Nemesi családban születtem.Ez azt jelenti, hogy az elnök lányának lettem hivatott, Tokyoban.Az etikettet kívülről fújtam,jó tanuló voltam,igaz néha kicsit rosszcsont. Soha nem ártottam volna senkinek. Mindig kellemes természetű lány voltam...egy napig. Tizennégy éves voltam, mikor szüleim nem egészen természetes halált haltak. Meggyilkolta őket valaki. Valaki aki nem szerette őket. Egy merénylő. Megbosszulni készültem őket, de ekkor egy rettenetes hír csapta meg a fülem. Nincs nyom. Nem hagyott semmi nyomot hátra a gyilkos. Alapos és kivégzett munkát végzett. Végül velem se tehettek kivételt. A "My Child" gyermek otthonba kerültem. Elég furcsa dolog volt, hogy Japánban angol neve legyen egy ilyen intézménynek. De ettől eltekintve én mindig is támogattam a "My Child"-ot, de cserébe nem igen kaptam vissza pozitív jelzéseket. Mindenki csak lenézett. Leginkább a rózsaszín hajam miatt nem hagytak békén. De ez nem igazán izgatott. Csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni. Egy szóra folyton.Bosszú.Így hát tizenhat évesen elszöktem. Télre megtanultam lopni az emberektől. Nehéz volt, de sikerült. Soha nem adtam fel semmit, így meg is lett érte a jussom. Ám ekkor botlottam bele egy gyilkosba. Gyors és ügyes volt. Egy sötét sikátorba vezetett harcunk. Ekkor előhúzott egy stukkert a fekete bőrkabát alól. Nem igazán nyerte el ez a tetszésemet, hogy mindjárt itt vérzek el a semmi közepén egy golyótól, de meg kell mondjam, hogy nem is ijedtem meg. Egyedül az életben maradásra tudtam koncentrálni. Golyózáport indított ellenem, de én fényesen kikerültem, majd újra közelharcot vívtam vele. Végül ő győzött. Leterített. Már előre láttam hogy itt halálozok el. De nem. Megkímélt a halál markától. Végül a sál, mi arcát takarta, lekerült helyéről. Nem hittem a szememnek hogy nővel álltam szemben. Óvatosan megszólított hogy menjek vele. Nem akart elijeszteni. Aztán vele mentem. Később rájöttem, hogy jól tettem. Egy szép lakásban kötöttünk ki. Egy férfi lépett ki egy lépcső alatti fenyőajtó mögül egy fegyverrel. Csak annyit láttam, hogy hó fehér a haja. Az arca leleplezőtlen maradt, nem láttam .Csak két szó erejéig hallatatta a hangját.
- Hivatlan vendég? - természetesen ezt is halk suttogással.
- Se a főnök, se a fia nem fog örülni, ugye? - kérdezte a nő, kinek arcát tisztán láttam.
- Rózsaszín?! Cuki! - a fiú eltette fegyverét, az ajtó felé fordult, majd a szeme sarkából rám pillantott.
Az az igéző tekintet, olyan volt mintha egy örökkévalóság lett volna. De eltudtam volna viselni, hisz beleszerettem a tekintetbe. Mint aki megakar babonázni. Végül előre fordult, az ajtó fele, persze én még mindig úgy bámulva őt, mint akit most terítettek le. Csak éppen álltam. Majd bólintott egyet. A nő, tudva mire gondol a fiú, elmosolyodott.
- Tudsz csinálni magadnak kaját? - furcsa volt.
Mosolyogva kérdezte, szemével szemembe nézve. De nem boldogságot éreztem, hanem valami mást. Nem is olyan igéző tekintete volt, mint a fiúnak. Mintha félelmet láttam volna a szemében. Valami "gonosztól".
- Nem vagyok gyerek! - próbáltam higgadt maradni, álcázni félelmem, de félek mind hiába való a leplezés, hiszen látta rajtam a félelmet.
Azokkal a vörösen izzó szemekkel nagyon nézett, mint aki tudja mire gondolok. Mikor elhangzott a mondatom, felállt és az ajtó felé vette az irányt. Megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Én ekkor a konyhába siettem. Hallottam az ajtó becsapódását, ami számomra egyenlő volt az egyedül léttel. De felriadtam, mikor egy hang megszólalt a hátam mögött.
- Kurenai. - én erre egy könnyeg mozdulattal válaszoltam.Bólítottam és mellé "hümmügtem".
A nő pedig csak mosolygva ment ki. Nem értettem, de nem is igazán volt számomra érdekfeszítő a dolog. Ez a nő egyszerűen mindenen mosolyog. Gyorsan kikevertem majd megsütöttem a palcsintatésztát. Ezen a lakáson minden volt. Nutella volt a töltelék, fincsi eperdarabokkal. Kívül pedig fahéjat szórtam rá. Éppen elfogyott az általam készített palacsinta, mikor újra feltűnt az a fehér hajú, igéző tekintetű srác. Újra csak két szóval illetett meg, de meggyőzött, mert többen is vannak vele, és ha nem teszem amit mondanak, kiiktatnak.
- Mennünk kell! - az igéző tekintetet nem felejtette el, de most láthattam mosolyogni is.
Én pedig, mint valami jó tett lélek, kis ártatlan kicsilány mentem utána, abban a hitben hogy éppbőrrel megúszom az egész "játszmát".
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!:)
Köszönöm szépen.:)Remélem másnak is tetszik az írásom.:)
Jelenleg a második fejezetet írom.Nem akarok semmit se elárulni, de annyit mondok hogy akkor fog találkozni Sasukéval.:)És megpróbálom minél hamarabb.:)És köszönöm a 10-est.^^Igazán bíztató, ilyeneket kapni..csak növeli az ihletemet.:)
És igen, nem ez az első munkám.:)Már régóta "foglalkozok" az írással, és nagyon szeretem csinálni.:)Pillanatnyilag van egy másik ficc amin dolgozok, de azt tegnap este kezdtem el.:)Plusz van 2 füzet barátnőmnél, mert ő is elakarta olvasni, csak nem találja a drága.^^"
Mégegyszer köszönöm.^^
„ Szia!:)
Kata02 azt írta, hogy jól írsz. Én ebben mélységesen egyet is értek^^ Nagyon tetszett.
Szegény Sakunak meghaltak a szülei T.T Részvétem. Érdekesnek ígérkezik. Remélem hamar folytatod.
Sok sikert és ihletet. Igaz, hogy csak az első fejezet, de én akkor akarok adni egy 10-est, remélem, nem baj..=)
UI:Kata02 azt írta, hogy még mindig jól írsz. Ezt azt jelenti, hogy írtál már más kor is? =)
By:Ildi-chan