A kellemes, hűs szellő csiklandozta a bőröm, miközben a férjemmel lépegettünk ki az étteremből, ahol a lagzinkat tartottuk. Jobb kezemmel a ruhám hátsó részét tartottam, nehogy rálépjek, míg a ballal Sasukéba karolva haladtunk a kocsi felé. Természetesen az ősök ott maradtak a nyomunkba, és egy pillanatra sem vették le rólunk a szemeiket. A bejárat előtt megállva, bevártuk a kedves szülőket.

A kis banda jelenléte mosolyt csalt az ajkaimra, anyám szeretett teljes tekintetet kicsi híján megríkatott. Mikoto-san ajkain könnyed mosoly ült, még Fugaku-san is megpróbált valamiféle boldog érzelmet kicsikarni, és azt a külvilág számára is láthatóvá tenni – az más téma, hogy nem ment neki valami jól, de a próbálkozást értékelem. Apám meg, az apám… merre is? – néztem szét, mikor feltűnt, hogy az öregem nem tartózkodik itt. Biztosan megállt valamelyik sütis tálcánál…

- Szóval, gyerekek – kezdett bele Mikoto-san zavartan –, felnőttetek… 

A válaszunk csak egyetértő hümmögés volt, nagyon kellett uralkodnom magamon, nehogy elkezdjek bőgni. Annyira megható, nyugodt volt ez a pillanat, még annak ellenére is, hogy alig álltam a lábamon a fáradtságtól így hajnali öt táján.

- Annyira szépek vagytok együtt! – sírta el magát anyám, én meg csak rá mosolyogtam. Többé nem vagyok az ő egyetlen kicsi lánya!

Jogos kérdés: hol van ilyenkor az apám? Na, igen, a hapek egy külön kategória, sokan már tőlem is a falat kaparják, pedig én csak a lágyított verziója vagyok az ő természetének, akkor hozzá mit szólna a nagyközönség?
S, mint végszóra, három zserbóval a szájában robban ki az ajtón felénk futva, miközben valamit kiabálni próbált. Mikor lefékezett a zokogó felesége előtt, lenyelte a kaját, majd átölelte őt. Csak sóhajtottam egyet, majd Sasuke kezét kissé megrántva jeleztem neki, hogy ideje indulnunk. A férjem értette a néma kérést, így a kis csapatnak hátat fordítva elindultunk a fekete Ferrari felé.

Még egy utolsót intettünk a szülőknek, és beültünk volna, ha meg nem halljuk még apám egyik nevetséges siránkozását. Egek öreg, ez tiszta ciki…

- Ne, kislányom! Az én egyetlen, szűz, ártatlan kislányom! – ordította túl az egész parkolót. Király vagy apám, ne is csodálkozz, ha néha letagadlak…

Szerencsémre azonban a férjem pár szóval lezárta az öregem törekvéseit arra, hogy itt tartson minket.

- Ne aggódjon, Papus, már rég nem az! – kiáltott neki vissza Sasuke. Csak így tovább drágám, ebből nem lesz nászéjszaka!

Mivel én sem tagadtam az igazságot – inkább tűzpirosan kinyitottam a kocsiajtót –, a szülők reagálása az elhangzottakra aranyat érő volt a számomra! Anyám ijedten felkapta a fejét, apám látványosan hátravágódott. Mikoto-san, csak kínosan nevetgélve próbálta oldani a feszültséget, míg Fukagu-san torokköszörülések kíséretével, bontogatni kezdte a nyakkendője csomóját.

Inkább egyszerűen beültem a kocsink anyósülésére, és vártam, hogy a férjem is így tegyen. Azonban a drágám még visszaszaladt az édesanyjához néhány iratért, majd visszaszökkent az autóhoz, és beült mellém.

Ahogy elindította a motort, a fűtést is benyomta, mivel októberhez képest elég hűvös volt már. Amint kihajtott a főútra én azzal a lendülettel szundítottam el a kényelmes bőrülésen.

Azt sem tudom, hogy mennyit aludhattam, de a motor zúgása abbamaradt, mikor félálmomban megpróbáltam észhez térni, kevés sikerrel. Lehet, hogy kint hagyott? Ezek szerint már tényleg nem lesz nászéjszakánk… Hát jól van, amúgy is túl fáradt lennék a szeretkezéshez. Ami van, azt kell szeretni. Jelen pillanatban tökéletesen elvoltam az ülésen, és újra az álmok mezejére akartam lépni, amikor is, a felőlem lévő ajtó kinyílt. Egy bársonyos hang keltegetett.

- Sakura, drágám, gyere! – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam. Akkor talán még sincs minden veszve…
- Ez így nem jó, Sasuke-kun! Vigyél fel, az úgy sokkal romantikusabb! – követeltem tőle, még mindig félálomba. Az egyik kezemet kinyújtottam, vártam, hogy felvegyen. Mielőtt még megtehette volna, kilestem a szemhéjam alól, hogy megbizonyosodjam róla. A férjem csak bevetette azt a bizonyos, „tudom, hogy elolvadsz ettől” mosolyát. Sutyiba lecsuktam a szemem, és tovább vártam.

Csak egy halk kuncogást hallottam a részéről, majd a hátam és a combom alá nyúlva kiemelt a Ferrariból, én pedig reflexből karoltam át a nyakát. Viszont valami nem stimmelt. Az utca, ahol a minap vettük meg a szerelmi fészkünket, nem volt ennyire hangos, még nappal, a csúcsforgalom idején sem. Az álmosság pillanatok alatt semmivé lett, és helyette a gyerekes kíváncsiság vette át az uralmat az elmém felett. Zöld szemeimet újra kinyitottam, és a kora hajnali fényben megcsillanó üvegeket pásztáztam velem szemben. A Tokiói repülőtér? Mi a franc? A csodálkozástól még a szám is tátva maradt. 

- Sasuke, ugye nem? – kezdtem a mondatot. A hangom áhítatos volt, lehidaltam ettől a meglepetéstől. 
- De igen, itt vannak a rep’jegyek! – mutatta fel azt a mappát, amit még sejtésem szerint, az anyjától vett át.

Óvatosan lerakott, és amint a lábam elérte a földet, újra a nyakába ugrottam. A lendületem akkora volt, hogy majdnem ledöntöttem a kemény betonra, de az előző beszólásáért a parkolóban, úgy gondoltam, megérdemli. Azért még amúgy sem álltam bosszút. Az orromat a vállgödrébe fúrtam, és sűrű köszönömöket hajtogattam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy elvisz egy nászútra, ez egy gyönyörű meglepetés volt a számomra.
Sasuke-kun csak elnevette magát, majd a homlokomra egy puszit nyomott, és a csomagtartóhoz ment. Két bőröndöt emelt ki, az egyik pink volt, míg a másik fekete – az általam kidekorált. Mellém húzta őket, majd a pink fogantyúját a jobb kezembe csúsztatta, majd az ő szabad kezével a balom után kapott. Az ujjainkat összefontuk, majd még Sasuke lezárta a kocsit, és elindultunk a bejárathoz.

A repülőn elfoglaltuk a helyünket az első osztályon, majd mind a ketten mély álomba zuhantunk. A vállára döntve a fejem aludtam el, és minduntalan éreztem a súlyos alsószoknyám – amit én csak függönynek nevezek -, hogy a lábamra nehezedik, és én szinte már kényszert éreztem arra, hogy letépjem az egész göncöt magamról. Aztán rájöttem, ez Sasuke feladata lesz, ha már megérkeztünk. Utolsó erőmmel még leoperáltam azt a kínzóeszközt a lábamról, amit a köznyelv csak tűsarkúként emleget, majd még egy utolsót nyámmogva újra elmerültem a cukorkahegyes, vattacukor párnácskás, forrócsoki folyós álmomban, amelyben előszeretettel szeretkeztünk Sasukéval az egyik gumicukrot termő cserje mögött.

Amikor Mallorca repülőterén landoltunk, szinte azonnal felrezzentem, majd nagy nehézségek árán – hála annak a húsz kilós göncnek – kimásztunk a gépből. Mindenki óriási szemeket meresztett rám. Nem tudom, hogy a hajam, vagy pedig a menyasszonyi ruhám miatt, amit Temarinál vettem, de mindenesetre kétesélyes a dolog.

A parkolóban már várt minket egy limuzin – már meg sem lepődöm Uchiháékon – és szállított is le minket valami multimilliomosok kikötővárosába, ahol egy kurva nagy villát birtokolt az újdonsült famíliám. A város neve Sóller, és elég kellemes hangulatú, de nem túlcsicsázott helység volt. Mondjuk azzal a kétbőröndnyi cuccal még egyetlen egy szobát sem bírtunk telepakolni, és kicsomagolásnál vettem észre, hogy nincsen itt a kedvenc alsóneműm. Mikor megtudtam, hogy Hinata csomagolt nekem, már nem is volt kérdésem az extrémebb és csábítóbb ruhaneműim hol tartózkodását illetően. Viszont az óvszert megtaláltam a neszesszeremben, és gyanítom, azt nem Őfélénksége csempészte be oda.

- Városnézés, vagy nászéjszaka? – kérdezte Sasuke egy csibészes mosoly kíséretében. Válaszul hozzávágtam a törölközőm. Nem mellesleg délelőtt tizenegyet mutatott a szoba falán lógó – bűn ronda – kakukkos.

Lassan lépett hozzám közelebb, majd óvatos csókot nyomott az ajakaimra. A kezeim mintha remegtek volna, végiggondolva, ez az első alkalmunk, mint férj és feleség… Nem kellene semmit sem elkapkodni.

Puhatolózva közeledett, és nem is kellett sokáig győzködnie, megadtam magam. Az ujjaimmal a nyaka ívét végigsimítottam, de az elégedett morranás helyett csak felszisszent. Érdeklődve húztam fel a szemöldököm, miután megszakítottam az idillit.
- Mi volt az, Sasuke? – kérdeztem rá végül mégis. Aztán magától söpörte el egy hosszabb tincsét, hogy láthatóvá váljon a tetoválás, amit minden bizonnyal nem régiben csináltathatott. Egy S betűt ábrázolt, és a szívem egy pillanatra megremegett. Az az „S” lehet Sasuke – ha nem lenne már így is elég nagy az egója –, szeretlek is lehet, vagy akár a Sakura szó is.

A nyakát nem kímélve rángattam le róla a zakót és az inget, majd pedig az puha ágyra dőltünk.

Aztán kiderült, hogy semmi extra nem volt ebben a szeretkezésben, csupán amiatt, hogy férj és feleség vagyunk.


A következő két napot fetrengéssel és egy kínvallatással töltöttük – a nyakán lévő S Sakurát jelentett, és ezért hálám jeléül főztem neki egy kávét is –, és azt is megtudtam, hogy a következő egy hónapra szabadok vagyunk. És azért itt Spanyolországban, Ibizától egy köpésre akadt látványosság – a diszkókkal együtt nem is kevés. Ráadásul Mikoto is kigyűjtött egy rakat megnézendő helységet, és természeti csodaságot. Úgy döntöttünk, hogy következő nap megnézzük Valldemossát.

Valldemossa egy hegyoldalra épített város, bazi nagy és vastag kőfalakkal, szűk utcácskákkal, és minden ajtó mellett pedig egy-egy tűzzománccal, amiken mindig ugyanaz a női alak parádézott, csak más pózban és háttérrel. Érdekes kis hely volt, annyi fix.

Sasukéval először egy szobrot néztünk meg, ami egy igen ízlésficamos nőt ábrázolt. Jó, megértem, régebbi kor, meg minden, de Japánban már ebben az időben is volt yukata- és kimonódivat. Kedvenc férjem – és egyetlen, ha csak a szekrényben lapuló plüss macimat nem vesszük bele, akinek öt évesen elígértem a kezemet –, elmesélte, hogy ez a lányka elment a szigetről, és apácának tanult. Ő volt az, aki először kitört ebből a városból, és amikor elindult csupán tizenhárom gyertyát fújhatott el a csoki tortáján. Azért ez egy kicsikét meghökkentett.

Amikor elballagtunk a megannyi kőmonstrum és sikátor környékén, beültünk egy csinos, de picike cukrászdába. Vidám kis hely volt, a plafonról origami madárkák lógtak le mindenféle színben, és a bézsszín falat különböző kis képek tarkították, amit még egy-egy szikláról vagy kilátóról fotózhattak. Amikor Sasuke-kun az eladóhoz szambázott, hogy kérjen nekünk valami sütit, ami mandulatorta néven futott, rendelt hozzá valami lötyit, egy kis piát – gondolom magának – és még valami kásás, hideg cuccot. Később kiderült, hogy az a valami jégkása volt – bár elég bizarr, barna színnel rendelkezett, de különben finom. Megosztotta velem, hogy ezek mind valamennyire mandulából voltak, és hogy ezt a növényt – kételkedem benne, hogy gyümölcs lenne - itt termesztették. Miközben a fejemet tömtem azzal a csodás tortával, nem sokat jegyeztem meg abból, amiket elmondott. Az ízlelés jobban lefoglalt.
Persze ő meg nem resttelte lenyalni a szám szélén maradt kását – a művelet miatt kivételesen szépen ki is pirultam.

Miután ezzel a kisvárossal végeztünk, szálltunk is tovább egy másik településre a BMW-vel, amit a jóuram itt bérelt. Ennél jobb nem volt semelyik helyen, így csak ezzel a „szarral” tudtunk közlekedni. Bár tény és való, azt a fekete Ferrarit semmi sem pótolhatja.

A következő állomásunk valami piacszerűség volt, Alcúdia városa. Alig különbözött az ez előtti várostól, de a sok stand, ami arra várt, hogy egyenként megkuksizzam őket – Sasuke legnagyobb örömére – azonnal feldobott. Ahogy a kikövezett sétányokon haladtunk egy-egy pavilon előtt, a fejünkre hol sütött a Nap, hol nem. Amikor már idegesített felnéztem, és felettünk néhány helyen vastag kendő- és takarórétegek voltak, amik nem engedték át annyira a fényeket. Legalább a szemem nem égett ki.

Miközben a sorok és a portékák között haladtunk, egyszer sem voltam hajlandó elengedni Sasuke-kun kezét, olyan jó puha és meleg volt. Sőt, némán kérvényeztem, hogy húzzon magához közelebb. Az már más kérdés, hogy az a csitri idegesített, aki folyton az én férjem felé kacsintgatott. Hagy tudja csak a kis liba, hogy hol a helye. Mikor észrevette, hogy a szemeim néha a méregtől piros lány felé kanyarodnak, csak felhúzta a Prada napszemüvegét, és egy szórakozott, de ugyanakkor gúnyos mosolyt villantott.

- Csak nem féltékeny valaki? – kérdezett rá. Kissé elpirultam, és oldalba böktem egy tündéri vicsorgás kíséretében. Velem te nem szívózol, már igazán megtanulhattad volna eme bonyolult fizikai képletet.
- Majd ha fagy, drágám – a vicsor az arcomon kiszélesedett. – Viszont a fenekemről levehetnéd a mancsod.
- Tudtommal már szabad – mosolyodott el újra. Én csak keresztbe fontam a kezeimet az amúgy kicsi melleim előtt, és morcosan pillantottam fel rá. Lényegében elismertem, hogy legyőztek.

Nem akartam ránézni, csak azért sem alapon, de mikor már a dzsekije belső zsebében kutatott, sutyiban odapillantottam. Immár a méregdrága hiper-szuper telefonja volt a kezében – ami, csak megjegyzem többet ért, mint az a ház, amiben a szüleim laknak –, majd egy puszit nyomva az arcomra, lekapta a pillanatot. A következő képen már vígan csókolóztunk.

Másnapra Sasuke-kun megint megálmodta – pontosabban leolvasta a lapjáról -, hogy mit kéne csinálni vagy megnézni. A hajótúra volt a tuti választás. Hát, nekem nem annyira, mivel kissé tengeri beteg vagyok. De ennyit megér nekem – neki talán nem annyira, ha lehányom. Szóval, remegő lábakkal, bikiniben és fűszoknyában sasszéztam le a kikötőbe, míg Sasuke belebújt a teherhordó, málás szamár szerepébe, és mögöttem kullogott a napozóval, egy kis nasival és töménytelen mennyiségű piával megpakolva, és az ajkain azzal a lehengerlő mosolyával. Valami kisebb luxuscsónakhoz vezetett, ami mindössze két személyre volt tervezve, és mi így is kényelmesen elférhettünk benne. A hajó maga hófehér volt, oldalán egy-egy fekete csík futott, és az aprócska fedélzeten pedig a Japán zászló virított. Egy futó másodpercre a szám is tátva maradt, és hiába minden igyekezetem, hogy rendezzem vonásaimat, Sasuke még látta a csodálkozást az arcomon. Kiröhögött.

- Honnan van? – kérdeztem inkább rá, mert már nem bírtam volna tovább elviselni féktelen hahotázását.
- A bátyókám tengerbiológus haverja adta kölcsön! – Miközben beszélt egy pillanatra a tekintetem a hullámzó vízbe gabalyodott, így elkapott az imbolyoghatnék, az arcom pedig a szemem színével mutathatott hasonlóságot. Sasuke újfent elnevette magát. – Nyugi, majd én elfelejtetem veled, hogy hol vagy! – mondta ezt nagylelkűen, de a mosolyából és a szeméből csak úgy sugárzott a kajánság. Válasz helyett csak megpöcköltem az orrát, és, hogy ingereljem ringó csípővel – a félelmeire és a betegségemre fittyet hányva –, indultam meg a kis hajóka felé. Zöldülő arcszínem ellenére is élveztem a helyzetet.

Miután az első egy órában tengert telerókáztam a gyomorsavammal – szegény part menti fürdőzők –, kénytelenek voltunk visszamenni, és kikötni. Látszott, hogy Sasuke-kun kissé szégyelli magát, mikor semmi oka nem volt rá. Persze, tudta, hogy egy „pici” gondom van a hajókázással, de most nagyon hullámzott az a sós átok – majdnem három métereseket dobott a hajócskán. Szóval, így délelőtt tízre kiértünk a partra, de én valahogy délután ötnek éreztem az időt. További programként pedig a strandolás mellett döntöttünk.

Az idő gyorsan telt, és én a büdös halszagtól távol – nem vagyok hajlandó még élő kaja közelébe menni – olvashattam valami fantázia könyvet egy Európai írótól. Sasuke végig mellettem volt, kivéve, amikor egy-egy pohár hűsítő sangriáért vagy gin tonicért futott el. Természetesen a víznek a közelébe sem mentünk.

A fehér hasamat süttetve, és egyúttal Sasuke ölébe ülve akár még aludni is tudtam volna. Pont jó helyen volt a válla. Viszont balszerencsémre még egy kis liba kinézte őt magának – az ilyenek komolyan nem veszik észre, hogy nővel van? A hölgyemény éppen intenzíven monoklizott – megjegyzem, kisebbek voltak a mellei, mint az enyémek –, és Sasuke figyelmét próbálta elterelni rólam. Persze semmi esélye sem volt, az én kinézetemmel nem vetekedhetett, meg különben is, nekem legalább nincs görögdinnye méretű seggem. Így Sasuke-kun nem vette észre, hogy ezért kezdem el csókolgatni, és dőlünk el a homokba. Amikor pedig sikerült leállítanom végre, hogy ne a fehérhomokos parton operálja le rólam a bikinimet – bár az ajánlat egészen csábító volt, de úgy határoztam, hogy majd valamelyik este rángatom le egy tengerparti sétának álcázva a dolgot –, minden pénzt megért a kiscsaj savanyú arckifejezése. És nem is ő volt az egyetlen, aki ilyen képet vágott.

Végső kiütésként pedig megkértem a férjem, hogy kenje be a testem naptejjel. A hideg naptej a forró bőrünk között volt, mint valamilyen hártyaszerűség, miközben a testem simogatta vele. A felkaromat, a hasamat, a combomat, a popsimat és a kebleimet is bekente – az utóbbi helyeken egy kissé el is időzött –, majd az egész megkoronázásaként az arcomra kent két-két indiáncsíkot és az orromra egy pöttyöt nyomott. Jóízűen nevettem rajta, és imádkoztam érte, hogy egy tükör se legyen a közelembe.

Este, a zuhanyzóból kiszállva csak egy törölközővel kötöttem át a testem, ami így csak a combom felsőrészéig ért, és a hajamat egy turbánnal átkötve, szórakozottan lopakodtam ki a fürdőszobából. Nem titkolt szándékom volt meglepni a kedvenc férjem. Lábujjhegyen, ninja-módra, macska léptekkel közlekedtem a villába – szerencse, hogy nem volt olyan nagy, mint az eredeti Uchiha-villa, mert akkor tutira eltévedtem volna –, hogy a hálóban, Sasukéra törve ijeszthessem meg. Azonban különös hangok csapták meg a hallószervem. Mintha magában beszélne.

- Igen, tudom, tudom. Nem kell mondanod – még nem leszel keresztapa, főleg, hogy az elsőnek a bátyám lesz. Jók leszünk, ígérem… – Csak ennél a mondatnál esett le, hogy telefonon beszél.

A vállamat megvonva, nagy robajjal nyitottam ki a szobaajtót, majd estem be a küszöbön, nagy csattanással földet érve. Igen, a meglepetés ereje.

Mikor felemeltem a fejemet, megbizonyosodhattam róla, hogy igaz volt a feltevésem. A telefon a kis asztalon, túloldalon lévő recsegő hang pedig szenvtelenül röhögött.
- Hagy találjam ki! Pofára esett. – Az illető hangjában felismertem az Uzumaki nőies, dallamos, de reszelős nevetését.
- Ott a pont, Dobe – mondta Sasuke. Hátradőlt a széken, és szórakozottan hintáztatta magát, miközben fesztelenül vigyorgott az előbbi kis balesetemen. Természetesen a szemeit a feszes, de a baki miatt kivillanó hátsófelemen legeltette.

Rövidke töketlen heherészés után felálltam, és elindultam a telefon felé, hogy szépen, mézes-mázasan elküldjem a szőkét Kyuubi nevű plüssébe, amit egészen végzős koráig non-stop magával hordozgatott. Kicsit gáz volt a kölyök.

A baki viszont ott volt, hogy az az aljas törölköző felmondta a szolgálatot, és én, dühtől elvakultan továbbra is elefántmód meneteltem a készülék felé, hogy közöljem a véleményem, amikor a fülem megcsapta Sasuke morgása. Heh, ilyenkor leginkább egy boxerre hajaz. Nem érdekelt, miért csinálj, így továbbra is folytattam az utam, de éreztem, ahogy a tekintete a hátamba – és lentebb – vésődik. Kivételesen nem érdekelt.
- Ne, Sakura, vá… - Miután felkaptam a telefont, akkor láttam, hogy kedvenc szőkém videó-chaten van, és így pontosan megcsodálhatta a felsőbb gömbölyded formáimat.

Egy rohadt nagy sikítás közepette hajítottam az ágyra a mobilt.
- Te perverz állat! Ezért kinyírlak, ha hazaérünk! Te szemétláda, meglestél! – Nem is foglalkoztatott és érdekelni sem érdekelt a magyarázata, annyi a lényeg, hogy meglesett, mikor volt neki barátnője. Sasuke csak röhögött az egész helyzet abszurditásán, majd próbálta a kőkorszaki kobakomba beleverni, hogy én dobtam le a törcsit, minek hibáztatom a legjobb barátját. Megsértődtem. De a békülés mindenesetre egészen kellemes volt.

Ez után csak egyetlen dolog akadályozott meg abban, hogy az áruló törölközőt visszaküldjem Japánba, az pedig a posta hiánya volt. Legalábbis, ilyen messzire nem voltak hajlandóak csomagot küldeni, hiába próbálkoztam többször is.

Következő nap elkoboztam a lapot a jóuramtól, hogy kirendelhessem, hova is menjünk mára. Valami kilátóra szavaztam, viszont a következményekkel sajnálatos módon nem számoltam.

Az még nem volt gáz, hogy kocsival mentünk, sőt örültem is, hogy nem kell megpárolódnunk a negyvenegy és fél fokba, de amikor megláttam, hogy milyen úton kell felkaptatni azzal a bazi széles, böhöm nagy tragaccsal, a szívinfarktus kerülgetett. Pedig nincsenek gondjaim a pulzusommal, mint egyeseknek. Sasuke-kun a reakcióm láttán újra kuncogni kezdett, majd laza hetven kezdett felfelé repeszteni. Ehhe, minimum hatvanszor elmondtam a Mi Atyánkot.

Végül aztán remegő hangon ennyit tudtam csak kinyögni:
- Kurva sok kanyar van itt! – A beszédem közben a fogaim össze-összekoccantak, az ajkaim remegtek, és fél órán belül ez volt az egyetlen egy értelmes mondat, amit az agyam össze bírt eszkábálni.
- Az már biztos – csapott a kormányra önelégülten a férjecském, majd nyugtatásként egy puszit nyomott az arcomra.

Úgy döntöttem, mivel továbbra is az indulási sebességgel hajtottunk – ha nem gyorsabban –, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni a drágám. Ha mást nem, nem sütök neki áfonyás palacsintát.

A kilátóra való feljutás nehézkes volt, de megoldottuk. Csak fél litert izzadtunk ki fejenként. Viszont a látványért megérte. A sós levegő kellemesen kitisztította az orromat, és innen a hullámok sem látszódtak. A kezeimet kitártam, és élveztem, ahogy a szél a bőrömet karcolja, és a hajamat cseszteti. Sasuke-kun hátulról átölelt, és én tisztára úgy éreztem magamat, mint a Titanicba. Rose és Jack ugyanannyira lehettek szerelmesek, mint mi – annak ellenére, hogy ezt Sasuke még egyszer sem mondta ki, éreztette velem –, csak remélhetőleg mi nem úgy végezzük, mint ők.

A mámoros idilli miatt Celin Dion dala szinte azonnal bevillant, így lassan, szinte némán kezdtem el énekelni a zeneszámot. A naplemente ugyan még messze volt, de mostani, sötét, kísérteties felleg is tökéletesen megfelelt.

„Love can touch us one time
And last for a lifetime
And never let go till we're gone

Near, far, wherever you are
I believe that the heart does go on
Once more you open the door
And you're here in my heart
And my heart will go on and on

There is some love that will not
go away”

- Tudom, hogy gyönyörűen énekelsz, de most nem ilyen szomorút kéne. Elvégre boldogok vagyunk, és utálom azt a filmet – nyögte Sasuke. Tudtam, hogy közben mosolyog.
- Érzéketlen vagy – vágtam hozzá. – Meg egyébként is, csak azért nem szereted a Titanicot, mert elsírtad magad, és én meg melletted ültem.
- Nem sírtam – mormogta –, csak belement valami a szemembe.

Még odavágtam volna valami csípőset, de ő ebben megakadályozott. Ugyanúgy csókolt meg, mint ahogy abban a filmben volt. És ugyan nem voltunk egy hamarosan elsüllyedő hajónak a fedélzetén, de biztosra veszem, hogy a mi csókunk sokkal, de sokkal édesebb volt, mint a színészeké. És Sasuke is sokkal jobban néz ki, mint a mostani Leonardo.

A nap hátralévő részében úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a spanyol sziesztát – így csókolózva csattogtunk vissza az Uchiha-villa hálójába. Az olívazöld ágytakarón smacizgattunk, mikor Sasuke egy pillanatra megállt.
- Nincsen több! – mondta komolyan.
Fennakadó szemeimet egy pillanatra ráemeltem. Tisztán látszódott, hogy még így is akarja.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá.

Nem éreztem magam készen az esetleges következményekre, elvégre egy kisgyermek nem játékszer! Félve néztem rá, és reméltem, hogy megérti a kétségeim, és ezt most befejezzük itt.

- Sakura, már házasok vagyunk. A legtöbb japán háza… - Úgy éreztem, hogy gyorsan közbe kell vágnom. Hiszen egyértelmű volt, ő már Apa szeretne lenni – már a telefonbeszélgetés is elég bizonyítéknak számított. Igen, így nagybetűvel.
- De keresztények vagyunk. – Nem a legjobb indok, és elég hülye is. Csak ennyire tellett, de eszembe sem volt még beadni a derekam.
- De japánok is – sóhajtotta. – Tudom, hogy készen állsz rá, hiszen te lennél a világon a legjobb anya, ezt biztosra állíthatom. Tudd meg, hogy szeretlek, Sakura, és szeretnék gyerekeket is tőled. – Az őszinte arcmimika egy csapásra megváltoztatott. Tudtam, hogy sablonszöveg, de bevált. Éreztem, ahogy az arcom kipirul, a tekintetem elgyöngül, kezdtem megadni magam. És a sebesen verdeső, egy kolibri szárnycsapásainak gyorsaságával dörömbölő szívemet már meg sem említem. Egy nagyot kellett nyelnem.

Elvégre itt van előttem életem szerelme. És közölte velem, hogy lényegében élete végéig engem kíván maga mellett látni.

A kezeim öntudatlanul mozdultak, és húzták le rám az izmos, félmeztelen férfitestet. Eme művelet közben végig abba két ónixkőbe néztem, és ő már ebből is megértette a döntésemet. Beleegyeztem.

- Szeretlek – suttogtam a fülébe.

Talán már azzal a hírrel mehetünk haza a jövő hónapban, hogy úton van az Uchiha-trónörökös. Pontosabban a cégünk örököse. A gondolat és aktus miatt azonnal nyögnöm kellett egyet.

- Már megint feleslegesen dumálsz.

Még ilyen furcsa pózban is képes voltam megforgatni a szemeimet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés