Csak ülök, és a csillagokat nézem, viszont látni, nem látom őket. Az égi testek eltűntek, mióta nem vagy velem, elvesztettelek, nincsen már, mit szépnek mondanék. Mióta láttalak elmenni, könnyeidet hullatni, miattam szenvedni, a világ színei eltűntek, szépségüket is magaddal vitted. Emléked szorongatja szívemet, hangod marja a lelkemet, mosolyod, mit egykor nekem ajándékoztál a szemembe égett, a nevedet suttognám, de nem merem. Félek, hogy a távolból hallanád, és fájdalomtól mocskos hangon újra mondanád: „Gyűlöllek!”
Nem hibáztatlak, hisz megérdemeltem. Átvertelek, becsaptalak, így jogod van büntetni, de mégis fáj… mégis fáj. Te voltál az, aki kirángatott engem a magányból, mégis megtettem. Nem tudtam elmondani az igazat. Bántottalak… Még rá gondolni is fáj, átvertelek, becsaptalak, kihasználtalak. Ha most látnál, nem ismernél rám, nem az vagyok ki régen. Hn… régen? Hisz alig néhány napja történt. Még most is tisztán látom az arcod magam előtt, ahogyan smaragd szemeid értetlenül remegnek, ajkaid megremegnek, ahogy akadozva kimondod a nevem. Egyet lassan hátralépsz, majd amikor közelednék hozzád, elszaladsz, elhagysz. Amikor utánad iramodok, és a nevedet kiáltom, te csak azt az egy szót kiáltod vissza. Megtorpanok. Te jó ég, mit tettem? A másik lány, a hátam mögött pökhendin megszólal. „Ki volt ez a liba?” Nekem itt esett le minden, felháborodva fordulok vissza, és a lány torkát megszorítva üvöltöm a képébe.
„- Ő volt az életem, az egyetlen, akit szeretek! Erre jössz te, meg az apám, és mindent elrontotok. Elegem van! Nem érdekel, ha kitagadnak a családból, én nem veszlek el! Nekem nem fogod megkeseríteni az életem. Mond meg apának, hogy sózzon rá a bátyámra, ha már vele úgyis összemelegedtél – engedem el a lányt, mire az a torkát fogva esik térdre.
- Akkor ne várd, hogy kerteljek az apádnak! Kitagadnak, elfelejtheted a pénzt és az ösztöndíjat is – lihegi szemrehányóan a vörös.
- Leszarom.”
Azóta persze minden a feje tetejére állt. Te nem beszélsz velem, apám kitagadott a családi örökségből, az ösztöndíjam elúszott, de ezek csak kis problémák ahhoz képest, amit a szívemben érzek. Összetörtem, pedig én vertelek át. Azóta a nap óta nem eszek rendesen, sőt ma még nem is ettem, de nem érdekel, ez csak egy kis fájdalom a többihez képest. Minden nap a telefonon lógok, és ha éppen nem neked hagyok üzenetet, akkor csak reménykedve bámulom a készüléket, hátha felhívsz. Lehet meg se hallgatod azokat, csak törlöd? Meglehet, én is ezt tenném. És az üzeneteim? Az SMS-ek? Én már azon se lepődnék meg, ha másik telefonod lenne. Megérteném, nem akarnám, hogy ezt tedd, de megérteném. Minden jogod megvan rá, hogy utálj, de bár ne tennéd. Tudom, hogy önző kérés, de nem akarom, hogy utálj, nem akarom, hogy miattam szenvedj. Bármit megadnék még egy veled töltött pillanatért. Bármit!
A telefon újra a kezemben, de csak bámulni tudom. Te vagy az, pontosabban, mi. Mosolyogva ülünk egymást ölelve, a kamerába nézve. A smaragd szemed, úgy csillog, mint az égen látható csillagok, a mosolyod csintalan, arcod kissé kipirult, rózsaszín tincseid lágyan omlanak vállaidra, kezem szorosan öleli át derekad, szemeim boldogan csillognak, de csak ha veled vagyok. Csak veled teltek meg élettel az ónix szemeim. Nem is csoda, hisz te vagy az életem.
Az utolsó üzenetemen gondolkozom.
„Itt ülök és nézem az eget, eldöntöm, most nem kertelek. Elmondok mindent, az elejétől a végéig, hisz jogod van tudni, min is mentél végig. Egy éve annak, hogy megismertelek, kb azóta van az is, hogy szeretlek. Kilenc hónapja van annak már, hogy egy pát lettünk. Az életem egy új szakaszba lépett, a világ színesebb lett, úgy éreztem, tényleg boldog vagyok. Te voltál az, aki kirángatott a sötétből, te adtál értelmet az életemnek. Viszont apám nem gondolta komolynak a dolgot, így ő előre tervezett. Egy hónapja bejelentette, hogy el kell vennem egy nagyvállalat tulajdonosa lányát. Én egyből nemet mondtam, tiltakoztam ellene minden porcikámmal, hisz én téged szeretlek! Ekkor apám sarokba szorított. Azt mondta, hogy ha nem veszem el azt a libát, kitagad a családból, a vagyonból és az ösztöndíjat is elveszi tőlem. Akkor még azt hittem, hogy fontosabb a jövőm, mint te, viszont nem mertem szólni neked. Tévedtem, hibáztam, és most ennek a levét szívom. De tudd, szeretlek, az életemnél is jobban, és most elvesztettelek. Nem akarom, hogy szenvedj! Éppen ezért most csak annyit kérek, hogy élj boldogan, ha fájdalmat okoz neked az emlékem, akkor felejts el. Bármit tehetsz, csak légy boldog, kérlek! Tudod, hogy nem szeretem, ha sírsz, éppen ezért, ne tedd! Csak ennyit kérek tőled, így utoljára. Szeresd az embereket, mosolyogj mindig, legyél az a lány, akibe beleszerettem. És… ha nem nagy kérés, vigyázz anyámra, ha Itachi megnősülne, és elköltözne, nem akarom, hogy apám megint bántsa… Vigyázz magadra, és kérlek, legyen szép életed! Szeretlek Sakura!”
Az utolsó soraim, már nem írok többet, már nem hívlak, nincs miért, hisz mindent elmondtam, és amúgy se tudnék már, nincs erőm. Csak nézem a képernyőt, de a kezemet már nem tudnám megmozdítani, már nem is érzem. Az érzékeim tompulnak, de én még maradni akarok, még az emlékeidet akarom dédelgetni, én nem akarok meghalni, viszont nincs miért élnem… Talán, ha lenne valami, egy apró kis szikra, egy kis fény, ami ismét visszaránt, de nem. Nincs, hisz nem tudnál megbocsátani, és ezt megértem. A telefon is lassan le fog merülni, ő is a végét járja. Nem baj, jól végezte a dolgát. Lassan emelem az ujjam, és megnézem mikor küldtem az utolsó üzenetem. Egy órája. Akkor pontosan másfél napja vagyok a régi helyünkön, nem is baj, ha végre én is „alszom” egy kiadósat. Az utolsó erőmből felemelem a fejem, és a csillagokra nézek. Egykor veled tettem ugyanezt. Bár, akkor még láttam is bennük a szépséget, most meg csak bámulom őket, de semmit nem érzek. Szemeim fáradnak, pislogásom lelassul, álmosság gyötör.
- Sajnálom… Sakura – suttogom elhalón, majd minden sötétbe borul, míg engem elnyel a mély…
Egy arc. De ki ő? Sír. De ki miatt? Szólít. De vajon kit? Egy érintés. De vajon kié? Egy illat. Ismerős, azt hiszem, cseresznye. Egy szín. Rózsaszín. Tompa hangok. Egy név. Egy hang. Hol vagyok?
- Sasuke – hallom egyre hangosabban. Engem szólítanak? – Kérlek, Sasuke – sírja a hang. Valami nedves. Esne? Nem tudom. – Kérlek, nyisd ki a szemed! Ébredj, Sasuke – Nyissam ki a szemem? De hogyan? Fáj, valami fáj. Egy emlékkép. Egy lány. A szerelmem. Sakura. Ő az? Itt van? Ő hív? Igen, ő az. Itt van! Eljött! Engem hív! Most már mindenre emlékszem! Gyerünk, Sasuke, nyisd ki a szemed. Halovány képek, a hang kitisztul, majd a kép is. Az érzékszerveim is újraélednek. Sakura térdel felettem és zokogva szólít, hív. Megint sír. Fejem az ölében, így tisztán láthatom az arcát. Sós könnyei az arcomra hullnak. Meg kell erőltetnem magam, de kezemet arcához tudom érinteni.
- Kérlek, ne sírj, nem szeretem – suttogom elhalón, kezem arcához ér, szemei kipattannak.
- Sasuke! – kiáltja zokogva és rám borul. Illata körbeölel, megnyugtat, újjáéleszt. – Megijesztettél. Ne csinálj ilyet többet! Szeretlek, nem akarlak elveszíteni, csak tarts ki. Kérlek, tarts ki, mindjárt itt a segítség.
- Nekem elég hogy itt vagy – suttogom. – Sajnálom, nem mertem elmondani, kérlek, ne sírj. Sajnálom. Én szeretlek, kérlek…
- Itachi már mindent elmondott. Sohasem haragudtam, csak fájt. Szeretlek, ezért kérlek, tarts ki. Semmi baj nem lesz…
- Mindjárt itt a mentő, kicsim, tarts ki – hallom anyám hangját.
- A-anya?
- Kicsim, most ne beszélj, csak tarts ki – térdel le mellém és megfogja a kezem. Ő is sír.
- Ne… sírj, kérlek – kérlelem, mire ő szapora bólogatásba kezd. Nem mondok többet, csak Sakura kérlelését hallgatom, míg anyám a másik oldalamon imádkozik, értem imádkozik. Testemet csak tompán észlelem, látásom homályos, torkomat mintha valami szorongatná, szám kiszáradt, szemeim fájnak, mindenem sajog. Lassan kell vennem a levegőt, erőltetnem kell magam, vagy elfelejteném. Hangos robaj hasít fülembe, anyám és Sakura felkapják a fejüket.
- Ide! Ide! – kiabálják. Egy jármű megérkezik, ajtók nyitódnak és csukódnak.
- Már itt vannak, tarts ki még egy kicsit, kérlek – kérlel Sakura továbbra is.
- Velem… lesztek? – már alig bírom kilehelni a szavakat, Sakura csak bólint párat, majd megint sírásra görbül a szája. Három ember lép mellém, abból kettő hordágyra tesz, számra oxigénmaszkot raknak, és felemelnek, hogy a mentőhöz vigyenek. A harmadik ember a bátyám, elgyötört arccal néz rám, szemei vörösek, kidülledtek. Ő is sírt?
- Minden rendben lesz, öcskös – mondja remegő hangon. Én felé nyújtom a kezem, amit ő egyből elkap, amennyire tudom, megszorítom, szemeiből újra elindul egy könnycsepp.
- Bátyó… Ne sírj… Kérlek – suttogom, ő csak bólint, elengedi a kezem, és a mentőbe raknak.
- Mi kocsival követünk, a korházban várunk – kiálltja utánam nyugtatásként, mivel senki nem jött be velem a kocsiba, de nem is fértek volna el. A két mentős infuziót köt rám, majd amint kikötöznek, hogy ne mozogjak, a kocsi elindul.
- Most már minden rendben lesz, pihenjen – mondja az egyik mentős, én pedig megadóan lehunyom a szemem, viszont most nem nyel el a sötétség, mivel tudom, hogy Sakura, Itachi és anya mellettem vannak.
Egyenletes pittyogás és szuszogások hangja töri meg a csöndet. Amikor kinyitom a szemem látom, hogy Itachi és Sakura egy kis kanapén alszanak, míg anya a kezemet fogva nézi ahogy ébredezem.
- Egy fél órája aludtak el, azért eléggé kifáradhattak – jegyzi meg halkan.
- És te miért nem alszol? – kérdezem én is halkan.
- Még nem bírok – mondja, én megszorítom a kezét, amikor látom, hogy egy könnycsepp legördül arcán.
- Nem szeretem, ha sírsz…
- Csak megkönnyebbültem, hogy jól vagy.
- Hogy találtatok meg?
- Amikor Sakura megkapta az utolsó üzeneted, egyből hozzám rohant, hogy hol vagy, viszont se én, se Itachi nem tudtuk, mivel egy napja nem is láttunk, aztán mindanyian körbejártuk az ismerőseid, mindenkit felhívtunk, de semmi, és te se vetted fel a mobilod, aztán Sakura, amikor nyolcvanadjára átolvasta az üzenetet, azt mondta, hogy tudja hol vagy, és egyből oda siettünk.
- Köszönöm…
- Ugye soha nem csinálsz ilyet többet?
- Nem, esküszöm, most már minden rendben lesz. Aludj te is, kérlek – kérlelem, mire megint sírva bólint párat, majd pár puszit ad a fejemre, és a másik kanapéhoz sétál, lefekszik, és pár perc múlva már egyenletesen szuszog. Én némán nézem őket. Életben maradok, jó gyerek leszek, jó testvér és jó élettárs, szívből fogok szeretni mindenkit, nem csinálok őrültséget, vigyázok magamra, és rátok is…
Csak kérlek titeket, ne sírjatok…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
