne remegjek az idegességtől. Elhaladtam az ágyam mellett, majd az órmótlan ruhásszekrényemhez léptem, hogy felkutassak valamit. Kis keresgélés után, végre ráakadtam az elfeledett hangszerre. Egy gitárra. Jó volt ismét a kezembe venni a szép hangszert, mégis rengeteg rossz emléket ébresztett fel bennem. Meg kellett, hogy tegyem, hogy legalább ezen túl legyek, és adjak helyet Sakurának. A következő lebirkózandó akadályra.

- Kipp-kopp, kopogok. - koppantott kettőt Itachi az ajtófélfán, mire összerezzentem - Nocsak! Csak nem egy régi jó barát? - lépett mellém, hogy alaposan szemügyre vegye a poros, évek óta nem használt hangszert.

- Ja. Gondoltam… Ezen is túl kell esni. - hajtottam le a fejemet, közben a gitárt fixírozva.

- Na, igen. Jól tetted. - bólintott elégedetten, majd kilépett a szobából, magamra hagyva engem.

Végigsimítottam a húrokon, szokva az érzéshez, majd elkezdtem rajta játszani, egy jó régi, de annál szebb dallamot. Hihetetlen érzés volt, feltámasztani a régi emlékeket, ahogyan kint álltam a színpadon, és mindenki tapsolt. De a rossz emlékek is visszatértek, mikor nem én voltam az, akit hatalmas tapsviharral ajándékoztak meg, és amikor nem én voltam az est sztárja.

- Szia. - lépett be félénken Sakura.

Csak egy rövid hálóing volt rajta, amit egy fürdőköntössel fedett el, amiket persze én újítottam neki, mert Itachit nagyon lekötötte a lenti meccs, apával egyetemben, aki nemrég ért haza.

Persze gondolom előtte kopogott, de nyilván beleéltem magam a játékba, így még a gondolat is kissé zavaró volt. Félénken méregetett, hol engem, hol a hangszert.

- Nem is tudtam, hogy tudsz gitározni. - jegyezte meg.

- Izé… Már egy ideje tudok. - emeltem a tekintetem rá.

- Jól játszol. - dicsért meg szégyenlősen, mire lehet, hogy még el is pirultam.

- Kösz. Te tudsz valamin játszani? - tereltem a témát, nehogy leragadjunk a kínos csendnél.

- Mindig szerettem volna megtanulni gitározni, de sajnos soha sem jött össze. - ült le mellém az ágyra.

- Megtaníthatlak. - hallottam a saját, merész hangomat, pedig nem is én beszéltem, hanem szerintem az a bizonyos, "Jó Sasuke" aki mindig segíteni akar.

- Tényleg? - kapta fel hirtelen a fejét.

- Aha. - csak ennyit tudtam kinyögni, mert a nyakamba ugrott.

Ismét végigfutott rajtam a borzongás, amelyet már olyan sokszor tapasztaltam az elmúlt időszakban. Lehámoztam magamról a karjait, majd mélyen a szemébe néztem. Nyilván most értette meg, hogy kicsit khm, furcsa a helyzet, ezért a feje egy érett paradicsom színét kezdte felvenni. Lassan hajoltam hozzá egyre közelebb, bár nem tudtam miért, a testem cselekedett. Már csak pár centiméter távolság volt közöttünk, amelyet már nagyon szívesen áthidaltam volna, de még nem akartam, had élvezhessem ki minden pillanatát, na meg nem akartam Sakurára a frászt hozni. Óvatosan súroltam Sakura ajkait, aki a meglepetéstől enyhén eltátotta a száját. Kihasználva az alkalmat, rögtön belecsusszant a nyelvem a szájába. Meg sem próbált eltolni, szerintem nem is ment volna neki, mert annyira leblokkolt. Lassan magához tért, és ügyetlenül próbált visszacsókolni. Hátra döntöttem az ágyon, a lábait rákulcsolta a derekamra. Nem akartam semmi mást, csak egy csókot, mégis kissé khm, félreérthető volt a szándékom, mikor Sakurán nincsen semmi más, csak egy vékony hálóing, meg egy rövid fürdőköntös.

Végül én szakítottam meg a csókot, sajnos a levegőt nem tudom a nyakamon venni, ezért a csóknak is vége szakadt. Sakura pihegve engedett el, én pedig ügyetlenül próbáltam meg lemászni róla, ugyan is még mindig alattam feküdt. Mellé feküdtem hanyatt, a kezeinket összekulcsoltam. Sakura szerintem kissé leblokkolt - ismét - ezért nem hiszem, hogy folytathatjuk, pedig nem lett volna rossz, be kell valljam.

- Bocs. - fordítottam végül felé a fejem.

Sakura is felém fordította a fejét. Szeméből bizonytalanságot, értetlenkedést tudtam kiolvasni, meg talán egy kis félelmet is, mint egy eddig kóbor cicáéból, aki most hirtelen gazdira talált. Ez a hasonlat még stimmelne is, ha ő macska lenne.

- Izé… Én… Most inkább megyek - hadarta gyorsan, majd felült, és indult volna, ha nem ragadom meg a csuklóját.

- Kérlek, maradj. - rántottam vissza magam mellé.

Mondani akart valamit, de hirtelen - persze a legrosszabbkor - megjött Itachi is. Még mielőtt bármi rosszat gondolhatott volna, felültem, majd némi fáziskéséssel Sakura is. Itachi, ha észre is vett valamit, nem mondta ki hangosan, de egy kaján vigyort megengedett magának. Fintorogva húztam el a számat, na meg nem tetszett, hogy pont a legrosszabbkor állít be.

- Sakura, menj lefeküdni. Holnap nagy nap van. - mutatott Itachi Sakura szobája felé, aki engedelmesen felállt, majd elment.

Még egy ideig bámultam a helyét, ahol az imént feküdt, de aztán energikusan felpattantam, és odamentem Itachihoz.

- Hogy érted azt, hogy nagy nap? - kérdeztem, amikor már lefelé mentünk a lépcsőn, a nappaliba.

- Beszéltem apával. El fogunk menni a rendőrségre, és feljelentjük azt a disznót. Apa el fogja tudni érni, hogy megnézzék, milyen környezetben élt Sakura. Bepereljük testi bántalmazás miatt, és a többi már nem a mi dolgunk, hanem apáé. Rá kell majd venned Sakurát, hogy tanúskodjon az apja ellen. - magyarázta Itachi.

- De ha bepereljük, árvaházba fog kerülni. - lepődtem meg.

- Magunkhoz vehetjük. - toppant elénk apa.

- Mi? De nem, nem akarom. – hüledeztem.

Tudtam, hogy Sakura, mint húgom nem lehet a család része, hisz nem úgy érzek iránta. Ha viszont ez megtörténne, akkor minden összeomlana, és nem tudnék úgy élni minden nap, hogy közben a lány, akit szeretek, nem lehet az enyém.

- Miért nem? - méregetett apa.

- Mert… - kezdtem volna el, de Itachi megállított.

- Ezt majd még megbeszéljük. Neked most Sakurát kell rávenned, hogy tanúskodjon. - tette a vállamra a kezét.

Duzzogva indultam felfelé, hogy legalább addig se kelljen hallgatnom őket, ameddig engem tárgyalnak ki. Letusoltam, majd indultam a szobámba, ugyan is holnap iskola, és már tíz óra is elmúlt. Meglepődtem, amikor a szobámba érve, egy vendég fogadott. Egy cseppet sem kellemes vendég.

Naruto:

A mai napom is ugyan úgy indult, mint a többi. Az új lakásunkban még mindig nem tudtam kiigazodni. Nem értettem, hogy minek kellett már megint az Uchihákat követni, de nem is érdekelt, addig is élveztem, hogy Sasuke szenved. Ennek is meg volt az oka. Rengeteg ideig voltunk barátok, de ellenem fordult. Nem tudtam kiheverni, hogy a legjobb barátomnak hitt személy, egyszer csak elkezdte tönkretenni az életem. Sorra elhalászta a csajaimat, folyamatosan beszólogatott, mindig került. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mikor híre ment, hogy elköltözünk, az utolsó napon, egy cetli volt a szekrényemen, ezzel a felirattal:

Cső, Naruto.

Hírét vettem, hogy elhúzod a beled. Lassan már beleőrültem, hogy folyamatosan itt vagy, ezért meg kell mondanom, nagyon örülök, hogy elmész. És nem csak én, Keita is igazán örül. Nem értem, hogyan bírt ki téged, de tegnap eléggé jól szórakoztunk együtt. Remélem érted, mire gondolok.

Szóval ég veled, örökké!

Sasuke.

Ezt a cetlit - nem értem miért - megőriztem. Talán azért, mert ez volt az utolsó emlékem Sasukéról, talán, mert annyira haragudtam rá, hogy abban hittem, ha egyszer majd találkozunk, meglóbálhatom az orra előtt a cetlit, emlékeztetve rá, hogy nem kéne hozzám szólnia. Minden nap eszembe jutott Sasuke, az elmúlt másfél évben. Talán a gyilkos gondolatok, talán az öldöklés miatt, de az agyam minden nap visszatért rá.

Mikor elköltöztünk Tokióba, eléggé szomorú voltam, hogy soha sem lesz alkalmam tisztázni Sasukéval a félreértéseket, már amennyiben ez az volt. Kissé meglepett, mikor egyik nap megláttam őt is a Konoha High-ban. Ő, vagy nem tudta, vagy magasról letojta, hogy én is oda járok. Ugyan úgy került, ugyan úgy lenyúlta a csajaimat, bár most a beszólogatások, meg verekedések elmaradtak, mert nem vett rólam tudomást. Kezdtem beleőrülni, ezért elégtételt akartam venni.

Egyik nap elloptam a jegyzeteit, és az ő cuccával lett a dolgozatom a legjobb az osztályban. Láttam rajta, hogy tudja, én voltam, de a világért sem vett volna rólam tudomást, inkább még intenzívebben kezdett kerülni, még nagyobb beleéléssel flörtölgetett a csajaimmal. Aztán egyszer én és Kiba - aki nagyon jó barátom - feltörtük a szekrényét, és lenyúltuk minden cuccát. Másnap még mindig nem vett rólam tudomást, de a szekrényemre ragasztott egy képet, ahogyan az éppen aktuális barátnőmmel mókáznak az ágyban. Aztán én voltam a soros. Tesin lenyúltam a zsebéből a telefonját, a táskájából az MP3-át, a cuccát. Másnap egy CD volt a szerényemen, celluxal felragasztva. A felvétel a barátnőmmel és vele készült, és azt, amit képben láttam, most videón nézhettem végig. Leálltam a szivatásokkal. Így ment ez másfél évig, amikor is egy nap nem láttam többet. Egyszerre voltam szomorú is, meg boldog is. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Apa azt mondta, hogy Konohába költöztek, és ezért, nekünk is mennünk kellett. Először nem értettem, de aztán mindent elmagyarázott…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés