Gyermekként sokszor kérdezték tőlem mi akarok lenni, ha nagy leszek? Én ilyenkor viccesen mindig azt válaszoltam: Becsületes ember.
 A szüleim rendes embernek neveltek azt hiszem. De az ember életében néha eljön, a nap mikor félre kell dobni a jó nevelést és álarcot kell húznia.
 Egy átlagos napon, egy átlagos reggelen kezdődtek a bajok. Anyáék elutaztak Pekingbe engem egyedül hagytak.
 Mint minden hétköznap délelőttöt, ezt is az iskolában töltöttem. A madarak csiripeltek, a szél lágyan fújdogálta a cseresznye virágok lombjait. Az udvar tele volt a rózsaszín szirmokkal.
 Néha mulatságosan tartottam a tavaszt. Ilyenkor nem éreztem magam egyedül. Hisz a hajam olyan színű volt, mint a cseresznye virágok szirmai. S a nevem sem véletlenül Sakura lett.
 Anya azt mondta, azért kaptam ezt a nevet, mert apa és ő egy cseresznyefa alatt házasodtak meg. S mert tavaszi gyermek voltam. De az is közre játszott benne, hogy anya a szülőszoba ablakából egy öreg cseresznyefát látott. S annak a fának a látványa megnyugtatta. Mindig felnevetett mikor arra gondolt, hogy a sors milyen ironikus, hogy egy felettébb furcsa genetikai betegségnek köszönhetően a hajam rózsaszín lett.
 De inkább ebbe nem mennék vele. Elég annyi, hogy a hajam szokatlan színű és pont.
 Irodalom óránk volt és esszét írtunk mikor hangos sikításokat csapták meg füleinket. Először azt hittem hallucinálok, de mikor mindenki felnézet a lapjából már tudtam, hogy nem csal mega fülem. A tanár is felkelt a székéről majd az ajtóhoz sétált.
- Megnézem, mi folyik kint! Ti addig dolgozzatok! – ezekkel a szavakkal hagyta el a termet. Mindenki a tanár után nézet. A hangok nem akartak alább hagyni. Egyre hangosabbak lettek. Minden gyerek felpattanta helyéről és az ablak felé nézet. Bár én is szívesen elhagytam volna a helyem, de inkább mégis maradtam. Egyszer csak az egyik lány felsikított. A fiúk pedig dadogni kezdtek.
- Mi… ez? – kérdezte az egyik. Felettébb felkeltette az érdeklődésemet a reakciójuk. Felálltam és az ablak széléről kikukucskáltam. Zöld szemeim elnyíltak. A tanárok. Egymásnak estek és minden tiszta vér volt. A kerítés túloldalán pedig egy férfi állt, aki folyamatosan a vaskapunak ment.
 Hirtelen berontott a tanár úr újra. Liheget. Nehezen vette a levegőt.
- Nem kell pánikba esni! – mondta, de hiába a következő pillanatban megszólalt a hangos bemondó. A titkárnő hangja hangozott fel, meglehetősen zaklatott volt.
- Figyelem, verekedés támat az iskola területén. Minden diák tanáraik utasításnak megfelelően járjon el. Nem kell pánikba esni! Ismétlem. az iskola területén… - hirtelen szakadozni kezdte a vonal majd egy női sikoly hangzott fel. Meghűlt bennem a vér. – Segítség! Ne… Ne! – ennyit hallottunk, csupán de elég volt a pánikhoz.
 Mindenki szélsebesen iramodott az ajtó felé. Én pedig a sarokba húzódtam, nehogy eltiporjanak. Mikor mindenki kiszaladt én is elindultam. 
 De elszaladtam az íjász klubba és kölcsön vettem egy íjat s egy nyilat. Majd besiettem a kendo klubba is. Ott senki nem volt. Kihalt volt, de az udvarra nyíló ajtó ki volt tárva és a parkettán vérnyomok voltak mintha valaki egy véres embert vonszolt volna ki. Gyorsan becsaptam az ajtót és körül néztem. Egyedül voltam hallottam, ahogy rémült diákok sikongatnak.
 Az ablakhoz sétáltam. Bár a lelkem háborgott kívülről semmi sem mutatkozott. De mikor megláttam az udvart elkerekedtek a szemeim.
 Először csak a tanárok, de már jó pár diák vált áldozatává a szörnyeknek. S mivel a hangosbemondó szoba az iskolán belül van már az épületben is lehetnek.
 Elkezdtem sétálni, lépteim egyre gyorsabbak lettek az ablak mentén majd a végén már szaladtam. Miden felé néztem, ahogy befordultam a folyosón elkerekedett a szemem és megtorpantam. A gyomrom összerándult, éreztem, ahogy remegni kezd a lábam. Hárman voltak és felém sétáltak. Rothadó testek, és jól ismertem mind a hármat. Az egyik Choji volt a szomszéd srác, az irodalom tanárom Iruka-sensei a harmadik pedig Temari volt az íjász csapat kapitánya. 
 Nyeltem egy nagyot majd felemeltem az íjam, kivettem három nyilat majd céloztam.
- Csak találd el! Csak találd el! – könyörögtem halkan. Egyszerre három nyilat lőttem ki, pontosan az élőhalottak fejére célozva. Egyik sem talált mind a mellkasukba ment. A kezem túlságosan remegett. Megfordultam majd elkezdtem szaladni.
 Lábaim remegtek, de minél messzebb akartam kerülni, tőlük. Már épp megnyugodtam mikor egy folyosóra értem, csak egy pillanatra néztem hátra, de elég volt ennyi. Neki futottam valakinek és fenékre zuhantam, felnéztem. Az egyik osztálytársam volt. De már nem volt önmaga. Szemeimből kifolyt egy könnycsepp.
Itt a vég. – gondoltam lehunyt szemekkel. Szorosan lehunytam a szemem és vártam éreztem, ahogy megmozdul majd hangosan morogva nekem akar esni, de a fájdalom és minden más elmaradt. Kérdően néztem fel. Egy fiú állt mellettem egy baseball ütővel, hatalmas lendülettel levitte a zombi fejét.
 A fiúnak fekete haja volt. Az iskolai fekete ruhát viselte és a lábán fehér edző cipő volt.
 Hirtelen valaki megérintette a vállam. És pedig oda kaptam fejem miközben újból összeugrott a gyomrom.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Most már minden rendben! Hinata Hyuga vagyok a lándzsavívó csapatból.
- Én… Sakura Haruno az íjász csapatból. – suttogtam halkan. Hinata gyönyörű lány volt. Hosszú sötét haját, felkötötte egy lófarokba, de a rövidebb tincsek így is kicsúsztak. Hatalmas szokatlan levendula színű szemei megnyugtató hatással voltak rám. Hibátlan, hófehér arcán egy kedves mosoly bujkált. 
 Hirtelen valaki más is leguggolt mellé. Oda fordítottam a fejem és két sötét szempárral néztem farkas szemet. A fiú arca elképesztően gyönyörű volt. Arca komor, semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla.
- Sasuke Uchiha a 2/B-ből. – mutatkozott be. Hangja kellemesen mély volt.
- Örvendek… és köszönöm. – sütöttem le a szemem. Hirtelen remegni kezdtem és könnyeim kibuggyantak. Nem akartam sírni. Eleve nem volt szokásom közönség előtt sírni. De valami legördült a szívemről. Megkönnyebbültem egy kicsit. Nem voltam egyedül, itt voltak az élő bizonyítékok a szemem előtt. Sasuke-san és Hinata-san ők itt voltak mellettem. Egyszer csak éreztem valakinek a kezét a fejemen. Felnéztem a fiú félre tekintett miközben kezei a hajamat simogatták.
- Még nem nyugodhatunk meg! – mondta s felállt.
- Gyere! – segített fel Hinata majd a lépcső felé fordult. Én is így tettem. Visszafojtottam a levegőm. Úgy látszott, hogy ezek az élő halottak nagyon kitartóak. Temari, Choji és Iruka-sensei még mindig követtek.
- Menjünk! – szólt Sasuke. – Ki kell jutnunk innen. – ezzel újra szaladni kezdtünk. Leszaladtunk a lépcsőn majd a szabadtéri folyosón kötöttünk ki ahol a kémi tanár Asuma-sensei sétálgatott.
 Sasuke arcán hirtelen egy ördögi mosoly húzódott végig és szorosan megmarkolta a fegyverét szaladni kezdett majd mikor kellő távolságba ért felugrott. A tanár felordított, de csak ennyit tudott tenni mielőtt a feje szétloccsant volna az erős ütéstől.
 Hinata egyet taszított rajtam majd újra futni kezdtünk.
- Ki kell jutnunk innen! Itt nem sok esélyünk. – szólalt meg a lány.
- A főbejárat van ide a legközelebb. – válaszolt vissza Sasuke.
- Ami az udvarra vezet. – fejeztem be s megálltam majd lenéztem. Rengetegen lettek az udvaron, mind lassan sétálgatott, az élők pedig hangosan könyörögtek, de hiába mind belemélyesztették a fogaikat. Mindannyian fájdalmas képpel bámultuk az eseményeket.
- Mit tereztek? Mi lesz, ha kijutunk? – kérdeztem hirtelen.
- Megkeressük a családjainkat. – osztotta meg velem Hinata a terveket.
- Velünk tartasz? – nézet rém Sasuke, majd újra elindultunk.
- Szívesen. – válaszoltam. Megint futottunk Hinata és Sasuke úgy ütötte el az utunkba lévő holtat mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
 Hirtelen mind megálltunk. Egy újabb sikoly hangzott fel, méghozzá elég közel. Mind egymásra néztünk. Mindannyian szaladni kezdtünk közben reménykedtünk, hogy időben érkezünk.