Végig mentem a folyosón, aztán balra kanyarodva tovább haladtam, míg el nem értem az igazgatóit. Egy keskenyebb folyosó húzódott itt, aminek jobb és bal oldalán is egy-egy ajtó volt. Meg persze velem szemben is volt egy. Közvetlenül jobbra volt az igazgató irodája. Nagyot nyeltem, aztán lassan odasétáltam és bekopogtam rajta. Csönd volt, amit néhány papírsúrlódás tört meg. Percek teltek el így, hogy nem szólt ki senki. Másodjára is bekopogtam, mikor a jól ismert női hang végre megszólalt és beinvitált. Hála istennek hamar túlestünk az aláíráson, így tíz percnél nem kellett tovább időznöm a helyiségben. Ahogy végeztem, elköszöntem és kilépve a folyosóra megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Utálta bent lenni, mindig eszembe jutottak az akkor történtek, amitől mindig ideges lettem. Vége. Ennyi. Túlestem rajta.

Gyorsan kifújtam magam, azt a piciny idegességet is lenyelten, aztán elindultam vissza a csajokhoz. Már előre is rettegtem attól, ami rám várt. Ino úgy is, előáll valami fantasztikus történettel, és erre muszáj volt felkészülnöm. Mindig, mindent túldramatizált, most se lesz másképp. Miért is lenne. Végig siettem a folyosón, kikerülgetve az éppen megérkező diákseregletet. Még akkor sem álltam meg, mikor az egyik kanyarnál valaki a nevet kiáltotta. Úgy mentem tovább, mint aki meg sem hallotta. Már csak egy nagy civakodás hiányzik az életemből egy olyan személlyel, akire feleslegesen pazarolnám az életemnek azt a kicsiny pillanatát.

A lány követett. Ezt is csak az ideges trappolásaiból szűrtem. Még mielőtt utolérhetett volna, elkanyarodtam, és sietős léptekkel róttam a lépcsőfokokat. Aztán egy újabb kanyart téve, belestem a biológia terembe, ami üresen állt, és magamra húztam az ajtót. Vártam. De semmi hangot nem hallottam a folyosóról, pedig tökéletesen biztos voltam benne, hogy utánam jön. Itt legalább nem hallottak volna minket. Még szerencse, hogy tudom, mikor áll üresen a suli legrövidebb folyosója, különben szép kis jelenetet rendeznénk az aulában. Ugyan is régebben állandóan ott balhéztunk össze, az én szívem szottyával.

És mintha meghallotta volna a gondolataimat. Az ajtó kivágódott Karin, pedig idegesen kapkodva a levegő után, megvető pillantássokkal mért végig, mintha egy darab szemét lennék. A kezeit ökölbe szorította, már fel is készültem rá, hogy nekem esik, ahogy általában lenni szokott. De nem mozdult. Csak bámult a vörös tekintetével és mintha egy ér is kidagadt volna a halántékánál, bár azt lehet, hogy beképzeltem magamnak.

Percekig bámultuk egymást anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Lassan nem csak az ő idegei feszültek pattanásig, ha nem az enyémek is. Most komolyan csak állni és bámulni fogjuk egymást? Mert ez kezd igen kellemetlenné válni. Én pedig csak azért se fogok megjegyzést tenni, nem akarok, hogy már megint én legyek benne a ludas. Ami többnyire felesleges, mert magától értendően így is, úgy is a pénz beszél. Amíg van miből fizetnie a családjának az itt tartózkodását, addig nem tudok mit csinálni, akár én provokálom ki belőle a veszekedéseket, akár nem. Vett egy mély levegőt, ami csak annyit jelentett, hogy másodperceken belül robbanni fog. Három. Kettő. Egy. És már kezdi is.

-         Miért van az, hogy amíg nem bukkansz fel, addig minden rendben megy, de mikor megjelensz, már is jelentéktelenné válok? – kérdezte, miközben egyik a kezével megigazgatta a szemüvegét, a másikat pedig a csípőjére tette.

-         És az miért van, hogy minden újdonsült, harminc alatti tanárnak szét akarod tenni a lábad? – egy pillanatig néma csendben vártam a válaszát, amit nagy sajnálatomra nem kaptam meg.

Csak felháborodott pillantásokat kaptam, ami annyit jelentett: hogy merek róla ilyesmit feltételezni, ő egy igazi szent lélek, aki sose tenne ilyet. Aki pedig ismeri, és nem a talpnyalója, az tudja, hogy ez mind szedett-vedett hazugság.

-         Várj, ne is válaszolj – intettem le hirtelen, mikor a száját szóra nyitotta volna – most jön az a rész, hogy kiakadsz, és minden féle kedves dolgot a fejemhez vágsz, de előtte hagy tisztázzak valamit - zavartan megköszörültem a torkomat, mielőtt még rákezdtem volna a védőbeszédemre.

Nem akartam túl hosszúra húzni, úgy akartam megfogalmazni, hogy röviden és tömören benne legyen a lényeg. Én tényleg nem akarok se neki, se senki másnak rosszat, de néha muszáj valahogy a másik fél tudtára adni, hogy én nem akartam meghiúsítani a terveit, ami Mr. Jóképűt illette. Bár kicsit sajnáltam szegényt, amiért pont őt pécézte ki magának Karin.

-         Az, hogy a tanárok engem megbecsülnek, figyelembe vesznek, és szívességet kérnek tőlem, nem azért van, mert minden egyes óra után – itt hirtelen elakadtam. Nem tudtam eldönteni, hogyan is kellene megfogalmaznom a mondatot úgy, hogy közben ne nagyon sértsem meg az önérzetét – orális kielégítésben részesítem őket, ha nem mert a tanulmányi szintem kicsit feljebb helyezkedik el, mint a tiéd, vagy a suliban bárki másé. Ha tanulnál rád is figyelnének.

Egy kicsit még büszke is voltam magamra, amiért egy ilyen szépen összerakott rövid fogalmazásban el tudtam magyarázni a tényeket. Az megint más kérdés, hogy ha ő ezt nem érti meg, és elkezd vádaskodni, mint egy sértett papagáj, aki folyton ugyan azt szajkózza, mert más kifogást nem ismer. Néha már unom, hogy egyfolytában belém köt, és vége mindig ugyan az. Benyalok a tanároknak. Egy pillanatig kiül az arcára a meglepetés, mintha nem számított volna erre a hirtelen rám törő őszinteségre. Nekem jól esett kimondani végre, hogy ő most mit érez, az megint más tészta. Egyszer-kétszer neki is meg kell tapasztalnia azt, amit nekem nap, mint nap. Még ha mindez sértés is, ez van. Nem fog megszakadni tőle a szívem, vagy könnybe lábadni a szemem, csak mert megsértettem őt. Vagy is inkább enyhe célzásokkal a tudtára adtam, hogy ő mit csinál.

-         Hirtelen milyen nagy lett a szád – csikorgatta a fogát, ami rosszabb volt, mint mikor az ember a körmét végig húzza a táblán. – azt hiszed, csak mert vannak barátaid – vigyorgott gúnyosan – már is te vagy a suli hercegnője?

-         Nem hiszek ilyesmit, és nem is akarnék egy ilyen intézménynek a királynője lenni. De megtisztelő, hogy úgy érzed, meg illet engem ez a cím. – megfogtam nem létező fidres-fodros, hófehér ruhám és pukedliztem, ahogy azt egy uralkodótól elvárná az ember. – kézcsókot nem kérek – húztam tovább az agyát.

Az arca vörössé vált, megint felment benne a pumpa. Istenem, de élvezem ezt. Egyszerűen leírhatatlan érzés, mikor vissza tudok szólni neki. Annál nincs is nagyobb öröm az életemben. És néha, nekem is kijár a szórakozás.

-         Idegesítő vagy – mormogta Karin.

-         Sokan mondták már – vontam meg a vállam.

-         Nem is értem, hogy az a kettő, hogy visel el.

-         Van nevük is – ejtettem meg egy mosolyt – mellesleg, ha velem van bajod, miért akarod őket is bele keverni?

-         Inkább beszéljünk a szüleidről? – most rajta volt a sor, hogy vigyorogjon, mint a bolond gomba.

Tudta, hogy utálom, hogy ha a hozzám közel állókról volt szó. Ez volt a gyengém, amit a legtöbbször ki is használt. Mert más hogy úgy se nagyon tudott volna belém kötni. A külsőmet ért megjegyzések, már leperegnek rólam, ahogy a szebbnél szebb jelzők is, amivel néha illetnek. Szinte már nem fog rajtam semmi, bár néha azért kiborulok, mert elszakad a cérna, és muszáj kiadnom magamból az addig ért sérelmeket, különben bekattanok. Ami belső énem számára igazi gyönyör lenne. És a másik problémám pedig itt kezdődik. Nem, hogy vele, de mostanában egyre többször saját magammal is vitába kell, hogy szálljak. Mert az a kisördög, ami bennem bujkál, és néha előjön, roppantul ellenséges velem szemben, pedig ő is én vagyok. Szóval két dolog miatt is erősnek kell maradnom, ne hogy elszabaduljon a pokol.

-         Őket is kihagyhatnánk – tettem karba a kezem – de a tiedről viszont szívesen elbeszélgetnék – sose szerettem anyázni, és nem is tettem soha, mert végül is, senki anyukája nem ártott még nekem. Kivéve persze azt a sok megaláztatást, amit Karin szülei miatt szenvedtem el.

-         Ribanc – csikorgatta a fogait.

-         Én? Nem hiszem – ráztam meg a fejem – te? Annál inkább – lelkesen bólogattam a fejemmel, hogy minél inkább nyomatékosítsam a szavaimat.

Tudod, elég szórakoztatóak vagytok így együtt – szólalt meg a drága belső énem – főleg, ha arra gondolok, hogy ennyire felhúztalak az előbbi megjegyzésemmel. De azért figyelembe vehetnéd azt is, hogy mindez miattad van. Kell neked ilyen szemtelenül méricskélned őt.

Fogd be – idegesen nyeltem egy nagyot. Nem akartam kimutatni hirtelen feltörekvő idegességemet.

Gyáva nyuszi – vigyorgott, és egy intéssel eltűnt a látókörömből.

-         Nagyon felvágták a nyelved, kislány – karba tette a kezét Karin, szemei villámokat szórtak – de elfelejtettél valamit – gúnyos mosoly húzódott végig a száján, megvillantva a hófehér fogsorát – itt csak egy porszem vagy, aki másra sem született, mint hogy eltapossák. – csettintett az ujjával, mire az ajtóban két hírhedt talpnyalója jelent meg.

-         Azt hiszed azzal, hogy idehívtad azt a két nyalizó repedtsarkút, én majd reszkető lábakkal, térden állva könyörögni fogok azért, hogy ne bántsatok? – a feszültség érezhetővé vált, mert Karin ajkai megrándultak. Nem tetszett neki a visszapofázásom.

Az egyik csaj még ki is egyenesedett, és lefogta a másikat, ne hogy nekem jöjjön e megjegyzés hallatán. Feltűrte az inge ujját, közben folyamatosan engem méricskélt. Én pedig türelmesen vártam, mikor szakad el náluk a cérna és esnek nekem. Úgy is olyan rég volt már, hogy az igazgatóiban kötöttünk ki, és délutánonként egy levegőt szívva a büntetésünket töltsük. Anyuék biztosan repesnének az örömtől, ha Kakasjhi sensei egyszer csak oda csörögne nekik, hogy a drága, egyetlen kislányuk, már megint bajba keveredett. Ez az egész úgy hiányzott már, hogy szinte el is felejtettem milyen éjszakákat átsírni és átkozni a vörös kurvát meg a hőn szeretett pincsikutyáit.

Kivételesen nem fohászkodtam Istenhez, meg a drága segítőihez, hogy szabadítsanak meg tőlük. Egyrészt hasztalan lett volna, mert úgy is seggbe billentenek, másrészt, csak még inkább lelombozna a tudat, hogy utálnak az égiek, ezért nem segítenek nekem. Talán még élvezik is, hátra dőlve a karos székben, miközben pattogatott kukoricát majszolnak. És mi több, jobb, mint a mozi. Ekkor azonban valami csoda folytán Ino arrébb lökve a két talpnyalót, és utat engedve Hinatának mellém sétált. Egyik oldalamon ő, a másikon a Hyuuga lány állt. A szőkeség lelkesen átkarolta a nyakamat, Hinata pedig bíztatóan megszorította a vállamat. Csak pislogni tudtam, megszólalni nem. Túlságosan meglepett a jelenlétük. Lehet, hogy Isten még se utál annyira, mint eddig hittem, és kivételesen megsegít? Huh, most az egyszer kicsit hálás voltam. Talán fel kéne adnom a folytonos rimánkodást, többet érnék vele.

-         Már elnézést – szólalt meg sértődötten – itt buli van, minket meg kihagytok belőle? Ezt sértésnek veszem, úgy hogy most kaptok tőlem egy fekete pontot – nézett a három gráciára, akik nem tűntek túl boldognak.

-         Minden rendben? - súgta aggódva Hinata.

-         Persze – bólintottam egy pici mosoly keretében – most már igen.

-         Úgy tűnik a keringő még nem kezdődött el – nézett körül – és már most leszegezem, hogy az első tánc az enyém, aztán Hinatáé, és még talán azt is megengedem, hogy kezet csókoljatok neki. A többi már túl személyes lenne, azt pedig nem hagyhatom, igaz? – nézett halál komolyan a sötét hajú barátnőnkre, aki hirtelen egyenesbe vágta magát.

-         Pontosan – bal keze feszesen az oldalán pihent, a másikat pedig a szívére szorította – mint örök hűséget fogadott, köztiszteletben álló polgárőrök, nem engedhetjük, hogy három lépésnél közelebb merészkedjenek Sakurához. Ez nem kérés. Ez parancs. Pont.

Hirtelen nem tudtam mit is reagáljak erre. Szépen megtervezték, az biztos. Mivel már így is nehezemre esett visszafogni magam, nem törődve semmivel, kiengedtem a torkomat szorongató röhögő görcsöt. Istenem, de rég nevettem ilyet, jót, főleg azon a hárman, akik képtelenek voltak megszólalni. Ránéztem Inora, aki elégedetten vigyorgott, aztán Hinatára, aki zavartan pásztázta a földet. Még mindig nekem voltak a legjobb barátaim, ezen a földön. Imádtam őket.

-         Ti nem vagytok normálisak – szólalt meg Karin, közben a szemüvegét igazgatta – ugyan úgy, mint pinki ti is hibbantak vagytok. Meg is érdemlitek egymást. – szó nélkül hátat fordított nekünk. A két talpnyalója követte őt, bár még így is kaptam pár gúnyos szemvillantást – nem lesznek mindig melletted – egy pillanatra megtorpant az ajtóban. Nem nézett hátra – nem fogod mindig megúszni. – azzal ő és két hízelgő pincsikutyája ott hagyott minket.

-         Hát ez kurva jó volt – nézett rám Ino, közben a csípőjére tett a kezét – most mond, hogy nem voltunk királyok.

-         Ezt előre megbeszéltétek, vagy ez így szimplán kijött belőletek? – néztem hol a szőkére, hol a fekete hajúra.

-         Csak úgy rögtönöztünk – vonta meg lazán a vállát Hinata.

-         Mit számít az, hogy kiterveltük-e vagy sem. A lényeg, hogy lekoptak – egy laza mozdulattal képzeletben le is söpörte a piszkokat a válláról, mire megint elnevettem magam.

Ino mindig is könnyen vette az akadályokat, bárki is állította fel azt a hatalmas kőfalat. Egy jó irányzott rúgással leterítette és ment is tovább. Mindig volt valami terve, én sose készültem fel. Csak vártam, hogy túl legyek rajta, vége legyen. De ha ők ketten mellettem voltak, és kiálltak értem, akkor már minden rendben volt. Én se féltem annyira, mint mikor egymagam ácsorgok a tüzet fújó sárkány előtt. És örültem, hogy mellettem álltak, még ha ezzel őket is bajba sodorhatom.

Mindkettőjüket megöleltem, és nem győztem hálálkodni. Ki tudja mi történt volna, hogy ha nem jönnek. Lehet, hogy most nem úsztam volna meg egy arcul csapással. Ahogy elnéztem a két csatlósát, főleg miután megjegyzést tettem rájuk, simán ellátták volna a bajom. Apáék pedig kiborultak volna miatta. Egy-két lila folt nem a világ vége, de nekik aztán beszélhettem. Többnyire bementek a suliba és vitát szítottak az igazgatónővel, amiből sose jöttem ki jól. Ugyan is jöttek Karin drága szülei, teli pénzelték a dirit, aztán siettek is el, mintha mi sem történt volna.

Karon ragadtam két barátnőmet, aztán lassan vissza is mentünk a terembe. Ahogy beléptünk elengedtem őket, majd meg sem álltam a radiátorig, ahová kiterítettem a csurom vizes ruhadarabokat. Reménykedtek, hogy délutánig viszonylag megszáradnak, hisz nem tenne túl jót az egészségemnek, ha nedves anyagokba burkolózva sietnék haza, az így is ramaty időben. Egy gyors pillantást vetettem az ablakon keresztül az utcára. Az eső még mindig szakadt, és úgy tűnt nem igen fogja abba hagyni.

-         Na, és mi volt a tanár bácsival? – Ino ajkain gúnyos mosoly játszott, miközben helyet foglalt a padjában. Hinata közelebb húzta a székét, majd ő is leült. Kíváncsi pillantásokkal várták a válaszomat, ami valahogy nagyon nem akart összejönni.

Már megint elszaladtak a gondolataim, és sikeresen kielemeztem, hogy még mindig jól néz ki, ami egyenlő a halállal. Máskülönben pedig a belső énem megint fellázadt ellenem, és megsértett az egyik megjegyzésével.

-         Semmi – nyögtem ki végül, és én is leültem.

-         Na, persze – a szőke a könyökét az asztalnak támasztotta és közelebb hajolt hozzám. Én már ösztönösen távolodtam tőle. Tudtam mi következik. – biztos vagy benne?

Kezdtem magam furán érezni, megint. Mintha az arcom egyre pirosabb lenne, anélkül, hogy egyáltalán bármi olyasmire gondoltam volna. Miért kell folyton zavarba jönnöm Ino idióta kérdéseitől? Utálom néha magam, a hülye reakcióim miatt.

-         Sakura-san, minden rendben? – Hinata aggódva tette a kezét a homlokomra. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a lázam miatt. – piros az arcod.

-         Hohohó, még is történt valami? – a Yamanaka lány elégedetten dőlt neki a szék támlájának, közben karba tette a kezét.

-         Nem, csak… - elszaladtak a gondolataim. – még mindig az ördöggel cimborál. De ha már úgy is itt tartunk – most rajtam van a sor, hogy kérdezősködjek – még nem is mesélted mi volt szombaton a bátyával.

A meglepettség kiült az arcára. Nem számított rá, hogy elterelem magamról a figyelmet. Kék szemei idegesen vizslattak engem, ami nem sokszor fordul elő vele. Végül a tekintete megállapodott a pad legszélső csücskén.

-         Dögös, gazdag, a maga módján figyelmes, vicces – ami manapság nagy szó, ami a férfiakat illeti – és tudja, mivel vegyen le egy nőt a lábáról. – sorolta a tulajdonságait, amit én is megtapasztaltam a cukrászdában ülve.

-         Nem pont erre voltam kíváncsi, de egyelőre megteszi – ránéztem Hinatára, akinek az arca hirtelen megütötte a paradicsom színét. Szóval volt más is, mint szimpla traccsparti. – na, ki vele. Hallgatlak titeket.  

Nem tudtam eldönteni, hogy miért hallgatnak ennyire. Történt valami, amiről nem kellene tudnom, netán csak idegesíteni akarnak?

-         Csak beszélgettünk – vonta meg Ino lazán a vállát.

Hinata hirtelen szóra nyitotta a száját, aztán vissza is csukta, mikor a szőke hajú ránézett. Valamit titkolnak ez már biztos. És utáltam várni arra, hogy végre kibökjék, mi van.

-         Na, gyerünk, ez nem ér. – nyávogtam tőlem szokatlan módon. A hiszti nem az erősségem, de néha beválik. – ki vele. Én mindent elmondok ti meg elhallgattok valamit. Ez igazságtalan velem szemben.

-         Elkérte Hinata számát – szólalt meg hirtelen drága barátnőm. És a legmeglepőbb, hogy duzzogott.

Én meg nem tudtam erre mit mondani. Meglepődtem. Szóval ezért nem akart róla beszélni, mert féltékeny a Hyuuga lányra, aki most pironkodva bámulta az asztallapot.

-         Hát úgy tűnik ő is kezd felnőni – megpaskoltam barátnőm vállát, mire még vörösebbé vált.

-         De ez így nem ér – a kezét a padra hajtotta, a fejét pedig rá. – miért ő és miért nem én?

-         Nem tudom – csóváltam meg a fejem – mondjuk nem sok esélyt látok rá, hogy a mellein kívül bármi más érdekelte volna benne. Az ilyen pasik többnyire már csak a szexualitásnak élnek. Mi meg tárgyak vagyunk, akik mindezt kielégítik a részükről.

-         De… akkor sem értem miért ő és miért nem én. Többnyire, amit csinálok, az bejön náluk, most meg, mintha a falnak beszéltem volna.

-         Ö… izé… Ino-chan – dadogta Hinata.

A szemében volt valami fura csillogás, nekem meg kezdett előjönni a balsejtésem. Valami lesz még itt, erre pontos magyarázatot is adott a feltörekvő nevetés. A kezemet a szám elé tettem, mielőtt még kitörhetett volna belőlem. Vicces volt nézni Ino unott, Hinata zavart arcát. Ami csak fokozta a nevető görcsömet.

-         Igen? - nézett rá kék szemeivel. Nagyon úgy tűnt, hogy semmivel se lehetne felvidítani.

-         Egyszer felhívott – mindketten úgy meredtünk rá, mintha nem is tudom… részegen táncolt volna egy bárban félmeztelenül. Ami persze nem igaz. – nem történt semmi, ne értsétek félre – zavartan kalimpált az arca előtt a két kezével – nem hívogatott valaki idegen számon?

Ino arcáról eltűnt a döbbenet, megfagyott, mint egy szobor. A válasz egyértelmű volt, csak eddig fogalma sem volt róla, ki zaklatja állandóan. Úgy tűnik, még is meg fogta Mr. Szexit. Csak kellett valaki, akiből kiszedhet néhány fontos információt, ez a személy pedig Hinata lett.

-         Na, ne – szólalt meg végre szőke barátnőm. – azt ne mond, hogy… felhívott engem.

-         Elkérte a számodat, meg kérdezgetett egy-két dolgot, más nem történt – még a fejét is megrázta, hogy megnyugtassa őt.

-         Úristen – Ino feje hangosan koppant az asztallapon. – úristen – ismételte önmagát – este fel kell hívnom. Várjunk – egy pillanatra lefagyott, majd belenyúlt a zsebébe és előhalászta a telefonját. Percekig babrált vele, míg végül szegény Hinata arcába nem tolta – ez a száma ugye?

Azon a lelkesedésen, ami kiült az arcára egyszerűen nevetséges volt. Mondjuk, ha velem történt volna, és én lennék olyan, mint ő lehet, hogy én is így viselkednék. Vagy ha egy olyan személyről lenne szó, aki sokat jelent nekem.

-         Ő… megnézem – nevetett fel zavarában, egy halovány mosollyal az arcán – igen az – szólalt meg két perc elteltével.  

-         Szerencsétlen – ráztam meg a fejem – te meg hülye vagy – néztem rá barátnőmre, aki csak egy grimasszal válaszolt rá.

-         Szólni akartam, csak nem tudtam, hogy mondjam el – a Hyuuga lány zavartan pislogott.

-         Most képzelem miket gondolhat rólam – sóhajtott fel. – nem baj, majd bevetem a bájaimat.

-         Ennyire ne éld bele magad szerintem. Lehet, hogy megsértetted, amiért nem vetted fel neki.

-         Megoldom, ne aggódj. Vannak trükkjeim a tarsolyomban.

-         Ja, képzelem – forgattam meg vigyorogva a szememet.

-         Ne aggódj Hina, nem haragszom, csak legközelebb, ha ilyen van, ne hagyd, hogy így összetörjem magam feleslegesen. – magyarázta neki.

A csengő pedig épp ekkor szólalt meg. Egy sóhaj kíséretében mindhárman előpakoltuk a cuccainkat, és elmélázva vártuk a következő szünet kezdetét, ami szimplán csak negyvenöt perc múlva fog bekövetkezni.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés