A repülőtér előtt álltam, gurulós bőröndömmel és egy kézitáskával. Kezemben egy fecnit szorongattam, amin a szálloda címe volt, és némi idegességgel vegyes izgalommal indultam el megkeresni. Tudtam, hogy innen busszal kell tovább menni, és azt is, hogy a harmadik megállónál kell leszállni, ezt még Anya mondta a telefonba, hogy biztos odataláljak. Igyekeztem megtalálni a buszmegállót, és némi séta után meg is találtam a kérdéses járatot, ami már bent állt a megállójában. Remek… Azonnal futásnak eredtem, ekkor éreztem, hogy pánt nélküli topom egyre lejjebb csúszik, amit próbáltam bal kézzel megigazítani. Ekkor a bőröndöm egy kisebb kátyún kibillent egyensúlyából és hangos puffanással elterült a földön. Ezzel egy időben a busz ajtai becsukódtak, és elindult. Nélkülem.

Amíg bőröndömet próbáltam felállítani, láttam, amin egy újabb busz kanyarodik be a megállóba. Hála az égnek, ezt már sikerült elérnem. Helyet foglaltam egy ablak melletti ülésnél, és álmélkodva bámultam az elsuhanó épületekre. Szinte megbabonázott a város. Fáradt pilláim azonban szép lassan lecsukódni, annak ellenére, hogy igyekeztem megakadályozni, de minden igyekezetem ellenére, mégis elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, először nyugodtan körbekémleltem, abban bizonyos félig alvó, félig éber állapotban, mikor az ember még nem tudja, hol van, vagy épp, hogy miért van ott. Majd egyszerre villámcsapásként ért a felismerés. Ijedtemben felpattantam az ülésről, és a vezetőfülkéhez siettem. Közben előkotortam a papírom, amit időközben a farmerem zsebébe gyűrtem.

- Quai de Gesvres. – Olvastam, olyan kiejtéssel, amit még magam is borzalmasnak tartottam. Nem tanultam franciát, így fogalmam sem volt, hogy mondják ezt a néhány szót.

- Pardon? – kérdezett vissza a sofőr. Nos, nem lepődtem meg, hogy ő sem érti. Odatartottam neki a papírt, mire elkezdett valamit franciául magyarázni, amiből egy kukkot sem értettem. Értetlen arckifejezésem láttán megrázta a fejét, és csak ennyit mondott:

- Non. – Feltehetőleg ezzel azt akarta mondani, hogy már régen elhagytuk ezt a megállót. Remek…

A következő megállónál leszálltam, és a menetrendet kezdtem tanulmányozni. Kerestem a megálló nevét, de nem találtam, a repülőtér megállója meglett, de hamarosan rá kellett ébrednem, hogy nem egyszerűen túlmentem, hanem rossz buszra szálltam.

Idegesen átnéztem az út túloldalára, hogy megkeressem a másik irányba tartó buszok megállóhelyét. Nos, nem láttam semmit, ahol busz, vagy bármilyen más tömegközlekedési jármű megállhatott volna. Ekkor voltam azon a ponton, hogy a sírás környékezett és egyre jobban kezdett hatalmába keríteni a kétségbeesés.

Átmentem a túloldalra, és az út mentén haladva elindultam, hátha ott találom a megállót. Hosszas gyaloglás után beláttam, hogy erre sincs semmi. Remek, most aztán megkapom majd, hogy „Persze, mi megmondtuk, hogy inkább kimegyünk érted, és várd meg azt a néhány órát a reptéren, amíg kiérünk eléd.” Szinte hallottam a szüleim hangját, ahogy ezt mondják. A táskámban lapuló telefonra gondoltam, ami csak arra várt, hogy végre felhívjam vele Anyát, vagy Apát. Nem! Meg kell mutatnom, hogy egyedül is eltalálok a szállodába határoztam, és elindultam az ellenkező irányba, hogy ott is körülnézzek buszmegálló ügyben.

Közben számos járókelővel beszélhettem volna, de tekintettel arra, hogy voltam olyan hülye, hogy spanyolt, meg olaszt tanuljak az iskolában (mert, akkor még úgy gondoltam, ezek a nyelvek különlegesek…), nem láttam sok értelmét, a társalgás kísérletének sem. 

Újabb hosszú séta után megállapítottam, hogy itt sincs megálló, így visszafordultam. Kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy a megálló valamelyik kisebb utcában lehet, így gondoltam, minden mindegy alapon ott is megnézem.

Az utcák meglehetősen kacskaringósan kapcsolódtak egymásba, egyre kihaltabb és kihaltabb helyekre vezetve, buszmegálló, persze sehol és kezdett besötétedni is. Mikor már nem egy kétes alakkal futottam össze az utcán (egyik tett egy kis megjegyzést, legalábbis így sejtettem, elvégre nem értettem, hogy pontosan mit mondott), úgy döntöttem, itt az ideje telefonálni. Előkapartam a készüléket a táskám aljából. Döbbenten meredtem a készülék fekete kijelzőjére. Kikapcsolt, ami nem csoda, hisz több órás repülőút alatt non-stop merítettem az aksiját, és ezen a ponton kezdtek el potyogni a könnyeim. Már vissza sem találtam volna a főútra, ráadásul baromi sokat mentem, a lábam fájt a sok gyaloglástól, könnyeim hatására a sminkem valószínűleg elmosódott, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Egyre sötétebb lett, aminek hatására egyre jobban kezdtem félni. Egy lélek sem volt az utcán, bár ennek kifejezetten örültem, mert ki tudja, milyen alakokkal futhat össze egy idegen országban az ember.

Némán elindultam arra, amerre sejteni véltem az idefelé megtett utamat, de igazság szerint semmivel sem voltak ismerősebbek az utcák erre, mint bármelyik más irányba.

A telefonom nélkül fogalmam se volt, hány óra lehetett. Ha valaki szembe jött velem, mindig átmentem az út túloldalára, biztos, ami biztos.

Ahogy mentem, egyszer egy fiút pillantottam meg. Korombéli lehetett, bár az arcát nem láthattam sokáig, ugyanis nem sokkal az után, hogy megpillantottam, egy bukósisakot húzott a fejére. A mellette parkoló motorra siklott a tekintetem. Egész este talán ő volt az egyetlen, aki nem keltett bennem azonnal rossz benyomást.

- Elnézést! – szólítottam meg, minden mindegy alapon, mire felém nézett, gondoltam, akkor folytatom. – Nem tudod véletlenül, hogy merre van egy buszmegálló? – kérdeztem, bár nem vártam választ, ezért meglepett, amikor így felelt:

- Ezen a környéken nem vagyok túl jártas, de a helyedben egész biztos nem erre keresném – jegyezte meg gúnyosan. 

- Kösz a segítséget! – Fújtam mérgesen, így még az sem lepett meg, hogy egy nyelvet beszélünk

- Szívesen – folytatta továbbra is abban a gúnyos stílusban, amitől felment bennem a pumpa.

- Te aztán baromi kedves vagy! Itt van előtted egy lány tök egyedül, egy idegen országban, fogalma sincs, pontosan hol van, az iPhone-m lemerült, és te még gúnyolódsz velem! – Normális esetben biztos nem akadtam volna ki ennyire, de mára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy kitörésem meglepte-e, vagy sem, nehéz lett volna megmondani, ugyanis az a bukósisak még mindig a fején volt.

- Na jó, mondd hova kell menned és ameddig egybe esik az utunk, elviszlek – ajánlotta fel egy sóhaj kíséretében.

- Nem szokásom idegen fiúkkal motorozni Párizsban – jegyeztem meg. – Inkább add kölcsön a telefonod, annak nagyobb hasznát venném – kértem, mire átnyújtott egy ősrégi készüléket. Abban sem voltam biztos, hogy gyártanak még ilyet, mindenesetre nem tettem szóvá. A papír után kutattam a zsebemben, amin sok más egyéb között a szálloda száma is szerepelt, de nem találtam. Idegesen kezdtem kutakodni a táskámban is, hátha oda tettem, de a kis fecninek nyoma sem volt.

- Francba! Nincs meg a telefonszám – mondtam és visszanyújtottam a mobilját.

- Hova kéne menned? – kérdezte, most már valahogy segítőkészebbnek tűnt.

- Nem tudom pontosan, a cím is a papíron volt – mondtam kétségbeesetten.

- Ahogy az eszed is? – kérdezte hangjába visszatért az a tömény gúny.

Elképedve néztem rá, ugyanis nem fért a fejembe, hogy, hogy lehet valaki ennyire bunkó.

- Már ne is haragudj, de nem is ismersz, rossz napom van, ennyi az egész, tehát megtennéd, hogy leszállsz rólam? – kérdeztem felháborodottan.

- Rendben, már itt sem vagyok – mondta, azzal már indult is volna.

- Meg ne próbálj itt hagyni! – mondtam kétségbeesetten, amit normális esetben sosem jelentettem volna ki ilyen nyíltan, de ezúttal nagyon nem voltak mindennaposak a körülmények.

- Nézd, segítek, de nem bírom a parancsolgatós, elkényeztetett csitriket, tehát, ha azt akarod, hogy ne hagyjalak itt, én vagyok a főnök – jelentette ki olyan szenvtelenül, hogy megint csak elfeledtette velem nem túl rózsás helyzetem.

- Már ne is haragudj, de nem szokásom parancsolgatni, és mégis honnan veszed, hogy el vagyok kényeztetve? – A csitrire inkább nem is tértem ki, mert a végén ismét valami olyat válaszoltam volna, ami Mr. Énvagyokafőnöknek nem tetszet volna.

- A bőröndödről, amibe kétszer beleférsz, a ruháidon il látszik, hogy nem turkálóban veszed, és Japánból Párizsba utazni sem olcsó dolog – sorolta az érveit.

- És az, hogy a szüleimnek van pénzük, miért is jelenti mindjárt azt, hogy elkényeztetett vagyok? – kérdeztem még mindig kissé indulatosan.

- Miért, nem így van? – kérdezte, mire legszívesebben pofon vágtam volna, bár számításba véve, hogy közel és távol ő volt az egyetlen segítségem, inkább nem tettem. – Láttam az arcod, mikor odaadtam a telefont, az is igencsak felszínességről árulkodott…

- Engem akarsz egész este elemezni, vagy inkább megteszed azt a szívességet, hogy elviszel a reptérig, és mindketten hamarabb megszabadulhatunk a másiktól – ajánlottam, ami szemlátomást tetszett neki, mert nem folytatta a gúnyolódást. Jó, tény, meg kell hagyni, hogy tehetségesen eltévedtem, és talán tényleg jogosak voltak a feltételezései, de kicsit sem igazak! Ráadásul, még ha azok is lennének, akkor is bunkóság így kimondani az ilyet…

- Rendben, de azt ugye tudod, hogy a bőröndöd itt kell hagyni? – Rémülten néztem az említett tárgyra. Ugye ezt nem gondolta komolyan? Tény, hogy sehogy sem fért volna fel a kétszemélyes motororra, de akkor sem hagytam volna itt, mindenem abban volt.

- Azt biztos nem – jelentettem ki.

- Akkor kérlek, áruld el, hogyan fogjuk magunkkal vinni, mert akárhogy is gondolkozom, nem jut eszembe semmilyen megoldás – gúnyolódott tovább. – Na jó, figyelj. A legjobb az lenne, ha most felhívnánk a rendőrséget…

- Azt ne! – szakítottam félbe. – Kérlek, csak… A szüleim tuti sehova se engednének el az után, hogy a rendőrség visz haza – kérleltem, bár nem úgy tűnt, mint aki nagyon támogatná az ötletet. Végül mégis így szólt.

- Felhívom a bátyámat, úgyis errefelé jön haza, addig is, van itt egy éjjel-nappali, ismerem az egyik eladót, gondolom megengedi, hogy addig otthagyd – mondta és elindult, feltehetőleg a bolt irányába. 

- Azt mondtad, nem vagy ismerős erre felé – jegyeztem meg.

- Nem ezen a környéken lakom, de attól még lehet itt ismerősöm, és nem vagyok köteles tudni, hogy hol van buszmegállód, ugyanis motorral szoktam járni, ráadásul elég ritkán jövök erre – sorolta az érveket.

Elővette a telefont, és megbeszélte a bátyjával, vigye el a csomagomat hozzájuk.

- Állj! Egy perc! Miért hozzátok kell vinni a bőröndöm?

- Gondolom, mert még mindig nem tudod a szálloda címét, és egyébként is a helyedben inkább azon gondolkoznék, hogy hova vitessem magam, mert, ha a címet nem tudod, sokat nem érsz el azzal, ha visszaviszlek a reptérre – jelentette ki, amiben sajnos igaza volt.

- Nem tudsz valami olcsó szállodát a közelben? – kérdeztem végül.

- 11 után biztos ki is adnának neked egy szobát – ironizált, ami kezdett egyre jobban idegesíteni.

- Oké, akkor, ha olyan okos vagy, áruld el, mégis hova menjek? – kérdeztem, és habár dühösen akartam mondani, inkább a feltörni készülő sírás hallatszott a hangomon, amit sajnos ő is észrevett.

- Hazaviszlek hozzánk, ott feltöltheted az iPhone-od, és telefonálhatsz a szüleidnek – mondta és most először tűnt kedvesnek, bár gyanítom, nem akarta, hogy még a végén bőgni kezdjek. Nos, ezzel nem volt egyedül.

A boltba csak ő ment be, én kint vártam a motornak támaszkodva. Amikor kijött, levette bukósisakját és a kezembe nyomta. Most láttam először rendesen az arcát. Fekete íriszei szinte rabul ejtettek.

- Nem akarom, hogy a szüleid a végén még bepereljenek – mondta, félreértve döbbent arckifejezésem, bár ami azt illeti, mázli, hogy nem jött rá csodálkozásom valódi okára.

- Kösz – nyögtem végül ki egy válaszféleséget, és igyekeztem kiverni a fejemből az „Úristen, milyen jóképű.” és hasonló gondolatokat. Igen, tény és való, hogy egyszerűen leírhatatlanul szívdöglesztően festett. A bukósisak pedig tényleg jól jött, mert így nem láthatta, ahogy szinte kicsordul a nyálam, miközben őt bámulom.

- Szóval nem szokásod idegen fiúkkal motorozni Párizsban? – kérdezte gúnyosan. Még, ha a külseje tökéletes is, ezt remekül ellensúlyozza a modorával, ami azonnal sikeresen szétzúzta a róla kialakított álomképemet.

- Fogd be! – vágtam rá, majd némi hallgatás után még hozzátettem – Egyébként, Haruno Sakura vagyok. – Gondoltam, ha már ilyen galád módon összehozott minket a sors, legalább tudjuk egymás nevét.

- Uchiha Sasuke – mutatkozott be ő is, azzal beindította a motort, és elindultunk… És ekkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hová visz engem…