- Képzeld! – ecsetelte nagy lelkesen. – Ino reggel röhögve hívott. Ki nem találod, hogy miért!
- Aham – nyögtem be nagy fáradtan. Éppen a konyhaasztalon készültem szundítani.
- Hinata! Föld hívja Hinatát! – lengette meg a kezét a szemeim előtt. Mikor rájött, hogy én bizony nem fogok semmit sem csinálni a bámuláson kívül, csalódottan hátradőlt a székén, majd hintázni kezdett azon. – Úgy nézel ki, mint akivel feltakarítottak egy stadiont, majd kidobták egy kukába, ott poshadt két napig, utána a szeméttelepen kötött ki, ahonnan valaki kiguberálta… - számolgatta az ujjain az általa kreált események sorrendjét.
Igen, a reggeli háborgatóm Sakura volt, aki, amint kinyitottam a bejárati ajtót, azzal ugrott a nyakamba, hogy tudom-e mi történt a vőlegénye legénybúcsúján. Aztán valahogy lenyugodott, most pedig a konyhában ülünk egymással szembe, én bámészkodok, és megszólalni sem szólaltam az elmúlt tíz percben, míg ő fékevesztetten csacsogott.
- Inkább mondd, hogy mi volt Inónál. – A könyökömet az asztalra támasztottam, majd a tenyerembe hajtottam a fejem és vártam, hogy megszólaljon, mi volt annyira fontos Inóval kapcsolatban.
Sakura fújt egyet, mint valami macska, majd gyorsan bele is kezdett a mondandójába. Gyorsan lenyelte a mérgét.
- Gondold el, Ino reggel felhívott. – Csak biccentettem, ezt hallottam. – Miután a szőke annyira berúgott tegnap, hogy a szomszéd melegbárban kötött ki, ki nem találod, hogy kivel futott össze! – sikította csillogó szemekkel. Belém még mindig nem sikerült lelkesedést vernie, továbbra is unottan néztem magam elé.
- Narutót? – tippeltem felhúzott szemöldökkel, és félre is billentett a fejjel. Mondjuk, ez elég erős tipp volt, tekintve a tegnap éjszakai beszélgetést Itachi-sannal.
A rózsaszín nagyot sóhajtott, majd rám emelte haragoszöld szemeit. Az arca komolyabb ábrázatot vett fel, és hogy még jobban fokozza az összképet, a lábait is keresztbe téve nézett a szemembe.
- Na, jó… ki vele! Mi történt tegnap, miután elmentél? – kérdezte.
Félénken behúztam a nyakam, és mély levegőt vettem. Nem szeretném, ha tudomást szerezne arról, hogy kivel is kocsikáztam az éjszaka közepén. Gyorsan egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd készségesen válaszoltam.
- Se.. semmi. – A hangom teljesen elvékonyodott, nem szeretek hazudni, főleg nem neki. Sakura csak megingatta a fejét, és a karjait összefonta a mellei előtt. A fejemet lehajtottam, végig arra törekedve, hogy lefolyjak a földre szégyenemben, miközben zavartan gyűrögettem a pizsamaként használatos szürke pólóm, ami egykoron még Nejié volt.
- Drágám, nagyon-nagyon rosszul kamuzol! – Az arcán gonosz mosoly bontakozott ki, miközben engem méregetett. A mutatóujját az arcom előtt lengette, és rosszallóan ingatta a fejét.
Valahogy úgy éreztem magam, mintha kisgyerek lennék, akit most fed meg a tanító néni, és azt a kis csínyt is, amit elkövetett végzetes bűnnek értelmezné. Kellemetlen egy helyzet.
- Kérsz teát? – És már pattanok is fel a helyemről, mint a gumilabda. Gyors elterelés, de hatásos. Hátat fordítok neki, s máris a vízforralóért kapok. Beledobok két cseresznyés filtert a kannába, majd megkönnyebbülve kifújom a levegőt. Most akkor szépen forduljunk vissza. De kicsit kellett várnom, hogy a testem engedelmeskedjen a kiadott parancsnak – merthogy nem igazán vágytam a Holmes-féle vallatóbeszédre.
- Nem fogsz kibújni a válaszadás alól – szólt rám figyelmeztetőleg. A testemet a pultnak döntöttem, majd szembenéztem a legjobb barátnőmmel. A tekintete parancsoló volt, a szemöldökét összehúzta. Az aurája mondhatni követelte, hogy alázkodjak meg előtte.
- Tudom – sóhajtottam mélyet. – I… Itachi-s…san fuvar…-rozott haza.
Amint kimondtam, Sakura szemei úgy tágultak ki, a szemöldöke a magasba szökött, a homlokán pedig pici ráncok húzódtak. Az ajkai kissé elnyíltak, miközben próbálta megkeresni a szavakat, de gyorsan magához tért.
- Nocsak, nocsak. – Az ajkait csábos mosolyra húzta, biztos valami az eszébe jutott. Alig fél másodperc kellett, az ördög-Sakura eltűnt, és helyette a visszatért a minden lében kanál. – Szóval a kedves sógoromnak megvan a következő barátnőjelöltje. – Amint kimondta, már nevetve nyújtotta felém a kezét.
Furcsa pillantások közepette kezet ráztam vele, de még percek múlva sem sikerült rájönnöm, hogy miért volt ez. Még elpirulni is elfelejtettem a szavak hallatán – ami elég ritka. Végül a felforrt víz szakította meg a gondolatmenetemet, ami hangos bugyogással készült kifutni a készülékből. Egy gombnyomás, majd le is állt a rendszer. Gyorsan kitöltöttem a kannába, vártam fél percet, majd a sajátomat a kedvenc macskás bögrémbe öntöttem, míg Sakuráét egy egyszerű pöttyösbe. Vágtam három szelet citromot és elhelyeztem azokat egy kistányéron, majd még elővettem az egyik szekrényből az édesítőszert, ráraktam egy kistálcára, és két lépés múlva leraktam azt az asztalra.
- Nem tudsz adni véletlenül egy műanyag poharat? – kérdezte. Egy vállrándítás kíséretében lehalásztam az egyik polcról egy Twilightos poharat, amit még a moziban kaptam pár éve. Sakura hálásan rám nézett, majd furcsa mozdulatokkal egy ritmust kezdett el ütni.
Taps, taps, hármat rávágott a pohárra, tapsolt, arrébb rakta, majd megint, végül megfogta a poharat a tenyeréhez ütötte, a műanyag sarkát az asztalhoz, egyik kezét ráhelyezte az asztalra, majd a pohár is visszakerült az eredeti helyzetbe. Ezt ismételgette sokszor. Fel sem tűnt, máris énekelni kezdtem az ütemre, miközben a teámat kevergettem. Rekedtes, fáradt hangom volt, és a refrénnél Sakura is beszállt, nagyon vicces volt ez a zenekarosdi. Valahogy annyira nyugodt volt ez a hangulat, bár elég hülyén jött ki, hogy reggel hét környékén ezt dalolgatjuk.
„I got my ticket for the long way ‘round
Two bottle ‘a whiskey for the way
And I sure would like some sweet company
And I’m leaving tomorrow, wha-do-ya say?
When I’m gone
When I’m gone
You’re gonna miss me when I’m gone
You’re gonna miss me by my hair
You’re gonna miss me everywhere, oh
You’re gonna miss me when I’m gone
I’ve got my ticket for the long way ‘round
The one with the prettiest of views
It’s got mountains, it’s got rivers, it’s got sights to give you shivers
But it sure would be prettier with you”
Amint befejeztünk, azonnal felé fordultam, és kérdőre vontam
- Te egyáltalán nem izgulsz az esküvőd miatt? – Először furcsán rám pillantott, majd még hozzátettem magyarázatként. – A hangod elég nyugodt volt – feleltem elgondolkodva.
Sakura egy pillanatra abbahagyta a dobolást, az arca megfeszültek, majd mosolygósan biccentett.
- De, de anyám százszor jobban. Elég, ha csak ő és a többiek pörögnek rajta, legfeljebb pofára esem az oltár előtt, hoppon maradok, vagy nem is tudom, elsírom magam, mikor kimondom a bűvös igent. Azonkívül, maximum a szervezésben lehetnek gondok, de mivel én kiadtam a parancsokat, nem hinném, hogy problémák lennének – vett egy nagy levegőt. – Már vártam, hogy felhozd – mosolyodott el. – Igazából nem is Ino miatt jöttem, vagy azért, hogy faggassalak. Egy szívességet szeretnék kérni! – A hangja kissé megremegett, miközben kimondta, majd megfogta a bögréjét, és egy húzásra ki is itta azt.
- Mi lenne az? – kérdeztem rá feszélyezve.
- Azt szeretném, hogyha te lennél a tanúm!
A lélegzetem is elakad, most tényleg? De hiszen, akár az unokatesója is lehetne, vagy nem is tudom, bárki más. Miért pont én? Persze, örülök neki, csak egy picit váratlanul ért. Én csak a legjobb barátnője vagyok. Ennyire megbízna bennem? A gondolatok széles mosolyt csaltak az ajkaimra, és miután kortyoltam egy picit a teából, rábólintottam.
- Tudom, kicsit váratlanul érhetett! – mosolygott, miközben a tarkóját vakargatta. – Az esküvőre két órával korábban gyere, szervezek neked fuvart! Én csak ezért jöttem, mert személyesen szerettelek volna megkérni erre! – Kezeivel már a táskájának a fülét fogta, és már a rövid, fekete bőrdzsekit is húzta fel magára, amikor is megszólalt a kaputelefon.
Gyorsan intettem neki, hogy várjon, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Sejtettem, hogy a kis Karint hozták. Már messziről lehetett hallani a nevetést, ami valószínűleg a kislánytól származott. Kopogtattak az ajtón, én pedig nagy lendülettel nyitottam ki, és engedtem be Tentent és Karint.
- Sziasz… - kezdtem el.
- Szi… Hinata, az meg mi?! – mutogatott Tenten egy földön lévő dobozra, miközben Karin szemeit takarta el, nehogy meglássa azt.
- Micsoda, anyu? Lát-ni a-ka-rom! – vágta a lábát a földhöz a vörös.
Gyorsan odakaptam a fejemet, és nem hittem a szemeimnek.
Sakura érdeklődve fordult ki a konyhából, majd felvette a narancssárga borítású valamit, amit még nem is láttam – legalábbis tudtommal ebben a lakásba nem hoztam. Éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér, sápadtan néztem, ahogy Sakura ujjai között elveszik a dobozka.
- Gumi – jelentette ki unottan, mintha minden nap találkozna ilyennel. Tenten csúnyán nézett rá, amiért Karin csak még jobban akarta látni. – Vagyis, gumicukor! – kiáltotta, mintha annyira örült volna neki.
Balszerencsénkre ezzel csak azt érte el, hogy Karin jobban toporzékolt, hogy most azonnal meg akarja enni azt. Tenten alig győzte lefogni.
- Nem érdekel, mi okból van nálad – szólalt fel lihegve a sógornőm –, de most azonnal rakd el, dobd ki, vagy tudom is én, csak ne legyen szem előtt!
Sakura kezembe nyomta, én meg indultam volna a kuka felé – természetesen full pirosan. Mielőtt elérhettem volna, a rózsaszín megfogta a karom, ezzel visszarántva az előszobába.
- Nehogy kidobd! Még szükséged lehet rá! – suttogta a fülembe. Kissé meglökött a szobám felé, jelezve, tényleg rakjam el. Nagyot nyelve, pirulva, minimum kétszázhúszas pulzussal sétáltam a hálómba, s az éjjeli szekrény fiókjába rejtettem az óvszert.
Amikor visszaértem, Tenten és Sakura már elmentek – még csak el sem köszöntek –, csak a kis vörös maradt ott. Vastag, fekete keretes szemüvege mögül nézett rám élénkpiros szemeivel. Tűzvörös haját egy szoros copfba volt fogva, és egy rózsaszín ruhácskát viselt, csíkos harisnyával, amin békácskák voltak. Barnás cipőcskéje hangosan csattant az előszobába, ahogy lerúgta a lábáról őket. Miután végzett a művelettel, szélvészként szaladt felém, és ugrott a nyakamba.
- Hina-can! Jégen játtalak! – sikította az alig három és fél éves kis vörös.
- Szia, Piroska! – borzolzam össze a haját, miután elengedett. – Mit csináljunk ma?
Alig tíz perc múltán már a kanapén ültünk, egy paplannal betakarózva, popcornos tállal a kezünkben, és éppen azt vártuk, hogy a disney-mese elkezdődjön. Miután Karin megszületett, megvettem egy rakat mesét, hogy legyen mit nézni a kisasszonnyal, ha esetleg nálam nyaralna. Az igazság viszont az, hogy még én sem láttam őket ezelőtt, szóval kicsit kíváncsi is voltam, hogy milyenek ezek a tündérmesék. Az utóbbi pár évben nagy rajongójuk lettem, többször, még egyedül is megnéztem, annyira szeretem őket.
A mese elkezdődött. A címe: Szépség és a Szörnyeteg, ez volt az egyik kedvencem. A főszereplő lány már magában elbűvölő volt, átlagos, kedves apukával, és talán azért is volt szimpatikus, mert neki sem volt édesanyja. Ez egy kicsit szürreális kijelentés volt a részemről.
Mindenegyes perc élvezetes volt, szinte végig csak a mesén járt az eszem. A lelketlen Szörnyeteg, aki a végén egy szívtipró lesz, akit Bell teljes mértékben szeret – annak ellenére, hogy a kinézete leginkább egy ősemberhez hasonlít -, és megváltoztat, méghozzá jó irányba. Kicsit talán hülyeség, de féltékeny voltam. Én is akartam valakit, aki ennyire törődik velem. A Szörnyeteg is sokat gyötrődhetett a múltja miatt, hogy olyanok is bűnhődtek a tette miatt, akiket szeretett. A saját örvényében sodródott egyre mélyebbre, miközben a többi „bútor” segítőkészségével is csak mélyebbre taszította.
Meg persze a rózsa, az igaz szerelem jelképe. Talán kissé ironikus, hogy pont akkor esnek szerelembe véglegesen, amikor az utolsó szirma is lehull. Persze, mert az utolsó pillanat mindig a legjobb az ilyenekre. A lefedett, vörös rózsa, amivel a vénasszony „ajándékozza” meg a kedves Szörnyeteget. De akkor ki is az igazi Szörnyeteg? A herceg, vagy a saját démonja, talán a vénasszony? Esetleg a történet az, maga?
- Hina-can! Te képes lennél beleszejetni egy ilen báciba? – Ahogy vége volt a mesének, Karin azonnal kérdőre vont. Kipirult arccal, kíváncsi tekintettel fixírozott, miközben zavartan gyűrögette a paplan huzatát.
- Miért kérded? – Próbáltam óvatos lenni, kikerülni a keresztkérdéseit. Hiába, nagyon okos, ahhoz képest, hogy még éppen, hogy csak eléri a négy éves szintet.
- Éj-éjdekej. M-mi az a szej-szejelem? – A mondandója közben csak még jobban elpirult, és a hangja is meg-megcsuklik.
- Ezt nem tőlem kéne megkérdezned - sóhajtottam. - A szerelemhez még én sem nőttem fel.
Néma csönd követte a szavaimat, majd felcsendült a mesefilm végén lévő dallam. Gyorsan kivittem a tálakat, és megágyaztam, amíg Karin öltözködni kezdett. Én még mindig pizsamába járkáltam a lakásban. A zuhany alatt végig Karin szavain tűnődtem.
Amikor kiálltam a forró vízsugár alól, és felöltöztem, rögtön a konyhában ülő kislányhoz siettem. Gyorsan felkaptam egy tornacipőt, a hajamat befontam, majd bezártam. Az utcán sétálva nézelődtem a városban. Az utcák mondhatni üres volt, a kocsik is alig jártak, így a kis vörös kezét is elengedtem, nem féltem, hogy elveszik, esetleg valami baj történik.
Éppen az egyik szökőkút szélén sétálgatott, én pedig mellette meneteltem. A kezeit széttárta, mintha csak azt képzelte volna, hogy madár lenne. Az arcán széles mosoly ült, vidáman lépkedett előre spiccben tartott lábaival.
- Szerintem mindenki megtalálja a maga Szörnyetegét – ejtettem ki lassan a szavakat. Karin felém kapta a fejét, egy pillanatra el is veszítette az egyensúlyát, úgyhogy belekapaszkodott a vállamba, nehogy beleessen a vízbe.
„Az igazi kérdés inkább az, hogy melyik fél a Szörnyeteg…” – erre a gondolatra gúnyos mosoly telepedett az arcomra.
- Ezt hogy éjted? – nézett rám hatalmas szemekkel. A fejemmel az ég felé biccentettem, jelezve, hogy nézzen arra.
- Talán a sorsban a válasz – hagytam annyiban.
Karin továbbra is értetlenkedve nézett rám, de nem törődtem vele. Elszántam meneteltem a luxus negyed felé, ahol minden kapubejáróban minimum egy Subaru parkol, olyan orbitális méretű házak előtt, amiben egy kisebb árvaházat is lehetne nyitni.
Persze, most nem az Uchiha-villához tartottam. Azt hiszem, két napja, talán, akkor vásárolta meg Sasuke és Sakura a külön kis „szerelmi fészküket” – hogy a szavaikkal éljek –, és éppen a barackvirág színű „házikót” kutattam a szemimmel. Az utca végén ott állt a keresett ház, egy már ijesztően ismerős kocsi mögött. A Lexus! Csak nem?!
A kerítésen benéztem, és nem kellett csalódnom. Itachi-san a bejárati ajtó előtt lévő padkán ült. A térdét felhúzta, mintha csak be akart volna gubózódni oda. Elrévedve bámulta a kora őszi tájat, bizonyára a szomszédos parknak a megkopasztott fáinak az ágait nézhette. Miközben vígan cigizgetett, a másik kezén lévő ujjaival ütemesen dobolt a térdén. A haja ezúttal is össze volt fogva, ennek ellenére a lágy szellő felkapta azt, és szórakozottan hintáztatta a hollófekete tincseket. Lassan szívta meg azt a bűzös rudat, majd felém tekintett. Égető pillantásával végigmért, majd lejjebb nézett. Döbbent tekintetével találkoztam, amint felmérte a terepet, biztosan Karin okozta a kisebb sokkot. Annyira meglepődött, hogy még a füstöt is elfelejtette kifújni a száján, heves köhögő-roham közepette indult meg felénk, hogy ajtót nyisson.
A kis vörös félősen bújt a lábaim mögé, miközben a leggingsem anyagát szorongatta. Bizonyára már most is félelmetes lehetett neki a férfi. Először én is szorongtam a közelében.
Merészen szemeztem az ördög egyik legjóképűbb teremtményével, akivel minden bizonnyal ártatlan szüzek fejét csavarja el. Talán rám is így hat a közelsége? – a gondolatra hevesen megráztam a fejem, ezzel a fonatomból halálos fegyvert alkotva.
Ahogy a férfi kinyitotta a kaput, olyan gyönyörűen csaptam arcon a hajammal, hogy komolyan mondom, tanítani kéne! Igen, Itachi Uchiha! A tegnapi kis híján gázolásod, és a hideg zuhany, amivel megöntöztél, bosszúért kiáltott, és most meg is kaptad! – amúgy hálás vagyok, hogy hazavittél.
Talán véletlen volt, azonban mégis előkerült a gonosz énem. Az arcomra kárörvendő mosoly kúszott, amint megláttam, hogy az arcára fogja az egyik kezét. Felszisszenni csak fáziskéséssel szisszent. A szemeit azonnal rám kapta, ami most még sötétebbnek tűnt, mint általában. Huhu, szerintem ezt még megjárom!
- Bocsánat! – nyögtem ki nagy nehezen, de a fránya mosoly még mindig levakarhatatlan volt az arcomról. Szörnyű ember vagyok!
A légkör egyre feszültebb volt, mondhatni jeges. Harciasan szemeztünk egymással, teljesen megfeledkeztem az önostorozásomról. Valahogy most kicsit megnyugtatta a lelkem, hogy nem vagyok az a kis visszahúzódó, szerény személyiség. Kell a változatosság!
- Semmi baj – suttogta dühösen. Biztos vagyok benne, hogy kicsi kell, és elszakad az a bizonyos cérna. – Gyertek be! – dörmögte oda. Az egyik kezével játszva lökte ki vaskaput, de olyan erővel, hogy még a dobhártyám is belesajdult a hatalmas csattanásra. Mondhatni, krátert ütött a kerítésben.
Azzal a lendülettel Itachi hátat is fordított nekünk, majd töretlenül kezdett el menetelni előrefelé, még véletlenül sem hátrasandítva ránk. Olyan nyugodtsággal haladt előre, mintha nem az előbb pofoztam volna meg a hajammal. Őszintén szólva így visszagondolva, elég gonosz volt az a hozzáállásom, nem akartam megsérteni. Igaz, hogy néha megérdemelne egy-két fülest, de én ezt azért nem akartam – vagy legalább nem én adtam volna neki.
- Ki ez a báci? – suttogta remegő hangon Karin. Lenéztem a vörösre, majd készségesen válaszoltam – és persze olyan halkan, hogy Itachi-san még véletlenül se hallja meg.
- Sakura néni sógora, tudod, Sasuke bácsi bátyja – mormogtam a fülébe, mire heves bólogatás volt a válasz.
A „szerelmi fészeknek” – ami inkább mondható villának – csupán az előtere volt akkora, mint az én lakásom – a próbaterem nélkül. A hallnak mindenegyes négyzetcentiméterét vastag, zöld szőnyeg borította, még cipőn keresztül is éreztem, mennyire puha anyagból van. A falak citromsárgára voltak mázolva, az egész olyan volt, mintha citromfák között bolyongtam volna. Az egészre még rátett egy lapáttal a falra festett, szélben táncoló levélformák. Már itt teljesen el voltam ájulva, ha már csak ez a helyiség ilyen szép, és ízléses, milyen lehet a többi? Mondhatni ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy körbefussak mindenegyes szobán, és olyan Sherlock-féle nagyítóval megvizsgáljam a berendezést.
Itachi-san levette a cipőjét, hanyagul levágta a nappali előtt. Karin és én is követük a példáját, de mi rendezetten, egymás mellé helyeztük őket. Mezítláb sétáltunk át a bolyhos, fehér szőnyegen, egészen a törtfehér kanapéig, ami előtt Itachi-san már várt minket. A nappali egyszerű volt, fehér falak, szőnyeg, kanapé, plazma TV. Mondhatni steril volt, de persze ezt is cáfolta a sarkokban lévő kisebb bambuszfák, és a barna, szinte már vonalazottnak tűnő parketta.
- A kisasszony nézheti a TV-t, ha akarja, mi menjünk pakolni – vágta hozzám a copfos. A válla felett hátrapillantott rám, majd elindult visszafelé. Csak bólintottam, majd benyomtam Karinnak valami mesét, amivel egy ideig ellesz.
- Ne csinálj galibát, oké? – fenyítettem meg.
- Bíhatsz bennyem – mosolygott rám a szemüvege mögül. – De ha jó jeszek, ugye kaphatok a gumicukorból?
Az arcom újra piros színben tündökölt, mert felelevenítették a reggeli kis közjátékot. Csak bólintottam. Legfeljebb majd megállunk egy kisboltban, és veszek neki, nem csinálok belőle nagy ügyet. Lassan kifújtam a levegőt, majd az Uchiha után indultam.
Hamar megtaláltam a férfit, nem volt nehéz, tekintettel arra, hogy legalább másfél fejjel magasabb nálam. Amint mögé értem, óvatosan megkocogtattam a vállát, hogy forduljon felém. Először kissé megfeszítette az izmait, biztosan váratlanul érte, majd lassan felengedett, és hátranézett. A szemei semmi érzelmet nem tükröztek, talán egy kis kíváncsiság volt benne, másfajta érzelem nem igazán nyilvánult meg abban a két pontban. A fejével balra bökött, majd el is indult arra. Eddig fel sem tűnt, hogy nem csak a nappali felé lehet menni, biztos annyira lenyűgözött a látvány, hogy csak Itachi-san után mentem, mint valami betanított kutyuli.
Alig léptem kettőt, máris egy lépcsősor – finoman szólva is termetes márványdarab – emelkedett, vöröses szőnyeggel leterítve. Az a csoda, hogy a ház nem roppant össze a kő súlya alatt. Ráérősen lépegettünk felfelé, majd mikor fent voltunk, Itachi-san elfordult balra, majd lazán benyitott egy fenyőfaajtón. A vállamat megrándítva mentem utána, biztos ez lesz Sakuráék szobája.
Nem tévedtem, ahogy beértem, előttem terpeszkedett a franciaágy, nehéznek tűnő bordós lepellel letakarva, azon pedig néhány díszpárna elhelyezve. A szobában volt még két szekrénysor, egy plazma, az éjjeliszekrényen egy Toshiba laptop és a sarokban pedig egy szintén pirosas fotel, ami mellett a különböző női magazinok és politikai hírlapok sorakoztak. Továbbá volt még ott két bőrönd, egy pink és egy fekete, amire rózsaszín virágszirmok voltak festve temperával. Sakura biztos kreatívkodott.
Itachi kinyitotta a szekrényeket, majd felém biccentett a fejével.
- Az Sakura szekrénye, pakolj olyan ruhákat, amiket szeret – parancsolta. Csak nagyot nyeltem, semmi kedvem nem volt valamiféle ellenvetést felhozni, a pofozkodás éppen elég műsor volt erre a napra. Bár, amilyen hosszú a haja, simán visszavághatna.
Először a felsőkkel, nadrágokkal és az egyberuhák között kezdtem kutakodni. Szerintem említenem sem kell, de minden második ruha Guess vagy Gucci volt.
- Hány napra mennek? – kérdeztem rá, hogy mégis miből mennyit pakoljak.
- Úgy három hétre, ha jól tudom. Szerintem hajóval jönnek visszafelé, akkor akár két hónapig is ellehetnek – mondta Itachi, miközben egy Boss öltönyt húzott le az egyik vállfáról.
- Egyáltalán hova mennek? – Akadtam fenn az előbbi mondatán. Hogy érti azt, hogy hajóval?
- Mallorcára. Egy spanyol szigetre, Ibiza mellett, a Baleár szigetcsoportnál. – A hangjából szinte sütött az unalom, de legalább lenézés és gúny nem volt a hangsólyába.
Bólintottam, majd egy nagyobb sóhaj szakadt fel belőlem. Talán az lenne a legjobb, hogy az egész szekrényt belecsomagolnám a bőröndbe… Kár, hogy ez képtelenség. Egyébként sem szeretek mások ruhái között turkálni – ellentétben a kedves barátnőmmel. Végül kilenc felsőt, három pulóvert, öt gatyát, három szoknyát, vagy hat fürdőruhát, és strandruhát meg persze cipőt pakoltam neki. Már csak az alsóneműk és az egyberuhák maradtak.
Nagy sóhajtás közepette álltam fel törökülésből, és indultam el a komód felé, ami a két szekrénysor között helyezkedett el, majd kihúztam a legfelső fiókot. Amint megláttam a tartalmát, tiszta piros lett a képem, és azzal a lendülettel toltam is vissza. Rossz tipp volt, azok Sasuke bokszerei voltak. Kicsi híja volt, hogy fel ne sikkantsak meglepettségemben.
Na, oké, újabb próbálkozás következett. A második fiók szerencsére már azokat rejtette, amiket kerestem… vagy legalábbis nagyon remélem. néhány dolgot még felismertem, mondjuk úgy a combfixig, de hogy utána mik voltak azok a – számomra – mocskosul bonyolult, mindenfelé kapcsos ruhaneműk… hát azt hiszem, soha nem fogom megtudni. Lé-létezik egyáltalán ilyen alsónemű? És egyáltalán ezekkel hogyan birkózik meg a kedves vőlegény – a fejemet csak megráztam a gondolatra, de ezúttal – szerencsémre – nem volt mögöttem senki.
A barátnőm által viselt alsóneműk okozta sokkon túllépve, végül kikerestem néhány, khöm… felismerhetőbb darabot – de azért olyan furcsaságokat is tettem el neki -, majd ahhoz a szekrényhez indultam, ami előtt Itachi-san is állt. Ahogy mögé értem, elkezdtem pipiskedni, hogy kilássak a vállai felett, és megbizonyosodjak róla, hogy tényleg itt vannak-e az elegánsabb ruhadarabok. Nem kellett csalódnom, ott voltak. A férfi oldalát kicsit megböktem, jelezve, hogy húzódjon arrébb. Persze, mondanom sem kell, hogy csak a tízen-akárhányadikra reagált, nagyon nem akart rólam tudomást venni. Ráadásul az oldala is szinte kőkemény volt, az a csoda, hogy egyáltalán megérezte a noszogatásomat.
Kapkodva túrtam bele a szekrénybe, hogy minél előbb kiválasszam azokat a darabokat, amik jók lesznek. De persze közben Itachi-san is kutakodott, egyszer-egyszer pedig a kezünk összeért, amire a testem úgy reagált, hogy az arcomba vér tódult, a kezem remegett, és ilyenkor kissé visszafogtam magamat, nehogy vízszintesbe kerüljek. A kezei nagyon melegek voltak, kellemesen bizsergett a bőröm, mikor véletlenül összetalálkoztak az ujjaink. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb szabaduljak innen. Kellemetlen, de amennyire taszított ez a fickó, annyira vágytam az érintésére, a tekintete pedig vonzott.
Amint találtam néhány elegánsabb, csinosabb, színes, mintás, vagy éppen egyszerű, de stílusos egyberuhát, kaptam is ki a többi közül. Na, igen, csak ebben megint az a különös balszerencsém gátolt meg. Ezúttal is megbotlottam a saját lábamban…
Biztosra vettem, hogy szép hangosat csattanok, így a szemeimet is lehunytam, azon logikán cselekedve, ha nem látod, talán nem is annyira szörnyű. Érdekes módon egy meleg kar ölelte át a testem a kemény padló helyett, és puhán landoltunk a franciaágyon. Már ekkor sejtettem, hogy ki lehetett a megmentőm – ismét, mint az elmúlt két hétben a húzósabb helyzeteknél. Félve nyitottam ki a szemeimet, és bámulhattam bele abba két fekete gyémántba.
- Kö-köszönöm – rebegtem.
Az arcán egy gazfickós mosoly jelent meg, majd gyorsan fordított a helyzeten, ezzel én lapultam bele a matracba. A szemeivel éhesen fixírozta a melleimet, miközben a kezeivel lassan közelített felém. Fölém térdelt, ezzel blokkolta a lábaimat – kényelmetlenül zsibbadtak a súlya alatt. Az ujjai játékosan másztak fel a kézfejemen, vissza-visszakanyarodva, majd a felkaromon, egészen a kulcscsontomig szórakozva. Az adrenalin hihetetlen erővel száguldozott az ereimben, egy izgalmi-hullám tört rám, még pirulgatni is elfelejtettem, egyszerűen akartam a folytatást, s biztos vagyok benne, hogy ez neki is szemet szúrt. Egy hirtelen mozdulattal lefogta a vállam, ezzel megbéklyózta a testem – immár mozdulni is alig tudtam, olyan erővel préselt bele az ágyba. Ugyan nem akartam ellenkezni, de ez a cselekedete egyszerűen megfeszített, nem voltam képes lazítani, a testem megmerevedett, és aggódva fürkésztem Itachit. Mit akarsz tenni, mi a következő lépésed Uchiha?
Mintha megérezte volna a gondolataimat, a szemei felcsillantak, az arcán lévő gunyoros vigyor kiszélesedett, és lassan ráhajolt a felsőtestemre. A mellkasához lapultak a melleim, és azok is kissé megmerevedtek izgalmamban. Az arca vészesen közelített az enyémhez, itt volt az, amikor az agyamban megszólalt a vészcsengő. A félelem erőt adott. Amint hozzáértek volna az ajkai az enyémekhez, elrántottam a fejem, így csak az államat sikerült lecsókolnia. Az előbb, tisztán éreztem a leheletét a számon, talán ez lehetett az, ami annyira megijesztett?
Itachi-san lassan fogta az adást, és csodálkozva nézett a szemembe – legalábbis próbált, ugyanis én erőszakosan lehunytam azokat, most csak gondolkodni akartam. Közeledik felém, de nem tudom mire vélni… ugyan kinek kellenék?
- Ennyire félsz tőlem? – A kellemes, gyengéd, mély hang egyenesen a fülembe szuszogta kérdését, amire egy jóleső bizsergést járta át a testem, még a nyakam is libabőrös lett tőle. Éreztem, ahogy az arcomból kisimít egy tincset, egy pillanatra az ujjai is érintették a bőröm. Most már az egész teste rajtam feküdt, úgy néz ki, szeret rajtam tunyulni.
- Megijedtem – vallottam be. – Még soha nem kerültem ilyen helyzetbe… - Továbbra is vakságban, és a sötétségben néztem szét, nem akartam őt látni, de ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy ezúttal mit mutat a fekete szempár. Talán van benne érzelem is, vagy csak a fülem csengett, mikor érzelmesen megszólalt?
Mindenesetre hunyorogva felnéztem rá, de úgy néz ki, csak a képzeletem játszott velem. A két örvényben semmi nem volt, csak érzéketlenül bámultak az enyéimbe, és mondhatni én is inkább a saját kétségbeesett pillantásommal találkoztam, mint az övével. Két semleges, feketére mázolt karika, ami látószervnek van csúfolva – talán ez a legjobb jellemzés az íriszeire. Persze, gyönyörű, és egyszerűen nem bírsz nem odanézni, de sokkal jobb lenne, ha egy kicsit szenvedélyesebben csillognának – mondjuk, ha rám tekint. Kivételesen nem pirultam el a gondolatra, lassan mintha kezdeném megszokni Itachi-sant. Talán ehhez az is hozzásegített, hogy rajtam tehénkedik…
A kis elemezgetésemet egy hangosan csattogó leányka zavarta meg, aki bizonytalanul megállt a szoba ajtajában, majd kíváncsian – és persze jó hangosan – megkérdezte, hogy mi mit is csinálunk.
Itachi-san azonnal felkapta a fejét, villámsebességgel mászott le rólam, majd Karin felé vette az irányt, én pedig az ágyról figyeltem az eseményeket. A kis vörös kissé hátrált, amikor a férfi elé ért, de meglepő módon, nem futott el. Itachi-san leguggolt hozzá, majd valamit a fülébe sutyorgott.
- Ezt monydod? – kérdezett vissza. Itachi-san részéről csak egy bólintás volt a válasz, majd a kislány ki is szaladt a szobából.
Itachi lassan állt föl, majd felém indult. Azt hittem, hogy visszafekszik rám, így már teljesen rá voltam készülve, hogy a hajammal újabb csapást mérek rá, de végül kellemes csalódás ért.
A kezét nyújtotta felém, én pedig mosolyogva fogadtam a gesztust. A kezemet a tenyerébe helyeztem, és egy pillanat alatt vízszintesben is voltam. Nagyon erős lehet, hogy csak így fel tudott húzni – pedig én sem vagyok valami könnyű.
- Mit mondtál neki? – kérdeztem rá, mire csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem érdekes a dolog.
- Hinata… Randizzunk – mondta ki nemes egyszerűséggel.
Ugye említenem sem kell, hogy kicsi híján vízszintesbe kerültem?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés