A napok szinte csak elszálltak, én pedig csak azt vettem észre, hogy itt a fellépés. Gyomorgörccsel ültem az öltözőmben lévő tükör előtt, és vártam, hogy mikor szólnak a szervezők. A tekintetem megint a falon terpeszkedő, ütemesen kattogó órára tévedt, ebben a percben már legalább ötödszörre. Az utolsó pár pillanatban vagyok mindig a legidegesebb. Az idegszálaim csak tovább feszültek, amikor arra gondoltam, hogy nem csak a számomra ismeretlen közönség fogja végigkísérni az előadásomat. Ezúttal Sakuráék is az emberek sorai között bujkálnak. Igaz, hogy láttak már táncolni, de valahogy ilyenkor mindig hatalmába kerített egyfajta megfelelési kényszer, ami arra uszított, hogy tökéletesen csináljak mindent. Nagyon félek, hogy nem csak ők, de mást is elhoztak az előadásra, akiről nem is tudok. A gondolatra csak megszorítottam a térdeimet, majd újabb elhatározásra jutottam. Hibátlannak kell lennie!

Viszont van olyan személy, akitől egyenesen rettegek. Itachi Uchiha – ízlelgettem a nevet. Az elmúlt egy hétben nem volt olyan nap, hogy ne futottunk volna össze valahol. Kezdek miatta kissé paranoiás lenni, egyszer még a páfrány mögé is beugrottam, nehogy észrevegyen.

Amikor találkoztunk, és leszólított, mindig úgy éreztem, hogy nem magától teszi, valahogy annyira furcsának tűnt az összes beszélgetésünk. Hazug, erőltetett, személytelen, unalmas, közönyös… leginkább ezek a jelzők illettek rá. Néha már zavarbeejtően sokszor jelent meg, és kezdeményezett párbeszédet. Már a szomszédom is rákérdezett, hogy ki az a helyes férfi, akivel olyan sokszor lát.

- Nebáncsvirág-san! – hallottam meg a kintről beszűrődő csilingelő hangot. – Te következel, siess!

Egy nagyot sóhajtottam, majd felkötöttem az arcomra a porcelán maszkom. A tükörben csak a saját elveszett tekintetemmel találkoztam, majd felálltam és az ajtó felé indultam el. A hasamban lévő pillangók egyszerre kezdtek repkedni, nehezemre esett még lépkedni is, annyira izgultam. Végig csak azt hajtogattam magamnak, hogy nem szabad rontanom, és hogy tökéletesnek kell lennie. A kilincsért már remegő kézzel nyúltam, és az ajkaimat is rágcsikálni kezdtem idegességemben. Feszülten mentem végig a hatalmas, fehér folyosón, miközben rémképek százai játszódtak le a fejemben, hogy mikor, melyik mozdulatomnál ronthatok.

A hátsó függönyt elhúztam, ezzel utat csinálva magamnak, hogy könnyedén kislisszoljak az adott pillanatban a színpadra. A műsorvezető éppen engem konferált fel, így még várnom kellett egy kicsit. Amint a dús, göndör hajú férfi kisétált az előadótérből, a fények lekapcsolódtak. Tudtam, hogy én jövök. Gyorsan kiszaladtam középre, és felvettem a kezdő pózt. Nem kellett sokat várnom, a melankólikus, lassú zongora elindult, én meg kis, törékeny tollpiheként kezdtem mozogni a zenével együtt. A magasabb szólamoknál ugráltam, a mélyebbeknél pedig forogtam. A hattyúk tava egyik mellékszereplőjének a táncát javítottam fel egy pár éve, amit most is előadtam, és amivel nem egy verseny első helyezését zsebeltem már be.

A könnyeim megint útnak eredtek, az emlékek megtöltöttek, és a koncentrációmat is teljesen tönkretették a múlt képei. A táncot nem hagytam abba, de minden egyes mozdulat olyan volt, mintha tűkkel szúrkálnák a testem minden pontját. Nehéz volt nem visszarohannom az öltözőbe, de tudtam, hogy akkor a karrieremnek is annyi. Tűrtem a fájdalmat, és a gyér megvilágításban azzal küzdöttem, hogy a koreográfián ne látszanak a botlásaim. Ha huszonkettő hibát nem vétettem, kevesebb, mint tíz perc alatt, akkor egyet sem. Rémisztően alulmúltam magam, de megpróbáltam őket kompenzálni.

Az utolsó forgás következett, én meg már nem is figyeltem annyira, hogy hová lépek. Felüdülés volt a szervezetemnek, hogy végre vége, de akkor jött a legnagyobb hibám, amit valaha is profiként véthettem volna. Amikor meghajláshoz a közönség felé fordultam, a saját lábamban buktam fel, miközben a fények megvilágítottak. Az ösztöneim, megérzéseim viszont megsúgták, mit kell tennem. A jobb lábam hátra csúsztattam, és a lábfejem spiccben tartottam, míg a balt egyenesen előre nyújtottam, és amint a popsim a parkettát érte, ráhajoltam a térdemre, mintha csak meghajoltam volna a közönség előtt. Pár pillanatra behunytam a szemimet, és vettem egy pár mély lélegzetet. Amint meghallottam a közönség összevissza tapsikolását, felnéztem, és a sok nevető, meglepett, vagy éppen sírós arcot látva egy mosoly szélesedett ki a maszkom alatt.

Egy cicás mozdulattal felegyenesedtem, majd egy gyors meghajlás és intés után kiszaladtam az előadótérről. A műsorvezető mellett elszeleltem, és reméltem, hogy nem akarja elkapni a grabancom, inkább bezártam az öltözőm ajtaját is, a végén még meg találna fojtani… 

Az fának nekidőlve lecsúsztam a földre, lábaimat felhúztam, a kezemet összefontam a térdem körül, majd arra hajtottam a fejem. A maszkom felhúztam a fejemre, hogy legalább kényelmes legyen a póz. Le kellett nyugodnom egy kicsit, nem az volt minden vágyam, hogy sírni lássanak az emberek.

- Nebáncsvirág-san! – A cukros hangocska ezúttal is belehasított a szoba csöndjébe. – A rajongóid ajándékvirágaiért menj le, nem egy csokrot kaptál!

Nagy sóhajtás közepette visszahelyeztem az álarcom, szipogtam párat, majd miután a zárban lévő kulcsot elfordítottam, kiléptem a nyüzsgő folyosóra. Az emberek mind szabad utat hagytak nekem, tiszteltek, nagyon is. S pont ez volt a baj, nem magam miatt érdemeltem ki a tiszteletüket…

Alig tíz perc múlva hat kosár édességgel, minimum tizenöt csokor vörös rózsával, és három plüssállattal egyensúlyoztam a fehér folyosón, úgy, hogy nem is láttam ki a kezemben cipelt halom mögül. Miközben azon igyekeztem, hogy ne vágódjak el, a fülem két nagyon ismerős hang ütötte meg.

- Drága, egyetlen egy sógorom! Ha megkérhetném az uraságot, ne duzzogjon, mert még a végén meg találja az öklöm, kedves Mr. Uchihát… - Hiába nem láttam, attól még hallottam, ahogy Sakura mindezt mézes-mázas hangon, és – gondolom én – angyali mosollyal az arcán közölte Itachi-sannal.
- Huh, drágám, még velem sem beszélsz ennyire nyájasan… - Egyre közelebbről hallottam a „kedves”, baráti dialógust, amit most Sasuke folytatott.

Csak egy Chö volt mind a két ember válasza, semmi több. Unottan ballagtak volna tovább mellettem, ha nem szólok hozzájuk.

- Sakura-san! – mondtam a bokréták mögül.
- Áh, Hinata! Nem is tudtam, hogy ennyi gazt kaptál… - vitte le a hangsúlyt. – Meg sem ismertelek! – Én még mindig nem láttam az arcát, hiába volt egy méterre tőlem. – Nem találtuk az öltöződet, áthelyeztek? – kérdezte kacarászva.
- Igen – bólintottam.

Az ujjaimhoz valami meleg dörzsölődött, majd a kupac felét kivette a kezeim közül valaki. Furcsán néztem Itachi-sanra, aki egy gyors döbbent pillantás után – mikor is a tekintetünk találkozott –, az én virágaimat cipelve indult el a folyosón. Csodálkozva néztem utána, de nem csak én. A két szülő is itt tartózkodott – akikről én nem is tudtam, hogy itt voltak –, és ők is csak sokkolva néztek a fiuk után. Sakura csak megeresztett egy sunyi vigyort, és Sasukéba karolt, aki szintén mosolyogni kezdett. 

Itachi-san, gondolom észrevette, hogy a szerelmespár kivételével mind őt bámuljuk, így a válla felett hátra nézett. A szemeim azonnal rátapadtak, és kénytelen voltam megállapítani, hogy tökéletes így… Az arcán semmilyen érzelem, a sötét szemek nem csillogtak, de szinte átdöfött, azaz éles pillantás. A kék pólója remekül kirajzolta a háta, és az izmai vonalát, a gerince csigolyáival együtt, amire ráomlott az a gyönyörű, fekete hajzuhatag. A karjaiba fektetett szebbnél-szebb csokrok, csupán csak gyomoknak tűntek hozzá képest.

Sakura praclijával az állam alá nyúlt, és becsukta a tátva maradt számat, amit a fogaim hangos koccanással adtak az itt lévők tudtára, aztán a menyecske-jelölt csak rám kacsintott, jelezve, hogy itt az alkalom. Zavaromban olyan mélyen elpirultam, mintha csak piros falfestékkel kentek volna ki – de szerencsére ezt más nem láthatta. Ráadásul még a kipukkanó szívecskéket is láttam magam körül.

Az édesanya engem bámult, meg persze Itachi-san is. Lehajtottam a fejemet, de még pont elkaptam a nő egy kedves mosolyát, de valahogy mégsem vitt rá lélek, hogy felnézzek. Tudtam, hogy akkor csak még pirosabb leszek - nem mintha lényeg lenne -, és az eddig is az egekben lévő pulzusom csak növekedne, és ugye akkor már vízszintesben lennék…

Pironkodva, lehorgasztott arccal, oda sem figyelve, léptem a kis család elé, hogy elvezessem őket a saját kis birodalmamba. Az ajtót egy gyors mozdulattal kinyitottam, majd továbbra is a masnis balettcipőm bámulva engedtem előre a látogatóimat, mint valami jól nevelt inas-tanonc. Az Uchihák készségesen befáradtak a nem éppen modern stílusú szobába, én pedig bezártam az ajtót, hogy még véletlen se jöjjön be senki.

A kezemmel intettem, hogy foglaljanak helyet a mélykék bőrkanapén, én pedig a kis fésülködőasztalszerűség elé ültem. Itachi-san még gyorsan lerakta a bokrétákat kisasztalra, én pedig magam mellé helyeztem az ajándékokat. A tükörből láttam, hogy mind engem néznek, tudták, hogy le akarom venni a maszkom. A kezeimmel kikötöttem a piros szalagot, és leemeltem a helyéről a kelléket. A kisírt, tejfehér szemeim néztek vissza rám, a bőrömön egy rászáradt csík, ami a könnyeim útját mutatta meg a kíváncsiskodóknak. Mint mindig.

- Drágám nagyon ügyes voltál! Még soha nem láttam ilyen gyönyörű táncot, és az a meghajlás…, drámai, mégis a kellő pillanatban történt, feszültséget keltettél a nézőkben! – mondta ezt a fekete hajú nő, hadarva, lelkesen, és enyhén túldicsérve. Biztosan megsajnált… – Amúgy Mikoto Uchiha vagyok! – mosolygott rám, miközben az egyik kezét felém nyújtotta.

Én még mindig nem fordultam a család felé, de a tükörből is tökéletesen láttam mindenkit. Sasuke és Sakura végtelen gügyögésbe kezdtek egymással, nagyon szerelmesek. Itachi-san és az édesapja pedig csak bámulták a fehér falat. Halkan kifújtam a levegőt, és a nő felé fordultam. Viszont én nem fogadtam el a gesztust, hanem inkább meghajoltam a család előtt, és az asztal lábát fixírozva dadogtam el a nevemet.

- Hi-Hinata… Hyuu-Hyuuga vagyok, assz.. asszonyom! – Még a szemeimet is összeszorítottam, vártam, hogy mit lép.

A halk kuncogás meggyőzött arról, hogy nem akar semmi rosszat, így Mikot-sanra emeltem a tekintetemet.

- Ugyan, ugyan, drágám! – legyintett. – Szólíts csak Mikotónak, egyszerűen csak a keresztnevemen. Ne öregíts! – lett a hangja játékosan megrovó, majd még rám kacsintott. 
- Értettem! – vágtam rá katonásan.

A válasz csak egy újabb, könnyed nevetés volt. Meseszép ez a nő, könnyed, visszafogott, nem öntelt, arrogáns… ő talán tényleg tökéletes lehetne.

- Hinata, miért nem fetted még fel magadat? – Vágott fejbe a kérdés, amit Sakura küldött, mikor egy pillanatra abbahagyta a szerelemes beszélgetést a vőlegényével.

Mindenki engem figyelt, aki a szobában tartózkodott, talán még a pók is a falon. Nagyot nyeltem, és szemügyre vettem a kis társaságot. A két férfi is felém kapta a fejét, s Mikoto-san is csöndben várt a válaszomra.

- Mert… mert nem ak… akarom, hogy meg… megtudják – suttogtam nagy nehezen, de ez is kiabálásnak tűnt az előbbi csöndhöz képest.
- Ki az a Nebáncsvirág? – kérdezett rá őszinte kíváncsisággal az eddig néma Itachi-san, miközben az egyik szórólapot mutatta fel, ami nagy betűkkel hirdette a híres balett-táncost.

Nem volt kedvem magyarázkodni, így inkább hátat fordítottam nekik, bármennyire is illetlen. Szégyelltem bevallani az okát, inkább nem is szóltam hozzá, de Sakura csak azért is átvette a stafétát.

- Hinata beceneve, így ismerik a színházak, és a táncok világában… - közölte a többiekkel, miközben Sasuke térdét simogatta.

Csak halkan sóhajtottam, innen addig nem szabadulok, amíg elő nem adom Nebáncsvirágot. Kis habozás után, már magabiztosabban, erősebb hanggal mondtam el a nyílt titkom, hogy megértésék.

- Nebáncsvirág és én, teljesen különálló személyiség! Ő egy külön ember, egy másik elme, aki sokkal erősebb, és jobban elő tudja adni, amit kell! Táncolásnál ő veszi át az uralmat a testem felett, és az igazi valóm hátrább szorul. – Mindenki hülyének nézett, de ez jelenleg nem tudott izgatott. – A természetem elnyomott része, ennyit Nebáncsvirágról – fontam össze a kezeimet a melleim előtt, miközben inkább úgy álltam, hogy ne lássák az arcomat. Ez volt amit mindenkinek elmeséltem. A színtiszta hazugság…

Kis hatásszünet következett, s én kénytelen voltam megvárni az első hozzászólást. Per pillanat a kis társaságot letaglózta a hevességem, mi tagadás, magamat is rendesen megleptem vele.

- Skizofrén - vágta rá csípőből Itachi-san. – Az egész csak hangsúly kérdése, egyfajta imidzs, amivel népszerűsíted magad. – Erre már én is felpaprikázódtam, így megpördültem, és egyenesen a szemeibe néztem. Valahogy most nem volt annyira félelmetes az éjfekete szempár, korántsem volt annyira riasztó, akár egy porcelánbáb.
- Tévedsz, Itachi Uchiha – csóváltam meg a fejemet. – Csupán nem érted, nem tudod, hogy mi történt velem a múltban – suttogtam. Fél szemmel rásandítottam, az ajkain egy elégedett, gúnyos mosoly terpeszkedett. 
- Az a múlt, te magad mondtad. – A hangja mérhetetlen gúnnyal volt tele, a szemei életvidáman csillogtak, élvezte, hogy feldühített. Erre már igazán nem tudtam mit reagálni.
- Bunkó – nyögtem ki az egyetlen dolgot, ami az eszembe jutott, persze ezt csak ő hallotta, vagyis, nagyon remélem. Sakura, csak felszisszent Sasuke mellől, aki csak kuncogott a bátyján. Persze, némi fáziskéséssel, én is a szám elé kaptam. Már nem tudtam visszaszívni.

Csak egy sértődött ciccegés volt a válasz, és mind a ketten egy teljesen másik irányba fordultunk. A feszültséget Mikoto-san próbálta oldani egy zavart nevetgéléssel, de nem használt semmit. Csak sértődötten helyet foglaltam a székemen, kihúztam magam, és a lábamat keresztbe tettem.

- Gyerekek, gyerekek – sóhajtozott látványosan az édesanya, mire én kezdtem elszégyellni magamat. Végül is, Itachi-sant a szülei előtt osztottam ki, és gondolom becsülete is van. – De, Hinata-chan – mosolygott rám angyalian a nő.
- Tes… tessék? – kérdeztem vissza a szőnyeget bámulva.
- Ha megkérhetnélek, legyél keményebb Itachival! – A fejemet felkaptam a kijelentésre, Sasukéból kitört a röhögés, ahogy Sakurából is, ha jól láttam, akkor az édesapa csak a kezébe temette az arcát, míg az említett, dörmögős hangján szólította meg a nőt.
- Anya! 
- Ja, és ha nem teszed, akkor, öhm – gondolkodott el Mikoto-san, rá sem hederítve a fiára. – Megkérdezem a mellméreted! - Hogy mi? – Ja, tényleg. Hogy lehetnek ekkorák a melleid? Melyik orvosnál csináltattad őket? – kérdezte csillogó szemekkel.

Csak döbbenten néztem rá, és talpig vörösödtem. Éreztem, hogy a világ kezd sötétülni, a pulzusom az egekben száguldott, és a föld is közeledni kezdett, ahogy a hangok is elmosódtak a számomra.
- Jaj, ne, Hinata! – Sakura hangja volt az utolsó, amit hallottam.

Nem tudom meddig voltam ebben a kényelmes sötétségben, de semmi kedvem nem volt visszamenni a valóságba. Inkább legyek öntudatlan.

Jéghideg, cseppet sem kellem érzés futott át a testemen, ahogy valami nedves lecsapódott rá, majd az arcomon folytatta az útját, a hajamon száguldozott, vagy éppen a ruhám szívta be. A kellemetlen, váratlan hideg miatt, azonnal éber lettem, és nagy nehezen kinyitottam a szemeimet. Először a látásom homályos volt, aztán fokozatosan tisztult. Akit először be bírtam azonosítani, az Sakura volt, aki annyit mondott, hogy minden rendben, felébredt. A rózsaszín vállai felett Sasuke arcát fedeztem fel, majd magam előtt két szülő megkönnyebbült ábrázatát láttam, meg persze, ahogy Mikotot-san kifújja magát.

Valaki hiányzott, és csak másodpercek múlva jöttem rá, hogy ki. Itachi-san nem volt a szobában, és kezdtem reménykedni, hogy elment. Miután a remegő kezeimre támaszkodva felültem a hatalmas, kék kanapén. Ekkor láttam meg Itachi-sant, aki egy kancsót tartott fejjel lefelé, ráadásul pont felettem. Nem értettem, hogy miért.

Aztán leesett, hogy mi volt az a hideg, ami felébresztett. A víz végig folyva az arcomon, kis erekként haladt tovább, az volt az a kellemetlen hűvösség, amit éreztem a testemen. Itachi-san minden zokszó nélkül leöntött… majdnem egy liter vízzel.

Eszméletlenül megalázott, szégyenletes egy tett volt. Nem mertem ránézni a kiscsaládra, inkább az dohányzóasztalon lévő virágokat választottam a szánalommal megtelt pillantások helyett. Nem akartam, hogy így lássanak. Az arcomat düh és szégyen, bosszantó pírja festette át, a szemeimbe könnyek gyűltek, a gombóc a torkomban is csak nőtt, amit próbáltam lenyelni – kevés sikerrel. A hajam csatakosan tapadt a hátamhoz, egy-egy tincs a nyakamat melengette. Iszonyúan szégyenletesen nézhettem ki, mint a hajléktalan a szomszéd utcában, akitől félek.

- Bocsánat – hajtottam meg a fejemet így ültömben is. Teljesen ráborultam a lábamra, és még az éles, figyelmeztető torokköszörülésre sem késztetett a felegyenesedésre.

Egy halk, megvető chö volt az, ami igazán bántotta a fülemet. Ennyire megsértettem volna a becsületét? Senkit nem akartam látni, jelenleg vak-süket-némát játszottam. Mivel nem szólaltak meg, így inkább felemeltem a fejem, de előtte még egy jól begyakorolt angyalmosolyt kényszerítettem az arcomra. Végig Mikoto-san szavai csengtek a fülembe, keményebben kell bánnom Itachi-sannal, bármit is tesz.

Ebben a pillanatban megtáltosodtam, valahogy úgy éreztem, mintha én lennék a bébicsősz, Itachi-san pedig csak egy ötéves, akit felügyelnem kell. Kihúztam magam, és a copfos szemei közé bámultam, de ez nem úgy sült el, ahogy azt én szerettem volna. A sötétség odaláncolt, a tekintetem megtört, elgyengült, nyoma sem volt a pár másodperccel ezelőtti határozottságnak. Itachi az egyik pillanatban elrántotta a fejét, és azzal a lendülettel, én is a többiekre figyeltem inkább. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a furcsa pillantásokból ítélve, nem egy, nem kettő perc.

- Lányok, nem úgy volt, hogy még ma vásárolni is akartatok? – A csöndet felverte az édesapa, aki jelzésként még a csuklóján lévő Rolexet is megkocogtatta. – Két óra, és zár a pláza.
- Ja, tényleg! – ugrott ki Sakura a vőlegénye kezei közül.

Hálásan néztem az öregre, aki csak megrándította a szája szélét, hogy valami mosolyféleséget kicsikarjon.

Sakura már rángatott is mindenkit fel a helyéről, Mikoto-san csak sóhajtva engedelmeskedett a jövendőbeli menyének. Itachi-sannak mondani sem kellett, ő maga nyitotta ki az ajtót, majd még a vállai felett hátranézett, és biccentett nekem. A következők, akik kimentek a házaspár volt, majd a jegyesek léptek ki az ajtómon.

Nagyot sóhajtottam, majd felkeltem és elindultam a tárva-nyitva maradt ajtóhoz, hogy becsukjam azt. Éppen a kilincsért nyúltam, amikor is újra Sakurába botlottam.

- Holnap hétre legyél a Flörtben, ott lesz a lánybúcsúm! – suttogta, de még így is meghallottam.

Némán bólintottam, majd becsuktam a nyílászárót, de még pont elkaptam Sakura egyik mondatát.

- Perkálj, Itachi! Vesztettél! – dalolászta.

Csak megmosolyogtam a kijelentést, hiába éreztem úgy magam, mint egy közmunkás miután hét háztömböt futott volna a kutyák elől. Vajon miben fogadhattak? Annyi biztos, hogy Itachi-san nem járt valami jól.