A kaputelefon pittyegésére pattantak ki a szemeim. A fejemet lassan felemeltem, amit eddig a kanapé háttámlájára döntöttem, majd szépen lassan realizáltam a környezetemet. Mellettem Karin békésen szuszogott, a tévé ment és valami bugyuta műsort sugározott – ezek szerint az este nem kapcsoltuk ki. Halkan sóhajtottam, majd az újabb hangokra ugrottam egy nagyot, mire a mellettem alvó kislány is felkapta a fejét.

- Mi töjtént? – dörzsölgette a szemeit. A hangja kissé rekedtes volt, és látszólag még fel sem fogta, hogy mi a helyzet. Gyors léptekkel szaladtam a kis kütyühöz, majd benyomtam egy gombot rajta, ezzel beengedve a vendéget. Sejtettem, hogy Karinért jöttek.

Amíg az illető felfelé jött, mondtam Karinnak, hogy kezdjen el készülődni, mire néhány hisztis fejrázás múlva el is indult. Addig én elkezdtem valami reggelit előállítani, de végül hanyagoltam a rántotta ötletét, inkább a pirítóshoz folyamodtam. A monstrum hűtőmből kiszedtem a vajat, sajtot, egy pár szelet sonkát és a paradicsomot. A pirítóba gyorsan begyömöszöltem négy kisebb kenyérszeletet, és közben le is főztem egy kancsó teát.

Amikor Karin kicsattogott a fürdőszobából, majdnem felnevettem. Fordítva vette fel a pólóját, és a papucsát sem rendeltetésszerűen használta, a jobb lábán a balos papucs volt, míg a másikon a jobbos. Közben úgy vánszorgott ki az asztalig, mintha éppen hátrafelé húzták volna. Gyorsan leültettem a kislányt, megkentem neki egy kenyeret, majd nevetve dugta, a szájába – erre pedig csak morcosan felhúzta az orrát, és a kezeit is keresztbe fonta. Újra elmosolyodtam, majd kissé fel is kuncogtam. A feje búbjára nyomtam egy puszit, majd én is helyet foglaltam vele szembe.

Viszont amint letettem a popsim a székre, azonnal állhattam is fel, hiszen halk kopogás hallatszódott kintről. Az ajtó mögött Neji rejtőzött, aki jól le lehetett strapálva, ha csak most ért fel. A szemei alatt tenyérnyi táskák éktelenkedtek, a haj kócosan hullott rá a hátára – ami egy ekkora loboncnál eléggé feltűnő – és a gyűrött ruhákhoz egy savanyú arckifejezés is társult.

- Rég’ láttalak, Neji-nii! – borultam a nyakába. De erre nem a jól megérdemelt ölelést kaptam, hanem csak beleásított a hajamba, majd elnyammogott egy „szia, hugit”. Csak finoman belebokszoltam a vállába, majd berángattam a lakásba.
- Még mindig nem tudsz ütni – vetette oda félvállról, majd leült Karin mellé, és elkezdett falatozni abból a szendvicsszerűségből, amit eredetileg magamnak kentem meg. 

Kissé fújtatva tettem le elé egy bögre teát, majd a pultnak támaszkodva a figyeltem, ahogy a kedves bátyám már szinte kieszik a vagyonomból. Csak mosolyogva megráztam a fejem, mikor a száját nemes egyszerűséggel az ingjének az ujjába törölte – aminek Tenten tutira nem fog örülni.

- Te sem sokat változtál – mondtam neki csak úgy mellékesen. A szavaimra felém fordult, majd mosolyogva válaszolt nekem.
- De viszont a kis Hinata randizgat, ha jól hallottam. – A hangja vidám volt, annak ellenére, hogy eddig mindegyik fiúmat utálta – nem mintha annyira sok lett volna –, és a szája is egy még szélesebb mosolyra húzta azt. Azonban én csak fülig vörösödtem, az volt a szerencsém, hogy támasztottam magam, máskülönben egyszerűen kiterültem volna a padlón. A szívem a nyakamban dobogott, ahogy visszagondoltam a tegnapi különös délutánomra.
- I-igazából mé-ég nem is na-nagy-on r-ran-di-diztunk – suttogtam lehajtott fejjel. – I-Ita-chi-k-kun csak egy-s-szer hív-ott el! – jelentettem ki, majd jelentőségteljesen Nejire néztem, akinek az arca egy pillanatra megrándult.

A szemével engem pásztázott. A fehér, szinte semmilyen szemeket most érzelmek színezték, volt ott kétség, félelem, és egy kis aggódalom. Nem igazán értettem az érzelmeit, reménykedve pislogtam fel rá, hátha sikerül valamit kicsikarnom belőle.

- Hinata, jól sejtem, hogy azaz Uchiha? – kérdezte, mire én félve bólintottam. – Értem – sóhajtotta. A kezével idegesen gyűrögette a szalvéta szélét, majd felém fordulva végül megadta rá az áment. – Ameddig nem bánt, semmi bajom vele! Amúgy is, mióta a vöröske elment, egyedül vagy. Néha már komolyan kételkedünk egyes dolgokban Tentennel. Sok szerencsét! – mosolygott rám.

A székről felemelkedve megállt előttem, majd a karjaiba zárt. A fejemet a vállára hajtottam, majd hagytam, hogy ringasson. Ez olyan ölelés volt, mint kiskorunkban. Az arcomat a frissen vasalt ingjébe fúrtam, majd beleszagoltam a parfümébe. Bvlgari Aqua. Ezt még én vettem neki a születésnapjára.

- Ma még dolgozol? – kérdeztem. Neji egy pillanatra megrándult, majd a szemembe nézett. Kristálytisztán ki bírtam olvasni belőlük, hogy már el is felejtette az esküvőt. – Ne már, hogy nem tudtad, ma lesz Sakura menyegzője! – A hangom minimum egy oktávval magasabb volt.

Neji kissé behúzta a nyakát, majd így válaszolt.

- Tudtam, csak… nem – felelte kétértelműen.
- Ne hülyülj! Még a legénybúcsún is ott voltál – szóltam rá kissé erélyesebben.
- Tudod, Hinata – a tenyerét a vállaimra csúsztatta, ezzel megfékezve –, arról az éjszakáról nem sok minden maradt meg – sóhajtotta. – Addig tiszta, hogy azaz idióta Uzumaki szervezte, és valamiért az Uchiha is bevágta a hisztit, de azt már nem tudom, hogy’ jöttem haza – vallotta be bűnbánó hangon.

A mondandója végeztével halkan felkuncogtam. Így végig gondolva, tényleg nem akarom tudni, hogy mi történt ott!

- Inkább csak menj! – mondtam neki, miközben a kezemmel színpadiasan legyintettem egyet. – Még én is szeretnék készülődni, és gondolom Tenten sem preferálná, ha sokáig ellennél.

Neji csak ingatta a fejét, majd megvárta, amíg Karin befejezi az étkezést. Amint a kislány készen lett, ráadta a kabátját, és a cipőcskéjét, majd egy futó ölelés után kiléptek az ajtón. 

Mosolyogva mosogattam el utánuk, majd az órára tévedt a pillantásom. Lassan nyolc óra. Megkönnyebbültem, hiszen van bő’ három órám tizenegyig, akkora jön értem a „fuvar”, ahogy Sakura mondta.

Úgy rohantam a szobámba, mint valami kis tinédzser, aki most készül az első randevújára. Pedig „csak” a legjobb barátnőm esküvőjére voltam hivatalos. Randevú. Milyen szép szó! Éreztem, ahogy az arcomat halvány pír borítja el, majd az ágyra ugorva a párnahabokban landoltam, és a hátamra gördültem. A plafon nagyon világos volt, valahol a lila és a fehér határán, én meg csak azt tudtam nézni.

Tegnap randiztam – mintha csak most kezdtem volna felfogni. A kezemet a tarkóm alá tettem, és továbbra is felfelé bámultam. Itachi-kunnal randiztam. „Itachi-kun”, hm, észre sem vettem, hogy ezt mondtam. Biztosra vettem, hogy valami megmozdult bennem. Már korántsem érdekelt Naruto, egyszerűen a pasi ideálom átváltozott egy fekete hajú, lófarkas Adonisszá. Itachi… a neve kicsit furcsa… menyét, hihi.

Egy kisebb mosoly megint széthúzta az ajkaimat. Azt hiszem, szere… kedvelem. A szerelemnek még nem jött el az ideje. Talán csak félek az érzéstől, de tudom, hogy képes lennék belehabarodni. A gondolatra halkan felkuncogtam – ha ez még nem történt meg.

Végül úgy döntöttem, hogy ideje előkeresni a ruhámat. Beletúrtam a szekrényembe, majd az egyik vállfára akasztott türkiz csodát halásztam elő a többi egybe ruha közül. Egy fekete harisnyát is előkerestem, meg egy fekete körömcipőt is. Egy pár smink cuccal a kezemben indultam el a fürdőszoba felé.

A kádat megtöltöttem kellemes, meleg vízzel, raktam bele egy kis olívás fürdőaromát, és pár perc múlva kényelmesen elfeküdtem a buborékos habtornyok között. A szemeimet lehunytam, és így élveztem, ahogy a bőrömet kényeztetik a kicsi áramlatok. A lábamat nyaldosták a hullámok, mikor megmozdultam a kádban. Legszívesebben olvastam volna valamit közbe, de nem akartam megkockáztatni, hogy bármelyik könyvem is itt lelje halálát. Mondjuk valami vámpírosat kellett volna.

Alig fél óra múlva egy nagy sóhajtással keltem ki kihűlt vízből, majd azt leengedve, beletekertem a testem egy kék, virágmintás törölközőbe. Gyorsan megszárítkoztam, fogat mostam, és kezembe vettem a szemceruzát, a spirált és a különböző alapozókat. A hatalmas tükör felé fordultam, bepamacsoztam az arcom, majd óvatos mozdulatokkal kihúztam a szemeimet, és végül kissé egy kis trükkel füstös szemeket varázsoltam magamnak.

Körülbelül egy óra múltán már díszmagyarban álltam az előszobában, és öt másodpercenként pillantgattam fel a faliórámra. Egy nagyot sóhajtottam, majd még egyszer végignéztem magamon a tükörben. Az arcom kissé sápadt volt, talán az alapozást túlzásba vittem, de a füstös szemeim és az élénkpiros rúzs kompenzálta ezt. A hajamat hagytam leengedve, persze ki is vasaltam, és egy jó pár tincs is előre hullott, de nem zavart. Az arcom keretező két kisebbet pedig befontam, majd hátul egymáshoz kötöttem őket, ezzel a látásomat semmi sem akadályozta. A ruhám türkiz volt, egy pántos kis laza, combközépig érő ruci, aminek a mellrésze alatt egy kisebb fekete öv futott. Az övtől teljesen függetlenül hullott lefelé az anyag, egy kis szellőtől simán előfordulhatott a Marilyn Monroe-hatás. A lábaimon egy fekete harisnya feszült, nem volt vékony anyagból, és a biztonság kedvéért még egy átlátszó körömlakkot elsüllyesztettem a fekete retikülömbe. A cipőimen az egyik oldalról egy-egy csavart masni volt kialakítva, ezzel egyedivé téve azt.

Teljességgel meg voltam elégedve a kinézetemmel, és még egy elégedett mosolyt küldtem a tükörképem felé. Igen, szép vagyok… vagyis nagyon remélem, hogy tetszeni fogok annak, akinek szeretnék.

A kaputelefon megint felhangzott, én meg majdnem kitörtem a lábamat, ahogyan a kis ketyere felé siettem. Gyorsan benyomtam a gombot, majd visszafojtott lélegzettel vártam a vendégemet. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy ki lehet az. A tekintetem újra a napraforgós órára vándorolt, és azt vettem észre, hogy rettentően gyorsan elillant az a fél óra.

Az ajtó mögül hangos, de nem haragos lépteket hallottam, majd egy határozott kopogást. Vettem egy nagy levegőt, gyorsan még kisimítottam egy kis ráncot a ruhámon, majd lassan a kilincsre csúsztattam a kezemet. Kifújtam a levegőt, majd gyorsan lenyomtam, és feltéptem az ajtót.

A szám is tátva maradt, amint megláttam, hogy ki a látogatóm. Egy irtó szexi Itachi Uchiha.

A fekete Lexusból kiszállva az Uchiha-birtokon találtam magamat. Itachi a kezemet megfogta, és a vaskapu felé terelgetett. Jólesően bújtam hozzá, kényelmes volt hozzásimulni a meleg karjához, ha tudtam volna, biztosan elkezdek dorombolni, mint valami hálás kiscica. Az egész testemben szétáradt a kellemes borzongás, a hideg is kirázott már csak a gondolattól is. 

- Miért jöttünk ide? Nem az öcsédékhez kellett volna mennünk? – kérdeztem, miközben felnéztem rá. A szemeim az ő feketéivel találkoztak, így zavartan kaptam el a fejemet, túl átható volt a tekintete.
- Ja, oda kellett volna mennünk – mondta nekem teljesen nyugodtan, majd az értetlen tekintetem miatt folytatta. – Csak reggel azzal nem számoltunk, hogy Sakura ötkor bekopog anyuékhoz, és mivel már nála volt a ruha, megkérte őket, hadd öltözzön át itt, nem akarta, hogy Sasuke lássa a ruhát – sóhajtott.
- A nyerő-széria – bólogattam.
- Nem csak ez – a száját kissé elhúzta. – Reggel fél hat óta nem sikerült kitoloncolnunk valahogy a fürdőszobából. A szüleim hozzám jöttek, hadd öltözzenek át, és vegyenek egy gyors zuhanyt. – Ahogy ránéztem, meg kellett állapítanom, hogy nem viccel. Végül csak magamban mosolyogtam, és még közelebb húztam magamhoz. Ezt az egészet elképzelni… felüdülés.

- És a többi fürdőszoba? – kérdeztem rá. – Mármint, tudod… mégis csak egy hatalmas nagy villa. – A hangom kissé zavart volt, és ezt csak fokozta az, ahogy rám nézett. Már nem volt kedvem a vigyorogni, csak megpróbáltam szelíden mosolyogni.
- Apámra rájött az „újítsuk fel az egész kócerájt-szindróma”, így a másik öt jelenleg szét van verve a felismerhetetlenségig.

Csak halkan sóhajtottam, és engedtem, hogy Itachi-kun behúzzon a szalonba. Még ezelőtt nem is jártam itt, így most érdeklődve forgattam a fejemet ide-oda. A szoba fehéres színekben pompázott, néhol egy kis arany is található volt a falakon lévő burkolaton, de amúgy a berendezési tárgyak mind feketék voltak. Súlyos ébenfa bútorok voltak ezek. Az volt az érzésem, mintha egy álmomban lennék, ahol én voltam a hercegkisasszony. Már csak a földet súroló rózsaszín-fekete szaténruha hiányzott, és a tiara a fejemről.

A gyerekes ábrándokat agyonlőttem, amikor megláttam az egyik fotelben elterpeszkedő Mikoto-sant kosztümben, az sem zavarta, hogy a drága anyag meggyűrődik. Ugyan a tartása egyenes volt, és a lábai is keresztbe voltak rakva, de lezser mozdulatai mindent elárultak. Egyet lapozott az újságban, amit olvasott, majd minket észre sem véve, újra beletemetkezett a cikkbe. 

- Anyu – szólalt meg Itachi. – Elhoztam Hinatát.

A nő felkapta a fejét a magazinból, amit eddig olvasott, majd felénk fordult. Az arca azonnal felvidult, majd a tűsarkú cipőt figyelmen kívül hagyva rohant is felénk. Az a csoda, hogy nem esett hasra.

- Gyerekek! – kiáltott fel örömtelien. – Régen láttalak, Hina-chan! – mosolyodott el. – Nagyon csinos vagy, jól áll a türkiz – dicsért meg.

Csak pirulva megköszöntem, mire Mikoto-sannak lejöhetett, hogy nem kaptam semmilyen bókot senkitől, így megrovó pillantását a fiára villantotta, aki fesztelenül mosolygott – inkább fintorgott -, miközben a kezemet a karján pihentettem. Tisztán éreztem, hogy kissé megfeszül.

- Halljam, ’Tachi! – szólította fel az anyja. A mutatóujját jobbra-balra ingatta a fia arca előtt – mondjuk kicsit pipiskednie kellett a férfi jó száznyolcvan centijéhez –, de még így is felérte… valamennyire. – Mit kell mondani a szép hölgyeknek? – kérdezte. A szemeiben huncut csillogás játszadozott, majd lazán arrébb állt, és a folyosóra ment, ezzel egyedül hagyva minket a hatalmas szalonban – vagyis inkább elbújt az ajtó mögé leselkedni.

Itachi csak nagyot sóhajtott, majd felém fordult. A kezét a derekamra csúsztatta, és így pont a mellkasával szemeztem.

- Ne is törődj anyámmal – sóhajtotta megtörten. – Igazából tényleg jól kicsípted magad mára – mondta elismerősen. A szemei a vérvörös ajkaimra tévedtek, és ez egyértelmű jelzés volt amellett, hogy én is éreztem, itt az idő. Az első csók ideje.

- Köszönöm – leheltem bele az arcába. Egyre közelebb volt, ahogy lehajolt hozzám, a kezével magához húzott, és már csak egy kicsi hiányzott volna. Na, igen, kicsi…

A házat egy hatalmas sikoltás verte fel, majd úgy rebbentünk szét, mint a madarak, akik mellett egy puska dördült. Kissé messzebb is sikerült ugranom, a szoba másik felében találtam magam, amikor realizáltam a környezetemet. Az arcom olyan piros lehetett, mint minimum a rúzsom. Itachi-san kikerekedett szemekkel nézett rám, és kétségbeesett tekintetét a plafonra emeltem. Megértettem a néma célzást, majd azonnal felfelé indultam el a lépcsősoron, amit még befelé láttam a bejárati ajtóval szemben.

A sikoly egyértelműen Sakurához tartozott, így mikor felpattogtam a lépcsőn, elkezdtem elemezni, merre is lehet. A hangerejéből ítélve, körülbelül felettünk lehetett a cellájába, ahol önkényesen raboskodott. Szinte minden ajtón lenyomtam a kilincset – persze nem néztem be rajtuk, de pár esetben kevés kellett volna hozzá –, majd végre megtaláltam az egyetlen zárva lévőt. Halkan bekopogtam.

- Sakura, Hinata vagyok! Kérlek, gyere ki – kérleltem.
- Nem! – jött a hisztis válasz.
- Akkor legalább engedj be – kötöttem az ebet a karóhoz. A kezeimet csípőre vágtam, majd, mint valami pukkancs, szúrós tekintettel fixíroztam a faajtót, mintha az bármit is tehetett volna arról, hogy a barátnőm olyan kelekótya. A vicces az, hogy ezt pont én mondom…

A zár kattant, majd egy szemtelenül mosolygó Sakura nyitott ajtót, már a fehér ruhájában volt, és elképesztően jól állt neki. A haja még nem volt kész, így az kócosan ölelte körbe az arcát. Szemei fáradtságtól és az örömtől csillogtak, látszott, hogy alig aludt az éjszaka. A ruha kissé el volt fordulva a derekától, nem ott volt az oldalszabás, ahol kellett volna. Sakura meg sem várta a kommentárom, egyszerűen berántott a főhadi szállásba, majd rögtön vissza is zárkóztunk.

- Most mit csinálsz?! – pirítottam rá kissé idegesen.
- Raboskodom – vonta meg a vállát. – Teljesen le vagyok sokkolva! – kiáltotta, miközben a nagy szoknyájával leült a lehajtott vécéülőkére, a könyökét a combjára támasztotta, majd abba támasztotta meg az arcát. – Attól félek, hogy Sasuke nem szeret – nézett rám könnyes szemekkel.

Mennyire megváltozott. Csak ez jutott az eszembe, ahogy elnéztem a kételyekkel teli szemét, csalódott arckifejezését. A mérgem elpárolgott, és leguggoltam elé, itt a lehetőség, hogy most én segítsek neki. Elvégre ő volt, aki mindig segített, és kihúzott a csávából, még a zűrösebb éveimben is. Itt volt az alkalom, hogy megháláljam. Hiszen mégiscsak ő volt az, aki kiállt mellettem! Megöleltem, majd így kezdtem el neki magyarázni.

- Sakura, szerinted Sasuke már nem menekült volna el, ha nem akar feleségül venni? – kérdeztem. A szememmel rásandítottam, és láttam, ahogy az arcizmai megrándulnak, és, hogy egy hatalmasat nyel. Oké, ez nem jött be, nem vagyok profi a békítő beszédekben, ez az ő feladatköre. – Tudod – kezdtem nyugtatólag, de igazándiból nem tudtam folytatni a mondatot. – Szerintem Sasuke nagyon is szeret. Látszik, hogy titeket az ég is egymásnak teremtett. Könyörgöm, gimi alsó osztályában jöttetek össze, egyszer sem veszekedtetek, és még mindig úgy turbékoltok, mint valami galambpár – ami természetesen jó –, ráadásul ma van az esküvőd csajszi – böktem oldalba. – Hülye is lenne Sasuke, ha kihagyna egy olyan jó partit, mint te – mosolyogtam rá.

Sakura felnézett, a szemei most már reményekkel voltak teli, valószínűleg benne is tudatosult, hogy Sasuke sem szórakozásból kérte meg a kezét, és, hogy még sok-sok boldog év áll előttük, amit együtt tölthetnek.
- Igazad van! – törölte meg a szemét a kezével. Látszott, hogy mindjárt sír. – Köszönöm! – borult végül a nyakamba.

Furcsa volt, hogy én voltam a támasza, nem pedig fordítva – mint ahogy mindig is volt. Jó érzés volt, hogy végre egyszer én is segíthettem neki. Megpaskoltam a hátát, majd megöleltem, és ekkor tört el nála a mécses. Hangosan zokogott, és éreztem, hogy ezt sem két napig tartogatta magában.

- Sakura, nyugi! – csitítgattam. A könnyei – jó tíz perc múltán – végre elapadtak, majd még párat szipogott, és végül a hátát a falnak vetve ült tovább a vécéülőkén.
- Hinata! – szólt erőtlenül, miközben lehunyta szemeit és a vécétartálynak döntötte a fejét. – Megkérhetnélek, hogy csináld meg a hajam, és a sminkem? Már a fodrászt is elhajtottam – suttogta bűnbánóan.
- Persze, megcsinálom – mosolyogtam rá.

Talán máskor nevetséges lett volna a helyzet, de most kifejezetten nem volt az. Pontosan tudtam, hogy még alig múlt el dél, de máris az események közepébe csaphattam bele. 

Egy futó ölelés után, végül elindultam a fürdőszobai szekrények felé, ahol találtam néhány hullámcsatot, egy virágos hajtűt, meg hajsütővasat. Persze azonnal az eszembe jutott, hogy mit tudnék ilyen eszközökkel csinálni. Visszamentem Sakurához, majd megkértem, hogy forduljon féloldalasan, hogy oda tudjak férni. Megosztottam vele, hogy mit tervezek, mire csak bólintott, és behunyta a szemét.

Előkotortam egy fésűt, és kibontottam a rózsaszín fürtöket. Egy egyszerűbb technikával befontam őket, csak a két elülső tincset nem fogtam bele. A hosszú fonatot feltekertem, mint valami palacsintát, és néhány hullámcsattal a tarkójához fogattam. Beleillesztettem a kékes hajtűt, amin egy ibolyavirág tündökölt, majd a hajsütővassal a két meghagyott tincset begöndörítettem.

- Ez nagyon jó, köszönöm! – mondta Sakura, mikor meglátta a haját. – Pattanj szolga, már csak a smink kell! – csipkelődött.

Csak mosolyogni tudtam, miközben újra lejátszódott a szemeim előtt a kifakadása. Gyorsan visszamentem a szekrényekhez, aminek az egyik fiókjában egy rakat cuccot találtam. Biztos Mikoto-sané – na nem mintha a hajtű Itachitól származott volna. Remélem, nem fog megharagudni, ha egy picit kölcsönvesszük őket. Az osztályozott rendből, kivettem egy fehérebb alapozót, fekete szemceruzát, szemhéjpúdert, szájfényt, és még egyéb kellékeket.

Először lealapoztam az ara arcát, kisebb bőrhibáit egy pár trükkökkel tüntettem el, amiket régebben még a magazinokban olvastam. A szemét kihúztam feketével, és egy átmenetes, de egyszerű, nem túl kihívó sminket készítettem neki. A szemhéja belső felétől világosodott a festék, a szempilláit egy kicsit kispiráloztam, az ajkait pedig egy egyszerű szőlőbalzsammal kentem ki. Visszafogott, de vadító lett a sminkje, ezt a kettős azért jóval nehezebb megcsinálni, mint például a „szexis és elegánst”.

- Na, milyen? – kérdeztem.

Sakura közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban megvizsgálhassa magát. A kezét az arcélére simította, majd pedig az előre hulló csigás tincsit kezdte el tekergetni – mindezt olyan ádáz, kritikus szemekkel, hogy kezdtem félni, elrontottam a külsejét.

- Tökéletes! – sikította röpke fél perc múltán. – Már csak a fátylat kell valahogy beleoperálni a fejembe – húzta el a száját.

A kezembe nyomta a könnyű, fehér anyagot, majd intett. Megkértem, hogy hajlítsa be a térdét, hogy legalább lássam, hova tűzöm be a fogantyúkat. Sajnos eleve kisebb vagyok, és rajta még egy olyan cipő van, ami legalább tíz centivel megdobja a magasságát. Nagy nehezen – a vécé fedelére állva – megoldottuk a helyzetet, majd pedig kifáradtunk a fürdőszobából.

- De jó, itt kint! – nyújtózkodott a barátnőm. Erre inkább nem mondtam semmit, elvégre nem én zárkóztam be majd’ öt órára az anyósomék házába…
- Sakura, hát végre! – hallottunk meg egy kedves női hangot. Mikoto-san futott felénk, csak most egy másik kosztümben, valószínűleg az előző kissé meggyűrődött. – Itachi már kint vár titeket a kocsinál, alig húsz perc van hátra a kezdésig! Mit pepecseltetek ott bent? – vont kérdőre minket, mire Sakura és én csak mosolyogtunk, mint a tökkel ütöttek.
- Semmit, semmit – ingatta meg a fejét a barátnőm.

Mikoto-san még küldött felénk egy kétkedő pillantását, majd elkezdett minket tolni a fekete Lexus felé, amiben már ott ült a hercegem. Vagy… egyáltalán hívhatom így? A bizonytalanság olyan erővel robbant be az elmémbe, hogy szabályosan leblokkoltam. Szabad egyáltalán a keresztnevén hívnom, mindenféle névrag nélkül?

Végül Sakura rángatott be a kocsiba, belökött az anyósülésre, majd rám vágta az ajtót. Kicsi híja volt, hogy a ruhám fele kint nem maradt. Itachi-sanra pillantottam, aki szúrósan nézett az arára, velem nem is foglakozott. Nagy levegőt véve bekapcsoltam magam, majd előre fordultam, hogy rendeltetésszerűen használhassam az ülést – mivel féloldalasan zuttyantam le rá.

Az út a templomig néma csendben telt volna, ha Sakura nem hablatyolt volna össze-vissza, de én nem is fogtam fel. Ugyan mondatfoszlányok elértek, mint például, az „úgyis én kapok szebb ajándékot”; „biztosan boldogok leszünk, csak egy serpenyő kell hozzá”; „ne szekálj má’” és a „kuss, sógor, ne pofázz”. Az értelmes eszmecserét a sógor és sógornő között végül az szakította félbe, hogy megérkeztünk a templomhoz. Itachi-san letette a kocsit, majd már csak arra eszméltem fel, hogy kinyitotta előttem az ajtót. Egy nem éppen gyenge, határozott mozdulattal kirántott onnan, így lecsókolhattam a mellkasán. Csak enyhén ciki… - persze a pirulás elmaradhatatlan volt.

Sakurát közben a mindig mogorva Fugaku és a kissé hóbortos Kizashi rángatta ki a Lexusból, és már a templom ajtajához is kísérték. Gyorsan betoloncoltak minket Itachi-sannal, és sajnos ennek hatására az induló is megszólalt. Remek. A kínos érzés csak fokozódott, és szinte már öntudatlanul lapultam a mellettem magabiztosan sétáló férfi testéhez, mint holmi kis nyuszi. A zene szerencsére leállt, de így is láttam a ránk szegeződő csalódott pillantásokat, főleg a szmogikba öltöztette Sasuke reményteljes tekintete zavart leginkább. Amint felfogta, hogy nem Sakura az, újra a padlót kezdte el nézni, és szinte anyátlanul álldogált az oltár jobb oldalán.

Itachi-san gyors léptekkel húzott a két székhez, ami nekünk volt kikészítve. Nem ültünk le, felesleges lett volna, mert máris megszólalt a nászinduló - ismét.
Sakura a szinte már művészi esésű, kivágott menyasszonyi ruhájában, kezében egy csokor tűzliliommal – amit hozzá teszem, még nem is láttam – lépkedett be az emberekkel csurig töltött terem ajtaján. A násznép a tiszteletére fel is állt, és mindenki kidülledő szemekkel nézte az arát, a szépsége elragadó volt, és a nőies vonásokhoz párosuló kislányos fénnyel csillogó szempár igazán bájossá tette, az amúgy is gyönyörű hölgyeményt. Kicsi híján én is tátott szájjal bámultam – mint az emberek, főképp a férfiak többsége.

A tartása magabiztos volt, üvöltött róla, hogy nem az a tinédzser lányka már, aki egy randi miatt a füle tövéig elpirul – mint ugye én –, hanem egy kiegyensúlyozott, felnőtt nő. Szégyellem bevallani, de jelen pillanatban elképesztően irigy voltam rá, elvégre az élete majdhogynem mindvégig tökéletesen alakult. Hisz’ már alig tizennégy évesen megtalálta a boldogságot, a szerelmet, és röpke hét év után, nevetve házasodik be egy olyan tradicionális, gazdag családhoz, mint Uchiháék… Nem lesz semmi problémája az életében, és közte és majdnem férje – nem egészen egy óra múlva férje – között tökéletes az összhang.

Sakura egy kecses mozdulattal helyezte bele pracliját a felé nyújtott kézbe, amely Sasuke tulajdonában állt. Bizonytalan mosolyt villantottak egymásra, majd a pap felé fordították a figyelmüket, aki el is kezdte a ceremóniát – és akit eddig én észre sem vettem, annyira lefoglaltak a gondolataim.

Az alakjukat tudtam csak nézni. Annyira messzinek és valószínűtlennek tűnt, hogy ez velem is megtörténhetne, hogy megtaláljam az igazit, aki megérdemlek, nem néz rám rongyként a múltam és a bajos ügyeim miatt – aminek a nyomát egy tetoválás őrzi. Hihetetlen volt, hogy Sakura ténylegesen elkötelezi magát, és arra vágytam, bárcsak a helyébe lennék. Hiszen, még nekem is el kellett ismernem, hogy Sasuke jól néz ki, kedves, illedelmes, és mindennél jobban szereti a barátnőmet. Csak az jutott az eszembe a gondolatmenetem végén, hogy én soha nem lehetek olyan, mint ő. Ahhoz már túl sok volt a baklövésem az életben…

A szemeimmel kukán vizslattam a sorokat, ahol a násznép üldögélt. Megtaláltam Nejit, Tentent és közöttük a kis Karint, akinek csak a loboncát tudtam beazonosítani a jellegzetes vörös színéről. Tőlük nem messze ült a szőkepárosunk, Ino és Naruto személyében. A nőn körülbelül hat kiló smink lehetett, ezzel elcsúfítva az amúgy szép arcát, a haját viszont laza kontyba fogta, egy-egy tincset kihagyott, ami a vállaira hullott. Naruto csak kócos fejjel nézett előre, szinte ülve elaludt a széken.

A szemeimet tovább legeltettem a násznépen, amikor is megpillantottam egy olyan személyt, akit már nagyon régen láttam és hiányoltam. Kiba Inuzuka, az exem, az egyik legjobb barátom, mint sem változott a két és fél év alatt. Barna haja rendezetlenül, szinte kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába. A vágottas szemei messziről hirdették, hogy japán, és hogy még figyelemfelkeltőbb legyen, az arcára varratott piros tetoválás sem fakult ki, annak színe eszméletlenül elütött a sötétkék szmokingtól. A mellette ülő nőt nagyon könnyen felismertem hosszú, fonatban hordott tejfölszőke hajáról. Nii Yugito derekát karolta át az ex-barátom, és a nő a fejét, a férfi vállaira hajtva merengett. Szép pár voltak – maximálisan gúny nélkül.

Rövidtávon megpillantottam Temari-sant, Shikamaru-sant, Gaarát, és új barátnőjét, Matsuri-chant, valamint még a híres tengerbiológust – aki fogalmam sincsen, hogy került oda – Kisame Hoshigakit, akinek az ölében egy fehér hajú kissrác ült, olyan igazi, ragadozófogakkal.

Aztán a kukkolást megunva, a tekintetem a mellettem ülő férfira siklott. Itachi-san mereven bámulta az esküdő párt, miközben egyre szorosabban préselt magához – ezzel egyértelműen tálcán közölte a tényt a jelenlévőkkel, hogy együtt vagyunk. A férfi vonásai határozottak voltak, de az arcába hulló tincsek mégis huncutul játékossá tették. Egyetlen szó jutott az eszembe az egészről: eszméletlenül jól néz ki.

- Kuss már, Saso’ haladhatnál a papolással – hallottam meg Sakura hangját, amint a papot, vagyis az unokatestvérét, Sasorit szidja. A vörös egy megrovó pillantást vetett rá, szerencse, hogy csak mi hallottuk.
- Szerintem ki tudod várni – szólalt meg lekezelően, majd egyszerűen becsapta a kezében tartott könyvecskét, és a jelenlévők felé fordult. – Mivel az ara türelmetlen, így csak annyit mondanék, hogy megcsókolhatod ezt az akaratos nőszemélyt – fordult Sasuke felé. Azzal meghajolt, majd, mint aki jól végezte a dolgát, egyszerűen elindult a templomajtó felé.

A teremben néma csend honolt, mindenki csodálkozva nézte a csókolózó párt, míg a „pap” csak egyszerűen intett a kezével: - Ilyenkor tapsolni kéne, emberek! – kalimpált fél lábbal a templomudvarról. – Ja, amúgy cső Itachi, és Itachi-barátnő!

Heh? – ez az egy értelmes szó jutott az eszembe így hirtelen. Ez volt az a szertartás, ami olyan csodálatosan kezdődött? Szinte időm sem volt felfogni, máris mindenki felállt, és a csókolózó párt magára hagyva elindult az egyetlen ajtó felé, ahol rövidúton emberi dugó alakult ki. Ja, és akkor már meg sem említem, hogy pirultam a megnevezés miatt!

És ezzel mindenki elhagyta az épületet, és ezzel vége is lett a délelőttnek. Itachi felpattant mellőlem, és a kezét felém nyújtotta, akárcsak az öccse csak éppen Sakurának. Egy deciméter átmérőjű szemekkel néztem rá, miközben csak elmosolyodott. Hallotta a gondolataimat, vagy mi? Szólásra akartam nyitni a számat, de ő egyetlen egy mondattal megakadályozta ezt.
- Ne most!
A fejét kissé félredöntötte, miközben közelebb tolta a felfelé fordított tenyerét, a válaszom várta. Ezúttal nem bizonytalanodtam el, és lassan felemelve a jobb kezemet, belecsúsztattam az ő nagy macimancsába.
Kellemes meleg áradt szét a testemben, ahogy megéreztem már csak ezen a kis felületen is az ő érintését. A szék elé térdelt, és nekem egyre fentebb szökött a vérnyomásom. Ugye nem akarja most megkérni a kezem? – estem kétségbe.

Bizonyára észrevehette a zavaromat, mire csak elmosolyodott.
- Nyugodj meg, nem foglak elvenni most rögtön! – mondta olyan halkan, és szelíden, hogy a szívem is beleremegett. Hogy milyen ostoba vagyok! Persze, hogy nem fog két hét ismeretség után eljegyezni! Pedig nem biztos, hogy visszautasítottam volna… Na, ezt most kell befejeznem!

A templom színes ablakain bevilágított a fény, az amúgy világos padlózatott ezer meg ezer színnel díszítve. A fénynyaláb kissé homályosította a látásomat, de nem zavart. Csakis az arcát néztem, és vártam, hogy mit cselekszik. A tekintetem várakozó volt, reménnyel teli, és ezt ő is észrevette. Kifújta a levegőjét, lassan az ajkaihoz emelte a kezem. Lágy, puha csókot lehelt rá, és az én szám is tátva maradt. Úgy kezelt, mint valami úrinőt, és tisztára megalázkodott előttem. Ahol a szája érintette a kézfejem, mintha ezer vattos áramütés ért volna, ami onnan kezdett el terjedni. Milyen kis, milyen romantikus gesztus, mégis, egy egész napi örömömet megteremtette ezzel!
- Köszönöm – hirtelen csak ennyi jutott az eszembe. Hálás voltam neki, és őrült késztetést éreztem arra, hogy most azonnal megcsókoljam, de mégsem tettem. Túlságosan félénk vagyok ehhez…

Amikor kiértünk, már csak ránk vártak a fényképezésnél, de nem bántam. Egy-egy kattanás közben is úgy mosolyogtam, mint valami elmebajos, Neji meg is kérdezte, hogy leitattak-e… És ez még mindig csak a nap eleje!

A mai nappal pedig, már Sasuke és Sakura együtt vannak, mint férj és feleség. Ezek a szavak hihetetlenül romantikusnak hatottak, és csak még inkább bújtam a barátom kezeibe, és számomra még mindig nem volt egyértelmű, hogy mi hogy’ is vagyunk. Talán… talán együtt… Erősen talán!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés