Sakura
Négy éve vagyok „elveszett ninja”, ezért is léptem be az Akatsukiba. Szóval, négy éve vagyok Akatsukis. Itachiék hoztak ide, legalábbis úgy emlékszem. Miután Sasuke elmondta, hogy én semmit sem érek, és csak hátráltatom a csapatot, elhagytam Konohát. Ekkor voltam tizenhat éves, az ötödik Hokage tanítványa, Konoha legjobb kunoichije. Az egész falu elismert és tisztelt, kivéve ő!
Épp egy küldetésről jöttünk vissza, amikor Itachi és Kisame megtámadtak minket. Azt hittük, hogy Narutót akarják, de Kisame elfogta Sasukét és Narutót is. Egy vízbörtön jutsuval tartotta őket fogságban, míg Itachi engem és Kakashi-senseit tartott fogságban egy genjutsuval. Mikor feloldottam volna a genjutsut, Kakashi lefogta a kezem.
- Várj, nem akar bántani minket. Már rég megtámadott volna, vagy egy karóra lennénk kifeszítve - Itachira néztem, és ő csak elmosolyodott.
- Hm... Még mindig vág az eszed, Kakashi-sensei – mondta, majd hozzám fordult. - Haruno Sakura. Egy ajánlatot hoztam neked. Az Akatsukinak szüksége van rád.
Nem hittem a fülemnek. Miért pont rám lett volna szüksége az Akatsukinak?
A genjutsu felbomlott, de nem Itachi, Kakashi vagy én bontottuk fel. Sasuke valahogy kiszabadult a vízbörtönből, és nekiment Itachinak. Ő persze mindent kivédett, és ki is ütötte a „kicsi öcsikét”, aki egy fának csapódott, de még így is hallhatta, hogy Itachi elém állt, és azt mondja:
- Nem tudtam befejezni. Szóval, ha nem fogadod el az ajánlatot, a falunak, a barátaidnak, a családodnak is vége, úgyhogy gondold át! Tudod, hol találsz! – És eltűntek.
Persze, amint Sasukét olyan állapotba hoztam, hogy ki tudjon oktatni, a nyakamnál fogva a fához szegezett, és leordította a fejemet, hogy miért hagytam elmenni a bátyját, hiszen simán kiüthettem volna, aztán pedig azzal jött, hogy egy semmirekellő vagyok. Nálam itt szakadt el a cérna. Ellöktem magamtól, és visszaindultam Konohába.
Kakashi mellém szegődött, és azt mondta, hogy ne is törődjek Sasukéval. Ne menjek el, mert a falunak szüksége van rám. De én akkor már döntöttem. Hátranéztem, Narutóék biztos távolból követtek. Ránéztem Kakashira, és megígértettem vele, hogy soha senkinek nem mondja el, hogy mi történt itt.
Aznap este, amikor összepakoltam, és szélesre tártam az erkélyajtót, Itachi és a hasonmásom lépett be rajta.
- Őt Zetsu csinálta. Miután megöltük, még akkor is tartani fogja az alakod. Tökéletes halálod lesz, ez jó alibi. Jól kitaláltad, így nem fognak követni. Viszont a testedet se boncolják majd fel, mert a falu legjobb kunoichije vagy, és az a tiszteletlenség jele lenne. Már csak az a kérdés, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság? – kérdezi, mire én felmutatok egy borítékot, és ő elmosolyodik. - Szóval öngyilkosság. Így az öcsikémnek még bűntudata is lesz. Hm... Szép halál – mondta. Én megráztam a fejem, de azért mosolyogtam.
- Az öcséd semmit sem fog érezni. Elhiheted! Viszont ebben megköszöntem neki, hogy odáig jutottam – mondtam. Elvágtam az ágyon ülő „Sakura” kezét, és a másik kezébe adtam a kunait. És immáron Akatsukisként, elhagytam Konohát.
*
Nem bántam meg. Remek volt ez a négy év. Csak rá kellett jönnöm, hogy ezek nem „S” szintű gyilkosok, hanem kilenc ötéves gyerek, akik mellesleg jól tudnak gyilkolni. Esküszöm, anyukaként érzem magam néha. De ez egy remek csapat, és én szeretem őket. Igaz, néha hiányzik Naruto hülyesége, vagy Ino szőke buksija, de helyette itt van Tobi és Deidara. Kakashi helyett Kakuzu, Sasuke helyett meg itt van a társam, Itachi. Konannal nagy nehezen kiharcoltuk, hogy egy szobában lehessünk, mert egyikünknek se volt kedve valamelyik fiú rumlis szobájába beköltözni. Konan az egyetlen és legjobb barátnőm. Mindig szívatjuk a fiúkat, valakivel mindig kicseszünk, és mindig megússzuk egy kisebb fejmosással, bár Painnek már a töke is ki lehet velünk. Szerintem csak azért nem dob ki minket, mert én vagyok az egyik legjobb, Konan meg a csaja, és az hogy nézne már ki?
Ma reggel kicsivel felszabadultabb lehetek, mivel Pein, Itachi, Kisame meg Hidan elmentek egy küldetésre. Szóval Konan, Tobi, Dei', Sasori és Zetsu itthon vannak velem. Felkelek, megfürdök, fogat mosok, felöltözök és lemegyek a konyhába reggelit csinálni. Miután az készen van, és a teámat is megcsinálom, egy bögrével a kezemben elindulok kifelé. Ahogy kiérek, egy tisztáson találom magam, mellettem egy kis folyó, körülöttem az erdő és előttem egy hatalmas (és egyben a legmagasabb) cseresznyefa. Erre szoktam reggelente kiülni, ha csak nézni akarom, hogy mikor jönnek a többiek. A mögöttem lévő kétszintes ház nem feltűnő. Olyan, mint a többi, Folyó országbeli többnemzedékes ház. Tíz Akatsukis simán elfér benne, sőt! Sasorinak és Deidarának is van egy-egy műhelye, Hidannak egy, a szertartásaihoz használt szobája, és van egy nagy nappalink, ami két kisebb helységből lett kialakítva Deidara örömére, mivel ő robbanthatta ki az elválasztó falat. Szóval, visszatérve a jelenbe.
Most is – szokásomhoz híven – felmászok a fára, teával a kezemben, és kutatom a tájat a többiek után. Már épp másznék le, amikor meglátom Itachi hollóját felém repülni. Rászáll a kitartott kezemre, károg néhányat, aztán rászáll a vállamra. Itachi küldte, hogy értesítsen. Mindjárt itthon lesznek, és vendéget hoznak. Szép, akkor elkapták a hétfarkút. Lemászok a fáról, bemegyek a házba, kezembe veszek egy fém edényt és egy fakanalat. Shisuit lerakom egy szék háttámlájára, és kiállok annak a folyosónak a legvégére, ahol a hálók vannak. Nagy levegőt veszek, és teljes erőmből elkezdem összeütni a két tárgyat, és közben kiabálok.
- Ki az ágyból, hétalvók! – ordítom teljes erőmből, mire minden itthon tartózkodó embernek az ajtaja kinyílik. Ahányan vannak, annyi megrovó pillantással meg is próbálnak megölni, de sajnálatukra sikertelenül. Végignézek az "üde" társaságon, és elmosolyodom. Mindenki itt van.
- Mi van már, Saku? Ebben a házban soha nem lehet délig aludni? Hm! – nyafog Deidara a cuki, bombás pizsamájában, amit még tőlem kapott szülinapjára.
- Nyugi, ez most kivételesen csak parancs volt. Shisui... – mondanám, hogy mi történt, de Sasori és Deidara vissza akarnak cammogni a szobájukba, miközben minden létező és talán még nem létező nyelven is elküldenek egyenesen a pokolba. Hát jó, akkor az utolsó ütőkártyámat kell bevetnem! – Jó! Ha nem érdekel titeket, akkor aludjatok csak, én addig kitakarítom a műhelyeket. – A várt hatás nem marad el. Mindenki, aki jelen van, egy emberként kiált, és próbál engem elfogni.
- NE! SAKURA! HA A MŰHELYEK KÖZELÉBE MÉSZ, MIND MEGHALUNK!
Mindenki szalad utánam, de pechjükre én csak a konyhába szaladok. Amikor észreveszik, hogy hol vannak, és látják, hogy ez egyáltalán nem a műhely, már tudják, hogy csak azért mondtam, hogy utánam jöjjenek.
- Most miért? – tettetem az értetlen kislibát, mire Deidara idegbeteg módjára, az öklével hadonászva, magyarázni kezd.
- Miért?! Hm! Hogy miért?! Mert te, Haruno Sakura, hm, te egyszerűen… TASZÍTOD A MŰVÉSZETET! A múltkori kis "takarításodtól" hm, felrobbant a fél ház, és nekem kellett befalaznom az egész felső szintet, nem neked! Szóval, hm, ha még egyszer meglátlak a műhelyem közelében, odaadlak Hidannak, hogy végezzen ki, aztán Sasori mesternek, hogy csináljon belőled egy olyan bábot, amit meg tudok tölteni robbanóanyaggal, hogy aztán kivigyelek egy rétre, és felrobbantsalak! Hm.
Én csak mosolyogva megrázom a fejem, és elmegyek a pufogó szőke mellett. Igen, ezt mindig megkapom, ha a műhelyes eset kerül szóba. De most már figyelmen kívül hagyom. Megszoktam az ilyen érzelemkitöréseket.
- Rendben, Deidara! Hogy lenyugodj, csinálok neked a díjnyertes palacsintámból. – Ettől teljesen lenyugszik, és csillogó szemmel néz rám nyálát csorgatva, összefont ujjakkal.
- Áfonyásan? – kérdezi, szinte már előttem térdelve.
- Igen, áfonyásan, egy kis mézzel a tetején. Pont, ahogyan szereted. – Megvakarom a fejét, és ő már a képzeletébe is majdnem beleájul.
- Imádlak, Saku! Te vagy a legjobb! – mondja, miközben átkarolja a derekam, és arcát a hasamba fúrja. Tényleg olyan, mintha a gyerekem lenne.
- Tudom – felelek, és lecibálom magamról ezt az őrült szőkét. A többiek a fejüket rázva majszolják a reggelit, vagy isszák a teájukat. Igen, ez majdnem mindennapos itt, nálunk. De már megszoktuk. Miközben csinálom a díjnyertes palacsintáimat, sorra tűnik el mind a tányérról, de kilesem a tolvaj fekete mancsait, és amikor a legújabb palacsintát akarja ellopni, ráütök a kezére a fakanállal. Tobi jajgatva húzza el a kezét a palacsintáktól, és egy szem szeméből ki is csordul a könny.
- Tobi! Várj a sorodra, ez Deidaráé! Menj a helyedre! - mondom neki, mire visszasunnyog a székére.
- A becsületem! – Hallom a szipogását, és látom, ahogy Zetsu megveregeti a vállát. Persze, Sasori nem hagyhatja ki az alkalmat, hogy ne szóljon be.
- Neked olyanod is volt? Én úgy tudtam, hogy elhagytad, amikor Zetsu befogadott, mint egy kiskutyát. De hát, te tudod. – Megvonja a vállát, mire mindenki elkezd kacagni. Én sikeresen visszafojtom a röhögésem, és megfordulok.
- Sasori! Hagyd békén Tobit! Igenis van becsülete. Tobi jó gyerek, és ő legalább segít a házimunkában, nem úgy, mint az, akinek ha nem kellene az anyagcserével foglalkoznia, ki se jönne a szobájából – mondom, mire csak megvonja a vállát, és beleszürcsöl a teájába.
- Igen, Tobi jó fiú! – Tobi diadalmasan felkacag.
Én csak megrázom a fejem, és kirakom az utolsó palacsintáját az asztalra Deidarának.
- Amiért meg akartad bántani Tobit, te mosogatsz. – Sasorihoz fordulok, ő pedig hatalmas sóhajjal megy a mosogatóhoz, és megteszi, amit kértem.
Odaállok mellé, és a fülébe súgom: - A felső polcon van egy kis csokis süti, amit még tegnap raktam félre neked.
Sasorinak felcsillan a szeme, és a mosogatást abbahagyva megszorongat, majd egy hatalmas, cuppanós puszit nyom az arcomra.
- Te egy Isten vagy! – mondja, mire felkuncogok, és megyek a nappaliban tévéző barátaimhoz. Ahogy le akarnék ülni, Shisui száll az ölembe. Én csak megcirógatom a fejét, mire károg kettőt-hármat, én pedig bólintok. Felállok, ő pedig elszáll rólam a helyére. Tapsolok kettőt, hogy mindenki figyeljen rám.
- Na, Itachiék mindjárt itt lesznek a Hétfarkúval. Pain azt kérte, hogy addigra álljatok készen az elszívásra. – Kiadom a parancsot, mire mindenki bólint, és indulnak a szobáikba, én meg még visszamegyek a konyhába.
- Hagyd, majd én befejezem! Painék mindjárt itt lesznek, készülődj! – mondom, és felállok egy székre. - Addig pedig tessék! – Azzal Sasori kezébe adom a félrerakott kekszeket. Kapok még egy puszit az arcomra, és már szalad is a zsákmánnyal.
Leszállok a székről, visszarakom a helyére, és nekiállok a többi mosatlannak. Miközben mosogatok, érzem, hogy valaki átkarolja a hasam, és a nyakamba fúrja a fejét, úgy szippantva a hajamba, mintha a nélkül nem tudna élni. Fekete tincsei előrebuknak, beterítve a vállam. Ebbe az érzésbe mindig beleborzongok, akárhányszor csinálja ez a lüke, de hát én így szeretem. Óvatosan beleharap a nyakamba, mire én felsikoltok.
- Itachi, ez csikiz! Ki fogom ejteni a tányért a kezemből! – mondom, mire keze felcsúszik hasamról, végigsimítva a mellkasomon át a kezembe, és leteteti velem a tányért.
- Most már nem! – suttogja mély hangjával fülembe, és csókjaival tovább bolondítja minden egyes porcikám.
Megfordulok, kezeim tarkójánál összekulcsolom, és egy szenvedélyes csókban egyesülünk. Kezei derekamról combomra csúsznak, úgy rakva föl engem a pultra, hogy lábam közé furakodhasson. Levegőhiány miatt egy kicsit szétválunk, de ő egyből újra támadást indít nyakamra. Piciket harapva bele fokozza a hangulatot, és én már épp az Akatsukis köpenyét cibálnám le róla, amikor valaki félbeszakít. Deja vum van...
- Khm, khm! Hányszor mondjam el, hogy ne a konyhában? – Pain az.
Igen, ezt néhányszor már eljátszottuk. Kicsit pirulva kúszok le a pultról, és megigazítom Itachi ruháját. - Nem volt elég a nászút? Több mint két hétig odavoltatok.
- Annak már egy éve, és az embernek vannak szükségletei – mondja a szerelmem. Ja, igen, ez ki is ment a fejemből. Itachival egy éve összeházasodtunk, de ezt csak úgy mellékesen mondom. - Azt sem tudom, hogy ti hogyan bírjátok Konannal!
- Konan nem mindig tölti a saját szobájában az éjszakát – vágja ki magát Pain, és el is megy.
Itachi megrázza a fejét. Én is megmosolygom, aztán egy gyors csókot lehelek ajkaira, és visszatérek a mosogatáshoz. Ő egy kávé kíséretében leül a konyhaasztalhoz. Mire ő végez, én már el is pakoltam a tiszta tányérokat, és kimegyünk a ránk váró emberekhez.
- Rendben. Mindenki itt van, szóval mehetünk kiszívni a hétfarkút – adja meg a végszót Pain, és megyünk is a rejtekhelytől nem mesze található barlangba.
- Tudjátok, mit gondolok erről az egészről? – kérdezi Kisame útközben. - Hogy ez szívás... – mondja, mire mindannyian elkezdünk kacarászni ezen a szándékosan előhozott szóviccen. Pár perc múlva már ott is vagyunk. Helyet foglalunk a nekünk kijelölt helyen.
- Ez meddig fog tartani? – kérdezem.
- Legalább két nap.
- Ah, Pain, szólhattál volna! Kivettem a húst a hűtőből. Ha hazamegyünk, megetetem veled!
- Kezdjük! – Nem is törődik a kirohanásommal.
Peinnek igaza volt. Több mint másfél nap múlva kész is lettünk. A szívás alatt nem szóltunk egymáshoz, csukott szemmel összpontosítottunk. Amikor kinyitom a szemem, nagyon fáradt vagyok! Leszállok a szoborról, és odamegyek a többiekhez, akik körbeállták az ex-Hétfarkút.
- Na, ezzel is végeztünk.
- Ja. Én per pillanat nagyon fáradt vagyok. Haza kéne menni, nem? – kérdezem, de kívülről kiáltást hallunk.
- Chidori! – Két nagyon ismerős hangot hallok.
- Rasengan! – jön a harmadik hang.
- Basszus! Ez Kakashi, Sasuke és Naruto! – mondom, mire, mint egy végszóra, a kőfal leomlik, és mind a hárman egyszerre lépnek a barlangba. A füsttől még nem látnak minket. Ráadásul fel se ismerhetnek, mivel mindegyikünkön rajta van a szalmakalap.
- Itachi, ők a tieitek! – Pain kiadja az utasítást, és eltűnnek.
A füst eloszlik, így már látnak minket. Körülbelül tíz méterre lehetnek, így gondolom, hallanak is minket.
- Basszus, pont most mondtam, hogy fáradt vagyok.
- Ez a hang! – suttogja halkan Sasuke, és összehúzott szemmel néz minket. Erre a mondatra mosolyognom kell. Sasuke szeme kikerekedik, amikor Itachi leveszi kalapját.
- Uchiha... – kezdi Naruto.
- Itachi... – Sasuke befejezi helyette, és rontana is neki Itachinak, de Kakashi megállítja.
- De ki a másik? – Naruto rám néz, de nem ismer fel. Én és Itachi ördögien mosolyogva összenézünk.
- Majd megtudod! – felelem, és nekirontok Kakashinak. Naruto is nekem támad.
Kettő egy ellen? Ez így nem ér! Ahogy látom, Itachi és Sasuke még egyhelyben állva méregetik egymást. A katanámat elővéve, átszúrom Kakashit, aki a földre rogy. Direkt nem halálos sebet ejtetek rajta. Nem akarom, hogy miattam haljanak meg.
- Itachi, csere! – kiáltom, és visszaugrom mellé. - Kifárasztottam neked. Ne öld meg, kérlek! – mondom, mire ő bólint, és nekiront Narutónak. Sasuke egyből rohanna utána, de én egy kunaijal eltérítem. Villámló tekintettel néz rám.
- Az enyém vagy, húsom! – Vigyorogva vágom hozzá a szavakat, mire nekem ront egy katanával. Én is előrántom a sajátom.
A harc sokáig tart. Néha rápillantok Narutóékra, és látom, hogy Itachi a szobor előtt áll, Naruto pedig kimerülve Kakashi mellett ül. Egy kicsit rajtuk hagyhattam a tekintetem, ezért Sasuke majdnem betalált egy döféssel, de el tudtam hajolni. Így viszont a kalapom a visszaugrásnál leesett.
- Basszus! – Felszisszenek, mivel megvágta az arcom. Letörlöm a vért az arcomról, és ránézek.
Teljesen ledöbben, nem akarja elhinni. Szemében fájdalom, csalódás és megkönnyebbülés. Naruto és Kakashi is ledermedve néznek engem.
- Na, mi van? Csak nem szellemet láttok? – Ördögi vigyorral nézek rájuk.
- Nem lehet igaz! – Naruto teljesen kiakad.
- Sa-sakura! – dörmögi az orra alatt Sasuke is meglepetten.
- De, igaz! Igen, én vagyok, és nem, nem haltam meg! – Kérdéseiket megelőzve kimondom a tényeket.
Odalépek Itachihoz, és a kezébe adom levetett köpenyem.
- Most már komolyan veszed őt? – kérdezi.
- Nem, csak idegesített. – Megvonom a vállam, és visszafordulok a még mindig döbbent arcokhoz.
- Sakura-chan. Te élsz? De hisz eltemettünk! Sasuke talált rád, és a levélre. Akkor hogy? Naruto értetlenkedve néz.
- Na, akkor sorban. Igen, élek, még mindig. Nem engem temettetek el. Amit Sasuke megtalált, az csak Zetsu klónja volt, így nem jöttetek utánam. És ezzel az utolsó kérdésre is válaszoltam – mondtam teljesen nyugodtan, és a végén még el is mosolyodtam.
- De, miért? – Sasuke még mindig nem érti.
- Azt hiszem, ezt megírtam a levélben, de akkor elmondom. Miattad! – mondom, mire felkapja a fejét. - Nem bírtam tovább. Amikor Itachi „megtámadott” minket, az csak azért volt, hogy átadja Pain üzenetét, miszerint az Akatsukinak szüksége van rám. Te lenéztél, semmibe vettél! Csak a nyafogó kislányt láttad bennem, pedig már régen nem voltam az! Ezt az egész falu, sőt még az Akatsuki is tudta. Ők elismertek. Tudták, hogy felülmúltam a mesterem. Ezért nem engedhettem el ezt a lehetőséget. És most nézz rám! Narutót simán legyőzhettem volna! És te is itt kapkodtad a levegőt előttem, míg én ki se fulladtam. Nem bántam meg, hogy eljöttem! Újra megtenném! Az Akatsuki elismer! Barátokat és még szerelmet is kaptam tőlük. – Felmutatom a gyűrűmet, amitől Sasuke szeme kikerekedik. Döbbenet és fájdalom. Ez van a szemében.
- Én nem a régi Sakura vagyok! Most egy sokkal erősebb és boldogabb Mrs. Uchiha áll előttetek.
Kész. Ez volt az utolsó döfés. Láttam a szemében, hogy összeomlott. El se hittem volna, ha nem látom, de szemében könnyek gyűltek. Naruto is zokogott.
- Én több vagyok egy halott lánynál, egy missing-ninnél, vagy egy – most már – "S" szintű bűnözőnél. Sajnálom, Naruto, Kakashi. – Odafordulok a szőkéhez és egykori mesteremhez. - Ti semmit se csináltatok, és nem is érdemlitek meg, hogy ezt lássátok, de ő – mutatok Sasukéra – nem érdemel mást! Amíg utána loholtam, szenvedtem. Miután visszajött Konohába, csak rosszabb lett. Minden egyes szava megvetés volt! És én szerettem. Igaz, a szeretet egyre inkább elmúlt: minden egyes rossz szavánál, vagy megvető pillantásánál, és az utolsó alkalommal elszakította az utolsó szálat is, a saját kezével. Tessék! Itt a válasz! Saját magadnak köszönheted! De várjunk csak. Hisz én is neked köszönhetem! – Színpadiasan a homlokomra csapok, és újra felé fordulok. Mosolyogva nézek a szemébe, és csak annyit mondok: - Köszönöm.
"Te is ezt mondtad, amikor elmentél." – gondolom magamban.
Térdre rogy. A katana kiesik a kezéből, és úgy hullajtja a könnyeit, mint nagyon régen.
- Nem! Ez nem lehet! Én… Sakura... Én sajnálom! – mondja akadozva. – Szeretlek.
Halvány mosoly szökik arcomra, és odasétálok a térdelő férfihoz. Állánál fogva felemelem fejét, és a szemébe nézve mondom:
- Elkéstél! – Meg sem várva a reakcióját egy füstfelhő kíséretében Itachival együtt eltűnök.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
„ Sziaaa!!^^
Lassan, de sikerült eljutnom odáig, hogy tudjak szakítani időt az olvasásra. Már nagyon hiányzott T.T De sajna a suli mellett nincs valami sok időm, az olvasásra T.T még az alvásra sem T.T Szóval, már nagyon vártam a hétvégét, hogy végre olvasni tudjak:DD
Hát kicsit meglepődtem mikor Itachi meg Sakura házasságán, de fele annyira sem idegesített a tudat, mint ahogyan azt gondoltam volna. o.o Mivel én SasuSaku fan vagyok, amit te is nagyon jól tudsz, szerintem egy ItaSaku ficcel sincsen semmi baj:DD Mondjuk én már ezt szerintem egyszer olvastam tőled, vagy nem tudom, de annyira déjá vú érzésem volt mikor olvastam..:DDD Attól eltekintve nekem nagyon is tetszett (y) Sasuke meg, hát, hogy is mondjam, saját magának kereste a bajt, szóval ne csodálkozzon, ha hoppon maradt. :3 ű
Szal, imádtam, 10-est is adok^^ és remélem, hogy van ihleted az íráshoz :DD
~Ildi<3