Sakura:
Egy mezőn jártam. Messze minden bajomtól, minden gondomtól. Csak a jó dolgok voltak ott, csak a jó érzések, csak a kellemes illatok, csak a szép szavak. Nem úgy, mint a valóságban. Hirtelen, sötétség, majd megszűnt a kép. Valahonnan ordítást hallottam.
Felébredtem. Apa éppen ordított anyával, anya éppen sírt. Minden reggel erre ébredni, olyan, akár egy soha véget nem érő kínzás. Hisz mindig ezt csinálják! Soha sem hagyják abba, senkire sincsenek tekintettel, még a saját lányukra sem.
Lassan álltam fel. A hideg padló ezer apró tűként szúrt a talpamba. A papucsomat felesleges lett volna felvennem, hisz szanaszéjjel volt szakadva. Elmentem mellette. A kis szobámban, ami valójában egy gardrób volt, egy rozoga ágy, borzalmas állapotban lévő matraccal, meg egy réges-régi íróasztallal, rajta régi füzetekkel, meg könyvekkel. Ez állt ott. A sarokban egy pici szekrény, benne azzal a négy, vagy öt göncömmel, plusz az iskolai egyenruhámmal, amit mindig hordok, mert más nincs. A falam eredetileg narancssárga lenne, de már hatalmas darabokban hiányzott a festék, így a falam néhol barnás, sárgás foltokkal volt gazdagítva.
Bementem a "fürdőbe", amely egy csapból, meg egy lavórból állt. WC és kád nem volt, akinek a dolgát kellett végeznie, annak a folyosó végére kellett mennie, hogy ott végezze el. Beálltam a lavórba, amiben bokáig jéghideg víz állt, majd gyorsan megragadtam a szivacsot, és megpróbáltam megmosakodni. Miután végeztem, kifésültem a hajam, felvettem az iskolai egyenruhám, felkaptam a táskám, köszöntem, és kiviharoztam a lakásból, hogy ne kelljen hallanom a többit. Mert az ilyenek általában tányértöréssel, bicskanyitódással, valamint néha ütéssel végződtek.
Villámgyorsan értem be a suliba, hogy ott leljek némi menedéket. Persze ott csak még nagyobbat fogok kapni, tudom, de nem érdekelt. Még mindig jobb, mint otthon hallgatni az ordibálást, csörömpölést. Ennek az az oka, hogy az apám egy alkoholista, anyám meg nem tud elválni. Persze ezt is csak a pénzre fogja, nem mintha apám dolgozna. Sokkal inkább a kocsmában vedel, és ha hazaér, én pedig hozzászólok, akkorát kapok, hogy szerintem még két lakással arrébb is lehet hallani.
Vettem egy mély levegőt, hisz tudtam, hogy odabent csak a java következik, de minden napot képes vagyok túlélni, ezt miért ne tudnám? Egészen kicsi korom óta megy ez. Néhány lánynak mindig muszáj piszkálnia, mert én nem járok drága cuccokban, mert én nem vagyok olyan tiszta és szép, mint ők. És ez nem múlt el általánosban. A gimiben csak még durvább lett. Nem értettem soha, hogy mivel érdemeltem ki. Én nem tehetek róla, hogy rossz családba születtem, hogy a szüleim nem olyanok, amilyenek az övéik. Nem tehetek semmiről, mégis én iszom meg a levét.
Bementem. Mindenki ment a maga dolgára, rám sem néztek. Hát persze. Nem vagyok én olyan feltűnő jelenség, egyedül a hajam az, amivel kitűnök. Bár senki sem hiszi el, hogy nem festem, de a lényeg az, hogy sajnos kitűnök vele. Szóval vettem még egy levegőt, amire mindig szükség van, különösen, ha érzem, Karin hamarosan jön. Nem is váratott magára, mihelyst a szekrényemhez értem, egy erős lökéstől, szinte felkenődtem a szekrényem ajtajára.
- Szervusz Sakura. Mi ez a komorság? Apuci megint annyira bepiált, hogy kidőlt a suli előtt? - taszított még egyet rajtam, miközben a folyton vele lógó csaj csak röhögött.
Igen, vele mindig lógnak. Legalább egy lánynak mindig röhögnie kell a háttérben, hogy kellően megalázzanak. Az egyetlen, akinek a nevét is tudom, az Yamanaka Ino. Van, hogy csak ő van vele, ahogyan most is.
- Szóval? Apád megint végiggurult a lépcsőn? - röhögött fel mögötte Ino.
Hát igen. Egyszer, mikor még harmadikos voltam, olyan kivételes dolog történt, hogy apukám behozott a suliba. Természetesen nem szerettem volna, hisz részeg volt, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül belementem. Mikor megpróbált felmenni a lépcsőn, az ajtóhoz, egyszerűen leszédült. Mindenki, aki látta, röhögött. Ha nem lettek volna elegen, akik megvetnek, és utálnak, hát akkor lettek. Utána nem mertem senki szemébe sem nézni, apámat is szégyelltem. Akkor szöktem meg először hazulról, de mivel nem volt hová mennem, így visszamentem. Akkor kaptam életemben először olyan verést, ahol annyira fájt utána mindenem, hogy másnap nem tudtam felállni…
- Sakura?! Ne vegyél semmibe, te kis liba! - taszított rajtam egy hatalmasat, mire elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem.
Mindenki felnevetett, de aztán amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan hallgattak el. Karin gúnyosan elmosolyodott, majd a rend kedvéért belém is rúgott. Már megszoktam, de mégis nagyon fájt, ahogy a kemény cipőjének a sarka belefúródott az oldalamba.
- Hagyd békén. - hallottam Karin mögül egy mély, hideg hangot.
A tulajdonosát nem láttam, mert Karin és Ino pontosan előttem terpeszkedtek, de biztos voltam benne, hogy férfihangot hallok. Minek akarna engem bárki megmenteni? Minek? Hisz én vagyok a legjelentéktelenebb az egész iskolában, nem mellesleg mindenki lenéz, megvet. Gyanítom, hogy új osztálytársat kapunk, és csak az lehet olyan hülye, hogy megvéd engem.
- Nahát. Kihez van szerencsém? - hallottam Karin vékony hangját, amit akkor vet be, ha valami jó pasival próbál flörtölni.
Tehát jóképű. Karin ellépett előlem, ezért kilátásom nyílt, az új fiúhoz. Fekete haja felzselézve, fekete szemei ellenségesen méricskélték Karint és Inot. Mégis, nyugodtnak tűnt, mint akit nem zavar, hogy az iskola két legelvetemültebb lánya próbálja becserkészni. Várjunk csak! Hisz honnan is tudhatná, hisz ha új, fingja sincsen semmiről.
- Menjetek innen, vagy én teszlek titeket odébb. - mordult rájuk.
Annak ellenére, hogy milyen jóképű (mert miközben gondolkodtam, tüzetesen szemügyre vettem, és arra jutottam, hogy iszonyat helyes) igen csak csapnivaló a modora. Mondjuk, nekem ez csak jót jelenthet, hisz végignézhetem, ahogyan valaki megment engem.
Miután a két lány elment, a fiú még jó ideig bámult rám. Már régen felálltam, és most egymással néztünk farkasszemet. Ónix szemeiben szinte elvesztem, azt sem tudtam, hogy merre van előre. Nem sokszor éreztem ilyet, még soha sem kerültem olyan közeli kontaktusba egy másik fiúval, hogy érezzek iránta valamit. Ez lenne a szerelem?
- Uchiha Sasuke. - nyújtotta a kezét hirtelen.
- Izé… Haruno Sakura. - nyögtem ki, majd megfogtam a kezét.
Hirtelen kirázott a hideg. Nem értettem semmit, hisz ki az az elvetemült, aki megment engem. Tuti, hogy új a srác, és aztán, mihelyst megtudja, hogy ki is vagyok, eltávolodik, és az egyetlen fiút, aki kedves volt hozzám, és aki nekem tetszik, elveszítem. Abba biztosan belehalnék...
- Öhm… Köszönöm. Az előbbit - motyogtam zavaromban.
- Nincs mit. Kik voltak ezek? - mutatott a két lány helyére.
- Ööö… Tudod… Mindegy - nyögtem ki.
Nem mondhattam el neki, hogy piszkálnak, mert ilyen vagyok. Akkor már most futva menekülne előlem, én pedig ki szeretném használni az időt, hogy mellettem van. Vagy legalább is nem néz rám megvetően, mikor elmegyek mellette.
- Azt hiszem, azért elmondhatnád, ha már nem engedtem, hogy megrugdossanak. Valami iszonyú keményet kellett elkövetned, hogy elkezdjenek rugdosni. - nézett komolyan a szemembe, mintha egy aggódó apa lenne.
- De én nem tettem semmit. - motyogtam magamnak, de persze nekem mindig a szemfüleseket kell kifognom, ugyan is meghallotta.
- Ezt meg hogy érted? - fonta össze a karjait, mintha kínvallatáson lennénk.
- Izé… Figyu. Nagyon köszönöm, hogy… Megmentettél. De… Ezt… Nem mondhatom el… Mert… Az apám megverne érte. - vallottam be, majd meg sem várva a válaszát, elviharoztam.
Rohantam, ahogyan csak a lábam bírta. Nem akartam, hogy még többet faggasson. Apám tudja, hogy piszkálnak, de azt mondta, hogy nem szabad kotyognom, mert ha elmondom valakinek, az tuti hogy szól az igazgatónak, az felhívja anyáékat, és kiderül, hogy nem nevelnek megfelelően. Nem beszélhetek, mert tudom, hogy utána nem csak engem, de Sasukét is megverné. Nem tudnám elviselni, ha miattam kerülne kórházba, vagy miattam kéne eltemetni.
Felértem az elsőre, ahol a kémiaóránk lesz, Ankoval. Nem vártam, de még ez is jobb, mint Sasukénak mesélni.Persze pechemre ugyan abba az osztályba fogunk járni. Mikor beértem, leültem a legtávolabbi, és legeldugottabb padba, hogy ne találjanak meg. Pechemre a rózsaszín hajam eléggé feltűnő, nem csoda, hogy amint Sasuke beért a terembe, rögtön felém vette az irányt. Átkozott hajam! Lenne inkább nekem is barna, vagy szőke!
- Szia. - pakolt le mellém, majd leült.
Eddig azzal hitegettem magam, hogy Sasuke csak máshová megy, nem fog mellém ülni. Most minden reményem elszállt. Sasuke engem méregetett, én meg próbáltam úgy tenni, mintha nem is vettem volna észre, vagy mintha nem is érdekelne. Próbáltam a falat, a padokat, a diákokat bámulni, de a végén mindig ugyan oda kalandozott vissza a figyelmem.
- Van valami az arcomon, hogy ennyire bámulsz? - hallottam a saját, vakmerő hangomat, amelyet csak kivételes körülmények között szoktam megütni.
- Nem. - jött a tömör felelet.
Hosszú csend telepedett ránk. Megérkezett a tanár, majd jött az unalmas, soha véget nem érő rizsa. A percek lassan teltek, az óra mutatója mintha visszafelé járt volna. A diákok szinte könyörögtek az égieknek, hogy szabadítsák meg őket a kíntól, illetve Ankotól.
- Kérdezhetek valamit? - csapódott mellém Sasuke, mikor véget ért a szenvedés.
- Hm? - fordítottam felé a fejemet. Sasuke még gondolkodott egy ideig, mintha azt akarná átgondolni, hogy mit is kérdez, de aztán egy kis idő után kimondta:
- Miért fested rózsaszínre a hajad?
- Nem festem. - jött tőlem a tömör felelet.
- Na, ne etess. Senkinek sincs rózsaszín haja. - röhögött fel.
- Pedig nem festem. Nem is lenne pénzünk hajfestékre. - hajtottam le a fejemet.
- Ezt nem igazán értem. - rázta meg a fejét.
- Mindegy. - legyintettem, majd gyorsan odébb álltam.
Hiába álltam tovább, matekórán ismét utolért, hisz, mint mondtam, egy osztályba járunk. Megint leültem, és ő megint mellém telepedett. Nem értettem, hogy miért koslat utánam, mint egy pincsikutya, hiszen nem is ismerem, csak megmentett. Kezdett iszonyúan idegesíteni.
- Miért követsz? - kérdeztem végül, mikor már a matekterem előtt várakozott mindenki, hogy kezdődjön a második matekóra.
- Nem követlek. Egy osztályba járunk. - felelte hidegen, amivel igen csak meglepett.
- De mindig mellém ülsz. - cincogtam halkan, mert lehet, hogy ezzel kicsit felhergeltem.
- És? - fordította felém a fejét.
- Semmi. - most már csak suttogni mertem, nehogy még idegesebbé tegyem.
Nem válaszolt, amit annak tudtam be, hogy sikerült felhergelnem. Szomorúan hajtottam le a fejemet, hogy az egyetlen embert, aki egy kicsit is kedvelt, örökké elüldöztem magam mellől.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Nagyon jó hamar legyen folytatás :D Kíváncsi vagyok mi lesz Sasuke és Sakura között :D