Sakura
Ezt jól elrontottam! Úgy tűnt, Sasuke és az apaság két külön fogalom. Számítottam rá, hogy nehezen emészti a hírt, azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad miatta és szó nélkül lelép.
Teljesen kétségbeestem.
Napokig figyeltem a rengetegbe vesző ösvényt, háta felbukkan, de hiába. A folyamatosan hulló hó végül teljesen betemette az erdőbe vezető nyomokat és elvágott bennünket a külvilágtól. Itt rekedtem a kolostorban idegenek között.
A szerzetesek szánalma csak olaj volt a tűzre, nagyon bántott, hogy jobban aggódnak értem, mint az anyám vagy az a fiú, akit szeretek.
Minden éjjel forgolódtam és azon agyaltam, vajon mit tegyek. Várjak vagy induljak neki? Már bántam, hogy olyan hetykén odavágtam: egyedül is végigcsinálom. Mostanra beláttam a szomorú igazságot, hogy segítség nélkül tehetetlen vagyok. Aztán egy éjjel valaki gyöngéden letörölgette a könnyeim.
- Ugye nem miattam sírsz? – kérdezte Sasuke csendesen. Hetek óta nem hallottam ezt a hangot, így először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, hiszen mindig rá gondoltam, mindig arra vártam, hogy újra mellettem legyen, de amikor beteljesült, már teljesen feladtam a reményt. Dobogó szívvel ültem fel a futonon és zavartan pislogtam a sötétségbe.
- Tényleg te vagy? – suttogtam meglepetten, aztán az illata, a szenvedélyes ölelése kétséget sem hagyott, hogy valóban visszatért hozzám. – Úgy örülök – borultam zokogva a mellkasára.
- Ne haragudj – simogatta meg a hajam.
- Azt hittem, soha többé nem látlak - szipogtam.
- Nahát, micsoda bőgőmasina lettél – évődött, de én nem értékeltem a humorát, vigasztalhatatlan voltam.
- Jól van, na, itt vagyok – csitított. Ringatott, mint egy kisgyereket, míg sikerült valamelyest megnyugodnom.
- Annyira féltem – suttogtam. Mikor kimondtam vált csak világossá, mennyire így volt.
- Sajnálom, muszáj volt átgondolnom ezt az egészet – válaszolta bűntudatosan.
Percekig némán szorítottuk egymást, és úgy hiszem, neki ugyanolyan kuszák lehettek közben az érzései, mint nekem. Ha már visszajött, eszembe se volt folytatni vele a vitát, mégse tudtam figyelmen kívül hagyni a történteket.
- Tisztában vagyok vele, hogy te másként látod a dolgokat, de nincs választásunk – kezdtem akadozva, mert muszáj volt beszélni róla. - Túl késő azon rágódni, hogy mi lett volna, ha másként alakul ez az egész. A baba már itt van, nem lehet rajta változtatni.
- Ne kezdjük! – tolt el idegesen. - Én is felfogtam, de neked meg azt kell felfogni, hogy nem elég rámondani, hogy igen, vállaljuk. Ha túléled a szülés, az csak a kezdet. Apám üldözni fog, és nincs hova menekülnöd előle, nincs pénzed etetni ezt a gyereket, nincs pénzed felnevelni, én pedig nyíltan nem segíthetlek, ha védeni akarlak az alvilágtól. Amint tudomást szereznének rólatok, állandó veszély lenne az életetek. Nekem erre is gondolnom kell, nem csak arra, hogy van-e kedvem papás-mamást játszani – magyarázta indulatosan.
- És egyébként van? – kérdeztem fülig pirulva, mire egy hosszú sóhaj után elmosolyodott.
- Az attól függ, milyen feleséget kapok, de ezt ne a többiek előtt beszéljük meg – pöckölte meg a homlokom. - Piszok fárasztó volt ebben a nagy hóban idáig feljutni, közben teljesen kimerültem és átfagytam. Majd holnap mindent megbeszélünk, most viszont pihenésre és melegségre vágyom.
Visszanyomott a párnára, befészkelte magát mellém, kaptam egy puszit a homlokomra és már aludt is.
Irigyeltem a nyugalmáért, mivel nekem hevesen dübörgött a szívem. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy tényleg visszajött, ráadásul furcsa volt, más, nem lázadozott, hanem úgy tűnt, mintha beletörődött volna a sorsába. Bújtam hozzá, melengettem és bántam a korábbi szavaim, bántam, amiért hetekkel ezelőtt annyira önző voltam, hogy csak mondtam, mondtam a magamét, közben meg se kérdeztem a véleményét. Így már jobban értettem, miért tiltakozott annyira.
Sokáig virrasztottam, mivel képtelen voltam elaludni. Valószínűleg tudat alatt élt bennem a szorongás, hogy mire felébredek, megint magamra maradok. Reggel aztán ölelő karok közt ébredtem és ez nagyon megnyugtatott. Mikor viszont a derengő napfény megvilágította szerelmem sápadt arcát, teljesen megdöbbentem. Márvány bőrét ronda zúzódások csúfították, ami annyit jelentett, hogy megint az apjának dolgozott. Visszanyeltem a könnyeim és gyöngéden végigsimítottam a sérüléseken, mire ő ösztönösen még közelebb húzódott hozzám.
- Miért nézel így? Talán horkoltam? – kérdezte kicsivel később álmos hangon. Úgy elméláztam, hogy észre se vettem mikor ébredt.
- Nem, csak próbálom örökre bevésni ezt a pillanatot – feleltem mosolyogva.
- A terhesség teljesen kiforgat önmagadból. Sírsz, érzékeny vagy, most meg hirtelen romantikus lettél. Hol a régi Sakura, aki folyton feleselt? – kérdezte megjátszott csüggedtséggel.
- Talán szeretnéd, hogy laposra verjelek, amiért itthagytál? – néztem rá kihívóan, mire elnevette magát.
- Bevallom, számítottam tőled valami hasonlóra, azért is jöttem éjjel. Gondoltam, ilyenkor már kellően álmos leszel a veszekedéshez, de ha esetleg mégis harcias vagy, bevetek néhány nagyon hatásos trükköt a sötétben, amivel elterelhetem a figyelmedet.
- Nem aggódtál volna a kolostor szabályzata miatt? – érdeklődtem kacéran.
- Nagyon szeretem az itteni embereket, de hamarosan neked is el kell búcsúznod tőlük, így előtte már belefér egy-egy apró szabályszegés – vigyorgott rám. - Amint szereztem egy lakást, visszaviszlek Konohába. Túl kockázatos ilyen sokáig távol maradnom, oda majd sokkal könnyebben el tudok szökni, ha meg akarlak látogatni.
- Ez veszélyesnek hangzik.
- Az is. Megtapasztalhattad már apám haragját, így tisztában vagy vele, milyen kegyetlen tud lenni.
- Ezt ő csinálta? – simítottam végig az arcán. Idegesen elrántotta a fejét, mintha kellemetlen lenne erről beszélni.
- Nem – válaszolta kurtán és kibontakozott az ölelésemből. – Ezt meg kell szoknod, egyébként pedig megköszönném, ha nem faggatnál a munkámról vagy arról az életemről, amit nem melletted töltök. Az egy más világ.
- Értettem.
Valószínűleg keserűen csengett a hangom, mert azonnal magához vont és olyan kétségbeesetten szorított, hogy szinte fájt.
- Nem vagyok egyszerű eset, ezt tudtad az elején – suttogta a hajamba.
- Nincs ezzel semmi baj - nyugtattam. - Alkalmazkodás a második nevem – poénkodtam, bár inkább sírni támadt kedvem.
- Egyikünknek se egyszerű, de nekem sokat jelent, hogy te… - Nem fejezte be, helyette mivel ketten voltunk már csak a hálóhelyiségben, minden szabályt áthágva hevesen megcsókolt.
Villámgyorsan elröpült az az idő, amit vele tölthettem, aztán muszáj volt indulnia. Beszélgettünk még a jövőnkről, de úgy éreztem, nem őszinte. Valami más is bántja, nem csak az, hogy hogyan neveljük fel a kisbabát. Furcsállottam, hogy még Itachinak se árulta el ezt a látogatást. Nem értettem a titkolózását és féltem, hogy a zárkózottsága hátterében valami súlyosabb dolog lappang, ami esetleg az apjával kapcsolatos. Nehéz volt a búcsúzás, aggódtam érte, mert biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
Legközelebb már nem kellett annyit várni rá. Egyszer csak hirtelen megjelent, de alig ismertem rá, olyan sokat változott. Tovább fogyott, ráadásul a szokásosnál is sápadtabb volt, de megint úgy öltözött, mint egy selyemfiú. Nem nézett a szerzetesek szemébe, az én tekintetemet is kerülte, mint aki szégyelli magát.
- Azért jöttem, hogy magammal vigyelek – közölte határozottan, szinte parancsolón. Hozott egy hátizsákot, beledobálta a kevéske holmimat és csak annyi időm maradt, hogy gyorsan elköszönjek mindenkitől.
Nehéz volt a búcsúzás, mert őszintén megkedveltem ezeket az embereket, akik nem bíráltak, nem ítélkeztek felettem, hanem mindent elkövettek, hogy gyorsan beilleszkedjek közéjük és hamar megszokjam az itteni életet. Élveztem a hely nyugalmát, így eléggé izgultam, ha visszatérek Konohába, vajon mi vár rám.
Már nem is emlékeztem, milyen hosszú úton kapaszkodtunk fel azon az őrült éjszakán, amikor Sasukéval az apja emberei elől menekültünk. A kolostor remek búvóhelynek bizonyult, valóban biztonságban éreztem magam, ezért egyre idegesebb lettem, ahogy közeledtünk az autóhoz. Csúszott a havas ösvény a fák közt, Sasuke folyamatosan segített, nehogy elessek, de az az igazság, hogy szándékosan lassítottam az utat. Féltem visszamenni a szülővárosomba, ahol annyi fájdalom és bánat ért.
Kimerített, hogy a terjedelmesre nőtt pocakommal egyensúlyozzak, közben pedig a jövőm miatt aggódjak. Korábban nem zavart a terhességem, mivel nem látszott, de most hirtelen tudatára ébredtem, mennyire szégyellném magam, ha ilyen állapotban látna az anyám, ha összefutnék a régi osztálytársaimmal, tanáraimmal. Kakashi biztos azonnal mondaná, hogy nem csodálkozik, hiszen mindig romlottnak, kiállhatatlannak és bajkeverőnek tartott.
Először jutott eszembe, hogy talán igaza van.
Más is idegesített. Szerettem volna megkérdezni, mi történt Sasukéval, szemlátomást nem volt önmaga. Mintha az is kín lett volna számára, hogy hozzámérjen. Biztos voltam benne, hogy valami szörnyűségen ment át, azért zaklatott, de megígértem, hogy nem faggatom, egyébként meg megvolt a magam baja.
Minél több időt töltöttünk a fogvacogtató hidegben, annál tisztábbak lettek a gondolataim. Mintha először néztem volna igazán farkasszemet a kijózanító valósággal. A kolostor biztonságos falai között kényelmesen sajnálhattam magam, de most éreztem, hogy ezzel az úttal minden megváltozik. Végül elértük az autót, egy kimondhatatlanul drága és feltűnő éjfekete sportkocsit. Nem is értettem, hogy jutott fel vele Sasuke erre a kihalt erdei tisztásra. Azt is lenyeltem, hogy rákérdezzek, nem gáz-e, hogy tele van üres piásüvegekkel, ha esetleg igazoltatná egy rendőr.
Nem, nem kérdeztem semmit, csak engedelmesen beültem.
Hamar magunk mögött hagytuk az erdőt és a Magányos-hegyet. Meglepően üdítő látvány volt, amikor felbukkant az első település, mert a szemem már elszokott a világ színességétől, így lenyűgözött az apró házacskák tarka összevisszasága. Talán mégse lesz olyan rossz, ha visszatértek a civilizációba – gondoltam - csak Sasuke viselkedése ne aggasztott volna.
Míg az utolsó találkozásunkkor kimondottan vidámnak tűnt, most egy idegen ült mellettem a kocsiban és a gondolatai valószínűleg messze jártak. Kapkodva vezetett, figyelmetlen volt, aztán egy alkalommal majdnem beleszaladtunk egy piros lámpánál az előttünk állóba.
- Ne haragudj – kért elnézést, mert majdnem lefejeltem a szélvédőt, ahogy hirtelen belefékezett.
Összeszorított ajkakkal vártam, hogy mondjon már végre valamit, de nem szólt, csak az első üzletnél félreállt, vett egy doboz cigit, aztán percig pöfékelt a bolt falának dőlve. Megköszönhettem volna, hogy nem mellettem gyújtott rá, de az se volt kellemesebb, hogy a szemem előtt szenvedett és arra se méltatott, hogy megossza velem, mi bántja.
Valószínűleg kicsit magába szállt és elhatározta, hogy innentől óvatosabban közlekedik. Miután elnyomta az utolsó cigit és visszaült a kocsiba, valami ismeretlen melankolikus jazz számot indított, halkra vette és megint felbőgette a motort. Nem tudtam nem észrevenni, milyen magabiztosnak akart látszani, ám a keze remegése elárulta, mennyire ideges.
Konoha semmit se változott. Elsuhantunk a régi lakótelepünk mellett, láttam a korábbi iskolám és a Namikaze Középiskolát. Szép emlékeim voltak a kollégiumról, de elszorult a torkom, amikor elhagytuk azt a sikátort, ahol ez az egész rémálom kezdődött.
Nem, túlzás lenne rémálomnak nevezni, hiszen akadtak azért az elmúlt időszakban jó dolgok is. Például bárhogy is alakult a barátságunk Hinatával, becsültem, hogy úgy aggódott értem. Hálás voltam, hogy a kollégiumban megismerhettem a fiúkat, és a sort persze az zárta, hogy életemben először szerelmes voltam. Kár, hogy senki nem figyelmeztetett rá, milyen fájdalmas lesz majd.
Oldalra sandítottam. Sasuke így nyúzottan, idegesen is olyan helyes volt, hogy egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Sejtettem, hogy egyszer ez lesz a vesztem, mégse tudtam másként érezni.
- Kiraklak a temető előtt. Vágj át rajta én pedig majd a túloldalon várlak, csak leteszem a kocsit – mondta hirtelen.
Kellemetlen volt kiszállni a jó melegről, de nem nagyon volt választásom. Kissé idegenkedve léptem át a temető kapuját, mert nem szerettem ide járni. A szüleimmel ritkán látogattuk meg a nagyi sírját, de ők akkor is végig veszekedtek. Utáltam, hogy mindenki bennünket nézett a buszon, mert fennhangon szidták egymást mindenért. De ez a múlt. Most már nem kellett attól tartanom, hogy mindenki előtt leégetnek, de az se volt kellemesebb, hogy apa miattam ilyen fiatalon itt nyugodott.
A nagyi sírja éppen az út mellett volt, és biztos voltam benne, hogy apát mellé temették, így mindkettőt látni fogom. Remegő léptekkel haladtam, attól féltem, hogy összetalálkozom anyával, aki ha így meglát, szégyenében követi apámat. Borzalmas volt ez az egész, és ilyenkor éreztem leginkább, hogy tényleg milyen egy megátalkodott, önző bajkeverő vagyok.
A síroknál szerencsére nem volt senki, és az egész temető meglehetősen kihaltnak tűnt, valószínűleg a hideg miatt. Muszáj volt megállnom egy pillanatra, hiába dideregtem én is. Elkerekedett szemmel néztem, apámnak milyen díszes síremléket emeltek. Biztos voltam benne, hogy nekünk erre sohasem lett volna pénzünk, ezért végképp nem értettem, anyának erre miből futotta. Apám neve mellé már oda volt vésve az övé is, csak a halála dátuma hiányzott. Elég morbidnak éreztem, de legbelül azt gondoltam, miattam készült így a halálra, mert én mindenkire csak baj hozok. Könny futotta el a szemem, annyira emésztett a bűntudat.
Percekkel később jutott csak eszembe, hogy engem a kapunál várnak. Gyorsan megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom és megsimítottam a pocakom. Szívből kívántam, hogy legalább a gyermekemnek majd jó anyja legyek.
Sasuke idegesen toporgott a hóban, ami már csak fekete sár volt a járdán. Mikor meglátott, tüntetően az órájára nézett, jelezve, hogy sokat várakozott. Alig ismertem rá, mert vastag kötött sapkát húzott és egy óriási sálat tekert magára, amiből szinte ki se látszott az arca. Drága bőrkabátja helyett egy ócska dzsekit viselt, ami leért a térdéig, gondolom azért, hogy a drága farmerját takarja.
- Végre előkerültél! Látod az utca túloldalán azt a kis pékséget? – kérdezte azonnal, ahogy mellé értem.
- Igen – bólintottam zavartan.
- Már nincs időm bekísérni téged, de várnak rád. Egy idős házaspár lakik ott, rengeteg pénzt kaptak, hogy biztonságos szállást nyújtsanak neked, míg nem telik valami jobbra. Ne menj innen sehová, ne mutatkozz a vevők és a szomszédok előtt, és kivételesen fogadj szót, érted! Ne okozz nekem csalódást – mondta türelmetlenül. A kezembe nyomta a hátizsákomat és szó szerint a bolt felé lódított. Értetlenül pislogtam vissza rá, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy jobb, ha nem ellenkezem.
Csalódottan bandukoltam át az úton, mert azt hittem, még egy picit együtt maradunk, bár Sasuke most nem volt túl jó társaság. Mire a pékség ajtajából visszanéztem, hogy egy utolsót intsek neki, már el is tűnt. Nagyon bántott ez a rideg viselkedés, de nem tehettem mást, minthogy szót fogadtam. Nagy levegőt vettem és bementem, ám a pékségben az öregek helyett Kabuto fogadott.
Jeges rémület lett rajtam úrrá, ahogy megláttam. Fogalmam se volt, hogy kerülhetett ide. Azonnal vissza akartam fordulni, de gyorsabban mozdult és egy pillanat alatt elkapott, befogta a számat és az üzlet hátsó bejárata felé tuszkolt. A szűk folyosón ott hevert egymáson a néni és a bácsi. Hátulról lőtték őket fejbe, gondolom, ők is menekülni próbáltak. Majdnem elájultam a látványtól, de nem sok időm maradt érzékenykedni, mert Kabuto durván rángatott magával és úgy léptük át az élettelen testeket, mintha csak szemetet kerülgetnénk az utcán. Borzalmas volt.
- Ó, de rég várok erre a pillanatra – kuncogta elrablóm, miközben két rossz arcú fickó felé lökött. – Tegyétek a kocsiba és vigyétek a megbeszélt helyre. Útközben nem kell óvatoskodni – mondta nekik gonosz vigyorral, ők pedig röhögve behajítottak egy furgonba és már száguldottunk is.
Kétségbeesetten kapaszkodtam, amibe csak tudtam, közben egyfolytában segítségért kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. A kocsi minden kanyarnál, fékezésnél ide-oda dobált, én pedig hiába próbáltam védeni a hasam, a lendület miatt mindig elestem. Éreztem, hogy nagyot koppan a fejem, lehorzsolódik a tenyerem. A vastag téli ruhák valamelyest tompították az ütéseket, de így is sajgott minden csontom, hiába próbáltam összekuporodva védekezni. Rájöttem, hogy szándékosan vezetnek ilyen őrült tempóban, és éppen az a cél, hogy úgy érezzem, mintha egy húsdarálóban forgatnának. Hát bejött. Minden igyekezetem ellenére tehetetlen bábuként hánykódtam a csomagtartóban, és mire megállt a furgon, nem voltam se élő se holt.
Hirtelen kinyílt az ajtó és megcsapott a bűz. Zavarodottan néztem körül, majd felismertem a folyópartot és rájöttem, hogy a városi szeméttelepre hoztak. A két férfi jól szórakozott a rémületemen. Durván kirángattak és a szemétkupac tetejére dobtak. Az életösztön arra sarkallt, hogy kiabáljak és meneküljek, de egy erőteljes ütés hatására sikerült majdnem elharapnom a nyelvem, majd egy újabb csapással elintézték, hogy a korai idő ellenére csillagokat lássak.
- Jobb, ha nem hősködsz! Akkor talán adunk egy kis esélyt, hogy életben maradj – szólt Kabuto. – Most pedig mosolyogj szépen, mert hívom a kis szerelmedet. Szeretném megmutatni neki, milyen jól bánunk veled – mondta gúnyosan.
Az emberei hangosan röhögtek, nekem pedig lassan kezdett összeállni a kép, hogy mit keresek itt.
- Hahó, Sasuke úrfi! Rég találkoztunk – búgta Kabuto a telefonba, mintha Sasukéval puszipajtások lennének. – Nézd, mit mutatok neked – fordította felém a mobilt. – Látod, megtalálom én a módját, hogy a régi szép időket felelevenítsük. Orochimaru-sama üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy nagyon szeretné, ha némi pénzzel támogatnád a szabadulását. Nem kéne sok, csak amennyivel a bírót megkenjünk, meg egy kis tőke az újrakezdéshez, ha már voltatok olyan szívesek romba dönteni a búvóhelyünket.
Nem hallottam, mint válaszolt Sasuke, de Kabuto csak jóízűen nevetett és csóválta a fejét, aztán hirtelen odalépett hozzám, és ami utána következett, az maga volt a pokol.
Valódi csillagok ragyogtak fölöttem, amikor magamhoz tértem és kinyitottam a szemem, aztán újra lehunytam, mert olyan fájdalom járta át a testem, hogy elakadt a lélegzetem. Mintha egy ép porcikám se maradt volna. A szám tele volt vérrel, a kíntól pedig csak nyöszörögni tudtam. A méhem olyan erősen görcsölt, hogy azt hittem, szétszakadok, de mégsem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy tudtam, a babám veszélyben van.
Fogalmam se volt, mennyi ideje feküdtem a hidegben, de közben a bűzhöz már hozzászokott az orrom, a fájdalmak viszont egyre erősödtek, míg végül szinte könyörögtem magamban az ájulásért, mert olyan kibírhatatlannak éreztem. Hamarosan nem is számított hol vagyok, annyira elfoglalta minden gondolatomat a szenvedés.
Örökkévalóságnak tűnt, amikor végre felcsillant a remény, hogy túlélhetem ezt az egészet. Egy ismerős sötét sportkocsi fénycsóvája keresztülhasította a sötétet és hangosan lefékezett a szeméttelep mellett, majd kiszállt belőle Sasuke. Nagyot dobbant a szívem, ahogy kétségbeesetten a nevem kiabálta.
Sírni kezdtem.
Rohant, a kezében lévő elemlámpával idegesen pásztázta a szemetet, közben szólongatott, de nem is tudtam, akarom-e, hogy így lásson. Végül észrevett, és próbált minél gyorsabban odabotladozni a halmok közt hozzám. Lerogyott mellém és az ölébe húzott. A szemében tükröződő félelem csak megerősített abban, hogy rosszul festhetek. Teljesen összezavart, hogy ő is sírni kezdett és egyfolytában beszélt hozzám zokogva. Nem értettem, mit, mert ösztönösen az anyanyelvére válthatott, egy olyan nyelvjárásra, ami szavaiban idegen volt, de a fájdalmas hangsúlyból tökéletesen kihámoztam a bűntudatot.
El tudtam képzelni, mit érzett, amikor megzsarolták és a szeme láttára bántottak engem, hogy rábírják az alkura. Legszívesebben megsimogattam volna az arcát, hogy megnyugtassam, de annyi erőm se maradt, hogy fölemeljem a kezem és az újabb fájdalomhullám hatására el is veszítettem a kapcsolatot pár másodpercre a külvilággal. Azt hittem, túl késő, ez lesz a búcsúnk, de Sasuke óvatosan bebugyolált a kabátjába és intézkedett.
Egy dal jutott az eszembe, ahogy felnéztem az égre: Mennyből az angyal…
Fehérruhás, glóriás alakok helyett egy mentőhelikopter ereszkedett lefelé meglepően hamar. A segítség láttán máris megkönnyebbültem, de csak addig bírtam tartani magam, amíg odaértek értem, ráemeltek a hordágyra és feltettek a gépre. Amint vágni kezdték rólam a ruhát, hogy megvizsgáljanak és elkezdtek kérdésekkel bombázni, újra eltört a mécses. A szemükben ülő elborzadás, a helyzet súlyossága - teljesen kiakasztott. Az éles fényben szembesültem vele, hogy a szabaddá tett karom milyen állapotban van, így könnyű volt elképzelni, hogy a testem többi része hogy nézhetett ki.
Röpködtek fölöttem a szakkifejezések, amiből csak annyit értettem, hogy nézik a légzésem, vérnyomásom, vizsgálják a sérüléseim és hirtelen a hasam is szabaddá vált. Valami hideg műszer ért a bőrömhöz és váratlanul szapora szívhangot hallottam. Életem legszebb hangja volt. Egy pillanat alatt elfeledtem minden bajom, csak azért imádkoztam, hogy azt a csöpp életet megmentsék.
Sasukéra néztem. Ő is ugyanolyan megrendülten hallgatta. Amikor a tekintetünk találkozott, tengernyi fájdalmat olvastam ki a szeméből. Tudtam, hogy már csak miatta is erősnek kell lennem, mert soha nem bocsátaná meg magának, ha most elveszítene bennünket.
Megszúrtak és hamarosan ellazultam, csökkent a fájdalom. Amikor leszálltunk egy tokiói kórház tetején, úgy éreztem magam, mint egy akciófilmben. Sietve vittek a lifthez és hamarosan a szülészeti osztályon vizsgáltak tovább. Rengetegen vettek körül, Sasukét be se engedték. Csak a fölém hajoló maszkokat láttam és sok vizslató, szigorú tekintetet. Végül az egyik fehérköpenyes nagyot sóhajtott és ítéletet mondott:
- Túl korai, de már nem bírjuk leállítani a szülést. Most erre kell először koncentrálni, a többi sérülést pedig folyamatosan kezeljük.
Riadtan néztem ki Sasukéra, aki az üvegfal mögött figyelt bennünket. Az idős doktor hangja túl komor volt, nem éreztem benne halvány bizakodást se.
- Előkészítünk mindent és felvesszük a kapcsolatot a koraszülött osztállyal. Ha a baba életfunkciói stabilak maradnak, természetes úton születik majd meg és azonnal átviszik oda, hogy a legjobb ellátást kapja. Ha viszont komplikáció merül fel, sajnos csak műtéti úton segíthetjük a világra, de az altatás a babára is hatással van, amit szeretnénk elkerülni.
- Értem – válaszoltam remegő hangon.
Áttoltak egy másik helyiségbe. Két nővérke megszabadított minden ruhámtól és legnagyobb döbbenetemre fotókat készítettek. Magyarázták, hogy a rendőrégnek kell, aztán lefertőtlenítették a sérüléseket és előkészítettek a szüléshez. Az injekció, amit a helikopterben kaptam, elég jól eltompította a fájdalmat, de amint visszatoltak a műtőbe és bekötöttek egy másik infúziót, újra csillagokat láttam.
- Szia! Hogy vagy? – simított végig valaki az arcomon. Sasuke halálsápadtan állt mellettem, és amikor megfogta a kezem, nehéz lett volna eldönteni, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra.
- Félek – válaszoltam őszintén. – Egyszerűen nem tudom felfogni a történteket. Kabuto ott várt a pékségben, utána pedig minden olyan gyorsan zajlott.
- Éppen ettől tartottam annyira, hogy valaki meglát bennünket együtt és kihasználja, hogy van egy gyenge pontom – mondta szerelmem idegesen.
Szóval gyenge pont vagyok. Ironikusnak éreztem, hogy sohasem beszéltünk az érzéseinkről és ez volt a legelső alkalom, amikor Sasuke megfogalmazta, mi is vagyok én neki. Egy heves görcshullám viszont azonnal elhessegette a romantikus gondolataim, már ha a gyenge pont meghatározást kicsit is romantikusnak lehet nevezni.
- Megtennéd, hogy most az egyszer nem magadat ostorozod, hanem megpróbálsz segíteni? – kérdeztem kissé ingerültebben, mint terveztem. – Nem vagyok jól, rettegek, hogy baja lesz a gyereknek, és abban se vagyok biztos, hogy te felfogod ennek az egésznek a lényegét! Mindig akkor történik velem valami, ha nem vagy velem, ha úgy akarsz védeni, hogy másra bízol. Talán nem szándékos, de ha tényleg féltesz, ha tényleg számít, hogy mi lesz velem, ne tedd ezt többet.
- De nem vihetlek magammal a Vágyak Házába – mondta elkínzottan, én viszont már döntöttem, mert számítottam rá, hogy ez lesz a válasza.
- Ha nem lehetek része az életednek, akkor jobb, ha itt és most befejezzük.
- Kabuto azzal a megállapodással árulta el, hogy hol talállak, ha Itachi tudta nélkül lenyúlom a nyereség egy részét és neki fizetek. Nekem muszáj visszamennem és úgy intézni, hogy összejöjjön az a pénz, különben újra megtalál téged és legközelebb lehet, hogy nem lesz ilyen könyörületes.
- Könyörületes? Nézz már végig rajtam! De tudod mit? Végre megértettem valamit! – mondtam keserűen. Grimaszba szaladt az arcom, de nem csak a soron következő fájdalomtól, hanem attól a felismeréstől, hogy egy olyan ördögi körbe kerültünk, ahonnan csak drasztikus lépéssel lehet szabadulni. Ha le is fizeti Sasuke Kabutót és ő békén hagy, majd jön valaki más gazember, mert az alvilág már csak így működik, én pedig ebben a játszmában örökös céltábla – gyenge pont - leszek.
- Tudod mit? Miattam ne aggódj! A rendőröknek nem árulok el semmit, de akkor most azonnal búcsúzzunk el, hogy ne is akadj össze velük. Még egyszer utoljára hazudok a kedvedért, de nekem még egy ilyen kaland nem kell.
- És a gyerek?
- Számodra csak komplikáció, nekem viszont fontosabbá vált az életemnél. Nem akarom úgy felnevelni, hogy folyamatosan bujkálnunk kelljen az ellenségeid elől. Ha képtelen vagy megvédeni bennünket, inkább felejtsük el egymást örökre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyoon akarok folyatatást.... Létsziveeeeeeeessssssss!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!