Jó lett volna beleordítani a sötétségbe, hogy nagyon félek, hiszen ez már nem csak rólam szólt. Reszkető kezem a hasamra simult és elöntött a kétségbeesés, ahogy arra a csöppnyi életre gondoltam, akiért felelős voltam. Nem okozhattam neki csalódást. Muszáj volt elindulni, hátrahagyni a múlt terheit, mert a hideg egyre elviselhetetlenebbé vált és a sírás most nem segített.
Erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeim és a központ felé vettem az irányt. Hátra se néztem. Minek? Feleslegesnek éreztem a búcsúzkodást. 

Céltalanul lődörögtem, korgó gyomrom végül egy kifőzdéhez vezetett. Sokáig tipródtam, használjam-e a pénzt, amit Fugakutól kaptam. Mocskosnak éreztem és azt gondoltam, én is az ő szintjére süllyedek, ha költöm. Tényleg csak egy buszjegyet akartam venni belőle, de a legendás makacsságomon pillanatok alatt felülkerekedett a józanész, ahogy a rámen illata csiklandozni kezdte az orrom. Hamar beláttam, hogy büszkeséggel nem lehet jóllakni.

A bejárat két oldalán karácsonyi égőfüzérrel díszített bokrok pompáztak óriási agyagcserepekben. A színes lámpácskák ünnepi hangulatot árasztottak, hívogatóan csalogattak, hogy ne gondolkozzak, hanem cselekedjek. Nem bántam meg, hogy hallgattam rájuk. Beléptem az apró étterembe, ahol azonnal otthonos meleg ölelt körül, ami iszonyúan jólesett az átfagyott csontjaimnak. Gyorsan rendeltem a pultnál, aztán beültem egy sarokba. Míg várakoztam, szórakozottan bámultam ki a zimankós, kihalt utcára a csillogó üvegen át, és szinte nevetségesnek tűnt, hogy az előbb még itt tétováztam, mintha lett volna választásom. Mit számított a büszkeség és egyéb magasztos dolgok, amikor gyakorlatilag ez a pénz volt az egyetlen esélyem a túlélésre! 

Rajtam kívül még egy idősebb házaspár tartózkodott a helyiségben. Komótosan kanalazták a gőzölgő ételt és ügyet se vetettek rám. Én is követtem a példájukat: amikor kihozták a vacsorám, semmivel se törődve nekiestem. Minden falatot lassan, szinte áhítattal élveztem, hogy minél tovább tartson, mert fogalmam se volt, innen hová induljak, hol keressek menedéket, hol hajtsam álomra a fejemet. 

Már majdnem végeztem, amikor az ajtó fölötti csengő újra csilingelni kezdett új vendég érkezését jelezve. Egy hatalmas, izmos férfi lépett be rajta fekete bőrdzsekiben. Ő is a pulthoz indult, vehemens lendülettel előadta, mit kér, aztán nem keresett helyet az asztaloknál, hanem ott várakozott meglehetősen türelmetlenül. Idegesen dobolt hosszú ujjaival a pulton, mintha nagyon sietne, aztán a dobolás abbamaradt, váratlanul megfordult, én pedig félrenyeltem. Egy biztonságőr volt a Vágyak Házából, jellegzetes sebhelyes arcát azonnal felismertem. Próbáltam visszafogni a köhögés, de feleslegesen, mert nem kellett ahhoz fuldokolnom, hogy egyből észrevegyen. Láttam, hogy a gyér vendégseregben azonnal kiszúr. 

Gúnyos mosolya nem jelentett jót. Odasétált hozzám és segítőkészen hátba vágott, de én tudtam, hogy ez nem segítség, hanem nyílt fenyegetés. 

Sután rebegtem egy köszönömöt, de annyira remegett a hangom, hogy szerintem nem is lehetett érteni, mit mondok. Igazából nem is számított, mert már csak egy cél lebegett a szemem előtt: mihamarabb menekülni innen, mert ez a tag valami nagyon rosszat tervez velem. Abban a pillanatban, ahogy ellépett mellőlem, felpattantam és próbáltam elszaladni, de úgy grabancon kapott, mintha számított volna rá, hogy szökni próbálok. Fájdalmamban összeszorítottam a fogaim, ahogy megmarkolta a vállam és visszapenderített a székre. Mindenki minket nézett, de nem törődött vele. Elegánsan arrébb libbentette a bőrkabátot a derekáról, hogy megvillantsa az ott lapuló pisztolyát, ami tökéletesen elég volt ahhoz, hogy innentől senkit se érdekeljen, mi történik majd velem. 

- Egyél, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó jó az életedben - vetette oda gúnyosan. Lazán elsétálva otthagyott, néhány bankót a pultra dobott, elvette a becsomagolt ételt, ami varázsütésre azonnal elkészült, aztán megvárta, míg bekanalaztam a maradék levest és szépen kikormányozott az étteremből. 
- Szállj be a kocsiba! - mordult rám. 

Az ismerős fekete autó láttán teljesen bepánikoltam. Tuszkoltak már be ilyenbe, ezért eszembe se volt újra kipróbálni. Ösztönösen cselekedve belerúgtam a fickó kezében lóbált szatyorba, ami elegánsan tovaszállt a rámennel együtt. Ezzel elterelve a melák figyelmét futni kezdtem a másik irányba. Felkészültem rá, hogy az óriási termetű őr pár lépés után utol fog érni, aztán hallottam is, hogy tényleg itt lohol a nyomomban, de nem kapott el. A sors megint közbeszólt.

Autózúgás, majd egy hatalmas csattanás rázta meg az utca csendjét villámgyorsan véget vetve a rövid fogócskának. Döbbenten megtorpantam és hátranéztem. Megdermedtem. A rámenes előtt parkoló fekete kocsiból nem maradt más, mint egy harmonikára gyűrt roncsdarab, mivel belehajtott egy óriási terepjáró teljesen rátolva a szemközti falra. Mintha egy szándékos kivégzést láttam volna. A nagy autó a műveletben gyakorlatilag sértetlen maradt, majd dolga végeztével egyszerűen elhajtott. 

- Főnök! - bődült el rémülten a biztonsági őr, és kétségbeesetten futni kezdett visszafelé. 

Ültek a kocsiban és éppen ő? 

Persze megint felülkerekedett bennem az az ostoba tévképzet, hogy mindannyian emberek vagyunk és ez azt jelenti, hogy nem hagyjuk cserben a másikat. Hiába gyűlöltem, hiába féltem tőle, képtelen voltam továbbszaladni, menekülni. Egyszerűen tudnom kellett, mi történt Sasuke apjával, ezért bármekkora ostobaságnak is tűnt, visszafordultam én is, hogy segítsek. 

- Jöjjön már valaki! - kiabálta a melák szinte transzban, ahogy próbálta kirángatni a roncsból az idősebb Uchihát, de sehogy se fért hozzá. 
- Ilyenkor nem szabad mozgatni a sérültet, mert lehet, hogy gond van a gerincével - mormoltam a filmekből hallott okosságot, közben igyekeztem nem rosszul lenni a látványtól. 

Úgy nézett rám a férfi, mint egy őrültre. Valószínűleg meglepődött, hogy nem szaladtam el.

- Te eléred, próbáld elszorítani a vérzést! - markolta meg a ruhám, nekem pedig nem volt más választásom, hiszen láttam, hogy tényleg ez az egyetlen lehetőség.

A spriccelő vér már beborított mindent. Elég kórházas sorozatot néztem, hogy tudjam, ilyenkor a gyors segítség életet menthet. Fugaku teste be volt szorulva az ülések közé, de az én kezem befért, hogy elérjem a combját. Az ajtót nem tudtuk kinyitni, a kitört üvegen át az őr szabályosan bepréselt, hogy el bírjam szorítani az eret. Döbbenetes volt tapasztalni, hogy a vastag, izmos karok minden erejükkel tartanak, csakhogy én teljes erőmmel nyomhassam a sebet, pedig olyan reménytelennek tűnt ez az egész. 

Ujjaim között éreztem a vértől ragacsos nyers húst, a lüktető aortát, és próbáltam nem gondolkodni rá, hogy éppen mit csinálok, mert a hányinger kerülgetett és közel álltam ahhoz, hogy én is elájuljak. Az eszméletlen férfi már most úgy nézett ki, mint egy halott, nekem pedig elegem volt a halottakból. 

Az idő elvesztette jelentőségét. Csak beszéltem, beszéltem badarságokat össze-vissza, hogy tartsam benne és magamban is a lelket, mert kegyetlenül nehéz volt ebben a kitekert pózban lenni. Közben azért is rettegtem, hogy nekem is nehogy bajom legyen, amivel árthatok a babának. Úgy szerettem volna felébredni ebből a rémálomból, de állandóan megtaláltak az ilyen lehetetlen helyzetek. 

Fel se fogtam, mikor szóltak, hogy megérkezett a segítség és elengedhetem. Az őr óvatosan kihúzott a kocsiból, aztán egy csomó ember vett közre, betakartak valami vastag pokróccal, de a mentőig nem jutottam el, ugyanis Fugaku emberei eltüntettek, mielőtt a rendőrök felocsúdhattak volna. 

Meg se lepődtem, amikor pár perc után az ismerős mélygarázsban kötöttünk ki, aztán a lifttel lefelé indultunk. A gondolatra, hogy most esetleg gyerekkel a hasamban fognak verni és rugdosni, teljesen megrémültem. 

Szerencsémre nem a régi cellába vittek, hanem egy olyan szobába, ahol volt egy ágy és pár perc múlva hoztak egy lavór meleg vizet is, meg törölközőt, a lámpát pedig égve hagyták, így most nem kellett összekötött kézzel kuksolnom a sötétben. Gyanakodva figyeltem a már-már vendégszerető ellátást, de nem érzékenyültem el a kedvességüktől. 

Szóval itt fogom tölteni az éjszakát. Keserű mosollyal gondoltam arra, hogy megint mibe keveredtem és milyen könnyelműen elszalasztottam a szökés lehetőségét, de úgy látszik, nekem már csak ilyen a sorsom. Lemosakodtam, amennyire bírtam, aztán idegesen vártam, hogy mi lesz velem. 

Úgy tűnt, győzött a fáradtság, mert órákkal később az ágyon találtam magam. Valaki betakart, ételt és vizet készített míg én aludtam. Rosszul voltam a tudattól, hogy így kiszolgáltattam magam, és áldottam a szerencsém, hogy nem használták ki, bár akkor se tudtam volna igazából megvédeni magam, ha kitartok és ébren maradok. Nem volt ez jól sehogy sem. Nem értettem, minek hoztak ide, és ha idehoztak és rab vagyok, miért bánnak most ilyen emberségesen velem. Talán Fugaku miatt? Pánikba estem, mert ez azt jelentette, hogy addig vagyok biztonságban, míg az a vén gengszter él.

Nem tudom, hány nap telt el. Összefolyt minden, a gondolatok és rémképek egyre csak gyötörtek a bizonytalan jövő miatt, mert fogalmam se volt, mi a szándékuk velem. Nem beszélhettem senkivel, mert hiába kérdeztem, az őrök rezzenéstelenül tettek-vettek körülöttem, közben rám se néztek. Naponta egyszer átkísértek egy mosdóba, ahol kaptam tiszta ruhát, rendbe tehettem magam, aztán újra rám zárult az ajtó és egyedül maradtam a félelmeimmel. Hogy ne csavarodjak be, a kisbabámhoz kezdtem beszélni. Az az egy vígasztalt, hogy neki még jó helye volt a pocakomban, és a rabságot leszámítva tulajdonképpen nekem is jobb volt, mint az utcán csellengve, csak azt nem tudtam, hogy ez a vendégség meddig szól és vajon mi lesz a vége.

Végtelennek tűnő idő után felbukkant a sebhelyes őr. Képtelen voltam eldönteni, örüljek-e neki vagy most rémüljek meg igazán, amikor a mosdóban tett szokásos kirándulás után nem a szobámba vitt, hanem megragadott és a lift felé tuszkolt. Ez sorsdöntő változást jelentett, de hiába fürkésztem rezzenéstelen arcát, nem lehetett leolvasni róla, hogy kellemes vagy kellemetlen lesz-e számomra a folytatás. 

Egyfolytában ugyanaz járt az eszembe, mint mindig, mióta idehoztak. Vajon Sasuke tudja, hogy itt vagyok? Megmentene, ha tudná, hogy alig karnyújtásnyira raboskodom tőle?

Nagyon ideges voltam amiatt, hogy hová rángatnak. A melák a liftben egy pillanatra kiesett a szerepéből és mintha halványan elmosolyodott volna, amikor szájtátva bámultam az általa benyomott gombra, mivel nem akartam hinni a szememnek. Arra a szintre készültünk, ahol életem megrontója, s egyben életem legfontosabb személye lakott. Vegyes érzelmekkel léptem az ismerős folyosóra és óriási meglepetésemre tényleg az ő szobájába tartottunk, én pedig, mint egy szerelmes hülye, dobogó szívvel reménykedni kezdtem a csodában.

- Látom, nem engem vártál! - Ezek után nagyon kiábrándító volt Fugaku gúnyos hangját hallani, bár jó ember lévén örültem, hogy élve látom. Eléggé megviselte a baleset, mankóra támaszkodott és a feje is be volt kötve, de úgy tűnt, nagyobb baja nem esett. Nem bántam volna, ha hálából azonnal szabadon enged, de nem voltam annyira naiv, hogy komolyan higgyek ebben.
- Jó napot! - dadogtam bizonytalanul. 
- Mi az? Már nem szemtelenkedsz velem? - játszotta a meglepettet, miközben nehézkesen odasántikált hozzám és megfogta az állam, hogy maga felé fordítson. Ijedten néztem fel rá. Tudtam, hogy még ilyen elesett állapotban is képes lenne egy pillanat alatt megölni, szóval eszembe se jutott provokálni, csak próbáltam állni a szúrós tekintetét.
- Jól bántak veled az embereim? - kérdezte szigorúan. 

Félénken bólintottam és kezdtem nagyon kínosan érezni magam, mert még mindig csak bámult rám közvetlen közelről, ami nagyon zavaró volt. 

- Csak azt nézem, mit eszik rajtad a fiam - mondta fogcsikorgatva, aztán dühösen elengedett. - Megmentettél, ezért nem foglak megkínozni, bár nagy kedvem lenne hozzá, amiért így bekavartál. Rosszabb vagy, mint egy ragályos betegség! Egyszerűen nem lehet szabadulni tőled. 
- Akkor miért tart fogva? Nem lennék itt, ha nem hoztak volna ide - vágtam rá kicsit élesebben, mint terveztem. 
- Talán hiányzol valakinek? Úgy tudom, nincs hová menned - jegyezte meg gúnyosan.
- Ez igaz, de attól még nincs joga bezárni - feleltem némileg higgadtabban, de éreztem, hogy lángvörös a fejem a dühtől.
- Szokj hozzá, hogy én bármit megtehetek - mondta önelégültem, amivel persze végleg kiverte nálam a biztosítékot.
- Igen, azt észrevettem! - vágtam rá. - Például lelkiismeret nélkül tönkreteheti a gyerekeit. Van fogalma arról, miket műveltek Sasukéval abban a szörnyűséges kupiban? - keltem ki magamból, de azonnal megbántam, hiszen nem akartam én felbosszantani, dehát... Messzire hőköltem az öregtől, mert olyan harag gyúlt a szemében, ami halálra rémisztett.
- Pontosan tudom, mit műveltek vele - felelte kimérten, és látszott, hogy nehezen uralkodik magán. - Ez a másik ok, amiért élsz még, hogy megpróbáltad onnan kihozni, de van egy harmadik is - mondta dühösen. - Sasuke csúnyán átvert engem, amit nagyon nehezen viselek. Megígérte, hogy visszatér ide és átveszi az üzletet, ha kifizetem a kórházi költségeidet. Még arra is rávett, hogy zsebpénzt utaljak neked, aztán úgy felszívódott, hogy hiába kerestettem égen-földön, nem találom sehol. Ő az egyetlen, akiben megbízhatok, de nem fogja fel a konok fejével, mit kínálok neki azzal, hogy mindezt neki akarom adni - mutatott körbe, mintha a világot nyújtaná a Vágyak Házával Sasukénak.
- Szerintem nem mindenki szeretne bűnözőként élni. Magának se kéne ezt ráerőltetni a fiára - motyogtam megtartva a tisztes távolságot kettőnk közt, mivel tudtam, hogy ezzel már megint túl messzire megyek. Meglepetésemre viszont elnevette magát.
- Ennyire nem ismered őt? - kérdezte gúnyolódva. - Akkor felvilágosítalak! Sasuke könnyedén el tudta volna képzelni az életét bűnözőként, ha Itachi tele nem beszéli a fejét. Eleinte úgy tűnt, hogy tökéletes örökös lesz belőle.
- Azért, mert folytatta az ön züllött életét?
- Nincs azzal semmi baj, ha egy fiatal fiú szórakozik egy kicsit.
- Az alkoholizmus nem szórakozás, hanem módszeres önpusztítás. 
- Örülök, hogy van azért valami, amiben egyetértünk. Ha így gondolod, remélem, segítesz nekem, hogy leszoktassuk róla, mert mostanában tényleg túlzásba esett.
- Miért pont én segítsek? Egyszer már megpróbáltam tenni érte, ennek köszönhetően nincs családom, oda a becsületem, és egy gonosz ember tart fogva. Hiányzik ez nekem?
- Meg fogod tenni, mert ez a gonosz ember tudja, hogy szereted - mosolyodott el elégedetten, hiszen sikerült kijátszania a tökéletes ütőkártyát. Hát persze! Átlátszóbb vagyok, mint a nyitott ablak.
- Majd segít neki Hinata - feleltem dacosan.

A gúnyos mosoly még szélesebbé vált, Fugakut roppantul szórakoztatta a féltékenységem. 

- Rájöttem, hogy nem erőltethetek bizonyos dolgokat. Nem lesz Hinata, csak te. Így megfelel? - javasolta nagyvonalúan, mire velem megfordult a világ. Tényleg nem lenne Hinata, csak én?
- Mit akar tőlem? - kérdeztem gyanakodva, mert kezdett egyre jobban nem tetszeni ez a szócsavarás.
- Kössünk alkut! Te visszacsalod ide Sasukét, és míg itt tartod, neked is jó dolgod lesz mellette. Ez lenne a ti zavartalan családi fészketek, közben Sasuke nekem dolgozna, veled meg játszhatna papás-mamást.
- Ebbe soha se menne bele - tiltakoztam, hiszen épp eleget csúfolódott már a reménytelen epekedésem miatt. Miért maradna itt az én kedvemért?
- Próbáljuk meg! Vedd úgy, hogy neked is ez az egyetlen esélyed, hogy megérd a következő szülinapodat, szóval vesd be magad! Tégy meg mindent, hogy elégedett legyek. 



Kaptam egy napot a gondolkodásra, közben kicsinosítottak, új ruhákkal, édességgel, finom ételekkel kényeztettek. Ott maradhattam Sasuke szobájában, az ajtót viszont gondosan rám zárták, nehogy megint valami galibát okozzak. 

Amikor magamra maradtam, úgy viselkedtem, mint aki megőrült. Boldogságomban, hogy mégse volt esküvő, tíz méterrel lebegtem a föld fölött, belefúrtam az arcom szerelmem ágyneműjébe, szagolgattam a ruháit, simogattam a bútorait és gyerekes lelkesedéssel terveztem a közös jövőt, aztán kezdett visszatérni a józanságom és rájöttem, hogy ez az egész terv nem több, mint egy légvár, egy tünékeny lehetőség, ami pillanatok alatt szertefoszlik, mert a valóságban nincs alapja.

Csábított a lehetőség, hogy úgy éljünk itt, mint egy pár, de tisztában voltam a helyzetemmel. Tudtam, hogy nekem sose volt akkora befolyásom Sasukéra, hogy ilyenre rávegyem, és nem is akartam. Talán a baba miatt megtenné, de képtelen lettem volna ezzel zsarolni. Bár egyre feltűnőbb volt a terhességem, megfogadtam, hogy addig titkolom, amíg lehet.

Másnap nyúzottan ébredtem. A sebhelyes őr rázogatott, mellém dobott néhány meleg holmit, rám parancsolt, hogy szedjem rendbe magam, egyek, aztán öltözzek, mert indulunk. Ha nem láttam volna múltkor mosolyogni, megkockáztatom, hogy nem más ő, csak egy idomított robot, mert annyira túlbuzgott benne a kötelességtudat, bár a főnöke életéért őszintén aggódott, ami némileg emberibbé tette a szememben. 

Újra éreztem azt a gombócot, mint amikor Itachival indultunk Sasuke keresésére. Még amiatt is izgultam, hogy ismét szabadlevegőn lehetek. A hosszú raboskodás után minden érdekesnek, színesnek tűnt, ahogy a kocsival végigsuhantunk az ismerős városon, viszont előre féltem, hogy megint milyen helyeken kutatunk majd, és milyen állapotban találjuk meg Sasukét, ha megtaláljuk egyáltalán.

Az őr először a sulihoz, majd a kollégiumba vitt. Furcsa volt úgy találkozni a többiekkel, hogy hozzájuk se szólhattam. Mindenhol összesúgtak mögöttem, mert elég feltűnően mutattunk a testes férfival, akiről messziről lerítt, hogy a társadalom melyik rétegéhez tartozik. A suliban az igazgatónő nagyon kimérten válaszolgatott, a kollégiumban pedig csak Sasori tartózkodott és azonnal rázta a fejét, hogy régóta nem látta Sasukét.

- Mi értelme van, hogy kérdezősködünk? Simán letagadhatják - kérdeztem az őrtől, mikor visszaültünk a kocsiba és új címre indultunk. Persze felkészültem, hogy nem kapok választ most sem, de az őr végül nagy meglepetésemre megszólalt.
- Az a lényeg, hogy együtt lássanak bennünket. Valaki biztos elmeséli majd Sasukénak, hogy az apja embereivel mászkálsz.
- Fugaku azt hiszi, hogy ez segít? Istenem! - sóhajtottam reménytelenül. Ettől azért ütősebb tervre számítottam. 
- Fejezd be a sápítozást és örülj, hogy ennyit is mondtam - zárta le a témát és leállította az autót álmaim netovábbja, a rózsaszín pónikastély előtt.
- Ez most komoly? - sápadtam el.
- Halálosan - kaptam a kiábrándító választ. 

Már nem is akartam arra gondolni, mit gondolnak majd rólam, ha egy ilyen helyre bemegyek. A sebhelyes rezzenéstelenül megmarkolta a dzsekim és belendített az ajtón. Naná, hogy nem mert előre menni, mert amint feltűnt, legalább hat szépfiú vette körül. Iszonyat szórakoztató volt egyszer az életben zavarba látni, ahogy a matató kezeket igyekezett magáról hessegetni, de nem mertem hangosan nevetni. Leültünk és italt rendelt mindkettőnknek.

Inkább nem figyelmeztettem, hogy munkaidőben nem kéne pezsgőzni, hanem hagytam, hogy egy húzással eltüntesse, aztán mellékesen megkérdezze a pincért, hogy a legifjabb Uchiha nem járt-e itt véletlenül. A srácok körülöttünk kuncogni kezdtek, egy rövidnacis, alaposan kifestett, vörös parókát viselő fiú pedig zavarában a haja tövéig pirult. 

- Sasuke nem jár ilyen helyekre, sajnos - jegyezte meg csüggedten. 

Egymásra néztünk az őrrel.

- Köszönjük - morogta a sebhelyes megőrizve a komolyságát, de láttam, hogy neki is nehezére esik nem nevetni a srác csalódottságán. Lehúzta az én pezsgőmet is, fizetett, aztán távoztunk, de hallottam, hogy a hátunk mögött még mindig ő a téma, és bőszen tárgyalták a srácok, vajon mit veszítettek vele. 

- Most pedig kezdődik a kocsmatúra? - kérdeztem a kocsiban, mert a kupik után általában ez volt az a hely, ahol még Sasukét kereshettük. 
- Igen, de az éttermekbe és üzletekbe is bemegyünk.

Meglepetésemre még a lakótelepünkre is ellátogattunk, de szerencsére hozzánk nem kellett becsöngetni. Estére már nagyon fáradt voltam és egyre kevésbé bíztam abban, hogy valahol a nyomára bukkanunk. Közben persze számtalanszor megfordult bennem a szökés gondolata, de tudtam, hogy feleslegesen próbálkoznék, amúgy meg igaza volt Fugakunak, úgyse tudnék hova menekülni. Gondolkoztam, hogy egy ilyen helyzetben vajon Sasuke hova bújna az apja szigora elől, de minduntalan az ugrott be, amit Hinata mondott: hogy a világ végére kell utazni, mert különben Fugakunak bárhova elér a keze. 

Talán mégis együtt vannak?

- Mi jutott eszedbe? Nagyon elkomorultál - jegyezte meg a sebhelyes.
- Nem lehet, hogy Hinata után ment? - bukott ki belőlem keserűen.
- Már ellenőriztük, és a papírjai nélkül különben se tudná elhagyni az országot, szóval nyugodj meg, nincs vele.
- Én nyugodt vagyok - vágtam rá sértődötten, de kinevetett.
- Amúgy hogy hívják? Megmondhatná, ha már egész nap együtt lógunk - mondtam ingerültem, hogy tereljem a témát, mert bosszantott, hogy szórakozik rajtam.
- Felesleges elmondanom, mert ha így haladunk, hamarosan úgyis el kell vágnom a csinos kis nyakadat - közölte élvezettel, hogy tovább húzza az agyam.
- Ez nem volt túl kedves.
- Nem is vagyok kedves ember - vonta meg a vállát gondtalanul.


Konoha nem volt nagy város, mégis ránk esteledett, mire minden olyan helyet végigjártunk, amit fontosnak gondoltunk. Ironikus módon az a rámen étterem maradt utoljára, ahol anno balszerencsémre összetalálkoztunk.

- Ez amolyan törzshely?
- Mondhatjuk - hagyta rám a sebhelyes, és lazán beballagott velem, pedig egyértelműen halálra rémisztette a személyzetet. Persze kiszolgáltak - hihetetlenül gyorsan - és még borravalót sem fogadtak el, pedig igazán megérdemelték volna azért a lakomáért, amit elénk varázsoltak pillanatok alatt. Mégis vannak előnyei a gengszter életnek, bár elég hülyén éreztem magam, hogy nemrég valósággal kicibáltak innen, most meg együtt falatozgattam ezzel a behemóttal. 

- Van még ötleted, hogy esetleg hol keressük? - kérdezte, amikor végzett, én pedig még a maradékot igyekeztem magamba tömni, mert mostanság rohamosan megnőtt az étvágyam.
- Nincs - ráztam meg a fejem. - Igazából nem ismerem olyan jól, hogy tudnám, mik a kedvenc helyei - jegyeztem meg zavartan.
- Hát, minden helyet kilőttünk, ahol ihatna vagy kurvázhatna, de mi a helyzet, ha esetleg jó útra tért? - tette fel a kérdést olyan hangsúllyal, mintha régóta gondolkozna ezen.

Meglepődtem, egyszersmind szégyenkeztem is, hogy nekem ez eszembe se jutott.

- Akkor lenne egy tippem, kitől kérne segítséget - gondolkoztam hangosan, aztán a számra csaptam a kezem, mert ezt nem kellett volna kimondani.
- Ki az? Mi az a tipp?
- Semmi - tagadtam, pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy helyes a feltevésem, de ha Sasuke valóban jó útra akarna térni, nem lenne szabad ismét visszarángatni oda, ahol ennyire tönkretették.

Kedélyes társalgásunk itt ért véget. Az őr amint megneszelte, hogy titkolni próbálok valamit, ugyanolyan durván kirángatott az étteremből, mint múltkor. Kinn nekinyomott a kocsinak és a nyakamnál úgy megszorított, hogy egyből tudtam, mi a tétje a hallgatásomnak. Egy laza mozdulattal el tudta volna roppantani a csontomat, ezért inkább kinyögtem a címet. 

Még semmi se volt biztos, de én úgy sírtam, mint a záporeső, amiért eljárt a szám. Iszonyúan gyötört a lelkiismeret. 

A klinika vaskapujában őrködő portás egyből megismert, talán szó nélkül be is engedett volna, ha mögöttem meg nem jelenik fenyegető tekintettel a sebhelyes teljesen megrémítve az öreget.

- Keresünk valakit. Muszáj beengednie, mert ez élet-halál kérdése - fogtam könyörgőre, de a kabát alól elővillanó pisztoly meggyőzőbben hatott. A portás remegő kézzel nyitotta előttünk a kaput és betessékelt.
- Ne telefonáljon senkinek - figyelmeztette az őr, aztán elindultunk gyalog végig a hosszú sétányon. A fák kopasz ágai a fejünk felett összekapaszkodtak és a hideg szélben ijesztő táncot jártak. Vastagon voltam öltözve, mégis dideregtem és nem bírtam befejezni a bőgést a bűntudat miatt.

A hatalmas épület környékén csend honolt, csak egy-egy ablakban égett fény, aludtak már a betegek. Egyből arra a szárnyra néztem, ahol Sasukét sejtettem. A bejáratot is zárták éjszakára, ezért csöngettünk miközben kísérőm meglehetősen türelmetlenül viselkedett, mint egy szagot fogott kopó. Az ajtót nyitó nővért egyszerűen félretolta, mint egy buldózer, és egyből kérdezte, itt van-e az Uchiha. A pisztoly újra villant, mire a riadt nő azonnal mutatta, merre menjünk.

Ekkor már egyszerre dolgozott bennem az öröm, hogy szerelmemet hamarosan viszontláthatom, és az a mérhetetlen keserűség, hogy elárultam. Bíztam valami isteni csodában, hogy esetleg észrevett bennünket és időben elmenekült, de nem volt szerencsém. Ott aludt a sötét szobában gyanútlanul.

A folyosóról bevetődő fény megvilágította az ágyát. Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, hogy egyszerűen nem engedhettem bántani. Az őr azzal volt elfoglalva, hogy benyomakodjon mellettem a szobába és egy bilinccsel ártalmatlanná tegye mielőtt felébred, arra viszont nem számított, hogy nekem más terveim voltak. Vagyis túlzás lenne tervnek nevezi, egyszerűen ismét eluralkodott rajtam a Sakura-féle őrület. Egy pillanat alatt kitapiztam az oldalán fityegő fegyvert és rászegeztem.

- Le akarsz lőni? - lepődött meg a sebhelyes. 
- Ha muszáj - feleltem nem túl meggyőzően, de azért úgy álltam Sasuke előtt, mint egy kölykét védő anyatigris. Persze a fegyver piszokul remegett a kezemben.
- Ne butáskodj! Tedd le! - próbált meggyőzni az őr, de én már nem voltam olyan állapotban, hogy hallgassak bárkire is.
- Ne jöjjön közelebb, mert tényleg kicakkozom azt a divatos bőrkabátját! - bizonygattam elszántan.
- Én vagyok diliházban, és te viselkedsz úgy már megint, mint egy őrült - szólalt meg mögöttem hirtelen egy álmos mély hang.

Egyből megfordultam és az érzelmek teljes kavalkádja öntött el, ahogy az éjfekete szemekbe néztem. Nem is gondoltam, hogy ilyen felkavaró lesz újra látni. 

- Hazudtál! Nem is mentél vissza az apádhoz, és szó se volt semmilyen esküvőről Hinatával - mondtam vádlón az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Akkor engem is le fogsz lőni? - kérdezte Sasuke kedves mosollyal, mire teljesen összezavarodtam és leejtettem a pisztolyt, ami iszonyút durrant. 
- Sakura, ez annyira te vagy.

Mielőtt felocsúdhattam volna, meleg karok öleltek körül és hiába akartam azt mondani, hogy fuss, menekülj, amíg lehet, képtelen voltam megszólalni.