Pokolian fájt a fejem. Ilyen rosszul még soha életemben nem ébredtem. Egy percig nem is tudtam, hogy hol vagyok. Csak értetlenül forgolódtam az ágyban. Aztán pedig a plafont bámultam. Ezután pedig minden beugrott. A falu, a többiek, Sasuke…
A keresőcsapat! Szinte kirepültem az ágyból. Majdnem levertem az órát az asztalról, olyan hévvel nyúltam felé. Dél van! Magamtól biztos nem aludtam volna el így. Hát persze, a kakaó. Tegnap nem is tudtam volna magamtól elaludni. Tsunade! Magamra kapkodtam a ruháimat. Egyszerre léptünk ki Narutoval a szobákból. Az arckifejezéséből ítélve ő is mindenre rájött. Nem teketóriáztunk sokat. Azonnal a főépület felé vettük az irányt. Egész úton Tsunadét átkoztuk, és olyan szavakkal illettük, amiért simán kitiltottak volna minket még a falu környékéről is. Altatót a kakaóba. Azonnal észre kellett volna vennünk. Azonnal!
Úgy tűnt, számítottak ránk. A főépület előtt öt ninja állt. Narutora pillantottam. Meg sem rezdült az őrök láttán. Rám nézett, én pedig tudtam mit akar. Előrántottam két kunait, de ő még ennél is messzebb ment. Előhívta a remete formát. Ketten néztünk farkasszemet saját hazánk ninjáival. Ez más esetben hazaárulás lenne. De most teljesen másról volt szó. A barátunkról. Naruto látványa eléggé megijesztette a velünk szemben állókat. Nem bírtak a szemébe nézni. Bűntudatuk volt, amiért Naruto útját állták. Pár percig csak lehajtott fejjel meredtek maguk elé, aztán elálltak az útból. Naruto visszaváltozott, és elhaladtunk mellettük. Mikor felértünk, Tsunade irodája előtt Shizune állt. Amint meglátott minket hatalmasra nyitotta a szemeit.
-   Ne..nem mehettek be Sakura, Naruto! – kiabálta hiába. Naruto egyszerűen félretolta és berontott az irodába. Tsunade hatalmasat sóhajtott. Az Uzumaki dühösen csapkodta az asztalt és én sem voltam jó kedvemben.
-   Magyarázatot követelek! Tegnap világosan megmondtam, hogy mi is elmegyünk a keresőosztaggal. Ha egy csepp remény is van, hogy Sasukét életben találjuk, sőt, még akkor is ha nem… mi segíteni akarunk! Mindent meg akarunk tenni a barátunkért! Akkor miért…mégis miért?! Annyira menni akartam. Meg akartam találni a barátomat. – Ordibálta Naruto magából kikelve. De a végére már elcsuklott a hangja, és patakokban fojt a szemeiből a könny.
-   Narutonak igaza van. Ehhez nem volt joga. Az az ember akit szeretek talán súlyos sebesülten fekszik valahol. Tudom, hogy ott vannak a többiek, de én is ott akartam lenni mikor megtaláljuk.  – mondtam én is. Naruto meglepett, könnyes arccal nézett rám. A szám elé kaptam a kezemet. Azonnal rájöttem min lepődött meg. Kimondtam…kimondtam, hogy szeretem Sasukét. Tsunade szerencsére közbeszólt.
-   Megértelek titeket. Éppen ezért ti is értsétek meg az én nézőpontomat. Ha bármelyikőtöket is elengedtem volna, akkor addig nem akartatok volna hazajönni, míg meg nem találtuk volna Sasukét. Ezzel pedig az embereim egészségeit kockáztattam volna. Ők nem ismerték úgy Sasukét, mint ti. Őket nem hajtaná az iránta érzett szeretet, éppen ezért nem bírnák olyan sokáig. – mondta.
-   Akkor miért nem küldött el egy olyan csapatot, akinek tagjai mind szeretik Sasukét. Ők sokkal tovább bírnák. – vágott vissza Naruto.
-   Ezt nehéz kimondani, de ti, akik ismerik Sasukét mind nagyon erős shinobik vagytok. Rátok itt van szükség. Eddig nem mondtam neked, mert nem akartam, hogy felizgasd magad, de nem a múltkori támadás volt az Akatsuki egyetlen húzása az elmúlt időben. Egy ideje már folyamatosan levelek érkeznek a környék falvaitól. Úgy tűnik az Akatsuki egy ideje rettegésben tartja a környéket. Ha még egy támadás irányulna felénk, erős ninjákra lenne szükségünk. És ez nem megy, ha elküldelek titeket. Összesen két ember ment el a keresőcsapattal. Kakashi és Gai. Mindketten higgadt emberek, és mérlegelik a helyzetet. Velük kell megelégednetek. – mondta Tsunade. Naruto meredten bámulta. Én a ruhám széllét markolásztam. Nem tudtam mit gondoljak. Melyik a helyes? Valószínűleg az, amit Tsunade mondott, de nehéz nem a szívemre hallgatni. Nem bírtam tovább. Zokogva térdeltem a padlóra. Tudtam, hogy igaza van. Nem tehetünk semmit a várakozáson kívül. Naruto mellém térdelt, és megmarkolta a vállamat. Mosolygott, bár az arcán még mindig patakokban folytak a könnyek.
-   Nem lesz semmi baj. Visszajön, meglátod. Nem hagyna itt téged köszönés nélkül. Nem is. Egyáltalán nem hagyna itt téged. – suttogta, és én szánalmasnak éreztem magam. Megint engem kellett vigasztalnia, pedig neki is majd megszakadt a szíve. Erőltettem magam, hogy hagyjam abba a sírást. Apró mosollyal Narutora néztem.
-   Rendben. De te se sírj. – mondtam neki. Itt szakadt el a cérna. Naruto először csak szipogott, aztán még jobban sírva fakadt. Még hallgatni is fájdalmas volt. De tartottam magam, ahogyan ő tartotta magát mindig is. Neki is kijár pár gyenge pillanat, amikor ő támaszkodhat másokra. Gyengéden simogattam a hátát. Hagytam, hogy könnyeivel eláztassa a pólómat.

A keresőcsapat több mint két hétig volt távol. Ez volt én és a barátaim legszörnyűbb és leghosszabb két hete. A napjaink monotonok és ütemesek voltak. Reggel felkeltünk, aztán kimentünk a nagykapu elé. Délig vártuk a keresőosztag visszatérését. Azután elmentünk ebédelni. Aztán edzettünk egy kicsit. Majd este hat körül megint a kapunál csoportosultunk. Napról napra egyre szomorúbbak lettünk. De soha senki sem maradt el egyszer sem. Mind együtt vártuk, hogy visszajöjjön a barátunk. Élve vagy holtan, de haza.
Egyik késő este aztán visszatért az osztag. Nyúzottak és koszosak voltak. Leghátul két ember egy hordágyat vitt. Hatalmas szemekkel néztük. Azonnal oda akartunk menni, de nem engedtek a közelébe. A test le volt takarva. Néhány helyen átütött rajta a vér, és egy kéz lógott ki a lepedő széle alól. Azt hittem felordítok. Annyira fájt. Naruto döbbenten nézte a kezet. Oda akartunk menni Kakashi senseihez, de az arckifejezése megijesztett minket. Csak álltunk, mint a hülyék és bámultunk. Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon. Ez nem lehet! Nem hiszem el! Meghalt! Hogy történhetett? Azt mondta, ha visszajön mondani akar valamit. Mit akart mondani? Miért halt meg? Mi történt?
Naruto megragadta a kezem. Üres arckifejezéssel nézett engem. Szavak nélkül is megértettük egymást. Néhányan odajöttek és hátba veregették őt, engem pedig megöleltek. Senki nem mondott semmit. Ez nem a szavak ideje volt. Naruto még mindig nem engedte el a kezem. Így mentünk haza. Nem akartunk Tsunadéhoz menni. Ez leginkább azért volt, mert nem akartunk szembe nézni a ténnyel, hogy elvesztettünk valaki fontosat. Elvesztettük Sasukét.
Két bögre teával ültünk egymás mellett az ágyon, amikor csengettek. Majd még egyszer. Ekkor Naruto sóhajtva felállt és kiment ajtót nyitni. Pár perc múlva visszajött.
-   Lee volt itt. Azt mondja, hogy Tsunade látni akar minket. – vágódott vissza az ágyra. Sóhajtva felálltam. Naruto értetlenül nézett rám.
-   Te meg hova mész? – kérdezte.
-   Nézd, ideje szembenéznünk a tényekkel. – csuklott el a hangom. Narutonak is megint kicsordultak a könnyei. – szóval most odamegyünk, és tiszteletet teszünk a barátunknak, és elbúcsúzunk tőle. – sírtam. Az Uzumaki döbbenten nézett rám. Aztán határozottan bólintott.
Tsunade az egyik boncolóteremben várt minket. Sasuke előtte feküdt, még mindig le volt takarva. Nem tudtam levenni róla a szemem. Naruto is megsemmisülten bámulta.
-   Nézzétek meg. – Utasított minket Tsunade. Egymásra néztünk. Lassú léptekkel indultunk el a lepedőbe csavart Sasuke felé. Naruto nagy levegőt vett, és lerántotta róla a leplet. Én a plafont bámultam. Hirtelen Naruto erősen rángatni kezdte a vállamat. Döbben arckifejezése, amivel a testet bámulta kíváncsivá tett. Lenéztem. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Szabályosan összecsuklottam. A lepedő alatt Uchiha Itachi feküdt.