Sakura:

Az ebédszünetben nem néztem sehova, nehogy meglássam Sasukét. Leültem egy fa tövébe, és lehajtottam a fejemet. Már az sem érdekelt, ha Karin és Ino ismét megjelennek, már pedig sejthettem, hogy jönnek.

- Hogy milyen helyes. - hallottam valahonnan Ino hangját.

Karinnal egy asztalon ültek, a lábukat a padon tartották, és valakit figyeltek. Nem kellett sokat nyújtogatnom a nyakam, rögtön észrevettem Sasukét. Egyedül ült, kezében egy szendviccsel, és nem úgy tűnt, mint akit érdekel, hogy Karin és Ino tőle egy méterre olvadoznak. Arra lettem figyelmes, hogy bámulom. Mit bámulok? Hisz nem is tetszik! Vagy mégis? Na, jó, neked nem tetszhet senki sem, kiscsaj! Csak összetörné a szívedet! Nem tenne mást, amikor megtudja, hogy ki vagy, mint hogy felpofoz, aztán indul a dolgára. Többet rád sem nézne, te pedig belerokkannál. Végül a diliházban végeznéd, idegösszeroppanással. Ezt akarod?

A nagy gondolkodásban, hirtelen leült mellém valaki. Nem is vettem észre, annyira a gondolataimba mélyedtem. Csak akkor tűnt fel, mikor az illető megérintette a vállamat. Ijedtemben ugrottam egyet. Sasuke ült mellettem, fekete szemeivel engem vizslatott.

- Ne kövess. - mondtam hidegen, majd elfordultam.

- És ha mégis? - kérdezte.

Tudtam, hogy élvezi ezt az egészet, ezért nem adhatom meg neki az örömöt, hogy látványosan zavarjon.

- Akkor… - itt megakadtam, mert nem jutott eszembe semmi jó, amivel sikerülne lerázni Sasukét.

Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba. Nem szerettem volna, ha az ittas apám keze által végezné. Nem tudtam volna együtt élni a bűntudattal…

- Akkor mi? - hajtotta a vállamra a fejét, mire összerezzentem.

Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ilyen kedvesen, közvetlenül bánjon velem.

- Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. Menj el, kérlek. - suttogtam.

- Na, oké! Ideje lenne elmondanod, hogy mik ezek a sutyorgások, mert itt valami nagyon nincsen rendben, és mivel van egy sejtésem, hogy én is benne vagyok a dolgokban, méghozzá nyakig, ezért el fogod mondani. - fordított maga felé durván.

Megragadta a csuklómat, és megrázott. Nem értettem, hisz mit érdekelné, hogy apa hogyan fogja kinyírni? Mégis ki a jó francot érdekel az?

- É… Én… - ment el minden hangom.

- Mond el. - suttogta egy fokkal szelídebben.

- Eh… Az egész annyi, hogy semmi keresnivalód mellettem. - feleltem halkan.

- Miért? - lepődött meg.

- Miért? - jött meg a hangom - Mert senki sem szeret! Mert az apám piál, az anyám meg néha drogozik! Mert szegények vagyunk! Ezért akartak megrugdosni! És az apám, ha ezt elmondod az igazgatónak, egyenesen a sírba fog rugdosni! Ezért nem akarom, hogy kövess! Mert nem akarom, hogy miattam essen bajod! És… - folytattam volna, de egy rántással felállított, majd bevonszolt a suliba.

Mindenki minket nézett, hogy mit csinál Sakura Haruno, a szegény, koszos kis liba, egy olyan, minden bizonnyal gazdag, nagymenő, tehetős fiúval, mint Uchiha Sasuke. Lenyomott egy padra a folyosón, majd leült mellém.

Hosszú csend telepedett ránk. Nem értettem, minek vonszolt ide, ha nem is akar semmit. Csak ültünk, és nem szóltunk egymáshoz. Lassan a szünetnek is vége lett, ezért el kellett indulnunk órára. Nem értettem, hogy ennek m értelme volt. Akkor is ezen gondolkoztam, mikor már kifelé mentem a suliból.

- Hé! - kiáltott fel valaki előttem.

Leszegett fejjel mentem, ezért nem is néztem, hogy ki megy előttem. Egy szőke fiú állt előttem, kezében a kávéjával, ami az ütközés hatására ráfolyt a-szerintem méregdrága-bőrkabátjára.

- Igazán sajnálom, nem figyeltem. - szabadkoztam rémülten.

- Ugyan, semmi baj. - vakarta meg a tarkóját zavartan – Amúgy… Uzumaki Naruto. - nyújtott a kezét udvariasan.

- Izé… Sakura Haruno. - nyújtottam a kezem félénken.

- Te is ide jársz? - mutatott az iskolára.

- Igen. Te is? - érdeklődtem ártatlanul.

- Majd fogok. Tudod, ide szeretnék beiratkozni, de még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ide akarok-e. - méregette az iskola épületét.

- Hát, remélem, ezt választod. - vontam meg a vállamat.

- Akkor még találkozunk, Haruno Sakura. - intett, majd elindult az ellenkező irányba.

Még egy darabig bámultam utána. Igazán furcsa fiú, de a maga módján igazán kedves. Vagy nem? Mindenesetre az első benyomásom jó. Még nem akartam hazamenni, de sajnos kellett, mert ha én elkések, csak egy szép monoklival gazdagodhatok. Így hát hazafelé vettem az irányt, remélve, hogy még nem késtem el.

A lakótelepünk lepukkant, szemetes, koszos volt. A gazdag negyed melletti átkelés után, szinte a képembe vigyorogtak a koszos falú panellakások. Az utcákon hajléktalanok, drogozó fiatalok, és szegény, piás emberek kószáltak. Mindenkinek komor volt az arca, ebben a helyzetben senki sem tudott mosolyogni. Ki mosolyogna ilyenkor? Hát én biztosan nem. Errefelé már mindenki ismert, hiszen születésem óta ebben a lepukkant környezetben élek. A helyiek köszöntek, intettek, a sarokban tanyázó banda, akikkel rengeteget ökörködtem régebben, pedig mindig hangosan odaszólnak. Kivételesen megengedtem magamnak azt a luxust, hogy oda is mentem hozzájuk.

- Sziasztok. - sétáltam oda hozzájuk, mire azonnal odasereglettek.

- Szia, csajszi! Régóta nem láttunk. - paskolt fejen Pein, a piercinges srác.

- Csak mostanában nem engednek sehová. Ennyi az egész. - legyintettem, mintha ez csak egy semmiség lenne.

Azért szerettem velük lenni, mert velük lehettem, az örökké tombolni vágyó, kemény csajszi. Előttük nem kellett megjátszanom magamat. Mellettük nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint a saját családom körében. Tudom róluk, hogy megbízhatóak, még ha olyan vészjóslóan is néznek ki.

- Gyere már, te büdös kölyök! - ordított ki az apám holt részegen az ablakon, és a tisztázás kedvéért teljes erejéből a betonnak dobta a sörösüveget, mire az hatalmas robajjal ezerfelé szállt.

- Csak öt perc! - kiabáltam vissza, mire hála az égnek bólintott, és becsukta az ablakot.

- Srácok, soha sem kértem még a segítségeteket, de most kérem! - kapaszkodtam Deidara karjába - Segítenetek kell innen elszökni! Nem érdekel, hogy hogyan, hogy mivel, hogy kikkel, hogy mikor, de ki kell szabadítanotok ebből a börtönből! - szinte már sikítottam.

A fiúk körbeálltak, mind aggódva nézett rám. Már az sem érdekelt, ha hülyének néznek, mondjuk erre nem sok esély volt. Tudják, hogy milyen kilátástalan a helyzetem, hogy milyen pokol az életem, hogy milyen koszos a szobám, hogy milyenek a szüleim. És azt is tudják, hogy bármit megadnék, csak tudjak szabadulni a szüleimtől.

- És ezt mégis hogyan gondoltad? Kiugrasz a negyedikről? - röhögött fel Kisame, akinek "remek" tulajdonsága volt, hogy nem képes semmit sem komolyan venni.

- Nem, de ezt most komolyan mondtam! Nem maradhatok itt, hogy tönkretegyem az életemet. - hajtottam le a fejemet.

- Hát… Tudod mit? Holnap érted megyünk a suliba. Az öcsém ott kezdett el tanulni, Sasuke biztosan tudna segíteni. Elhoz téged hozzánk, utána kitaláljuk, hogy mi legyen a következő lépés. Apám ügyvéd, akár még a gyámhatóságnak is tudna szólni. - ajánlotta fel Itachi, de én még a névnél blokkoltam.

- Sasuke? Csak azt ne mond, hogy Uchiha Sasuke, azt a te öcséd! Pedig ott volt a fejemben az Uchiha! - fogtam meg a fejem a felismeréstől, hogy a jóképű férfiak királya, az egyik legjobb barátom öccse.

- Eddig nem jöttél rá? Pedig nem hiszem, hogy sok Uchiha rohangál a városban. - forgatta meg a szemeit Deidara.

- Na, jó. De nem akarok árvaházba menni. - nyafogtam.

- És ha mi fogadnánk örökbe? - vihogott fel Kisame.

- Köszi, de nem akarok egy akváriumban élni. - nevettem fel, utalva, Kisame bőrszínére, ami valami betegségtől vette fel egy hulla színét.

- Ezt még megbeszéljük. A lényeg, hogy kiszabadítunk. - rakta középre a kezét Pein.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés