Az apró Nissanban most előre ülhettem. Apám, tisztára feltörtem, mint a talajvíz! Ha így haladok, lehet, hogy vezethetek is, mondjuk akkor, ha a végén Itachi is kidől mellőlem. Amilyen szerencsém van, ez is be fog következni hamarosan, talán még ma délután, ha Sasuke miatt valami balhéba keveredünk.

Nem tagadom, amit a pónikastélyról mondtam, erős túlzás volt. Kegyetlenül paráztam amiatt, hogy végül hol kötünk ki, és milyen állapotban találjuk az Uchihát. Hogy a Vágyak Házában nőtt fel, eléggé meglátszott rajta, gyakorlatilag nem is meglepő, amiért ilyen lett, de azért ez nem mentség mindenre. Itt van ellenpéldának Itachi: ő képes volt kiszakadni abból a fertőből, és viszonylag normális lett.

Sofőrömre sandítottam. Itachi épp az egyik ében tincsét tekergette szórakozottan az ujja köré és közben elmélyülten harapdálta a szája szélét. A viszonylagos jelző erősen megingott bennem, de végül arra jutottam, hogy ki vagyok én? Vajon milyen jogon méricskélem mások elcseszettségét, amikor velem is bajok vannak. 

- Miért hagytad ott a családod?

Itachi szúrós pillantása arra késztetett, hogy mélyen belesüllyedjek az ülésbe, de mégse bírtam ki, kíváncsi voltam. Egy nagy sóhaj után befejezte a hajcsavargatást és zenét kapcsolt. Válasz helyett folytatta az ajakrágcsálást. 

- Nagyon ideges vagy, de ha így aggódsz Sasukéért, eddig miért nem kerested? 

Lassan kiérdemeltem, hogy kihajítson az autóból, de képtelen voltam befogni.

- Nincs lelkifurdalásod, hogy ennyire hagyod tönkremenni az öcsédet?

A dallamos diszkót hirtelen visító rock váltotta, én pedig azt hittem, megsüketülök. Három másodperc után nyúltam a gomb után, hogy elviselhető hangerőre állítsam, és megadóan jeleztem, hogy lakatot teszek a számra. Ezen elmosolyodott, főleg, hogy a láthatatlan kulcsot látványosan jó messzire dobtam. 

Első állomásként a kollégiumhoz közel eső helyeket néztük át, de korán lévén még ember se volt nagyon. Ez megkönnyítette a dolgunk, viszont azt jelentette, hogy más szórakozóhelyeken keresgéljünk. Ilyenkor a Vágyak Házán kívül csak két night club üzemelt, ahol lehetett. Az egyik valóban egy csillámporos pónilovardára emlékeztetett, a másik viszont egy borzalmas hírű kupinak számított. Összeszorult a gyomrom, amikor ide vettük az irányt, mert Itachi idegességében már szinte véresre rágcsálta magát. Az ő feszültsége pedig csak fokozta bennem a félelmet, hogy nem fogom megúszni pár részeg látványával, hanem keményebb kalandokra kell felkészülnöm. 

- Megérkeztünk. Maradj itt, ide csak én megyek - mondta szigorúan, és rám csapta a kocsiajtót.

Kicsit megkönnyebbültem, de aggodalmasan néztem utána. A Bíbor Sasfészek minden volt, csak ártatlan családi otthon nem, pedig a kertes házak között sorakozott. Nem meglepő módon mindkét szomszéd ablakán ott díszelgett az eladó felirat, köztük pedig a bordóra vakolt, fehér, ízléstelen gipszstukkókkal díszített villa hivalkodóan magasodott, mint egy környéken uralkodó gennyes pattanás. 

Előtte már annyi autó parkolt, hogy oda se fértünk, de nem is bántam, hogy nem látnak egy ilyen borzasztó hely környékén. Kezdtem sokallani az időt. Lassan eltelt húsz perc, Itachinak viszont nyoma sem volt. Ekkor már idegességemben azon tanakodtam, hogy utána kéne menni, de hirtelen kivágódott az ajtó és két fekete öltönyös az utcára dobta. Rohantam hozzá, mint egy őrült, mert látszott, hogy alaposan megverték. Az arca több helyen megsérült és magzatpózban fetrengett a betonon. 

A pulzusom az egekben, rémülten próbáltam az autó felé rángatni, de meg se bírtam mozdítani. Úgy tűnt, valamit a szemébe is fújtak, azért nyöszörgött olyan fájdalmasan.

- Hívom a mentőket!
- Eszedbe se jusson! Keresd ki Naruto számát a telefonomból - morogta elkínzottam, közben hevesen dörgölte a szemét, amiből ömlött a könny. 

Hirtelen ötlettől vezérelve a kocsihoz szaladtam és kivettem azt a szénsavmentes ásványvizet, amit korábban láttam. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de locsolni kezdtem vele Itachi szemét, hogy kimossam belőle a vegyszert. Valamilyen oknál fogva úgy gondoltam, ettől rosszabb már úgyse lehet, meg se fordult bennem, hogy ezzel esetleg tovább rontom a helyzetet.

Itachi erre határozottan megkönnyebbült, mintha csillapodott volna a fájdalma. Megadóan tűrte a műveletet, viszont a görcsös összegörnyedése nem változott, alaposan összerugdoshatták. 

- Köszi, most már jobb - suttogta. - Keresd meg a telefonom, és hívd fel Narutót - ismételte újra.

Kissé kínos volt a szűk farmerja zsebéből kikotorni a készüléket, de némi tapogatózás után összejött. Felháborodva pörgettem végig a telefonkönyvet, amiben normális vezeték és keresztnév helyett olyan bejegyzések voltak, mint Szívós Szöszi, Pajkos Kanca, Kopaszka, Fekete Akrobata vagy Huncut Nunika. Ezek után felüdülés volt, hogy a fiúk nem kaptak ilyen jelzőket, hanem tisztességes néven szerepeltek, és megtaláltam köztük Narutót is.

A hívásomat egyből első kicsöngésre felvette. Nem is gondoltam, hogy ilyen jóban vannak, mert nem kérdezett semmit, hanem azonnal indult értünk. Míg vártunk, tudat alatt beindult újra a kíváncsiságom, tovább görgettem a listát és mit ad isten, én is szerepeltem benne, de csak a telefonszámról ismertem magamra. Ha Itachi nem lett volna ilyen nyúzott, esküszöm, újabb ütlegeket kap tőlem, mert a felháborodástól totál begőzöltem. Eszetlen Melletlen? Na, majd adok én neki, ha jobban lesz!

- Tisztában vagy vele, hogy többet szerepel a csöcs szó a telefonodban, mint egy pornólapban? - fakadtam ki. Mérgemben átírtam a nevem Nagyon Vigyázz Vele Sakurára, hogy észben tartsa, én nem az vagyok, akivel kedvére szórakozhat, aztán hamar elpárolgott a haragom, mert megsajnáltam, olyan szánalmasan festett. 

Naruto villámgyorsan megérkezett, és hozta magával a szőke copfos Deidarát, aki hazavitte a Nissant, míg mi betuszkoltuk a szöszi kocsijába Itachit. Valahogy meg se lepődtem, amikor Naruto rutinosan pokrócot terített a hátsó ülésre, hogy a sérült vére ne kenje össze a huzatot, mintha mindennapi eset lenne nála a betegszállítás. Eszembe jutott, hogy talán Sasuke miatt ennyire felkészült. 

A kollégiumba mentünk. Szerencsére üres volt az előcsarnok, hétvégére a diákok zöme hazautazott. Deidara segített eltámogatni Itachit az orvosig, engem pedig kinn hagytak az ajtó előtt, pedig szívesen megnéztem volna, ahogy ennek a becézgetős majomnak a díjnyertes popójába óriási szurit adnak. 

Míg várakoztam egy vörös hajú fiú bukkant fel. Eléggé meglepett vele, hogy egyenesen hozzám tartott.

- Szia! Engem se ismersz meg? - kérdezte elnéző mosollyal, amikor mellém ért.
- Nem. Talán kéne? - néztem rá zavartan. 
- Igen, szobatársak voltunk itt a kollégiumban.
- Mi? - kerekedett el a szemem.
- Ezt még nem mesélte senki? - csodálkozott, aztán jókedvűen karon ragadott.
- Nekem talán itt kéne maradni, mert Itachi... - tiltakoztam, de leintett.
- Utána úgyis a szobába hozzák, gyere velem nyugodtan. Egyébként pedig Sasorinak hívnak - kacsintott rám.

Mivel bizalomgerjesztő képe volt, ráadásul baromi helyesnek ítéltem, hagytam magam elcipelni. Mondjuk a szívem ezerre kapcsolt, mikor az alagsorba vitt, mert utáltam az ilyen sötét helyeket, de a szoba bármilyen pici volt is, kellemes csalódást okozott a tisztaságával, otthonosságával, rendezettségével. 

- Miért van minden felmatricázva azzal a névvel, hogy Haruno Sakuma? - lepődtem meg.
- Sasuke így akart bosszantani téged. Eredetileg te hívtad őt Sakumának, mintha a Sasuke megjegyezhetetlen lenne, aztán amikor fiúként köztünk kellett élned, bosszúból így jegyeztette be a neved a suliban és a kollégiumban.
- Miért éltem itt? Ráadásul jól értem, fiúként? - döbbentem le teljesen.
- Orochimaru és Uchiha Fugaku is hajtóvadászatot indított ellened. Ez volt az egyetlen biztonságos megoldás.
- Mi dolgom volt ilyen alvilági emberekkel? 
- Pontosan én se tudom, sőt azt se sejtettük sokáig, hogy lány vagy. Az mindannyiunknak feltűnt, hogy túl vékony vagy, szép az arcod, a bőröd, de a viselkedésed és a mosdási szokásaid alapján álmomba se gondoltam, hogy nem fiú vagy. Itachit napi rendszerességgel provokáltad, állandóan verekedtetek, és könyörögni kellett, hogy fürödj, takaríts, pakolj el magad után. Mióta elmentél, rádöbbentünk, hogy magunknak teszünk jót, ha nem hagyjuk ennyire elhanyagolni a szobát, mert amit te műveltél, még nekünk is sok vagyis inkább sokk volt - mesélte nevetve.
- Én nem vagyok ilyen! Otthon normálisan viselkedem - védekeztem azonnal.
- Gondolom, azért csináltad, hogy ne is gyanakodjunk. Hát bejött. 
- Ez elég hihetetlen - csóváltam meg a fejem.
- Ez volt az ágyad - mutatta, mintha azt várta volna, hogy erről beugrik valami.

Fölléptem a létrán pár fokot, hogy megnézzem - nem mintha számítana -, de a gyűrött fehér ágyneműn kívül semmit se láttam. Most biztos Sasuke használja, ha méltóztatik itthon aludni, gondoltam mérgesen. Nem jelentett jót, hogy Itachit kidobták arról a szörnyű helyről. Ez azt jelentette, hogy Sasuke valami nagy bajba keveredett. Újra éreztem azt a görcsöt a gyomromban, a lelkiismeret-furdalás kegyetlenül mardosott, hiszen az én szavaim űztek oda.

Hamarosan nyílt az ajtó.

- Megjöttünk. Tedd arrébb a takarót, hogy le bírjuk fektetni - vezényelt Naruto, ahogy betámogatták Itachit.
- Sikerült kiderítened valamit? - kérdeztem azonnal, ahogy a srác nehézkesen elhelyezkedett és óvatosan ráterítettem a paplant.
- Sasuke annyi adóságot csinált, hogy míg le nem dolgozza, fogva tartják. Az a hülye! Meg se hallgattak, amikor felajánlottam, hogy rendezem helyette, mert állítólag akkora az összeg.

Itachi szeméből sütött a harag és az aggodalom. Nagyon sajnáltam.

- Tudok segíteni valamit? - kérdeztem udvariasságból, hiszen biztos voltam benne, hogy nemet mond, mert ez a dolog már rég túlnőtt az én lehetőségeimen. Tévedtem.
- Attól függ, mennyire vagy bátor - felelte azonnal. - Szükségünk lenne egy lányra, aki bejut hozzá. Egyébként kösz, hogy kimostad a szemem. A doki szerint megmentetted a látásom.

Ősi trükk! Dicsér, hogy megnyerjen magának. Cöh! Persze bedőltem, vagyis a bűntudat arra késztetett, hogy ne mondjak neki nemet, pedig éreztem, hogy nagyon megbánom.

- Mit kéne tennem?
- Holnap szombat, nincs iskola. Kéredzkedj el otthonról, hazudd azt a szüleidnek, hogy egy barátnődhöz mész és csak este érsz haza. Itt a kollégiumban kicsinosítunk, hogy beengedjenek abba a mocskos kupiba, aztán kiszimatolod, él-e még az öcsém egyáltalán.
- Ilyen súlyos a helyzet? - ijedtem meg.

A csüggedt bólintás beszédesebb volt minden válasznál.

- Értem - motyogtam.

Másnap idegesen keltem, és a feszültség nőttön-nőtt bennem, ahogy közeledett az indulás pillanata. Mivel jól tanultam és mostanában egyáltalán nem volt rám panasz, a szüleim egyből elengedtek, pedig picit reménykedtem, hogy talán valami csoda folytán megmakacsolják magukat, én pedig megúszom ezt a borzasztó küldetést.

Sasori várt az aulában, a tegnapi jókedvét mintha elfújták volna.

- Nem muszáj megtenned - kezdte azonnal, mintha belém látott volna, és tisztában lenne a kétségeimmel.
- Én is tudom, és félek is, de miattam van ez az egész - mondtam szomorúan.
- Itachi biztos megértené, ha meggondolnád magad. 
- Aranyos vagy, hogy így féltesz, de már igent mondtam. Nem vonom vissza.
- Veszélyes lehet.
- Tudom - sóhajtottam nehéz szívvel, aztán indultam, hogy ne feszegessük a témát tovább, mert valóban meggondolom magam.

Nem a fiúk szobájába vettük az irányt, hanem több emelettel magasabban egy furcsa srácnál kötöttünk ki.

- Sziasztok! Sakura, bemutatom újra Rock Lee-t. Ő már egyszer tökéletes fiút faragott belőled, most pedig pár perc és a végzet asszonya néz veled farkasszemet a tükörből. Felkészültél rá? - kérdezte Naruto vidáman, de érezni lehetett, hogy csak erőlteti.
- Számít, ha nem? - kérdeztem vissza egy kényszeredett mosollyal, és átadtam magam a bilifrizurás csávónak, aki azonnal munkához látott.
- Minek ez a rengeteg smink? - nyafogtam, amikor lassan belevakultam a sokadik szemfestékbe.
- Látni, hogy túl fiatal vagy, így be se engednek, de én megoldom, szóval minden rendben lesz - nyugtatott Lee. - Egyébként mutasd a lábad! 

Engedelmesen az orra alá dugtam, ő pedig a szőrszálakat ellenőrizte rajta.

- Hónalj?
- Hidd el, adok magamra - sértődtem meg, amiért azt hitte, képes lennék mackóbundában elmenni egy ilyen találkozóra.
- Oké! Ujjatlan ruhát fogsz viselni és biztosra kellett mennem. Egy gazdag, elkényeztetett ribit játszol majd, azok pedig mindig tökéletesen kozmetikázottak - magyarázta új stylistom türelmetlenül.
- A számba nem szagolsz be? - epéztem.
- Már megtettem - vigyorgott rám. - Azzal kezdtem, hogy lecsekkoltam az üdeséged, kislány, és roppant elégedett vagyok. Csókolnivalóan finom a leheleted.
- Ez beteges - fintorogtam.
- Nem beteges, hanem igényes és maximalista - villantotta meg Lee vigyorogva a hófehér fogsorát, ami természetellenesen tökéletesnek hatott. - Még kifestem a körmöd, és kész vagyunk - jelentette ünnepélyesen.

Idegenkedve néztem az ujjamon a fehér virágokkal díszített fekete lakkot, zavart a hosszú fülbevaló, a cipőm pedig nyaktörően magasnak tűnt. A ruha végképp kihozott a sodromból, mert szintén fekete volt, passzos és combközépig felsliccelt, amiből teljesen kivillant az egész lábam, ahogy léptem, de nem tehettem mást, viseltem.

- Itachi látni akar, mielőtt elindulsz - mondta Naruto, amikor elkészültem és hajlandó voltam megjelenni a fiúk előtt teljes harci díszben.

Legalább láthatja, hogy az ocsmány jelzője teljesen alaptalan - füstölögtem magamban - mivel ez a ruha, meg a hozzávaló melltartó tökéletesen kiemelte az igenis létező melleimet. 

Amikor lementünk a szobájába, nagy lélegzetet vettem, és igyekeztem az arcába tolni az igazságot, de amint megláttam, elment a kedvem a domborítástól. 

- Rémesen festesz - nyögtem, mert olyan volt, mint egy piros szemű nyuszi. 
- Semmi gond! Kicsit begyulladt, de hála neked, pár nap és nem lesz baja. Te viszont kitettél magadért - mért végig elégedetten.

Nem a szokásos gúnyolódást hallottam a hangjában, hanem ugyanazt az aggodalmat, mint amikor Sasori próbált lebeszélni. 

- Biztos, hogy nem gondoltad meg magad? - kérdezte hirtelen. - Elég lehengerlő leszel ezzel a kinézettel, meg a sok pénz is meggyőző lesz majd, hogy minden kívánságod teljesítsék, de azért ez veszélyes lehet. Azonnal gyere ki, ha valami nem oké, rendben?
- Nyugi! Naruto már elmondta, mit kell csinálni.
- Menni fog?
- Persze. Na, indulok is, hogy hamarabb túl legyek rajta.

Naruto lassan vezetett, mintha ő is húzni akarná az időt. Furcsa, hogy eszembe se jutott azóta az a röpke csók, amit váltottunk, mert annyira jelentéktelen volt, ráadásul ez a rengeteg izgalom tökéletes elterelte a nem létező szerelmi életemről a figyelmemet. A kocsiban már úgy remegett kezem-lábam, hogy Sasori nem győzött nyugtatgatni, de elhatároztam, hogy nem hátrálok meg. 

A Bíbor Sasfészek ma se tűnt szimpatikusabbnak, mint tegnap, főleg azután, hogy láttam, mennyire elintézték Itachit. Rosszul voltam a gondolattól, hogy egy ilyen helyen mit tehetnek velem, de muszáj volt erősnek lennem. Nagy levegőt vettem és besétáltam a giccses ajtón, ahol máris egy öltönyös fickó fogadott. 

- Miben állhatok a kisasszony rendelkezésére? - kedélyeskedett.

Felmutattam a köteg pénzt, amit Narutótól kaptam, és máris készségesen a pulthoz kísért. Kértem egy pezsgőt, ha már ilyen gazdag vagyok, de eszembe se volt inni belőle. Nyugtalanul tekingettem körbe, hátha meglátom Sasukét, de néhány unatkozó lányon kívül senki nem tartózkodott itt. Mikor megelégeltem a dolgot, visszatipegtem az öltönyöshöz, néhány bankót csúsztattam a zsebébe és odasúgtam neki, hogy én szórakozni jöttem ide.

- Nem tudtam, mennyire komolyak a kisasszony szándékai - szabadkozott a férfi, és máris átterelt egy újabb helyiségbe. 

Itt már férfiak is voltak, zömében jóval öregebbek, mint akik illettek volna hozzám. Azonnal közre fogtak, újabb itallal kínáltak. Leültünk egy kanapéra, és hagytam, hogy udvaroljanak, de aztán úgy tettem, mintha ez se tetszene igazán. Az öltönyös azonnal ugrott, amikor intettem, és megint csúsztattam neki egy kis pénzt.

- Extrább szolgáltatás nincs? - mosolyogtam rá kacéran. Minden erőmet be kellett vetni, hogy ne remegjen a hangom és ne ájuljak el az izgalomtól. Féltem és undorodtam a helytől, de tennem kellett, amit vállaltam. 

- Van néhány privát szobánk, esetleg...
- Utálom az idős pasikat, tehát azzal kezdjük, hogy ezektől jóval fiatalabb felhozatalt várok - mondtam türelmetlenül.
- Ők mindannyian kellően tapasztaltak, ügyesek, míg a fiatalabbak talán kevésbé lennének az örömére. Még most tanítjuk be őket - hárított azonnal a fickó.
- Akkor talán segítségükre lehetnék a tanításban - húztam még szélesebb mosolyra a szám, miközben belül sikítottam, amiért képes voltam ilyet mondani.
- Ha úgy kívánja, megbeszélhetjük.
- Tessék, még egy kis ösztönzés, hogy egy betörni való kiscsikót kaphassak - csúsztattam oda újabb néhány bankjegyet.

Közben magamban teljes erővel vertem a fejem a mélyvörös tapétával borított falnak, amiért ilyen ocsmányságok jöttek ki a számon, de hozni kellett a szerepem, nem lehettem finnyás. Attól rettegtem igazán, hogy azonnal valaki konkrét személyhez visznek, aki nem Sasuke, aztán tényleg benne leszek a slamasztikában. Végül nagy megkönnyebbülésemre előkerült egy fotóalbum sok-sok fényképpel, amiből választhattam. Idegesen lapozgattam, közben néhány nem kívánt adattal is gazdagodtam. Az életkor mellett szokatlan jellemzők meg még a farok méret is szerepelt. És még Itachit ítéltem el a furcsa telefonkönyve miatt. 

Kezdtem bepánikolni, mert sehol se láttam, akit kerestem. Kicsit féltem is, hogy ebben az albumban találom, hiszen Narutónak erősen bizonygattam még nemrég a kollégiumban, hogy talán mosogatással vagy takarítással rója le Sasuke a tartozását, amiben persze én se hittem, de azért ezek között a fényképek közt látni őt a rémálmaim netovábbja volt.

Hirtelen kiszúrtam valamit. A srácok legtöbbje egy ágyon heverve pózolt, és a csupasz testük kényes pontját valami idétlen plüssfigura takarta, de volt néhány, aki valószínűleg nem akart önként modellt állni. Az egyik ilyen képen a srác nyakában lógott valami ismerős. Elfordította az arcát, kitekeredett meztelen testtel menekült a fényképezőgép elől, de a nyakláncán szerencsére látszott a legyező alakú medál. Biztos voltam benne, hogy Sasuke az. 

- Őt szeretném - mutattam rá határozottan.
- Nos őt nem ajánlanám. Még most kezdett, kissé problémás.
- Megegyeztünk, nem? - lettem ingerült, és úgy tettem, mintha menni akarnék. - Eltudom a pénzem költeni máshol is - vetettem oda, közben majd ki ugrott a szívem, hogy megállít-e a fickó.

Még szerencse, hogy a pénz szó mágikus erővel hatott rá.

- Megkaphatja, bár kissé többe kerül majd, hogy használható állapotban szervírozhassuk önnek - morogta.
- Szerintem nem lesz gond az anyagiakkal - vágtam rá, magamban pedig megkönnyebbültem, hogy sikerrel jártam.
- Itt várakozzon, kell néhány perc - terelt végig egy félhomályos folyosón, aztán leültetett egy olyan ízléstelen szobában, hogy a gyomrom forgott tőle. 

Mikor magamra maradtam, fintorogva vettem szemügyre a kopott szőnyeget, a nikotintól sárgálló függönyt, a vörös szaténlepedővel letakart ágyat. Csak az aranyminta csillogott hivalkodón a tapétán, de szépnek azt se lehetett nevezni. 

Azon tűnődtem, hogy az izgalmak ellenére talán mégse lesz olyan szörnyű ez a kaland. Ha tudok beszélni Sasukéval, és vihetem a jó hírt a bátyjának, hogy él, és viszonylag jól van, végre minden rendben lesz, aztán a mentőakciót már igazán a fiúkra bízom.

Idegesen igazgattam a hajam, ami olyan mesteri loknikba volt besütve, mintha nem is az enyém lenne. Kivételesen valóban nőnek éreztem magam, amiről eszembe jutott a csók ott az iskola folyosóján. Nem is értettem, ebben a szörnyű helyzetben miként keveredtek ide a gondolataim, de elpirultam az emléktől, aztán ijedtemben felpattantam az ágyról, mint egy rajtakapott gyerek, mert nyílt az ajtó és valósággal belökték rajta Sasukét. 

- Jó szórakozást! Aztán ha a kisasszony megbánja a választását, nem adjuk ám vissza a pénzét, de egy újabb összegért szívesen kínálunk készségesebb fiúcskát - vigyorgott rám az öltönyös.
- Értettem, és köszönöm - mosolyogtam vissza - már amennyire telt tőlem - mert közben a rosszullét környékezett Sasukétól.

Ránk zárult az ajtó és én kettesben maradtam ezzel az eszelős tekintetű idegennel, aki csak külsőre hasonlított arra a fiúra, akit megismertem. 

- Azért jöttem, hogy megtaláljalak és beszéljünk - suttogtam megrémülve. Abban se voltam biztos, hogy felfogja a szavaim, de végül válaszolt, csak mintha nem is ő lett volna.
- Sajnálom, hogy éppen te vagy az, de ha megint nem teszem a dolgom, megölnek - felelte szinte önkívületben, és máris ledobta magáról a köntöst.
- Majd azt mondom, hogy megtörtént - vágtam rá szinte sikítva, és eltakartam a szemem, mert nem akartam ezt látni.
- A szoba be van kamerázva. Nem hallanak, de figyelnek bennünket, és ha furcsán viselkedsz, neked is véged - mondta, aztán elindult felém.