Sakura némán bámulta az ideiglenes kórterme plafonját. A mellette álló gépek egyenletesen pityegtek, ezzel jelezve, hogy még él. A szobaajtó kinyílik, és Tsunade lép be rajta, kezében néhány röntgenképpel.

-          Na? Van valami változás? – kérdezi a nő.

-          Nem… - mondja szűkszavúan Sakura.

-          A röntgen se mutat semmi újat. Sajnos a gerinced eltört.

-          Valami megoldás van?

-          A műtét kizárva, túl sok ott az ideg… a gyógyszeres kezelés nem elég gyors…

-          És mi van a kísérleti szerrel? Milyenek az állati tesztelés eredményei?

-           Az állatok hiper gyorsasággal képesek tőle regenerálódni, akik nem azok viszont…

-          Értem… készítsetek elő egy adagot és adjátok be nekem – mondja halál nyugodtan.

-          De, hisz a kísérletezés még nem fejeződött be, még nem teljes a képlet. Bele is halhatsz! – akad ki Tsunade.

-          De ez az egyetlen esélyem! Készítsd elő!

-          De…

-          Ez parancs volt, Tsunade! – kiabálja a nő képébe, mire az elhallgat. Némán fürkészik egymás arcát. Sakura ellentmondást nem tűrő tekintete, Tsunade aggódó tekintetével viaskodik. A néma harcot az ajtó nyitódása töri meg.

-          Úrnőm. Egy férfi akar magával beszélni… azt mondja, hogy maga ismeri – kukkant be az ajtón egy férfi.

-          Mi a neve?

-          Ebisu… - mondja, mire Sakura megdöbben.

-          Hozasd ide – mondja, mire a férfi bólint és az ajtó újra becsukódik.

-          Kérlek, gondold át még egyszer – kérleli Tsunade a beteget, azonban ő hajthatatlan.

-          Ez az egyetlen esélyem. Nem marathatok béna, Tsunade, remélem ezt megérted.

-          Igen.

-          Akkor kérlek add ki a parancsot a legjobbaknak, ha kell akkor te is legyél ott amikor csinálják. Készüljenek elő mindennel egy fél óra múlva.

-          Ugye tudod, hogy a gerincedet újra össze kell illesztenünk?

-          Igen tudom.

-          De nem használhatunk nyugtatót, fájdalomcsillapítót és érzékblokkolót sem. Nyersen ki kell bírnod, az pedig nem lesz könnyű.

-          Tisztában vagyok a körülményekkel. És azzal is, hogy ha nem próbáljuk meg, akkor örökre béna maradok… - válaszolja határozottabban. Az ajtó ebben a pillanatban lassan kinyitódik és Ebisu lép be rajta.

-          Jó napot, Sakura-chan. Régen láttalak, csak nem betegeskedsz? Ha tudom akkor nem zavarok – játszik teljesen élethűen Ebisu és észrevétlenül Tsunade felé bök, mire Sakura egyből gondoskodik róla.

-          Edisu-san. Á, dehogy is csak rutin vizsgálatok, nem zavar, jöjjön beljebb. Tsunade-sama, kérem, akkor megcsinálná amit kértem?

-          Persze, akkor én megyek is. Viszlát – köszön el és magukra hagyja őket.

-          Sasuke küldött? – kérdezi Sakura.

-          Nem. Magamtól jöttem, ő azt mondta, hogy nem akar az oroszlánbarlangba küldeni engem. Így én eljöttem „sétálni” – válaszolja Ebisu.

-          Csak nem aggódsz értem? – viccelődik Sakura, mire Ebisu egy kicsit felkacag.

-          Ne sértődj meg, de te Yang vagy, ti mindent kibírtok. Én csak Sasuke-samaért aggódom.

-          Nagyon ideges lett? – kérdezi félve.

-          Eléggé – sóhajtja Ebisu, majd egy széket maga alá húz és az ágy mellé ül.

-          Jól sejtem, hogy hallottál néhány szót a veszekedésünkből, mielőtt bejöttél?

-          Igen… Eltört a gerinced és valami nagyon veszélyes dolgot akarsz kipróbálni. Gondolom bele is halhatsz.

-          Igen.

-          Nem lepődök meg – horkant fel kacagva Ebisu, mire Sakura értetlen képpel bámul rá. – Te egy igazi Yang vagy. Mindent egy lapra teszel fel. Lesz, ami lesz!

-          Heh, igaz… - mondja Sakura és újra a plafonra függeszti a tekintetét. – Nemrég kísérleteztünk ki egy szérumot, amitől az ember hiper gyorsasággal tud regenerálódni. Igaz, még csak állatokon lett tesztelve, de nagyjából jók az eredmények. A beteg vagy felgyógyul, vagy kínok között hal meg.

-          És te ezt akarod magadnak beadatni?

-          Igen, de előtte persze a gerincemet helyre kell rakni, de persze nem használhatok fájdalomcsillapítót.

-          Az durva lesz…

-          Igen, az – helyesel Sakura, majd egy kis ideig beáll közöttük a csend – Kérhetek tőled valamit, Ebisu?

-          Persze.

-          Ha… Ha ma a műtőből már nem jövök ki élve, akkor… Akkor átadnád Sasukénak ezt a nyakláncot? – kérdezi halkan, mialatt leveszi a nyakában lógó cseresznyevirágot, majd átnyújtja Ebisunak, aki kicsit meghökkenve nézi a medált. – Benne van egy kisebb üzenet, amit az esetleges halálom alakalmából Sasukénak akarok adni. Megteszed?

-          Persze, de nem lesz rá szükség – rázza a fejét mosolyogva, mire Sakura értetlenül néz rá.

-          Miért nem?

-          Mert túl fogod élni, majd személyesen mindent elmondasz neki, ha annyira akarod.

-          Heh… remélem neked lesz igazad – sóhajtja, majd az ajtó kinyílik és két beöltözött ember lép be rajta.

-          Asszonyom, mi készen állunk – mondja az egyik maszk mögé bújt ember. Sakura némán bólogat párat.

-          A műtő előtt várhatok? – kérdezi Ebisu. Sakura egy kicsit meglepődik, de aztán rábólint. A két ápoló óvatosan tolja ki Sakurát ágyastól a szobába. Ebisu némán ballag mellettük, miközben gondolatai fogsága lesz. Azonban ez az állapot nem tart sokáig, mivel egy kis szorítást kezd érezni, az ágy szélén pihenő kezén. Amikor oda pillant, Sakura félő szemeit pillantja meg. Bíztatóan közre fogja a nő kezét és halványan rá mosolyog. Amikor a műtő elé érnek, megtorpannak.

-          Ebisu-san, én…

-          Nem kell semmit mondania Sakura-chan. A műtét után lesz rá időd – vág mosolyogva a nő szavába és egy bíztató mosollyal az arcán végig nézi, ahogyan betolják a műtőbe.

Ki hitte volna, hogy valaha így látja majd a Yangok vezetőjét? Mert ő biztosan nem. A máskor erős, magabiztos, vasmarokkal kormányzó nő, most egy - a legrosszabbtól tartó - kislányként ment be a műtőbe. Hiába, ő is ember, egyszer ő is félhet. Ebisu némán nézi a szürke műtőajtót. Tisztán lehet hallani, minden szót. Hallja, ahogy Tsunade mindent ellenőriz, majd kiadja a parancsokat. Hideg fejjel mond el minden egyes szót, szinte már-már rutinosan. Néhány perc telik el csak, amikor felcsendül az első megrázó sikoly. A vezető kínok között próbál uralkodni magán. Tsunade az embereinek kiált, hogy még egyszer el kell törni az egyik csontot. Még egy eget rengető sikoly hangzik fel, de most olyan hangosan, hogy a kinn ácsorgó Ebisu is beleremeg, pedig ő is megélt már egy-két dolgot. Ez még néhányszor megismétlődik, majd az egész abbamarad. Halkan motoszkálnak odabenn, majd Tsunade kiadja a parancsot.

-          Hozzátok a szert! – Ez az egy mondat, tisztán kivehető volt. Sokáig vízhangzott Ebisu fejében ez a mondat. Pár percig néma csönd. A kinn ácsorgó lassan kezd megnyugodni, hogy minden rendben lesz, ám téved. A benti gépek, mintha megőrültek volna, úgy sípolnak össze vissza. Valami, kattog, mintha rázkódna. Tsunade benn az embereivel kiabál, hogy fogják le a beteget, adjanak neki só oldatot. Majd néhány mondat, ami léket ver Ebisu fejében…

-          Össze fog omlani! Hozzátok a defibrillátort! Gyorsan! – kiáltja, torka szakadtából Tsunade. Ebisu rémülten csúszik le a fel mentén. Nem lehet, nem halhat meg. Hogy mondja el neki? Hogy mondja meg Sasukénak, hogy a lány meghalt? Ő nem lesz rá képes… Ő nem… - Töltés háromszáz. Vissza! Nem jó. Töltés négyszáz. Hátra! Még mindig nem. Sakura gyerünk, tarts ki. Töltés hatszáz. Hátra! – kiáltja Tsunade, majd minden elhallgat. Minden. A műtőből immáron nem hallatszódnak zajok. Semmi…

Sasuke, Naruto, Ino, Hinata, Shikamaru és a többiek némán ülnek az ebédlőben egy asztalnál. Sasuke már elmondta nekik, hogy mi is történt a reggel. Azóta a híreket várják, de semmi. Most fog kezdődni a második óra, de ők még nem mennek sehova, csak némán ülnek és gondolkoznak. Sasuke is csendben ül és a porcelánba öntött teáját kavargatja, még nem ivott egy kortyos te, nem is volt szomjas, csak úgy érezte, hogy vennie kell egy csészényit. Mindenki a legjobbat reméli, de azért aggódnak. A csöndet csak a néha-néha megkoccanó kanál hangja töri meg, ahogy a csészéhez ér. Lassan annyira nyomasztóvá válik a helyzet, hogy egyesek elkezdik számolgatni a koccanást. Harmincnyolc. Harminckilenc. Negyven. Negyvenegy. Shikamaru gondolatban már épp mondaná a negyvenkettőt, azonban koccanás helyett valami mást hall, amire mind oda kapják a fejüket. Sasuke meredten nézi a csészét, amin most végig egy repedés látszik, majd hirtelen a csésze magától eltörik…  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés