Az ég a szürkébe öltözve öleli körbe a világot. Ma még ő is gyászol. Az embereim feketébe öltözve csinálják a teendőket vagy éppen otthon, megtört szívvel várják a délutánt. Ma nincsen senkinek különösebb feladata, ma senki nem dolgozik. Mind önszántukból vannak most velem. Hayate és Idate a szobámban ülnek egy-egy kanapén, míg én már percek óta az ablakon bámulok kifelé a gyászoló tájat kémlelve.
Egyszerűen nem tudom felfogni ezalatt, a néhány hét alatt történt eseményeket. A szüleimet és a bátyámat megölte az a kígyó, Orochimaru. Harcoltam Sasukéval a túlélésért nem is egyszer, de sohasem tudtam meghúzni a ravaszt. Ahogyan ő sem. Aztán az egyik támadás alatt rám esett egy betontömb és eltörtem az ágyéki csigolyáim, majd megműtöttek, amit senkinek nem ajánlok, iszonyatos volt. Aközben megismertem a Yingektől Ebisut, akire majdnem rábíztam a féltve őrzött nyakláncom, ami a legféltettebb titkom „széfje”. Még szerencse, ő hitt abban, hogy épségben kijövök a műtőből. Aztán nem enyhe késéssel visszamentem az iskolába, ahol megpofoztak, leszidtak és kínoztak azzal, hogy egy szót sem szóltak hozzám. Beragadtam a liftbe, ahol az előbb említett „kínzást” vetették be, majd Narutóval letudtam egy üzletet, és egyúttal megszereztem a tervem legfontosabb adalékát, a Lutéciumot.
Majd megtaláltam a legnagyobb nyomot, ami eljutathatott volna a kígyóhoz: élve el tudtuk fogni az egyik emberüket. A kihallgatása nem ment olyan könnyen, mint gondoltam, végül el „kellett” tennem láb alól. Majd a kései látogatók. Persze Sasuke mindig felemlegeti, hogy van mit törlesztenie („Szamár”, leszidás stb.). A Gaarától kapott infókat, miszerint a cég is bajban van, még mindig nem tudtam hová tenni, de ez nem is lényeges.
És másnap ismét elvesztettem valakit. Sasorit, az első szerelmem. Meggondolatlanul a frontvonalra küldtem, nem számítva arra, hogy Utakata elárul minket. Akkor is összezuhantam, mert fájt, hogy már nincs velem, de összeszedtem magam, hisz én vagyok a Yang vezető, most nem csak a saját életemért felelek. Erősnek kell lennem.
Erősnek kell lennem a barátaimért is, akik sorban vesztik el a szüleiket. Először Hinatáék, majd az Akamichi és a Nara vezetők, és most az Aburame és a Yamanaka is. Mind tőlünk várnak segítséget, támaszt. Valamit tennem kellene, de csak támasznak vagyok jó. Most még…
De végül a tegnapi nap tört meg teljesen. Először megtudtam, hogy Sasorit Utakata ölte meg, és beállt az ellenséghez, majd ebből kifolyólag Sasuke árulónak nevezett. Ez vitte be nálam a végső döfést. Arra számítottam a legkevésbé, hogy Ő árulónak fog titulálni. Már nem érzek megvetést és gyűlöletet iránta, csak fájdalmat. Valamilyen szinten megértem, hogy az agyát elködösítő gondok és fájdalom nem engedte, hogy lássa az igazságot, de akkor is fáj, hiába bánta meg (mint azt a rögzítőmön hagyott ötven üzenet is bizonyítja, megfejelve legalább huszonhárom SMS-el).
Hiába jött át tegnap este Shikamaru, és beszélgettük át az éjszakát, még akkor is szorongatja torkom a sírás, ha azokra a megvető szemekre gondolok. A Narával folytatott beszélgetésem ráébresztett egy amúgy is egyértelmű dologra, így könnyebb volt elfojtanom magamban a gyűlölet legkisebb szikráját is az Uchiha iránt.
Mint kiderült, Shikamaru csak értem aggódott. Azt hitte, hogy amiatt a veszekedés miatt, kiölöm magamból a hőn szeretett, jókedvű Sakuráját, így eljött, hogy kihúzzon a végtelen mélységből. Sok mindennel megpróbálta elterelni a gondolataim, de végül a „régi szép idők” téma vált be a legjobban. Rengeteget nevettünk, és végül még arra is rávett, hogy meghallgassam Sasuke üzeneteit, viszont az SMS-eket neki kellett felolvassa, én nem bírtam. Egyszerűen nem ment, nem akartam hallani, hogy mit gondol, hogy hogyan érez. Az első pár üzenetnél először magát akarta menteni, majd egyre jobban enyhült, míg végül az utolsó pár üzenet már a bocsánatkéréséről szólt. Soha életemben nem hallottam ennyi mindenről beszélni, mint akkor, ott, habár csak a rögzítőn át. Shikamaru is meg-megmosolyogta az ónixszemű - eleinte - akadozó próbálkozásait, majd közös megegyezés alapján megenyhülni látszottam, így az utolsó, és egyben leghosszabb üzenetet én olvastam fel, ami meg is tette a hatását. A gyűlöletem – szinte – semmivé vált (…szinte!). A maradékot önszántamból fojtottam el egy üveg Jim Beam segítségével.
És most itt állok, egy hónap történései súlya nyomja vállam, és az elkövetkezendő tetteimen gondolkozom. Eljött a nap. Utolsó útjára kísérem elhunyt családom. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílik, ekkor már tudom, minden készen áll, hogy a temetőbe mehessünk. Egy egész klán búcsúzik a volt vezetőktől és a fiuktól. Én nem kértem, de ők jönnek, itt áll mellettem minden Yang. Itt van a „család”.
Idate félve pillant fel rám a könyvéből, míg én az ajtóban állót nézem. Nem mond semmit, csak bólint, és kitárja az ajtót. Barna szemei elgyötörten csillognak, fogadni mernék, hogy tegnap sem aludt rendesen. Szőke haja az arcába hull, amikor a sírást lenyelve lehajtja a fejét. Én óvatosan lépek mellé, és átkarolom a vállát, majd fejemmel a két férfinak is intek, hogy menjünk. Tsunade halkan szipog egész úton. Nem csoda, hisz’ anyámmal szinte testvérek voltak, együtt nőttek fel, és ha jól tudom, apámmal is nagyon közeli volt a viszonya. Szabadidejükben együtt ittak és pókereztek, ami persze mindig a nő vereségével járt, hiába, ő „az örök vesztes, Tsunade-hime”.
Az autósor közepén, pont a halottaskocsik mögött haladunk, szépen lassan, hogy nyugodtan búcsúzzanak el a szülővárosuktól anyáék. Attól a helytől, ahol az egész életüket leélték. Eltűnődve nézem a lassan menetelő tájat, majd már az ajtóm nyitják, és esernyőt tartanak fölém, hogy az idő közben megeredt zápor ne érjen el. Segítek kiszállni Tsunadénak, majd amint látom, hogy megembereli magát, elindulunk a szertarásra.
Egy feketébe öltözött tömeg nézi a három koporsót. Az utolsó utazásuk is véget ért, el kell búcsúznom. Én, mint egyedüli Haruno, három szál gyönyörű rózsát a kezembe véve a sírokhoz állok, majd egyenként, lassan mindenkitől elbúcsúzom.
Apa. Nem tudtam elmondani, de tudd, nagyon szerettelek és tiszteltelek. Olyan akartam lenni, mint te. Nagy, erős, mégis barátságos. A mosolyod nekem többet jelentett, mint a világ összes kincse. Mindig olyan férjről álmodtam, mint te. Emlékszel? Öt évesen szerelmet vallottam neked, és te megígérted, hogy el fogsz venni feleségül, mire anyától kaptál egy tockost, de persze, azt is nevetve fogadtad, és magadhoz ölelve lenyugtattad kedvesed. Igen, te voltál az én mesebeli hercegem, az én védőszentem, aki álmomban is vigyázott rám. Melletted nyugodt voltam és felhőtlenül boldog. Most, hogy itt állok a sírod mellett, azt kívánom, bár megint hallhatnám, azokat az ízléstelen és humorban hiányos „vicceidet”. Bár megint rosszallóan néznél rám, amikor nem találom el elsőre a céltábla közepét, bár újra hallanám azt az idétlen, röfögős kacagásod! De nem lehet, most már késő. Nem nevetsz többé, amikor anya morcos. Nem szeded le a fejem és vágod még hozzám, hogy elviselhetetlen kamasz vagyok. Nem simogatod meg a buksim, azt mondva, hogy bármi áron megvédesz. Nem teszel már semmit. Csak várod, hogy az embereid is el tudjanak engedni.
Könnyeimet hullajtva rakom rá az egyik rózsát a koporsódra, amit lassan a nektek ásott szentély mélyére engednek. Némán nézem, ahogy a sötétbe veszel, majd a következő koporsóhoz megyek.
Anya. Tudnod kell, hogy téged is szerettelek, jobban, mint amekkora a világmindenség. Imádtam a reggeli kiflik, palacsinták, tejbegrízek friss illatát. Azt, hogy minden szolgálót kizavartál a konyhából, és, hogy minden embereddel úgy törődtél, mintha a gyerekeid lennének. Imádtam, amikor a finom illatok a hangoddal együtt járták be a rezidenciát. Imádtam a csilingelő nevetésed, a mézédes mosolyod, a mindig boldogan csillogó szemeid. A példaképem voltál, nem. Még most is az vagy. Kislányként, amikor láttam, mennyire szeretitek egymást apával, tudtam, hogy a ti szerelmetek csakis a mesékben létezhetnek. Te voltál a hercegnő, akivé válni akartam. Erős, magabiztos, gyönyörű, okos, barátságos, szeretetteljes. Ígérem, hogy olyan leszek, mint te. Szeretni fogom az embereket, törődni fogok velük, mert így kell lennie. Könnyebb lenne, ha itt lennél és megmondanád, hogy mit tegyek. Ha tanácsot tudnék kérni tőled mindenféle hülyeségről. Ha megint iszogatnánk az eperteát szombatonként, ha minden reggel a te hangod ébresztene. De sajnos, ez már nem lehetséges. Te is elmentél, te is azt várod, hogy végre elengedjünk, de kérlek, értsd meg, ez nagyon nehéz. Nehéz elengedni a múltat, főleg, ha annyira szerettük. Könnyeim még mindig hullnak, egyenesen a koporsódra. Teljesítem kívánságod. Erős leszek, és hagylak menni. A rózsádat óvatosan rakom sírodra, mintha attól félnék, attól a kis súlytól összetörne, majd ismét nézem, ahogy lassan te is a mélybe hullsz, követve szerelmed, aki már a túloldalon vár téged. Majd amikor téged is csak a mélység ölel, a harmadik koporsóhoz fordulok, a fiadhoz.
Bátyó, neked is ugyan azt tudom mondani, mint anyáéknak. Szerettelek, imádtalak, tiszteltelek, bálványoztalak. Te voltál a hős lovag, aki mindig ott termett mellettem, ha baj volt. Te voltál az, aki éjszakánként megnyugtatott, ha rosszat álmodtam, majd féltőn néztél, amíg el nem nyomott az álom. Kisbabaként a karodban ringatózhattam, érezhettem, ahogy akkor még gyenge karjaid engem ölelnek, védenek. Majd megadtad nekem azt, amire egy hugi vágyhat. Kibírhatatlan bátyó lettél, aki mindig tudta, hogyan bosszantson engem fel. A szobámban hagytad a büdös zoknid, elállítottad a légkondit, elvetted a hajszárítóm, csak, hogy biztosan elkéssek a suliból, majd még arról is gondoskodtál, hogy a kutya „véletlenül” szétrágja valamelyik cipőm, vagy ruhám. De persze nem voltál rossz, én így szerettelek, mindent azért csináltál, hogy normális hugicának érezzem magam. És titokban mindig nekem segítettél, rajtam tartottad óvó tekinteted. A suliban, otthon, a plázában, a parkban, az edzőteremben, mindenhol. Ha tényleg bajba kerültem, mindig ott voltál, de persze mindent úgy intéztél, hogy „ne tudjak róla”. Igen, minden kis sunyi húzásodat észrevettem. Te voltál az, aki rábeszélte apát, hogy Sasorival lehessek egy csapatban. Minden éjszaka előrébb állítottad az órám, hogy azt higgyem, elkések pedig a közelébe se jártam. Rengetegszer falaztál nekem a tanároknál, lekoptattad a kémeket, amiket apa a megfigyelésemre küldött ki. Mindent tudtam, de nem szóltam, mert láttam, hogy megnyugtat a gondolat, hogy te tartasz engem kordában, és mi tagadás, nekem is tetszett, megnyugtatott, hogy mindenhol te vigyázol rám, bátyus. Most mindent megadnék egy reggeli vitáért, hogy hova dugtad a samponom. Mindent megadnék, hogy összeborzold a frissen elkészített hajamat, csak hogy leszidjalak. Mindent megtennék azért, hogy a viharos éjszakákon átmehessek a szobádba, hogy óvó karjaid között érjen el az álom. Mindent megadnék azért, hogy a ruhámat cikizd, mert szerinted „túl divatos”. Mindent megtennék azért, hogy a ház a te förtelmes metálodtól legyen hangos. De akármit adnék, és akárkinek, te sem jöhetsz vissza. Te is elhagytál, már nem figyelsz engem, már nem érzem óvó karjaid a vállamon. Már nem érzem fűszeres parfümöd illatát. Már nem láthatom a pajkosan csillogó szemeid, nem hallhatom kacajod, ahogy egy ruhadarabommal rohansz ki a szobámból. Nem tudok veled birkózni az asztalnál, mert most te is arra vársz, hogy eltemessünk, hogy végleg búcsút vegyünk tőled, hogy csak az emlékeid maradjanak. Megteszem, amit kérsz, hisz’ nincs jogom itt tartani téged. Anya és apa már várnak rád, menj. Mondd meg nekik, hogy megleszek, felnőttem, büszkék lehettek rám. Nézzétek életem kisfilmjét a menny mozivásznán, de a popcornt ne felejtsd, tudod, hogy a nélkül nem jó a film.
Utolsó könnycseppemmel rózsádat, neked adom. Ez egy zálog, hogy betartom a szavam. Bosszút állok, hogy békés álmot biztosítsak számotokra. Hamarosan, tényleg békében nyugodhattok. A sötét téged is elnyel, kezembe adják az ásót, hisz nekem kell megtennem az első lépést. Csak egy kis földet hajítok rátok, nem merek többet, majd az ásót visszaadom a sírásónak, aki méltó temetésben részesít. Üveges tekintettel nézem, ahogy egyre csak pakolja a földet rátok, majd minden elhalkul. Az emlékeimben barangolok. Minden együtt töltött pillanatot újraélek így én is kissé nyugodt lehetek.
Halványan emlékszem, ahogy azt mondom, mindenki menjen haza, én maradok. Tsunade és Hayate alig-alig akarnak elmenni, de Idate el tudja vinni őket, így egyedül maradhatok a hatalmas sírhalmot nézve. Tele van pakolva ocsmányabbnál ocsmányabb műizékkel, szinte elhányom magamat azokat látván, ezért kicsit átrendezem őket. A szép, friss virágok jobban mutatnak a sírotok tetején. Majd eszembe jut, amit én vettem ma reggel. Nem nektek vettem, az egy másik volt. Azt az Uchiháknak küldettem. Őket is ma temették.
Alig fut át agyamon ez a gondolat, egy kezet érzek vállamon. Amikor megfordulok, hirtelen egy gyenge, megtört és nagyon is sebezhető nő áll velem szemben, vállamat gyengén érinti meg, szemei sírástól vörösek. Gyorsan fordulok meg és ölelem át, amikor látom, hogy megint sírni kezd. Fekete haja lágyan omlik vállamra, sírástól reszkető teste menedéket keresve hagyja, hogy öleljem. Amikor felnézek, fiát pillantom meg kicsivel odébb. Fekete szemeiben csak fájdalom, és kétségbeesés. Szája száraz, repedezett, véres. Látszik, hogy egy könnycseppet sem ejtett. Nehéz fából faragták. Némán intek neki, mire közelebb jön, és a kezében tartott friss virágokat a sírhantra teszi, majd lassan feláll, és ránk néz. Szemeimből ismét kicsordulnak a könnyek, így ő kapva az alkalmon szorosan magához ölel mindkettőnket. Engem és Mikotót is megnyugtat a fiúból áradó meleg, így viszonylag hamar megnyugszunk. Kibontakozunk az ölelésből, és a mai nap először hallatom a hangom, igaz, rekedten és halkan.
- Köszönöm – suttogom, mire Mikoto apró mosollyal végigsimít az arcomon.
- Mi is köszönjük – mondja, és egy puszit nyom homlokomra. – Én megyek, legyél jó, vigyázz magadra, ha bármi kell, szólj, itt vagyunk – mondja búcsúzóul, mire szorosan magamhoz ölelem. Kissé meglepődve ölel vissza, majd újra csak suttogva tudok megszólalni.
- Köszönöm, és ha neked is bármire szükséged van, bátran szólj. Vigyázz magadra - erőltetek egy kis mosolyt szám sarkára. Ő bólint, és lassan elballag, látom, ahogy Ebisu megvárja amíg odaér, majd nekem is int és elmennek.
Sasukéval némán állunk úgy egy ideig, míg el nem tűnnek. Amikor a férfira nézek, látom, hogy már nem sok kell neki. Megfogom a kezét és a temető melletti parkba veszem az irányt. Ő elgyengülve tűri, hogy kissé gyors tempóban ráncigáljam magam után, hisz tudja, hová tartunk. Amikor egy kis eldugott faházhoz érünk, előveszek egy kulcscsomót, kinyitom az ajtót, és beengedem magunkat. Nem nagy hely, csak egy asztal, két szék és egy kanapé van benne, egy kályhával, némi fával és beépített szekrényekkel, de nekünk megfelelt az elmúlt nyolc évben. A kulcsot lerakom az asztalra, eközben Sasuke üveges szemekkel ül le a kanapéra. Gyorsan, kapkodva veszek elő két törölközőt az egyik beépített szekrényből, majd az egyiket az ő, míg a másikat az én fejemre hajítom, így megszáríthatjuk magunkat egy kissé. Én gyorsan végzek magammal, így amikor megpillantom, hogy Sasuke még mindig csak a tenyerét bámulja, élettelenül, először leblokkolok, majd lassan leülök mellé. Óvatosan a fejére rakom a kezem, és megtörlöm vizes fürtjeit. Amikor végzek, lassan magam felé fordítom fejét, de szinte semmire nem reagál. Üveges szemekkel nézi arcom, szinte, mint egy élőhalott. Megrémülve ölelem magamhoz, mire mintha hirtelen felébredne, egy mély levegőt vesz.
- Már itt vagyunk, itt már senki nem lát – suttogom, mire megtörik a jég. Szorosan ölel magához. Arcát nyakamba fúrja, és remegni kezd. Én közelebb hózódok hozzá, majd érzem, ahogy lassan a boleróm újra nedves lesz. Szorosan szorongatva zokog vállaimba. Nem tette ezt hat éves kora óta. Hosszú idő, míg teljesen megtörik a jég, és míg minden kijön belőle, de megígértem neki, hogy mellette leszek. Halk zokogása az idő múlásával egyre szívet tépőbbé válik. Szorosabban ölel magához, bennem keres menedéket. Amikor hallom zihálásán, hogy kezd pánikba esni, váltok a kényelmetlen pozíción és az ölébe ülök, majd egy kicsit magam felé fordítom arcát.
- Elmentek – zihálja. - Nincsenek többé!
- Ne ess pánikba, nyugodj meg, rendben? Semmi baj nem lesz, én itt vagyok, segítek – mintha varázsszavaim lennének, vesz néhány mély levegőt, és hátradől a kanapén. Már nem zokog, csak némán hullajtja a könnyeit. Amikor úgy gondolom, hogy most már ideje lenne leszállnom róla, a derekam után kap, és ismét magához ölel.
- Még ne menj – suttogja vállamba, mire megenyhül a szívem, és lassan simogatni kezdem a tarkóját. Már nem kell sokat várnom, és szorítása csillapodik, lélegzése egyenletes szuszogásba megy át. Elaludt. Óvatosan kibontakozok az ölelésből, és lefektetem a kanapéra, majd a betakarom, és a telefonomhoz nyúlok, hogy mindenkit tájékoztassak arról, hogy még élünk.
Amíg megírom azt a pár sort és elküldöm Mikotónak, majd Tsunadénak, addig az asztalnál fagyoskodom, majd eszembe jut, hogy hogyan kell beüzemelni a kályhát. Óvatosan és halkan elveszek a kis farakás tetejéről némi papírt, fát és gyufát, majd ezeket meggyújtva a kis résbe teszem, és szépen várok. Nem kell túl sokáig várnom a tűzre, mivel a fa nagyon kiszáradhatott, így hamar lángra gyúl. Amikor teljesen elrendezem a tüzet, becsukom a kis ajtót és némán szemlélni kezdem a kis ablakon keresztül.
Egy kis idő múlva nagyot kordul gyomrom, és meg is ijedek tőle elég rendesen, majd eszembe jut, hogy van itt némi konzerv és víz, na, meg teafőző, így nekiállok előkeresni őket. Halkan kutakodok, nem akarom felébreszteni a lenyugodott Uchihát. Egy barack konzervre esik a választásom, és epres teára, így neki is állok előkészíteni. Palackozott vizet öntök a teafőzőbe, felteszem a kályha tetejére, és a kibontott barackkal és egy takaróval a kezembe a kályha elé igyekszem, majd eszembe jut az Uchiha. Szemem sarkából vetek rá egy pillantást, majd a kezembe szorongatott takaróra nézek. Megenyhült szívvel takarom be az alvó férfit, mire látom, hogy kissé ellazul a meleg takaró alatt. Ahogy visszaülök a kis székre, megérzem a kályha melegét, így közelebb húzódok hozzá. Némán nézem a pattogó tüzet és a melegedő teavizet, miközben a barackot eszegetem, viszont két falat után abba is hagyom, hiába, nem is szeretem a barackot. Egy ideig még szótlanul fürkészem a melegedő vizet, majd amikor már látom a gőzét, leveszem onnan, nehogy nekem itt sípolni kezdjen. Öntök magamnak a bögrébe, rakok bele cukrot, citrompótlót és tea filtert, majd az ujjammal megkavargatom, nem törődve hogy majdnem leégetem a sokszor használatos testrészem, majd a forró bögrét szorongatva visszaülök, az újra kihűlt székre. Legalább tíz-tizenöt percig ott kuporgok, és egy fél bögre teát megiszok, de nem akarok sietni vele, mert majd kettéfagyok, annak ellenére, hogy a kályha előtt ülök. Némán nézegetem, szinte gyerekes csodálattal a lobogó tüzet, teljesen elbambulok, majd csak arra leszek figyelmes, hogy valaki egy meleg takarót terít rám, majd egy kéz átnyúl vállam felett, és kivesz a konzervből egy szelet lédús barackot. Kissé meglepődve nézek fel az Uchihára, aki jóízűen elfogyasztja az előbb levett gyümölcsöt, majd rám néz.
- Ennyire éhes vagy? – kérdezi.
- Mert? – kérdezek vissza, mire a konzervre mutat.
- Utálod a barackot – mondja, és kivesz még egy szeletet. – Mikor ettél utoljára, egy napja? – kérdezi szemrehányóan és megpöcköli a homlokom.
- Körülbelül másfél – mondom, tudván, hogy nem fog neki örülni, nagyon nem. Morcosan préseli össze a száját, majd felegyenesedik.
- Gyere, elviszlek ebédelni. Tudok egy jó helyet – mondja letéve a konzervet az asztalra, mire én kissé idegesen állok fel.
- És ki mondta, hogy veled akarok menni?
- Miért ne akarnál? – kérdez vissza értetlenül.
- Vajon miért? – horkanok rá, most már tényleg totálisan felhúzva.
- De hisz’ itt maradtál velem! – mondja.
- Csak betartottam egy régi ígéretem. Ez nem volt annál több! Most, hogy vége beszámítható állapotban vagy, hazamegyek – mondom, és táskámat elvéve az asztalról az ajtó felé indulok, azonban Sasuke megfogja a csuklóm.
- Állj! Ezt nem mondod komolyan! Mit kell még tennem, hogy megbocsájts? – kérdezi a szemembe nézve, mire én habozok a válasszal. – Komolyan! Mit?
- Engedj el – mondom, majd kirántom kezem a szorításából, és az ajtóhoz megyek. Gyorsan tárom ki, de mielőtt kilépnék rajta, még visszanézek Sasukéra. Nem sokszor lát olyan képet az ember, amit én látok. Tisztán látom Sasuke arcán, milyen is egy megsebzett Uchiha. Egy kicsit habozok elmenni, de megteszem, hisz a szememben még ott van az a kis tüske. Ahogy kilépek az ajtón, ismét az esőben találom magamat, de nem nagyon érdekel. Gyors léptekkel haladok a park kapuja felé, hogy minél előbb itt hagyhassam azt a pár óra eseményét. Még hallom, ahogyan Sasuke kitárja kis búvóhelyünk ajtaját és utánam kiált, de nem akarok vele törődni.
Ahogy a kapuhoz érek, nem csalódom, amikor az egyik oldalán Ebisut, a másikon pedig Kotetsut pillantom meg, egy-egy esernyőt szorongatva a kocsik előtt.
- Rá még várnod kell – mondom Ebisunak, mire felsóhajt.
- Nagyon felbosszantott, vagy még mindig haragszol rá? – kérdezi.
- Egy nap alatt nem fogom meggondolni magam, azt elhiheted. Csak az ígéretem váltottam be – mondom, mire megrázza a fejét és nekidől a kocsijának. Én beszállok a sajátomba, majd indulok haza.
Utálom az esőt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sziasztoook! :D
Először is, köszi a kommenteket, sokat jelentenek nekem :D
Jenny-chan: Én is szerettem ezt a rész írni, olyan kis muki volt. És nem írtál későn, nincs olyan, hogy későn. az a lényeg, hogy írtál :D
Szofi: Igenis, értettem! :D Hamarosan jön, már "töltődik" :DD
És mivel 2 kommentet is kaptam, így egy kis spoiler: hamarosan lehet pirulni, jön egy (vagy kettő, még nem tudom) romantikul, pikáns rész is :D
Pápá, köszi a komikat *-*