Itachi
Az izmaim fájdalmasan feszültek, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból. Mostanában hanyagoltam az edzéseket, mert voltak fontosabb dolgaim, ezért most kínok közt szenvedtem, hogy a puhányságom miatt ne rontsam el az előadást. A zene végül elhalkult, az utolsó taktusokra még összeszedtem a maradék energiám és tartottam a pozíciót, az ágas-bogas karácsonyfát. Ez volt a zárókép, elvégre szenteste miről másról is szólhatott volna a műsor, mint a karácsonyról. Mikor felharsant a taps, kis híján összerogytam a kimerültségtől, patakokban folyt rólam a víz, de boldog voltam, hogy kibírtam, és nem okoztam csalódást. A többiek tudták, hogy csak miattuk vállaltam, egyébként pedig rühellem az ünnepeket és az ezzel járó nyáladzást, meg tulajdonképpen a táncot is, de nekik ez volt az életük, és szükségük volt egy erős, kellően befolyásolható srácra, akit be bírtak csapni, hogy velük ugrabugráljon, így lettem a Konohai Árnyékszínház tagja.
Nem nagyon érdekelt a közönség lelkesedése, alig vártam, hogy vége legyen ennek az egész negédes ünneplésnek és elköszönhessek, menekülhessek vissza a kollégiumba. Az egyetem díszterme hivalkodó szépségével zavarta a szemem, a gyomrom pedig valósággal forgott attól a karácsonyi áhítattól, ami körbelengte az egész épületet és megbolondított mindenkit. Elhitette az emberekkel, hogy a színes, csillogó dekoráció, a hangzatos szavak, az általunk előadott megható történet majd betölti a szívükben tátongó űrt.
- Te nem jössz velünk vacsorázni? - kérdezte Sasori. Egymás mellett zuhanyoztunk, és nem bántam, hogy a csöpp helyiséget betöltő gőztől nem látta, milyen fintort vágok a meghívásra.
- Nem, köszi. Fáradt vagyok - hárítottam jóval finomabban, mint amit magamban gondoltam, mert rendes kölyök volt. Nem érdemelte meg, hogy rajta vezessem le a feszültségemet.
- Na, Itachi! Ne legyél már ilyen! Utána nem találkozunk csak az újévben - nógatott.
- Az épp elég lesz - feleltem gonoszul, és elzártam a csapot, a törölközőmért nyúltam, aztán engesztelésül egy jó csípőset sóztam a vörös seggére, hogy érezze a törődést.
- Azt a kurva, Itachi! Te nem vagy normális! - ugrott egy nagyot.
- Ugye, hogy nem is baj, ha nem látsz egy darabig? - kérdeztem vigyorogva, mire ő is nyúlt a törölközőjéért, hogy visszalegyintsen, de én addigra már kimenekültem az öltözőbe és nevetve hallgattam, hogyan átkozódik a hátsóját ért merénylet miatt.
- De hülye vagy! Ennek biztos megmarad a helye! - méltatlankodott. - Mit fog szólni a barátnőm?
- Nincs is barátnőd! - vihogott Deidara. - Az, hogy interneten szerelmet vallottál neki, még nem jelent kapcsolatot. Az is lehet, hogy egy bányarém, és ha élőben meglátod majd hanyatt homlok menekülsz előle.
- A lelke biztos szép, nekem pedig az elég - válaszolta sértődötten Sasori, és duzzogva öltözni kezdett, miközben a többiekkel kajánul röhögtük, mennyire elszánt.
Napok óta ugrattuk a vakrandi miatt, mert a karácsonyi szünetet annál a lánynál készült tölteni, akivel mostanában hevesen levelezett. A csaj valami eldugott faluban élt és meghívta magukhoz az ünnepekre. Azonnal ijesztgetni kezdtük, hogy mi vár majd rá, de Sasorit nem lehetett semmilyen rémmesével eltántorítani. Izgatottan készült az útra, és az előadást követő vacsora után egyből az állomásra indult. A többiek is hazakészültek, egyedül én maradtam a kollégiumban, de nem is bántam. Szükségem volt egy kis magányra.
Míg az első alkalommal kiábrándultam bandukoltam az alagsori kis szoba felé, mert a Vágyak Házában hozzászoktam a luxushoz és ehhez képest ez a hely finoman szólva is lehangoló volt, mostanra megnyugtatott ez a környezet. Ezt éreztem otthonomnak a fiúkkal, mert ők elfogadtak úgy, ahogy voltam. A balettozás, vagy nevezzük inkább táncnak, nem is volt olyan nagy ár azért, hogy velük lehettem. Ha egyszer Sasuke is megtapasztalná, milyen érzés tartozni valahová...
Kongó lépteim hirtelen megtorpantak, mert nyílt az ajtó mielőtt odaérhettem volna, és kiugrott valaki. Emlegetett szamár...
- Megöllek! - támadt rám az öcsém olyan vérben forgó szemekkel, hogy először azt hittem, megint részeg, de nem árasztott pia szagot, szimplán csak megőrült.
Ha nem lett volna jó pár év harcművészeti gyakorlatom, valószínűleg ott belez ki a folyosó közepén, de így kaptam egy kis esélyt, hogy addig viaskodjunk, míg kimerül.
Nem is értettem, minek próbálkozott egyáltalán, hisz bármikor egymásnak estünk, mindig én győztem, bár az indulat, ami jelenleg dolgozott benne, hirtelen megsokszorozta az erejét.
- Befejezted? - kérdeztem lihegve, mikor sikerült lefognom és kicsavarnom a kezéből a kedvenc kését, amit még apámtól kapott.
- Nem! Meghalsz!
- Ez kissé drámai, főleg így karácsony este, nem gondolod? Ráadásul semmi alapja, mert sose bántanál, bármennyire is haragszol - közöltem unottan, majd betuszkoltam az ajtón, rálöktem az egyik ágyra és villanyt gyújtottam. - Egyébként neked is boldog ünnepeket! - morogtam.
- Itachi, hogy tudsz te ennyire higgadt maradni állandóan? - kiabálta hisztérikusan, és úgy ugrott megint nekem, mint egy felbőszült kiskutya.
Láttam, hogy komolyan be van kattanva, ezért nem volt jobb ötletem, minthogy alaposan kifárasztom. Hagytam, hogy úgy érezze, van esélye ellenem, az utolsó pillanatban viszont, amikor megint be akart húzni vagy rúgásra készült, egyszerűen a földre löktem. Ez persze iszonyúan sértette a büszkeségét és újra meg újra támadott, amit könnyedén leszereltem, mivel neki nem sok tapasztalata volt, csak verekedett ösztönösen úgy, ahogy ráragadt.
Kellemesebben is el tudtam volna képzelni az estémet, de éreztem, hogy nagy a baj és az lesz a legjobb, ha addig küzdünk, míg kiereszti a gőzt és végre beszélni tudok vele.
Szerencsémre üres volt az épület, ezen a részén meg amúgy se járt senki, ezért kedvünkre püfölhettük egymást, de amikor úgy képen törölt, hogy vérezni kezdett az orrom, megelégeltem a dolgot.
- Talán tévedtél és mégis bántanálak - jegyezte meg elégedetten, hogy sikerült végre felülkerekednie, de nem tűnt boldognak.
- Azzal a késsel simán megölhettél volna, ha komolyan gondolod, de te soha semmit nem gondolsz komolyan - mondtam az orrom törölgetve.
- Igazad van, semmi kitartásom. Nem is értem, mit lát bennem apa - dünnyögte keserűen.
- Azt, aki lehetnél, ha egyszer végre felnőttként viselkednél, nem úgy, mint egy elkényeztetett kölyök.
- Szerinted engem elkényeztettek? - akadt ki újra.
- A kurvák a tenyerükön hordoztak.
- Ahogy téged is - mordult rám.
- Igen, de én nem kértem ezt, hanem nagyon utáltam. Amint megjött az eszem, kiszálltam ebből.
- Itachi, szerinted bölcsebb volt homokosnak hazudni magad, csakhogy apa kitagadjon? - kérdezte gúnyosan. Fáradtan dőlt az ágyamra, elkezdte bámulni a fönti ágy alját, mintha nem érdekelné különösebben ez az beszélgetés, de láttam rajta, hogy gúnyolódás helyett legszívesebben adna egy zsepit, hogy megtöröljem magam, mert hiába játszotta a kemény legényt, mindig is vaj szíve volt, ezért lett az élete ilyen szerencsétlen. Apa folyamatosan kihasználta, hogy ennyire befolyásolható.
- Elmondod végre, miért jöttél? - kérdeztem türelmetlenül, mert utáltam nézni a kínlódását. Ritkán fordult hozzám, előfordult, hogy évekig nem beszéltünk, ezért éreztem, hogy nagy a baj, ha már én vagyok az utolsó lehetősége.
- Sakura - sóhajtotta. Eltakarta a karjával a szemét, mintha zavarná a lámpa fénye.
- Történt vele valami? - érdeklődtem, mert túl nagy volt a név utáni hatásszünet és nem követte további magyarázat.
- Kíváncsi leszek, hogy fogja a lelkiismereted feldolgozni, amit tettél vele.
- Miért, mit tettem vele? - zavarodtam össze.
- Belerángattad abba a szarságba, hogy szabadítson ki engem.
- Sasuke, ezt már egyszer megbeszéltük! Ő ajánlkozott, hogy segítsen, nem én erőltettem.
- Tudtad, hova küldöd, neki pedig fogalma se volt, mit vállal. Szerinted az felnőttes viselkedés, hogy kihasználtad a naivságát?
- Nem lett komolyabb baj - védekeztem.
- Az neked nem elég komoly, hogy megműtötték a fejét, az apja öngyilkos lett szégyenében, az anyja pedig meggyűlölte? Ráadásul...
- Ne titokzatoskodj már! Nyögd ki, mit akarsz mondani! - öklöztem a vállába, mert borzasztóan idegesített ez az időhúzás.
Biztos fájt neki, de nem reagált. Ugyanúgy takarta a szemét és nem szólt semmit. Mérgemben otthagytam, átmentem a fürdőbe és lemostam a vért az arcomról, aztán zsebkendőből sodortam két tampont és felnyomtam az orromba, mert nem akart csillapodni a vérzés.
Mire visszamentem már pózt váltott, a fal felé fordult és úgy beburkolózott a takarómba, hogy nem is látszott belőle semmi. Láttam már őrjöngeni, részegen randalírozni, önkívületben révedezni, de ez új volt. Őszintén szenvedett.
Mivel nem tudtam, mit tehetnék, a testem pedig erősen vágyódott némi pihenésre, visszavonultam zuhanyozni, aztán fölmásztam az emeletre. Óvatosnak kellett lennem, hogy le ne fejeljem a plafont, ráadásul az ágy hevesen ringott a súlyom alatt, de nem volt gusztusom más helyére feküdni, ezt az ágyat pedig nem használta senki. Sasuke aludt itt, előtte pedig Sakura. Egymás után, sohase egyszerre, mintha ez a szűzies kapcsolat a sors fintora lenne.
- Te emlékszel anyámra? - kérdezte hirtelen Sasuke.
Meglepett a dolog. Koncentrálnom kellett, hogy felidézzem azokat az időket, ráadásul sohasem faggatott erről, mintha a gyerekkorunk tabu téma lett volna. Végképp összezavart, mit akar ezzel, de igyekeztem válaszolni. Csendben mesélni kezdtem, pedig tudtam, hogy ezzel fájó sebeket tépek fel mindkettőnkben.
A múltból egy mosolygós, kedves lány arca bukkant elő. Nagyon szerettem Mikotót, pedig ő is az apám egyik kurvája volt. Így utólag visszagondolva, szinte gyerekként került hozzánk, velem pedig az első pillanattól nagyon nagy szeretettel bánt. Emlékszem, mennyire sírt, ha dolgoznia kellett, de aztán reggel, amikor az utolsó vendég is elment, mindig bejött a szobámba, megsimogatta a fejem és énekelt nekem. Apa később már nem küldte a vendégekhez, csak saját használatra tartotta, mert tetszett neki a fiatal lány. Porokat adott neki, hogy ne sírjon annyit, ő pedig egyre furcsább lett, egyre ritkábban jött, de én akkor is ragaszkodtam hozzá. Egyszer kisírt szemekkel lépett a szobámba, azt mondta, búcsúzni szeretne, mert mennie kell. Állítólag apám megharagudott rá, mert butaságot csinált, de reméli, hogy ugyanolyan aranyos kisfia lesz majd, mint én. Nem értettem miről beszél, kicsit féltékeny is lettem. Zokogva kapaszkodtam belé, hogy maradjon, ne hagyjon el ő is, de szomorúan csóválta a fejét, megpuszilt, aztán elment. Legközelebb akkor láttam, amikor a lányok sikoltozására mindenki összeszaladt a házban.
Az utcáról hozták be, alig ismertem rá, már csak pislákolt benne az élet. Jiraya cipelte vékonyka testét, a szoknyája véres volt, szép haja gubancos, arca kínoktól eltorzult.
- A baba! - jajdult fel utolsó leheletével és engem nézett. Még nagyon kicsi voltam, de értettem, mit akar mondani. Kiszaladtam és keresni kezdtem. Azt hittem, egy fehér pólyába bugyolált rózsás arcú kisbabát fogok találni egy fonott kosárban, mint a mesékben, de nem volt semmi ilyen. Nyöszörgést hallottam a szemét felől, mozgott ott valami, de nem mertem közelebb menni.
- Ezt a hülye kurvát! - hallottam meg magam mögött apám dühös hangját.
A sarokban mintha fészket építettek volna szemétből. Bűzlött és taszított. Apa turkált kicsit az üres dobozok és újságpapírok között, aztán kiemelt valami véres izét. Volt keze, lába, és azt is láttam, hogy fiú. Amint felvették, torkaszakadtából üvölteni kezdett és egy pillanatra azt hittem, apa mérgében visszahajítja, de aztán bevitte és az egyik kurva kezébe nyomta, Mikotót pedig letakarták egy kabáttal és a biztonsági őrök elvitték valahová.
- Ennyire emlékszem - fejeztem be a mesét, és bíztam benne, hogy nem taszítom ezzel még mélyebbre Sasukét.
- A te anyád? - kérdezte vontatottan, mintha szándékosan szaggatná tovább a sebeket.
- Róla nincsenek emlékeim, pedig állítólag mellette voltam, amikor bevette a gyógyszereket és elaludt, éppen szenteste, a sors fintoraként. Talán jobb is, hogy nem emlékszem rá - feleltem látszólag beletörődve, pedig nagyon fájt.
Fullasztó csend következett, aztán Sasuke megköszörülte a torkát:
- És ugye tényleg a lányokat szereted, apának meg csak hazudtad, hogy meleg vagy?
Elmosolyodtam. Ilyen mélyen még soha nem vájkáltunk egymás lelkivilágába.
- Mikor azt hittem Sakuráról, hogy fiú, bevallom, kicsit elbizonytalanodtam, de egyébként tökéletesen csajpárti vagyok - válaszoltam őszinte jókedvvel. Életem egyik legvidámabb időszaka volt, ahogy Sakura halálra idegesített, én pedig tényleg kétségbeestem, hogy valóban bejönnek a kissrácok, de ezt sohase kötöttem volna Sasuke orrára. Így is baromi féltékeny volt.
- Elhiszem, hogy bejött - mondta büszkén, aztán hirtelen megint elhallgatott.
Kezdett összeállni a kép és görcsbe ugrott a gyomrom, amikor megértettem, miért van ennyire elkeseredve.
- Talán Sakura terhes? - kérdeztem idegesen, és magamban imádkoztam, hogy nemet mondjon, de nem válaszolt, ami annyit jelentett, hogy kezdhettem fonni a nyakamra a kötelet, mert valóban rám tört az emésztő lelkifurdalás.
Már értettem, miért viselkedett úgy az öcsém, mint egy őrült, és annyira, de annyira gyűlöltem a sorsunkat, mert olyan volt ez az egész, mintha az Uchihákat egy folyamatosan visszatérő átok sújtaná.
Úgy telt az éjjel, hogy végül egyikünk se aludt, pedig minden porcikám sajgott a megerőltető előadás miatt, és Sasuke is fáradtnak tűnt. Álmatlanul forgolódtunk míg a nap első sugarai meg nem könyörültek rajtunk és el nem űzték a fullasztó, gondoktól terhes sötétet.
- Keressünk egy kávézót - javasoltam, amikor már úgy saccoltam, hogy nyitva lehet valami.
Sasukénak se kellett kétszer mondani. Nyomorultabbul festett, mint egy átmulatott éjszaka után. Hamarosan ott bandukoltunk a hóesésben a hideg utcán, mint két szárnyaszegett madár, és még ekkor se tudtam mit mondani neki, mikor már kínossá vált a csend, hiába várt volna atyai jótanácsokat. Néhány sarokra találtunk egy otaku kávézót, ami éjjel-nappal nyitva tartott. Beültünk, de a benti meleg se olvasztotta fel a hangulatunk. Mindketten emlékeztünk, mit mondott apánk: - Minden Uchiha megöli az anyját, ezért vigyázni kell a szajhákkal. Szerinte az csak szajha lehet, aki hagyja magát fölcsinálni. Hinata anyját talán éppen azért tisztelte, mert sohasem engedett neki, de az is lehet, hogy csak a beteljesületlen szerelem érzése kábította az öreget. Az ember mindig az után vágyik, amit nem kaphat meg.
- Hol van most Sakura? - kérdeztem végül, mert tisztában voltam vele, hogy a struccpolitika nem vezet eredményre, Sasuke pedig azért jött, hogy segítsek. Mindkettőnknek kávét kértem, aztán lefogtam az öcsém kezét, mert úgy remegett, mintha még mindig kinn dideregne.
- Jó lenne egy kis konyak a kávéba - sóhajtotta válasz helyett, és elhúzta a kezét, az asztal alá rejtette.
- Ennyire hiányzik az alkohol?
- Nem a pia miatt van, ott még nem tartok - mosolyodott el fanyarul, aztán másfelé nézett, a kávézó berendezését kezdte bámulni, mintha érdekesnek találná, de éreztem, mennyire pattanásig feszültek az idegei.
- Sakura hányadik hétben van? - tértem vissza a témára, mert muszáj volt beszélni róla. Sasuke megint sóhajtott, bosszantotta a makacsságom, de végül megadta magát.
- Számold ki. Csak egyetlen egy alkalommal nem voltam észnél, gondolom kitalálod, mikor - felelte cinikusan. - A lényeg, hogy elég régen ahhoz, hogy abortuszra menjen, ráadásul nem is akar.
- Ne leszünk előrébb, ha hisztizel - figyelmeztettem, mire bosszúsan az asztalra csapott, aztán beletúrt a hajába, utána eszébe jutott, hogy a keze még mindig nagyon remeg, így újra az abrosz takarásába rejtette.
- Te olyan okos vagy mindig! - vágta oda ingerülten. - Ha ilyen sok eszed van, mondd meg, hogy mit csináljak! Ha apa tudomást szerez róla, biztos, hogy Sakurára uszítja az embereit. Jobb esetben megöli még terhesen, rosszabb esetben kivárja, míg megszüli a gyereket, utána nyírja ki és a gyerekkel zsarol majd engem, hogy dolgozzak neki. Ha viszont megszököm, nem megyek vissza apához, mindannyiunkat üldöz majd, így ez se megoldás. Magára hagyni viszont Sakurát egy ilyen helyzetben, csak hogy az életét mentsem...
- Értem! Logikus lenne, mégse vagy képes rá. Én is így lennék - nyugtattam meg.
Idegességemben nagyot kortyoltam a gőzölgő kávéból, hátha a koffein megmozgatja azt a híres, nagyon okos agyamat, mert én is tanácstalan voltam, pedig ezen töprengtem egész éjjel.
- Az lenne a legjobb, ha visszamennék a Vágyak Házába, eljátszanám a hálás örököst, ahogy apa akarja, így pénzhez juthatnék és segíthetném Sakurát, csak az nem tudom, hogy hogyan, ha nem találkozhatunk. Biztos vagyok benne, hogy apa figyeltetne, hogy ne bírjak megint megszökni előle, így azonnal tudná, merre járok, hova megyek.
- Tényleg jobb lenne, ha nem mászkálnál most Sakurához. Viszont jó helyen van? Biztonságban? Nem lehet, hogy ő sétál majd önként a Vágyak Házába, miattad?
- Olyan helyre vittem, ahonnan hónapokig nem tud kimozdulni. Vagyis tőle kitelik, hogy ebben a hóban is nekiindul, azért vagyok ideges.
- Nem mondtad, hogy várjon türelemmel?
- Nem, valahogy nem tudtam mit mondani neki, amikor világossá tette, hogy ragaszkodik a babához, de amúgy is felesleges volna, ismered, milyen. Ha valami a fejébe vesz, nem számít neki semmi figyelmeztetés.
- Ez már igaz - bólintottam. - Szóval aggódsz érte, de te most nem tudsz vigyázni rá - összegeztem a hallottakat.
- Így van, ráadásul úgy látszik, lejárt az időm. Megtaláltak.
A kávézó előtt parkoló hatalmas fekete autóból apám szállt ki. Rókavigyorral figyelte a halálsápadt öcsémet, és szinte vártam, hogy rákiált: Ipiapacs, megvagy! Vége a bújócskának.
- A néma szerzetesek kolostorában van - suttogta Sasuke szinte önkívületben, és nem várta meg, míg bejön a mumus, vette a kabátját és önként sétált a pokol tornácára.
Megkövülten figyeltem, ahogy beszáll az autóba, apám pedig közben elégedetten dörzsölte a kezét. Boldog volt, hogy visszakapta az elcsatangolt kis házi kedvencét. Felém intett vigyorogva, mintha nem is a fia lennék, hanem valami cinkostársa a huncutságban, pedig Sasukét lerántani a bugyrok legmélyére minden volt, csak nem huncutság. Egy gonosz ember megszállott önzése.
Elhúzott az autó, elvitte az öcsémet, én pedig magam maradtam a felelőtlen döntéseim következményeivel.
Nem bírtam tovább. Tudtam, hogy miattam alakultak így a dolgok és ez egyre rosszabb lesz, ha nem teszek sürgősen ellene. Én is vettem a kabátom és indultam a Vágyak Házába.
...
Egy hónappal később...
Bizonyítanom kellett apának, hogy tökös legény vagyok. Erősen markoltam az ukrán fickó haját, akinek már felismerhetetlen volt az arca a sok veréstől. Én intéztem el így, és tudtam, hogy rám vár az is, hogy a végén lepuffantsam, mert úgyse árul el semmit. Szinte már vártam a pillanatot, pedig sose öltem még embert, de már nekem fájt az a számtalan kínzás, amit ez a szerencsétlen az elmúlt napokban elszenvedett.
- Itachi, intézd el! - szólt apám.
Máskor mindig kiment, mert a piszkos munkát ráhagyta az embereire, de most kíváncsi volt, meg merem-e húzni a ravaszt.
Ez a néhány hét elég volt hozzá, hogy kiölje belőlem a maradék tiszteletet is, amit iránta éreztem. Számtalanszor megalázta Sasukét és engem is. Olyanokra kényszerített bennünket, amit legvadabb álmaimban se képzeltem volna. Alaposan megfürdetett bennünket az alvilág mocskában.
Fogtam a pisztolyt és céloztam. Az ukrán már ájult volt, nem tiltakozott. Talán megváltásnak érezte volna a halált, de nekem más terveim voltak. Egyszerűen apám felé fordultam és lőttem. Nem egyet, hanem nagyon sokat.
- Milyen jó, hogy ismerlek, mint a tenyerem - szólt apám, mint egy gonosz szellem és nevetett, kegyetlenül nevetett. Értetlenül bámultam a fegyvert, mire leesett, hogy becsaptak, vaktölténnyel volt megtöltve, ezért maradt az öreg sértetlen, ezzel pedig megírtam a halálos ítéletemet.
- Leo!
Apám hangjára azonnal megjelent a kedvenc gorillája és azt hittem, máris eljött a leszámolás ideje, de Leo mögött felbukkant az öcsém, suhant a kezében a kés és egyenesen az öreg nyakában landolt, egy másikkal pedig Leót iktatta ki.
Olyan gyorsan történt mindez, mintha nem is a valóságban, hanem egy felpörgetett filmen látnám. Apám, az én nagy túlélő apám nyakából szanaszét spriccelt a vér, míg hűséges testőre a földön arccal előre bukva hevert élettelenül.
- Most nem fog megmenteni senki - kiáltotta Sasuke eszelősen, és láttam a szemén, hogy teljes sokk alatt van, hogy meg merte tenni, szembe mert szállni az öreggel és győzött.
- Menjünk! - rántottam magammal, mert csak állt. Nézte a mészárlása eredményét, apánk utolsó vonaglásait egyre elborultabb tekintettel.
Mivel a pincében gyakoriak voltak a kínzások, kivégzések, ez a néhány lövés senkinek se tűnt fel, az viszont igen, hogy milyen furcsán viselkedünk. Két fekete öltönyös őr egyből elénk sietett, hogy megkérdezze ziláltságunk okát, de akkor már Sasukéval nem lehetett beszélni.
- Mától én vagyok a főnök, a hullákat takarítsátok el - közöltem határozottan, mire a két fickó megdöbbent ugyan, de azonnal engedelmeskedett.
- Szedd össze magad - ráztam meg az öcsémet, akit teljesen letaglózott, hogy megölte a saját apját, az apánkat.
Fölvittem a szobájába és a csaphoz tereltem. Megmosta az arcát, de ez se segített. Egész testében remegett.
- Én ezt nem terveztem, egyszerűen csak... - motyogta zavarodottan.
- Tudom - nyugtattam. - Hozok valami erőset - indultam, de belemarkolt az ingembe, hogy visszatartson.
- Nem akarom - mondta bizonytalanul, aztán összerogyott. Lehajtotta a fejét és bámulta a kezeit, amelyek maguktól cselekedtek és megmentettek engem, miközben gyilkossá tették őt.
- Nem hagyhatod el magad! Ha gyengének hisznek bennünket, apa csatlósai fel fognak lázadni ellenünk. Nem akarod, hogy mi is a pincében végezzük, ugye? - kérdeztem.
Úgy tűnt, sikerült meggyőzni. Egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát, aztán nagy levegőt vett és feltápászkodott. Olyan sápadt volt, mint a fal, mégis járt az agya. Azonnal keresni kezdte a szobájában az összes fellelhető fegyvert, mert nem lehetett tudni, a következő néhány órában mire számítsunk.
...
Talán a sors akarta így, talán mi magunk, de úgy köszöntött ránk a nyár, hogy mi lettünk az éjszakai élet új császárai. Vicces, de az általunk eddig olyannyira gyűlölt és megvetett életforma egyszerűen magába szippantott, nem volt más lehetőségünk, mint folytatni. Átvettük apánk örökségét és virágzott a Vágyak Háza. Mindig volt kifogás, mindig volt fontosabb üzleti ügy, ami megakadályozta Sasukét, hogy visszamenjen Sakuráért. Volt pénz elég, így kárpótlásul küldött egy hatalmas összeget a lánynak a kolostorba. Üzenhetett volna a futárral, de úgy hiszem, szándékosan nem akarta tudni, megszületett-e már a baba.
Talán felejteni akart, ki akarta törölni magából azt a röpke időt, amikor elhitte, hogy valaki más is lehetne.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
