A fekete-smaragdzöld csipkemintás szalvétát szinte bűn lett volna feláldozni, hogy beletöröljem a számat. Immár abban az épületben voltunk, ahol a lagzit tartották. A helyiségben a törtfehér dominált, elvétve itt-ott futott egy-egy cikornyás csík zöld tapéta is, ami különösen hangulatossá és elegánssá tették a kócerájt. Valahogy megértettem, hogy Sakuráék ezt a helyet választották.

A főasztal legszélén üldögéltem, a másik felemen pedig Mebuki volt, aki csak könnyes szemmel nézett szét a teremben. Bizonyára most kezdte el feldolgozni, hogy a lánya esküvőjéről jött, és többé már nem az ő kis hercegnője. Sakura önálló lett, ahogy Sasuke is az utóbbi pár hétben, amikor is mindent ők szerveztek – kivéve a lány-, és legénybúcsút – és most újra függtek valakitől, vagyis egymástól.

Csupán csak csendes beszélgetések foszlányai értek el a fülemhez, én viszont nem tudtam senkivel sem szót váltani. Itachival szétültettek minket, de még igazából az sem tudtam, hogy együtt vagyunk-e. Az elmúlt egy órában ezt még nem sikerült kiderítenem.

A hatalmas tölgyfaajtó kinyílt, és beléptek a pincérek. A zajra odafordítottam a tekintetem, és a szívem egy pillanatra megállt, alig bírtam becsukni a számat. Ismerősök voltak – és azonnal belém is csapott a felismerés, hogy miért.

- Szívjál nevetőgázt! – szólt a sértődött, férfihangnak tűnő nyávogás.
Amikor a jósnőtől jöttem hazafelé, a kocsma ablakán kivágódott egy szőke férfi – aki az előbb szólt be a mellette álló, csupa-piercing csávónak –, és majdnem gerincre vágott egy hátranyalt fejű, és megmentett egy másik pasi. A sértődött napsárga hajút nem is ismertem volna meg, de a lila szemű azonnal beugrott. Hogy is hívták őket? Egyik valami Dara a másik pedig valami Híd volt, és a harmadik…? Önkétlenül is kerestem a szemeimmel, de nem találtam. Pedig végre itt volt a lehetőség, hogy megköszönjem neki!

Balszerencsémre a tömérdek pincérhadból pont az jött felénk, akit a legkevésbé sem akartam. A hídnevű szolgálta ki a főasztalt… legnagyobb sajnálatomra. A kezében lévő két böhömnagy porcelántállal egyensúlyozott, miközben az asztaltársaságokat kerülgette. Sűrű szitkozódás-foszlányoknak lehettem megbecsült fültanúja, mire egy kisebb fajta fintor szaladt át az arcomon.

A tekintetemet megérezhette, mert egy magabiztos mosoly kíséretében felénk igyekezett. Az első tálat az újdonsült férj-feleség kombó elé rakta, míg a másikat közvetlenül elém – az asztal szélétől negyven centire. Miközben az edényt igazgatta, az bolydultlila szemeit le nem vette volna a felsőbb domborulatimról, persze eme tény előidézte nálam a vörösfej-effektust. Felismert – futott végig az agyamon. A képzeletbeli vészcsengőm rikácsolva hirdette a fejembe – fuss, menekülj, amíg lehet! A hátamban éreztem Itachi lyukatégető tekintetét – ez volt a megmentőm, valószínűleg a pasinak is küldött egy lesajnáló pillantást, mert az rögtön vissza is tért az eredeti feladatához. Bőszen hordozta a különböző tálakat, fogásokat.

Fellélegezve pillantottam a hős lovagom felé, akinek csak a szája széle rántódott meg. Nem igazán díjazhatta az előző jelenetet. Kétségbeesett félelmemben már a panorámaképre hajazó pontossággal elhelyezett kerek asztalokat bambultam, és újra keresgéltem az embereket, miközben lopva a pincérek felé sandítottam – de sajnálatomra csak nem lett meg a megmentőm. Hirtelen kiszúrtam azt az asztalt, aminek eddigi becses társaságát még nem is láttam a mai nap folyamán. A széken egy morgós tekintetű férfi foglalt helyet, aki mellékállásban az apám volt. Mellette Hanabi ült, haja kissé kócosan, arca piros, amit az alig csípőig érő vérvörös csőruha, és a minimum húszcentis fekete cipővel toldotta meg – ami normális képességekkel rendelkező ember bokáját minimum tízszer eltöri egy-egy használat igénybevétele után. Az egész megkoronázásképp pedig mellettük ült a húgom – minden bizonnyal legújabb pasija; Konohamaru, akit én is csak a Gimiből ismertem – két évvel jártak alattunk.

Hanabi bőszen dobálgatta a haját, ezzel mindannyiszor képen vágva a vállát átölelő pasit. Konohamaru – avagy régi becenevén Kotonamaru – meg sem rezzent, bizonyára már megszokta a húgom viselkedését és feltűnési viszketegségét. Egy nagy sóhajjal kortyoltam a Bailey’s-emből, és inkább szedtem magamnak egy kis levest.

Az étkezés nem tartott sokáig, a nép szinte azonnal táncra perdült, a régebbi erősen retrós zenék – többek között a Where’s my samurai? – előhozták a kislánykori emlékeimet, a vérem felforrt, és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy lerúgjam a bokacsizmáimat és a táncoló tömeg közepébe vessem magam. Szomorúan konstantáltam – már csak egy kérő hiányzik, aki a szamurájom képében lép elő, mint egyfajta Klasszikus Japán Disney-herceg. A szemimmel erősen szuggeráltam Itachi-sant, hátha… de nem vette olyan könnyen a lapot, és én jó két perc múltán meguntam eme eredménytelen cselekedetemet.

Vágyakozva pillantottam az ifjú pár felé, akik egymással kezet fogva rúgkapáltak a táncparketten, boldog mosollyal az arcukon, miközben Sasuke Sakurát tartotta – az ara eléggé beleélte magát a zene ritmusába, ráadásul a ruha is akadályozta.

Arra eszméltem fel, hogy egy vörös-fekete folt húz el a szemem sarkában, mire automatikusan arra rántottam a fejemet. A húgom célirányosan indult meg Itachi felé, a tipikus szétesek csípőrázásával, miközben az arcán a jól ismert csábítómosolya játszadozott. Konohamarut kerestem a teremben, de nem találtam. Bizonyára kiment a vécére, Hanabi pedig kihasználja az alkalmat.

Közben a lány már oda is ért az én Japán Disney-hercegemhez, kecsesen hátradobta mélyfekete loboncát, a melleit kitolta, majd helyet foglalt az asztal sarkán. Az amúgy is szemérmetlenül rövid ruhakölteménye még fentebb csúszott, ezzel kivillantva a vékony combját. Felkínálta magát! – csapott arcon a felismerés. Azt már nem is ragoznám, hogy ezüsttálcán.

Zavaromban elkaptam onnan a fejemet, és tüntetőleg a tapétát kezdtem el bámulni, mindenegyes kacskaringós vonalának négyzetcentiméterét kielemezve. Nem érdekel – hajtogattam magamba. Ha Hanabi akar valamit, akkor azért még Posszeidont is letaszítaná a kiskirályi posztjáról, azzal, hogy kihorgássza a tavából egy csodaszép sellőimitátorral – a jelmezes spinét pedig a föld alól is képes lenne előteremteni. Ez Hanabi – legalábbis dióhéjban.

Halkan fújtam ki a levegőt, és inkább ittam még egy kortyot, ezzel leküzdve a torkomban növekvő golyót. Csodás.

Egy a vállamra nehezedő kéz húzott vissza az időközben a mitológiában szereplő lények – kentaurok, a mínotaurusz – és legendákkal való példálózó jelenleg eléggé leépült – és szomorú – gondolataim rejtekéből. Kissé pirultan kaptam fel a tekintetemet Itachi-sanra, aki egy kedves mosoly-félével kérdezte meg, hogy táncolunk-e. Egy ezerjenes mosoly kíséretében a kezébe csúsztattam a praclimat, mire felhúzott ültömből, és a táncparkett felé terelgetett.
Útközben még láttam a zavartan toporgó hugicámat. Az arcomra megakadályozhatatlanul mászott fel egy undorítóan kárörvendő mosoly. Igen, kétségtelenül élveztem – és ráadásként még illegettem is magam.

Itachi-san a táncparkett közepére vezetett, ahonnan mindent be lehetett látni. Sokak megbámultak, Sakura csak kacsintott egyet, majd folytatta őrült táncát, míg Ino remekül gesztikulálva próbálta a tudtomra adni, hogy „tied a pálya, Babukám!”. Csak elmosolyodtam, majd egy pörgős, de kellemes, táncolható ritmusú számra kezdtünk el rázni. Annyira felszabadultan érzetem magam, boldogan lapultam a mellkasához, a bódító illata meg enyhén szólva is elcseszte az érzékszerveimet. Csak ő volt, és én.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem szinte már nevetve. Amikor megforgatott, a ruhám majdnem elkezdett szállni, és így a hasamig villanhattam volna a násznépség előtt. A mozdulat végső fázisában, viszont Itachi egy egyszerű mozdulattal lesimította a ruhám hátsófelét, ezzel a hátamtól a combomig végighúzta a testemen a kezét. Szokásomhoz híven elpirultam, közben kellemes bizsergés száguldott végig a testemen, de mikor már másodszorra csinálta, muszáj volt megkérdeznem.
- Biztosra veszem, hogy te is élvezed – szólalt meg kissé mélyebb hangon. A szeme kajánul megcsillant, én pedig elpirultam.

Bizonytalanul fordultam újra a karjai közé, és mivel egy újabb zene következett, ami lassabb volt, jólesően ringatóztam a karjaiban. Hátulról átölelt, a kezeit a hasam előtt fonta össze, az állát pedig a vállamon pihentette. A hajamat átsöpörte a másik oldalamra, így az a mellemre hullott, és ennek következtében tökéletesen érezhettem a perzselő leheletét a nyakamon. Halk sóhajt eresztettem meg, és boldogabb voltam a tudattal, mostanra biztosra együtt vagyunk.

Hiába koncentráltam a kellemes borzongás-hullámokra, és a jóleső hőre, ami felmelegített, és ellazította az izmaimat, a fogaskerekek az agyamban megállíthatatlanul – legalább egy Ferrari sebességével – dolgoztak. Az első randink rémképei, többek között a Titánia nevezetű hölgy újra előbújt a rejtekhelyéről, és olyan érzésem volt, mintha féltékeny lennék. A tudattól a hideg is kirázott – nem lehet, hogy ennyire birtoklási-mániában szenvedjek!

Lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Kérdezz – szólalt meg halkan, a fülembe suttogva.
- Miért voltál olyan a kávézóban? – A hangom inkább tűnt esdeklő könyörgésnek, mintsem határozott kérdésnek.
- Milyen? – Tisztán éreztem, ahogy a nyakamhoz érinti az ajkait, és elmosolyodik, majd könnyed puszit lehel az ottani érzékeny bőrfelületre. A térdeim kocsonyásodni kezdtek.
- Jól tudod – nyögtem nagy nehezen.
A fejemet éppen a kockás mellkasának akartam támasztani, amikor is egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított. A kábultság kismadárként röppent ki a tudatomból, az érzékszerveim tompultsága alábbhagyott, és kénytelen-kelletlen fel kellett mérnem, hogy még mindig a táncparketten „táncolgatunk”.

- Hinata, úgy néz ki, tisztáznunk kell valamit – kezdte komolyan. – Már ott is mondtam, kíváncsi vagyok. Ki is az a lány, akivel jelenleg együtt vagyok? – vonta fel a szemöldökét olyan rosszfiúsan. – Elő akartam húzni a felszínes álca mélyéről a vadmacskát, az akaratos fúriát, de nem ment. Bár, legalább mostanra már tudom, hogyan lehet felhergelni – akkor nagyon aranyosan nézel ki.
- Bunkó – nyögtem.
Az arcán a mosoly csak még szélesebb lett, az egész tocsogott a gúnytól. Az ujjai játékosan másztak fel a vállamon, mintha éppen egyszerű járdán sétálgatna a csupaláb-emberke, majd a nyakamon végig szánkázva – miután reflexszerűen hátradöntöttem a fejemet – az államat fogták közre az ujjai. Durva volt, és bár szégyenletes, de élveztem ezt a finom, visszafogott durvaságot.

Az arcomat kissé összeszorította – és a tippem az, megint csak egy csücsörítő kiskacsát mintázhattam azzal a roppantul értelmes képpel – és erővel kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Csak hosszú unszolás után sikerült megtalálnom a tekintetét, ami jókedvűen mosolygott az esetlen helyzetemet.

- Ne mondj ilyet, kérlek – suttogta, miközben gyengéden hátradobta a hajzuhatagot, ami a mellkasomra lógott. A szemeivel éhesen végigpásztázta a domborulataimat, és újra elfogott az érthetetlen remegés.

Minden szöges ellentéte annak, amit előzőleg csinál! Az őrületbe kerget – persze jó értelemben. Ez a pasi egyszerre éreztette, hogy veszélyben vagyok mellette, és egyúttal biztonságban is. Hihetetlen!

A mély morranás miatt kénytelen voltam újra visszatérni a tudatalattim mélységéből. Feketén parázsló szemeibe fúrtam a szemeimet, és még mielőtt jobban belemerülhettem volna az örvénybe, feltűnt, hogy a fejével egy konkrét asztaltársaság felé bök. Zavartan tekintettem arra.

Neji olyan igazi, „ha nem engeded, előveszem a zakóm zsebéből a sörétest” pillantást lövellt felénk, Tenten pedig csak vidáman sandítgatott ránk. Karin – mivel talált magának játszótársat Kisame Hoshigaki fia személyében – így éppen vele társalgott valamiről. De még innen is látszott, mennyire piros az arca. Hiába, családban marad.

- Kicsit még bosszantom – mormogta a fülembe Itachi, és még közelebb húzott magához. A melleim mondhatni már felpréselődtek az államig. Hát ezt nem hiszem el – kuncogtam fel halkan. – Neji mindjárt kinyírja, erre ő meg fittyet hányva rá, tovább molesztálja a szeretett húgocskát.

A következő pörgősebb számot még végigráztuk, majd táncolhattam még egyet a vőlegénnyel is, akivel kedélyesen elbeszélgettem, ja és fogadott sógor-sógornő viszonyban távolodtunk el – hogy az ő szavaival éljek. Vidáman vágódtam le a helyemre, majd töltöttem magamnak egy pohár vörösbort, ami igazán finom volt. Az Ausztrál Shiraz, iszonyúan zamatos, - és nem mellesleg fejbekólintós. Egy pillanatra egybefolyt az előttem lévő étkészlet, majd utána újra körülnéztem a teremben a pincérek között, hátha itt van az a srác. De csak nem sikerült felismernem senki személyében, és csak még jobban meg akartam neki köszönni, amit tett. Csalódottan fújtam egyet, majd ettem még egy falaton a vacsorából.

Kínomban már a mellettem elhelyezkedő ablakból bámultam a Holdat, és közben még egy kortyot löttyintettem be a szervezetembe. Kezdek félni, hogy alkoholista leszek. A lánybúcsún és az esküvőn az eddigi lehúzott italmennyiség megegyezik azzal, amit az előtt valaha is ittam. Még a zűrösebb időszakomban sem fordult elő, hogy ittam volna. Vígan éltem antialkoholista életet. Egészen mostanáig. Kifejezetten rosszhatással van rám Itachi. Némán bólintottam, majd lenyeltem az utolsó kortyot is.

Gaara, egy minden bizonnyal ittas pillanatában dülöngélt oda hozzám. A rég nem látott srác – mára inkább férfi – vonásai kiélesedtek. A szeme mintha egy kicsivel sötétebb, már-már kékes árnyalatot vettek fel, a haját pedig kissé megnövesztette. A vállán tekergő tincsek ugyanabban a homokvörösben tündököltek, mint a feje búbján. A zakóját elhagyta – és nagyon úgy nézett ki, hogy a barátnőjét is.

- Felkérhetem egy táncra, asszon’kám? – kérdezte alkoholmámoros tekintettel. A kezét felém nyújtotta, és még a fehér ing alatt is látszott az a tengernyi tetoválás, amit még régebben varratott magára. Az ujjain jó pár gyűrű villódzott, egy különösen visszafogott volt. Szóval már ő is vőlegény - egy kedves mosoly futott át az arcomon. Bizonyára ő ezt félreérthette. – Csak nosztalgiázunk – tette hozzá.

Csak egy néma bólintás volt a válaszom, ő meg lazán, barátilag átkarolta a derekam, és egy rockiesabb számra kezdtünk el táncolni – pont, mint régen. A mozdulatai már korántsem voltak olyan birtoklóak – ellentétben Itachiéval – és amikor pörgetett, szerencsére nekem kellett megóvnom magam a villantás veszélyeitől. A tánc végén megjelent Matsuri is, akinek kérés nélkül átengedtem kedvesét, nekem bőven elég volt ennyi tánc is egy éjszakára. Csak Naruto fel ne kérjen – imádkoztam magamban. Gaarát még túlélem, de Naruto… - a számat önkéntelenül is elhúztam.

Az imáim meghallgatásra találtak, Kiba kapta el a farkam, és megint csak egy bulizós szám keretében rophattam egy ex-pasimmal – még rágondolni is ciki. Ahogy az előbb, most sem mutattam a szorongás jeleit, vidáman forogtam a kutyás karjaiban.

Amikor visszaértem, csak azt vettem észre, hogy eggyel arrébb tolódott az asztaltársaság, és köszönömöket rebegve ülhettem le Itachi mellé, aki azonnal magához vont. Pirulva bújtam bele ölelésébe. Kissé intimnek éreztem az egész gesztust, de nem bántam. Hatalmas tenyerével magához szorított, én meg csak suttogva, lágy hangon tudtam megkérdezni tőle az amúgy vidám mondatom.
- Hiányoztam? – leheltem.
- Csak megtudtam pár dolgot – sóhajtotta. Elengedett, majd a csalódott arckifejezésemtől elmosolyodott. Kezdett olyan lenni, mint egy gyerek. Egy savanyú emósból egy boldog kölyök. – Többek között, hogy minden exed itt van.
- Oh, igen – nyögtem elkínzottan. – Neji? – húztam fel a szemöldököm. A bólintás csak megerősítette a feltételezésem.
- Mondott egy két dolgot.
- Tudom. – Menedéket keresve fásult arccal néztem szét a teremben, de sajnos minden szegletét be lehetett látni – hacsak azt asztalok alatti helyet nem számítjuk, vagy a női mosdót, az mindig bejön. – Nem szeretnék róla beszélni – mondtam elkeseredetten, miközben belekortyoltam a pezsgőjébe. Valamivel el kellett űznöm a szomorúságot. – Még – tettem hozzá gyorsan, látva az arckifejezését.

Nem vagyok készen arra, hogy pont vele beszéljem meg azokat a régi ügyeket. Éppen elég kínos volt ezt a bátyámmal is megtárgyalni, hónapokig szégyenkeztem előtte, és ezután kezdtem el az életem. De még mindig nem sikerült teljesen túltennem magam mindenen. Az eddig mondhatni kitörölt emlékképek előjöttek – egy megrongált piros kocsi, én, egy szál cigivel a számban, szakadt ruhában, és egy baseball ütővel a kezemben. Ez is akkor volt, mikor besokalltam, és talán egyszeri eset volt, de akkor is. Még mindig irtózom a cigitől, hát még a bűntényektől. Még gondolni is alig mertem a kis dobozka zacskózott porokra. Ó igen, egy pár hétig voltak durva dolgaim…

A fejemet hevesen megráztam, nem akartam visszagondolni ilyenekre.
- Miért mondta el? – kérdeztem tőle. Talán nem illik egy esküvőn, de a szemeim könnybe lábadtak, és nem is a szerelmes pár miatt.

Itachi a kezét az arcomra csúsztatta, ezzel is nyugtatgatott. Legalábbis próbált. A könnyeim kezdtek kicsordulni, és én nem akartam felnézni. A szégyen vörös pírja szennyezte az arcomat, miközben csak egyetlen egy szó pattogott a fejemben, vissza-visszaverődve a koponyám belsejében, mint valami fránya gumilabda.
Tudja. 
Ó, igen, minden egyes titkot, és hiába is próbáltam okolni Nejit, aki elmesélte, vagy őt, aki rákérdezett, legjobban magamat sikerült megutálnom. Lassan kezdett el lekottyanni, hogy az egész az én művem, szóval én vagyok a saját magam külön bejáratú bűnbakjelöltje. Igazán pezsdítő tény.

Szerencsére nem sokan vették észre, hogy eltört nálam a mécses, leginkább az esküvői párt figyelték. Mikor felnéztem, egészen meglepődtem. Sasuke egy gitárral a kezében pengetett egy igazán szép, lassú dallamot, és erre pedig ketten énekeltek rá egy számot. Az arcuk teljes boldogságot árasztott, még a legvakabb ember is láthatta a bizalmat köztük. Csupán abból, ahogy Sakura kapaszkodik a férje vállaiba. Mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Egy pillanatra sírni is elfelejtettem.

„I’m falling in, I’m falling down
I wanna begin, but i don’t no how
To let you know how I’m feeling
I’m high on hope, I’m winning
And I won’t let you go
Now you know 

Let me walk through the life with you
Everybody dreams of having what we do.
Like a ralling thunder
You pull me out from under

No, I won’t let you go
Now you now…”

Talán nevetséges, de újra nekiálltam itatni az egereket. Majdhogynem tökéletesen passzolt ide a dal, már szinte röhejes volt. Ránk írták – állapítottam meg keserűen. Itachi zakójának ujját úgy szorítottam, mintha az lenne az egyetlen inda, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne zúgjak le a mélybe, ahol ott néznek az aligátorok, mint valami kirakati sonkát.

Keserűen elmosolyodtam, és kivettem a táskámból pár darab zsepit, és közben minimum ötvenszer hálát mondtam magamnak, amiért nem felejtettem el berakni. A kiselefánt-szerű hangokra majdnem mindenki arra fordult, de a fehér anyag pontosan kitakarta tejszín szemeimet, szóval nem aggódtam, hogy bárki előtt is lelepleződhetnék.

- Most pedig jöjjön a torta! – kiáltott fel az újdonsült férj. A hangszerével a feje felett kalapált, miközben hangosan hirdette az édesség érkezését, amit minden bizonnyal Japán legjobb cukrászdájából hozattak, nem éppen zsebpénznyi árért.

Nem tévedetem olyan nagyot. Egy hatalmas, fekete állvány elváló ágain pihengetett egy-egy cukrászati kalóriabomba, amit három pincér szolgálta fel, erősen botladozva – és nem mellesleg megfosztva a látószervüktől –, miközben a szerelmesek a késeket fenegették. Sasuke, például szórakozottan húzogatta végig az ujjain azokat a bárdokat, egészen addig, amíg Sakura haragos tekintete rá nem szegeződött, és rá nem csapott a kezére. Még Itachi is elmosolyodott – az más tészta, hogy kissé kárörvendően.

Aztán megkezdődött a tortaosztás. A pincérek rohangáltak ide-oda, és én hiába figyeltem sasszemekkel, semmi eredmény; nem került elő ő, akinek nevére sem emlékszem, de megmentett. Mélyről feltörő sóhajtásomra Itachi-san újból átkarolta a vállamat, miközben én kényelmesen nekidőltem – még a bordáimat átszúró könyöklő sem zavart túlságosan.

Újra a bolydultlila szemű pasi szolgált ki minket, ezúttal már nem tévedt domborműves területekre a tekintetet, csupán az orrát húzogatta. Kaptam egy finom, szilvás-vaníliás, pirított mandula-borítású nem éppen diétás tortaszeletet. Itachi meg rumos-csokisat rendelt – én már egy falattól dülöngéltem, és innentől fogva nem is firtatom, hogy bírt ezután még felállni.

Végül pedig Sasuke mondott egy aranyos kis beszédet – amit állítása szerint a tükör előtt gyakorolt –, majd végül bejelentett egy játékot, amit Sakurával találtak ki. Néhány vendégnek – Ino, Naruto, és Itachi –, az örömapáknak – Kizashi, Fugaku – ki kellett állniuk a tánctér közepére, majd megvárni, amíg a házasok elmondják a játékszabályokat.

Hoztak hét széket, amire le is ültették a résztvevőket.
- Szóval, a következő a helyzet – kezdett bele Sakura ördögi mosollyal. – Hogyha elhangzik az adott illető „neve”, akkor fel kell állnia, és futnia egy kört a székek körül. Aki hibázik, annak egy csésze szakét le kell döntenie. Pont. – Ezzel egy laza mozdulat kíséretében odaadta férjének a mikrofont.
- A szerepek a következők: Ino, te leszel a keresztanya, Naruto pedig a keresztapa. Apu, tied az örömapa szerepe, míg a Papusé a pap – csak később jöttem rá, hogy ez Kizashi –, Itachi, kedves bátyám, de meg leszel a bácsi. Értelemszerűen Sakura a menyasszony, míg én a férj leszek. Sakura már elmondta a szabályokat, szóval már csak egy felolvasó hiányzik, aki elmeséli a vendégeknek eme történetet. Hinata, mi rád gondoltunk – mosolygott felém.

Nagyot nyeltem, miközben felálltam a székről, és odalépkedtem Sasuke mellé, aki a kezembe nyomta a szöveget és a mikrofont. Szemmel gyorsan átfutottam, amíg ők elhelyezkedtek, majd azonnal bele is kezdtem.

- Egyszer volt, talán még az óidőben, élt egy férj, és egy feleség – Sakura és Sasuke egymást lökdösve futottak egy kört –, akik csak tegnap házasodtak össze. Ugyan a feleség – Sakura felpattant –, még nem igazán tudta, mi vár rá a férje mellett, de nagyon is biztos volt benne, hogy ő nem fogja hagyni, elkallódni azt a lókötőt – tippem sem volt, hogy ezt ki komponálta. – Viszont a férj mást tervezett. Már előre várta a gólyát, s ki is jelölte a keresztanyát, és a keresztapát. Persze a pap minderről tudott, ahogy az örömapa is. A bácsi pedig, inkább csak legyintett – és mivel elrontotta – ezért ivott egy csésze szakét.

A játék így folytatódott, egészen fél órán keresztül, és – szerintem – Itachi inkább ivott, mintsem futott. Nagyon lusta lehetett. Sakura meg mint egy vadló, ellentétben Inóval, aki csak pici tyúklépésekben totyogott le egy kört.

Körülbelül hajnali kettő környékén volt az a pont, mikor majdnem leájultam a székről, és végül megkértem Itachit, hogy vigyen haza. Így mentünk oda a még mindig energikus párocskához, és köszöntünk el tőlük. Hiszen, azt hiszem, még ma este elindulnak Mallorcára. 
- Csak serényen a gumicukorral! – ezzel zárta Sakura a búcsúzkodást, és végül elhagytuk a helyiséget – én persze tök pirosan. Itachi csak finoman felhúzta a szemöldökét, de nem voltam hajlandó válaszolni, bárhogy’ is szuggerált. Csak egy legyintésre tellett.

Kedvesen kinyitotta előttem a kocsiajtót, majd helyet is foglaltam a puha bőrülésen. Gyorsan megkerülte az autó orrát, majd indított is. Nem éreztem azt, hogy beszélnünk kéne, szóval csak érdeklődve bámultam ki a sötétített ablakokon. Tokió elmosódott ezerszín fényei gyönyörű látképet festettek az éjszakába. Több, mint ötven kilométerre voltunk a fővárostól, és egy kissé erdős, vadregényes-beütésű helyen kellett átvágnunk a továbbhaladás érdekében. Nem bántam, jó volt kicsit elmélyedni a gondolataimban, hiába éreztem Itachi fekete tekintetét rajtam.

Olyan volt, mintha több centi vastag vasrudakkal döfné át a testemet a parázsló tekintet. A gerincem vonalán végbemenő bizsergési-hullám csak még jobban biztosított efelől. Cseppet sem volt kellemes.

- Mi a baj? – simított végig az oldalamon. Csak némán megráztam a fejemet. – Azon tűnődsz, hogy mit mondott el Neji? – A hangja gyöngéd volt, merőben más, mint először, amikor a ruhaszalonban találkoztunk.
- Tudom, hogy mindent – másképp nem azt láttam volna a szemedben. Ezt persze már csak magamban tettem hozzá. Sejtettem, hogy neki így is nyilvánvaló lesz.
- Igazad van, a bátyád akár egy pletykafészek. Vetekedik a Sakura-Ino kombóval. – Erre már én is felkuncogtam.
- Pedig őket aztán tényleg nehéz lenyomni – nevettem rá már jóval felszabadultabban. – Köszönöm.
A kezével kedvesen megpaskolta a combom, és a meleg keze pedig még furcsa borzongást is hagyott utána. Kellemesen jóleső borzongást.

- Most azt kéne mondanom, szeretlek, de – a „de” előtti rész soha nem ér semmit, kezdtem el magamban az okítást –, még nem vagyok semmiben sem biztos. Idő kell.

A felháborodás helyett, inkább bólintottam, majd vonakodva még hozzátettem.

- Nekem is. Sok minden történt a mai nap.
- Egyetértek.

Ezután az utat teljes némaságban folytattuk, és én folytattam a kifelé bámulást. Egyre több fény úszott be a látóterembe, ezzel tudomásul véve, közeledünk a város felé. Alig tíz perc multán Itachi már le is fékezett a többtíz emeletes tömbházak előtt.
- Megérkeztünk.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Illene valamivel viszonozni, hogy ma sem faggatott, és, hogy végig türelmes volt velem. Mindennemű átfontolás nélkül szaladtak ki a számon a szavak.
- Nem… nem szer-szeretnél feljön-ni? – kérdeztem tőle remegő hangon. A szemében egy pillanatra a kíváncsiság lobbant fel, majd megvonta a vállát. – Kérlek – tettem hozzá jóval határozottabban, mint az előző mondatom.
- Rendben – sóhajtott. – Remélem tisztában vagy azza…
- Itachi! – szólítottam meg azzal a nem létező fúria-énemmel. – Bármennyire is nem látszik – mosolyogva folytattam az oktatását –, már nagylány vagyok. És azt is el tudom dönteni, hogy mit akarok, és mit nem.

Mély sóhaj, majd egy bólintás, és már vágódott is ki a mellettem lévő ajtó. Nem vártam meg, míg eljátssza a komornyikot, egyszerűen kicsaptam a kocsiajtót. Gyorsan kipattantam a Lexusból, és sasszészerű ugrándozásokkal a bejárathoz siettem. Itachi csak a fejét rázta, és jött utánam.

Remegő kézzel kezdtem el kotorászni a táskámba, majd végre meglett az áhított kulcs. Már lassan ott tartottam, hogy kiborítom az összes cuccom a retikülömből. A kezem, akár egy százéves asszonyé, úgy bénázott. Ötödszörre sem sikerült beletalálnom a zárba. Talán az idegesség teszi – fújtam ki a tüdőmből a levegőt. Na, még egyszer – az előbbi próbálkozásom sem járt eredménnyel. Végül egy csattogó, türelmetlen hangot hallottam, majd meleg ujjak szorultak a kezemre, amik beirányították a kulcsokat a helyükre. A zár elfordult. Szabadút volt előttünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés