Hiába beszélt hozzám, mintha nem látott volna engem. Szerintem csak a büntetéstől való félelem lebegett a szeme előtt, amin nem is csodálkoztam. A testén vágások és zúzódások, a kezén és bokáján bilincsnyomok, egyes helyeken bekékült tűszúrások mutatták, eddig hogyan nevelték engedelmességre. Egyszerre keveredett bennem az iszonyat és a szánalom, hogy mivé lehet egy ember, ha elindul a lejtőn.
- Nem kell ezt tennünk, én legalábbis nem vagyok hajlandó tönkretenni magam - suttogtam, amikor mellém ért és már csak centik voltak köztünk. Megfogta a vállam. Olyan erővel, hogy fájt, mert határozottan nem volt ura önmagának, csak az ösztönei dolgoztak.
- Muszáj - győzködött, de én már döntöttem.
- Nem, nem muszáj. Szépen kisétálok innen, mert bántani akarsz - mondtam határozottan.
A pánik, hogy mindjárt leteper, ráadásul a kamerákon keresztül ezt idegenek végignézzék, kellő bátorságot adott, hogy ne tétovázzak. Otthagytam, mielőtt teljesen megvadult volna.
- Maguk szerint ennyire be kell drogozni ahhoz, hogy lefeküdjön velem? Hát olyan csúnya vagyok én? - sikítottam felháborodva a folyosón.
Az öltönyös fickó bűnbánó képpel trappolt oda hozzám, hogy elnézést kérjen. Megnyugodtam, hogy bevette a hisztim. Szidtam még egy darabig, amiért egy ilyen helyes fiút ennyire használhatatlan állapotban hoztak elém, aztán színpadias mozdulattal a férfihoz vágtam a maradék pénzt, majd távoztam. Csak pár lépésig jutottam, mert recsegve megszólalt az adóvevő a fickónál:
- Itt a rendőrség, razziát tartanak!
Hirtelen megragadtak és visszapenderítettek. Nagyon megijedtem. Még több öltönyös bukkant fel izgatottan a folyosón, páran Sasukét cibálták elő a szobából, míg a fejem felett ketten megbeszélték, hogy valószínűleg én is kiskorú vagyok, ezért el kell, hogy tüntessenek, különben a főnökük ideges lesz, ha miattam megbüntetik. Rémülten vettem tudomásul, hogy kivisznek a hátsó udvarra, aztán előbb Sasukét, aztán engem is belöktek egy kibetonozott gödörbe, majd felettünk becsapódott a lejáró vasajtaja.
Rajta landoltam, de szerintem nem érzett fájdalmat. Mint egy megveszett ragadozó, azonnal rám fonta karjait. Talán jobb is, hogy a vaksötét miatt nem láttam az őrületet a szemében, mert még nagyobb frászt kapok. Azonnal tudtam, mi a tét. Próbáltam szabadulni tőle, kiabáltam, veszekedtem vele, miközben ő megszállottként igyekezett tenyerével a ruhám alá férkőzni és olyan dolgokat suttogott, amit nem értettem. Fogalmam se volt, milyen nyelven beszél hozzám, de egyfolytában mondta a magáét, mint egy megszállott, a keze pedig nem állt le közben.
- Elég, fejezd be! Ne tedd ezt velem - könyörögtem.
Mintha a falnak mondtam volna. Fuldokoltam az áporodott levegőjű, szűk lyukban, ami ketrecbe zárt vele és megpecsételte a sorsomat.
Gyakorlottan fordított maga alá, lenyomott a kemény betonra és lecsapott a számra. Természetesen mesterien csókolt. Ki tudja, hány lánnyal edzette már magát, de abban biztos voltam, hogy jó sokkal. A gondolat, hogy mire készül, arra késztetett, hogy foggal-körömmel tiltakozzak ellene, de olyan erő munkált benne, ami ellen tehetetlen voltam. Játszi könnyedséggel lefogta ütésre lendülő karjaim, aztán ajkai izgató tánccal kényszerítettek a behódolásra. Térdével szétfeszítette a lábaimat és a combjaim közé furakodott. Meztelen teste követelőzve borította be az enyémet és tépni kezdte a szoknyám, hogy semmi se válasszon el bennünket.
Utáltam a szűk, sötét helyeket, utáltam, ha lefognak, utáltam, ha az engedélyem nélkül érintenek, ezért teljesen elvette az eszemet a halálfélelem. Két kéz helyett hirtelen négyet éreztem magamon. A stressz váratlanul elvonta a ködöt az agyamról és mindenre emlékeztem. Beugrott a koszos matrac és annak a két ocsmány férfinak a gúnyos nevetése. Meg akartak erőszakolni és most Sasuke is erre készült. Nem volt önmaga, csak egy éhes szörny, aki nem könyörült.
Míg ő lázas hévvel simított, én karmoltam. Azt hiszem, bókokat mondott, miközben én a felmenőit is elátkoztam. Aztán durva követelőzésére durva követelőzés lett a válaszom, mert megadtam magam.
Nem keveredett már a jelen a múlttal, nagyon is tudatában voltam annak, hogy Sasuke ujjai siklanak a bugyimba, az ő nyelve becézi forró csókcsatában a nyelvemet, az ölem pedig tűzbe borult ettől az ostromtól és megakadályozta, hogy tiltakozzak.
Annyira abszurd volt, hogy ilyen veszély közepette csak egymással foglalkoztunk. Vagy talán éppen az munkált mindkettőnkben, hogy lehet, hamarosan meghalunk, akkor pedig mire várjunk?
Engedtem, hogy megszabadítson a ruhámtól és a gátlásaimtól. Megadóan simultam forró testéhez és úgy éreztem, hogy a sötétben mindenhol ő van. Betakar és megvéd a rossz dolgoktól, felszabadít a félelmektől. Beleremegtem a csókjaiba, közben hagytam, hogy birtokba vegyen. Finom volt, ahogy kitöltött, aztán a téboly határáig ringatott elfeledtetve a szörnyűségeket. Ismeretlen volt számomra az a birodalom, ahová röpített. Már nem gondolkodtam, csak élveztem azt a jó érzést, ami ott összpontosult, ahol összekapcsolódtunk, aztán hirtelen egy robbanással elöntött az utolsó sejtemig.
- Olyan régóta akartam ezt.
Megrendített az a fájdalom, amit kihallottam Sasuke hangjából. Belekapaszkodtam verítékben fürdő testébe és magamhoz szorítottam. Hangos zihálása, ahogy a nyakamhoz fúrta arcát, több volt, mint a kimerültség.
Ez volt az utolsó emlékem a gödörről. Egy morajlás söpört végig a fejünk fölött és lerepítette a vasajtót. Egy pillanatra besütött a fény és láttam Sasuke arcát, aztán mintha tűzeső szakadt volna ránk az égből, remegett alattunk a föld és mellettünk a falak is, a hangos robbanások zaja pedig elviselhetetlenné vált.
...
- Üdv az élők sorában! - Az öreg doki arca nem volt túl lelkes, ahogy vizsgálgatott. - A tokiói egyetem oktató kórházában fekszel. Megsérült a fejed és műteni kellett. Hogy érzed magad?
- Mint akinek műtötték a fejét.
- Meg tudod mondani, hogy hívnak?
- Miért, maga nem?
- Arra válaszolj, amit kérdeztem.
- Igen, meg tudom mondani hogy hívnak - vigyorogtam rá kajánul.
- Te most direkt bosszantani akarsz?
- Direkt bosszantanám?
- Sakura, fejezd be és válaszolj normálisan!
- Nahát! Tudja a nevem. Akkor minek kérdezi?
- Látom, jól vagy és semmi baja a fejednek - csapta le a kislámpáját a doki, amivel arra készült, hogy majd belevilágít a szemembe. Dühösen írt néhány dolgot a lázlapomra, aztán otthagyott.
Nem sajnáltam, hogy felidegesítettem. Zavart az a megvető tekintet, ahogy méregetett. Próbáltam kitapogatni, mennyire nagy a baj. Kelletlenül érintett, hogy meztelenül feküdtem a takaró alatt, de így legalább könnyebben szemrevételezhettem magamat. Több helyen le volt ragasztva a bőröm, néhol gyógyuló sebeket láttam, mintha hosszabb ideje lettem volna eszméletlen. A kezembe infúzió volt kötve és a számat olyan száraznak éreztem, mintha hetek óta nem kaptam volna egy korty vizet se. Elnyújtózkodtam a csengőig, hogy hívjak egy nővért.
Nagy sokára megjelent és kelletlenül megitatott. Az ő tekintete is furcsa volt. Sajnos hamar elfáradtam, nem volt erőm nyomozgatni, hogy mi a bajuk velem. Úgy döntöttem, szundikálok egy kicsit, aztán később rákérdezek.
Tokióban éjszaka se állt meg az élet. Már besötétedett, amikor legközelebb kinyitottam a szemem, mert egy mentőautó szirénája felébresztett. Elmosolyodtam. Egy borzas fejet találtam a kezemnél. Óvatosan az éjfekete tincsek közé csúsztattam az ujjaim, hogy felébresszem az alvó Sasukét.
- Szia! Látom, sikerült kiszabadulni arról a szörnyű helyről - mondtam boldogan.
- Szia! Igen, mindketten kinn vagyunk, bár nem sokon múlott. Jól érezd magad?
- Ne kezd te is! A doki se tud mást mondani - fintorogtam. - Igen, jól vagyok, de lépjünk már ezen túl. Inkább meséld el, hogy mi történt.
- Nem sima razzia volt, hanem kommandósokat is bevetettek. Drogot, fegyvereket is kerestek, erre a tulaj inkább felrobbantott mindent. Sokan meghaltak, nekünk az volt a szerencsénk, hogy ott lenn viszonylag védve voltunk, de a törmelékek oda is berepültek, akkor sérült meg a fejed.
- És neked nincs bajod? - Óvatosan a kezéért nyúltam, hogy látszódik-e még a bilincs nyoma, de elhúzta.
- Nincs - mondta kicsit élesebben. Ez furcsa volt és rosszul esett, de nem firtattam.
- A szüleim?
- Anyukád talán majd bejön... Nem tudom... - Kerülte a tekintetem, amiből éreztem, hogy gond van.
- Mit titkolsz? Mi történt? - kérdeztem idegesen, és meg akartam markolni a kezét, de ismét elhúzta.
- Mondanom kell valamit - sóhajtotta. Összeszorult a szívem a komorsága láttán. - Sakura, muszáj mindkettőnknek új életet kezdeni. Sajnálom, hogy miattam ilyen bajba keveredtél újra. Rossz hatással vagyok rád és ismét bebizonyítottam, hogy teljesen értelmetlen foglalkoznod velem. Jobb, ha innentől külön utakon járunk és soha többé nem találkozunk. Én megteszem, amit apám kér. Segítek neki az üzletben, visszaköltözöm hozzá a Vágyak Házába és feleségül veszem Hinatát, te pedig próbáld elfelejteni ezt az egészet és bocsáss meg, amiért belerángattalak.
- Én ezt nem értem! - fakadtam ki.
- Így lesz a legjobb, hidd el! - mondta szomorúan, aztán felállt és intett: - Ég veled!
Magamba fordulva gubbasztottam, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Olyan jó lett volna valakivel beszélni, de anya nem jött se másnap, se két nap múlva. Mikor megengedték, hogy felkeljek az ágyból, azonnal megkértem a nővért, hogy telefonálhassak neki. Otthon nem volt telefonunk, ezért a munkahelyét tárcsáztam.
- Jó napot, Haruno Sakura vagyok, édesanyámat keresném.
- Nem tudom adni, szabadságot vett ki, hogy a temetést intézze.
- Ki-kinek a temetését?
- Hihetetlen, hogy éppen te kérdezed. Szia!
A főnök szó szerint rám csapta a telefont, én pedig egyre értetlenebbül törtem a fejem, hogy vajon mi folyik itt. Az biztos, hogy jó nem. Végül a kezelőorvosom könyörült meg rajtam és behívott a szobájába.
Csokival kínált és hármat is sóhajtott, mire elhatározta magát. Nem kértem csokit, mert éreztem, hogy hiába is enném, azon nem fog segíteni, amit hallani fogok.
- Rossz híreim vannak - kezdte lassan, kimérten. - Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nincs más, aki elmondhatná. A szüleidet nagy megrázkódtatásként érte, mikor megtudták, mi történt veled. Apád nem tudta elviselni a szégyent, hogy te egy olyan helyen voltál és állítólag mostanában nem ez volt az első ilyen eseted. Behívták őket a rendőrségre kihallgatásra, mivel kiskorú vagy, aztán az apád utána otthon... otthon... kiugrott az ablakon és szörnyethalt. Sajnálom. Őszinte részvétem.
Már nem vártam anyát. Tudtam, hogy nem jön.
A kórházi számlákat Uchiha Fugaku fizette ki, hogy cserébe nagy ívben kerüljem a fiacskáját és ne zavarjam a családjuk boldogságát. Nekem is utalt egy nagyobb összeget, de ebből csak egy buszjegyet szándékoztam venni. Mikor leszálltam Konohában, fogalmam se volt hová, kihez menjek. Elgyalogoltam a lakótelepig, de nem mertem becsöngetni. Vékonynak bizonyult a ruha, amit még anyáék hagytak kora ősszel az első látogatásukkor. A decemberi szél didergetően átjárta minden porcikámat, de nem tágítottam. Arra vártam, hátha anya felbukkan, véletlenül meglát és megbocsát, fölhív. De nem jött senki, csak a szél lett egyre hidegebb. Sokáig álltam ott, végül rám sötétedett. Rövidre nyírt hajam nem nagyon védte a friss sebet a fejemen, jó lett volna legalább egy sapka. Gondoltam egyet és megkerültem a tömböt. Kerestem valami árulkodó jelet, hová eshetett az apám. Elég beteges gondolat volt, de jó lett volna bármi apróság, ami kicsivel is közelebb hozza a szüleimet. Mikor már nagyon remegtem, elballagtam a játszótérig. Lekuporodtam a kis ház sarkába és szinte hallottam, ahogy annak idején kopogott az eső a színes tetőn, amikor ide menekültünk Sasukével.
Úgy éreztem, hogy kifosztottak. Mintha minden jó emlékem egyetlen csalóka ábránd lett volna, amit a sors kíméletlenül elvett tőlem. Nem maradt semmim, csak az a milliónyi érzés, ami rám tört, amikor az elmúlt hónapokra gondoltam. A szerelem, a fájdalom, a beteljesülés és a csalódás. És az a pici lény, akit a méhemben hordoztam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
