Sohasem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni. De ha már meg kell halnom olyasvalaki helyet, akit szeretek.
/Twilight/
Vannak napok, amik nem éppen úgy sikerülnek, ahogyan azt szeretnénk. Az emberek többsége nevetés mögé rejti a könnyeit, vagy éppen rideg álarc alá a bánatát. Sokan úgy tartják: Senki sem élt addig, amíg meg nem tapasztalta a fájdalmat.
/14 évvel korábban /
A vihar napok óta hangosan tombolt, olyan, mint, ha sohasem lenne szándékában elállni. Egy rózsaszín hajú kislány mégis vidáman mosta fogait a fürdőszobában. Őt különösképpen nem zavarta a süvítő szél, a mennydörgés, és a villámcsapások. Érzi, hogy biztonságban van szülei mellet. De meddig?
- Sakura! Siess, elfogunk késni! – Szólt fel lányának az emeletre Kizashi. Az előszobába ment, felvette a kabátját, majd az asztalhoz sétált a kocsikulcsokért.
- Itt is vagyok! – Szaladt le a lépcsőkön egy alig hat éves kislány. Apja segítségével felvette a kabátját.
- Itt van a táskád Sakura! – Sakura hátat fordított anyának, hogy a feladhassa a táskáját. A rózsaszín hajú megfordult és anyára emelte hatalmas zöld szemeit, amik hálásan csillogtak. – Legyél jó és fogadj szót a tanító néninek! Rendben? – simított végig lánya arcán Mebuki.
- Rendben. – Bólintott megadóan. Mebuki megölelte Sakut, aki készségesen viszonozta is, majd egymás arcára adtak egy-egy puszit.
- Akkor indulhatunk? – Kérdezte Kizashi mosolyogva.
- Mehetünk! – A rózsaszín az esernyőjéért nyúlt, ami a fogason volt felakasztva. Mivel nem érte el, apja leemelte onnan, és a kis kezei közé adta.
- Köszönöm. – Smaragd szemei ismét hálásan csillogtak. Kizashi feleségéhez lépett, egy gyors csókot váltottak, majd Sakura kinyitotta az ajtót.
- Sietünk haza.
- Szia anya! - Mind a ketten kiléptek az ajtón, Sakura kinyitotta az esernyőjét, majd megfogta apja kezét, és együtt szaladtak a kocsihoz. Mebuki még elejtett egy halk „Sziasztok,és vigyázzatok magatokra!” aggódó mondatott.
A kocsi zára kattant, Sakura kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, apja segítségével levette a táskáját, majd behuppant a gyerekülésbe, a tatyója pedig mellette foglalt helyet. Kizashi is gyorsan a volán mögé ült, majd mikor beindította a motort, egy hatalmas villámlás mennydörgéssel a kíséretében. A rózsaszín angyalka hirtelen megszeppent.
- Nincsen semmi baj kicsim. – Pár perc múlva már az autó kerekeit koptatták.
- Apa elénekeljük, együtt a Hupikék törpikék betét dalát? – A rózsaszín hajú az ablakon keresztül kezdte el kémlelni a tájat. Kizashi a visszapillantó tükörből meglátta lánya tekintetét, aminek egyszerűen képtelen volt nemet mondani.
- Persze. – Egyezett bele, majd elmosolyodott. Sakura apjára nézett, és viszonozza a gesztusát. – Akkor egy, kettő, há..rom ...
- Magas hegyek mögött hol a tenger hupikék, ott laknak ők a tör pikék! Hatalmas fák között gomba házban bablakunk és mindig vidámak vagyunk..! –Boldogan énekelték a kis mese dalát. Az ég hangosan dörrent, egy vakító villámlás, a semmiből feléjük száguldó autó. Kizashinak esélye sem volt, hogy kitérjen a jármű elől. Egyenesen nekik hajtott.
- SAKURA! – Ordította el magát a Haruno férfi.
- APA! – De már késő. Az autó többször is megpördült a levegőben, mielőtt földet ért volna. A járókelők ijedten néztek az összetört jármű felé, majd az egyik gyorsan a telefonjáért nyúlt, hogy hívja a mentőket.
- A-pa – Dadogta könnyekkel teli Sakura. – A-pa. – Akárhogyan is próbálkozik, választ nem kapott. A férfi haloványan kinyitotta szemeit.
- Sa-ku-ra – suttogta dadogva lánya nevét. – Ne félj kicsim, nem lesz semmi ba-baj. – Hangjában erőltetést lehetett hallani. Sakura arca egyre jobban vörösödött a fejébe tóduló vér miatt. – Én mindig itt leszek veled. – Kizashi megpróbálta megérinteni lánya arcát, bár csak a kezéig ért, amit az erejéből telik jól megszorított, hogy érezze, itt van mellette, még, ha nem sokáig is, de itt van vele.– Sakura. – Egy utolsó szívdobbanás, Kizashi arcán végig folyt könnycseppek, és lassan Sakurát érintő keze lágyan hullt alá.
A rózsaszín hajú lány apja keze után kapott, és ahogyan erejéből telt, megpróbálta őt felébreszteni. Sikertelenül. Pár perccel később már a mentők, és mögöttük szorosan a tűzoltók érkeztek a helyszínre. A rendőrség már réges rég kiért, éppen a szemtanúkat faggatták ki a történtekről.
Félóra elteltével, a mentők már a Harunokat szállította a kórházba. Haruno Sakurát életveszéllyel, míg apját többször is újraélesztették. A kórházba érve egyenest a műtőbe vitték őket.
- Mennyire súlyos az állapotuk? – lépett a hordágyakhoz, egy negyvenes éveiben járó szőke hajú nő.
- Haruno Kizashit többször is újraélesztettük az út alatt! A szíve nem bírja már sokáig! Túl sok a vérveszteség doktornő! - Hadarta el gyorsan. – A lánya Haruno Sakura alig hat éves! Megsérült a bal lábában az egyik artéria. A jobb karján pedig hatalmas vágás keletkezett, míg a balválla eltört. De nem ez a legsúlyosabb asszonyom! – Nézett aggodalommal teli a másik ágyon heverőre.
- Ezt hogy érted?
- A lánynak betört a feje, és elvesztette az eszméletét mikor beértünk a kórházba. – Több szóra már nem is volt szükség senkitől sem. A doktornő és még jó pár kollégája segítségével neki álltak a beavatkozásnak.
A kórház folyosóját idegesen koptatta egy nő, aki most családja épségéért aggódott. Mikor a megfelelő folyosóra ért, leült az egyik fehér műanyag székre, és megpróbált higgadt maradni.
Már egy órája várakozott, akár kit is kérdezett meg, hogy meddig tart a műtét, hogy vannak, mint vannak, csak ennyi volt a válasz - Kérem asszonyom, várakozzon türelemmel, ennél többet nem mondhato!. – Majd tovább állt.
- Mebuki! – Rohant végig a folyosón egy magas barna hajú és szemű férfi. Mikor a nőhöz ért, jó szorosan megölelték egymást.
- Daigo! – A nő a férfi vállába fúrta az arcát, és úgy folytatja a sírást. – Köszönöm, hogy itt vagy. – Szipogta.
- Nem tesz semmit, drága Mebuki. Na és mi van valami hír róluk? – Kérdezte, bár nem, mintha érdekelte volna őt.
- Nem még semmit sem mondtak. Annyira rossz ez a bizonytalanság, hogy nem tudok semmit sem róluk. – Mebuki lehajtott a fejét, majd újra sírásban tört ki. Daigo, magához ölelte a nőt, aki készségesen viszonozta is.
„Remélem, hogy mind a ketten meghalnak!” – Gondolta magában Daigo.
Órák teltek el, amik éveknek tűntek a kint várakozóknak. A baleset pontban 7:32- kor történt, a műtétet 8:02-kor kezdték el, és jelen pillanatban 13:07- perc van. A műtő ajtaja kinyílt, és a szőke hajú doktornő lépett ki rajta. Mikor a folyosón várakozók elé ért, vett egy nagy levegőt, majd egyenest a szemükbe nézett. Hatalmas csend. Amit a szőke nő szakított meg.
- Dr. Tsunade vagyok. Sajnálom, de Kizashi urat, nem tudtuk megmenteni. – Mebuki a hír hallatán teljesen összetört, és ha Daigo nem kapta volna el, biztosan megcsókolja a padlót.
Mikor Mebuki ismét beszélő helyzetben került, a vele szemben álló nőre nézett.
- És... és a lányom? Mi van Sakurával? Csak azt ne mondja, hogy ő is, hogy őt is… - Ismét sírásba tőrt ki, majd magához ölelte, sógorát.
- Sakura nem halt meg. Viszont az állapota kritikus. Ha még egy szívleállása lesz, nem biztos, hogy megéli a holnapot. – Tsunade nagyon jó orvos. Hosszú évek óta ezzel foglalkozott. Ennek szentelte az életét. Nagyon ritka volt, hogy egy betegét is elvesztett. Kizashit, már nem tudta megmenteni. Ő rajta már nem lehetett segíteni. Viszont Sakurát még meg tudják menteni. De most így, hogy kómába került nem sokat tehetnek érte.
- Bemehetünk hozzá? – Nézett a nőre a Haruno anyuka.
- Persze. – Tsunade megfordult, és intett, hogy kövessék őt. Alig mennek pár métert, egy kórterem elé értek. Az ablakon keresztül néztek a bent fekvő gépekre kötött kislányra. Aki élet és halál között feküdt. Az édesanya végigmérte egyetlen lányát, majd minden elsötétült számára, elájult. Daigo elkapta, a doktornő mutatott nekik egy szabad szobát, ahol Mebuki kipihenhette magát. Hiszen most ez a legfontosabb, erőt kell gyűjtenie, hogy miután Sakura felébredt, elmondhassa neki, a kegyetlen valóságot. Az apja halálát.
A napok hosszú éveknek tűntek. Mebuki minden áldott nap meglátogatta lányát. De az orvosoktól mindig csak ugyan azt hallotta. - Az állapota semmit sem változott.
Haruno Kizashi özvegye ismét magányosan, fáradtan, elgyötörten, és fájdalommal teli tért haza. Becsukta maga után az ajtót, levette a kabátját, majd a fogasra akasztotta. A cipőjét pedig a megszokott helyére tette, és szép lassan elindult föl az emeletre. A huszonöt fokos lépcsősor ismét triplájának tűnt. Mikor fölért, egyenest a fürdőszoba felé vette az irányt. Kinyitott az ajtót, elsétált a mosdó kagylóig, amire rátámaszkodott, majd a tükörbe nézett, amiben meggyötört arcát látta, azon gondolkodott, hogy juthatott idáig.
„Hogy juthattam idáig, hogyan? Kizashi volt az első szerelmem, az első férfi az életemben, olyan boldog voltam mikor megkért, hogy legyek a felesége. Az esküvő után másfélévre tudtuk meg, hogy terhes vagyok, annyira vártuk a babát. Sakurát egészségesen hoztam a világra. Kizashival annyira boldogok voltunk. Az évek nagyon gyorsan teltek és a lányunk egyre csak nőtt, és nőtt. Végül pedig már elkezdte az iskolát. És most, és most meg ez a baleset. Életem szerelme halott, és a szerelmünk gyümölcse pedig gépekre van kötve, úgy küzd az életéért. Miért én? Miért velem történik ez? Mit követtem el az életem során, hogy ezt érdemlem? Még is mit tehettem?” – Gondolta magában Mebuki, majd lágyan becsukta szemeit, sápadt arcán pedig könnycseppek folytak végig, ami végül a mosdó kagylóba hullt.
Megmossa az arcát, és a fogait, majd elindul a háló felé, de lánya szobája útba esett. Megállt az ajtaja előtt, vett egy mély levegőt, a jobb kezét a kilincsre tette, óvatosan lenyomta, majd lassacskán kitárta a szoba ajtaját. Újra vett egy mély levegőt, majd beljebb lépett, bátortalanul tette meg azt a két métert, ami az ágyhoz vezette. Ráült, kezeivel végig simított a rózsaszín takarón, tekintetével pedig körbe pásztázta a helyiség minden kis zugát. Az ágy melletti éjjeliszekrény fölött négy polc helyezkedett el, amin Sakura okleveleit, fotójai a barátokkal, nyaralásokról, karácsonyról és más ünnepnapokról, na meg persze az a fotó, ami a balesett előtt alig egy hónapja készült.
Mebuki felállt, az ágyról a polchoz sétált, leemelte róla a családi képet, és eszébe jutott az a nap, amikor legutoljára beszélt lányával és néhai férjével.
- Sakura! Siess, elfogunk késni! –Szólt fel lányának az emeletre Kizashi. Az előszobába ment, felvette a kabátját, majd az asztalhoz sétált a kocsi kulcsokért.
- Itt is vagyok! – Szaladt le a lépcsőkön egy alig hat éves kislány. Apja segítségével felvette a kabátját.
- Itt van a táskád Sakura! – Sakura hátat fordított anyának, hogy a ráadhassa a táskáját. A rózsaszín hajú megfordult és anyára emelte hatalmas zöld szemeit, amik hálásan csillogtak. – Legyél jó és fogadj szót a tanító néninek! Rendben? – simított végig lánya arcán Mebuki.
- Rendben. – Bólintott megadóan. Mebuki megölelte lányát, aki készségesen viszonozta is, majd egymás arcára adtak egy-egy puszit.
- Akkor indulhatunk? – Kérdezte Kizashi mosollyal az arcán.
- Mehetünk! – A rózsaszín az esernyőjéért nyúlt, ami a fogason van felakasztva. Mivel nem érte el, apja leemelte onnan, és a kis kezei közé adta.
- Köszönöm. – Smaragd szemei ismét hálásan csillogtak. Kizashi feleségéhez lépett, egy gyors csókot váltottak, majd Sakura kinyitotta az ajtót.
- Sietünk haza.
- Szia anya! - Mind a ketten kiléptek az ajtón, Sakura kinyitotta az esernyőét, majd megfogta apja kezét, és együtt szaladtak a kocsihoz. Mebuki még elejtett egy halk „Sziasztok,és vigyázzatok magatokra!” aggódó mondatott.
Az volt az a nap, amikor utoljára csókolták meg egymást Kizashival, és ölelte meg lányát, mielőtt bekövetkezett volna, az a végzetes nap.
Újabb egy hét telt el a baleset óta. Kizashi már húsz napja halott. Sakura pedig annyi ideje feküdt kómában. Változatlan állapotban. De a sors az utolsó pillanatban még is csak úgy döntött, hogy mindenkinek jár egy második esély.
Ismét eltelt négy nap, Mebuki éppen lánya kórtermébe tartott, amikor az üvegablakon keresztül, észrevette, hogy többen is ment vannak nála. Sietős léptekkel rontott be a szobába, amikor egy nem várt dologgal szembesült. Haruno Sakura felébredt a kómából, és éppen az orvosok vizsgálták, hogy minden rendben van e vele.
- Dr. Tsunade! – Szólt oda a nőhöz Mebuki, majd elindult az ágy felé. Mikor odaért, az orvosok kivonultak, csak az igazgatónő marad bent velük. Mebuki letérdelt lánya elé, és remegő kézzel fogta meg a rózsaszín hajú ujjait. Sakura oldalra fordította a fejét, hogy anyára nézhessen, akinek a szemei patakokban áztak.
- Sakura. – suttogta lánya nevét.
- Örömmel értesítem önt Haruno Mebuki, hogy lánya magához tért. Megvizsgáltuk és semmi ellenszenveset nem találtunk nála. Fel fog épülni. Viszont a héten még bent kell tartanom. – Lépett az ágyhoz Tsunade.
- Az előbb azt monda, hogy minden rendben, és meg fog gyógyulni, akkor még is minek maradjon itt? – Állt fel a földről.
- Tudja ez amolyan elővigyázatosság.
- A-nya – Dadogta Sakura.
- Itt vagyok kicsim, most már nem lesz semmi baj. – Mebuki megpuszilta lánya homlokát, majd végig simított arcán.
- Mikor mehetek haza? – kérdezte erőltetve.
- Nem sokára. Nem sokára kicsim. – paskolta mega fejét. – Rendben van, de hétfőn hazavihetem igaz? – fordult a doktornő felé.
- Ha minden rendben lesz, akkor igen.
- Én tudom, hogy most már minden rendben lesz. – Nézett vissza lányára.
Tsunade pár perc után elhagyta a szobát. Mebuki még bent maradt pár órát lányánál, majd haza ment. Hétfőn Sakura is visszatért szülőházába, az első kérdése viszont az volt, hogy az apja hol van. Amire válasz nem érkezett.
A hónapok gyorsan teltek, és a rózsaszín hajú akárhányszor faggatózott apja hollétéről, anya mindig elterelte a témát. Daigo nagyon sokat járt a Haruno házba, ami Sakurának is feltűnt. Volt, hogy csak beugrott, és megkérdezte, hogy vannak, de az is megakadt, hogy ott aludt náluk. Egy nap viszont Sakura úgy döntött, nem hagyja magát, kideríti, mi folyik itt, hol az apja, és miért van náluk mindig Daigo bácsi.
Egy szombat reggelen, a Haruno lány hamarabb kelt a szokásosnál. Halkan kikászálódott az ágyból, majd felvette a papucsát, és szép csendesen kiosont a szobájából. Először az anya hálókörlete felé vette az irányt. Óvatosan lenyomta a kilincset, majd résnyire nyitotta az ajtót. Fejét épp, hogy csak bedugta mikor egy nem várt dolgot látott meg. Anya és Daigo bácsi egy ágyban feküdtek, de nem is akárhogyan, összebújva, mivel Sakura sem hülye, magától is rá tudott jönni, hogy éppen mi folyik odabent, vagy folyt. A kislány szemeit könny lepte el, majd visszazárta az ajtót, hátrált pár lépést, majd visszarohant a saját szobájába, elfordította a zárt, majd bebújt az ágyába, a takarót magára rántva.
„Apa kérlek gyere haza.” – Gondolta magában a rózsaszín. Majd sírásba tört ki.
Mebuki miután felébredt, a mellette fekvő Daigora nézett. Nem tudta, hogyan juthatott erre a döntésre, de meg kellett tennie ezt a lépést. Óvatosan kikelt az ágyból, a köntösét, felvette, és elindult lánya szobája felé. Viszont amikor be akart nyitni hozzá, az ajtó nem mozdult. Be volt zárva. Halkan kopogott, de semmi. Néma csend, amit a másik oldalon lévő kislány szakította meg. Mebuki nem érti lánya miért sírt. Először arra gondolt, hogy talán apja hiánya az oka, de másodiknak az is beugrott, hogy rájött mi van közte és Daigo között.
- Mi az Mebuki? Miért hallgatózol? – Lépett a nő mellé Daigo. A nő ránézett.
- Zárva van az ajtó.
- Zárva? – A férfi a kilincsre tette a kezét, majd lenyomta. Mebukinak viszont igaza volt. – Sakura! - Kopogott durván. – Nyisd ki az ajtót! Hallod! Azonnal nyisd ki! – Kicsit sem kedvesen, dörömbölt rajta. Daigo türelmetlen volt, még pár erőteljesebbet kopogott, majd a zár kattant, és az ajtó kitárult.
- Minek zártad be az ajtót? – Förmedt rá a férfi. Sakura szipogva megtörölte szemeit, majd végigmérte a vele szemben állót. Kicsit sem tetszett neki, ahogyan kinézett. Hiszen nem volt rajta semmi más, csak egy nadrág.
- Daigo, ne légy vele ilyen, ő csak egy kislány. – Mebuki lányához lépett, megfogta kezeit, és leguggolt. – Mi a baj kicsim? Mondd el anyának mi bánt? – Sakura nem szólt semmit, csak nagybátyjára nézett.
- Mit nézel kölyök? – Dőlt az ajtónak az idősebbik Haruno. Sakura elfintorodott, de nem szól semmit. Mebuki vett egy mély levegőt, majd felállt.
- Csinálok reggelit. – Azzal magára hagyta lányát, és újdonsült párját. Viszont azzal nem számolt, hogy ezzel a tettével végzetes hibát követett el.
Miután Mebuki a konyhába ment, hatalmas nyomasztó csend telepedett az ott maradtakra. Sakura nem volt hajlandó egy olyan személlyel beszélgetni, aki el akarja foglalni apja helyét. Daigot viszont egyáltalán nem hatotta meg Sakura viselkedése. Szánalmasnak tartotta őt. Ha rajta múlt volna, már rég árvaházban lenne. A rózsaszín hajú visszasétált az ágyához, majd belefeküdt, a takarót pedig ismét magára rántotta. Daigo kicsit sem halkan becsukta az ajtót, és egy lépéssel megtette az ágy és közte lévő távolságot. Lerántotta Sakuráról a takarót, majd karon ragadta, arra kényszerítve őt, hogy felüljön.
- Ide hallgass te fattyú!- rángatta meg. Sakura sírni kezdett, de Daigot ezt nem érdekelte. – Ha rajtam múlt volna, már az első nap megmondtam volna, mi van köztem és anyád között. – Sakura álla alá nyúlt és fölemelte, hogy a szemeibe nézhessen. – Az igazság az, hogy apád meghalt a balesetben. Én pedig el fogom venni az anyádat feleségül. Szóval jobban teszed, ha a mai naptól kezdve szót fogatsz nekem! – A rózsaszínhajú szemei most fájdalommal teli néztek az őt fenyegető férfira. – Értve vagyok! – Ez nem kérdés volt, hanem parancs. Sakura csak bólintott.
- Nem hallottam!
- Igen. – Suttogta.
- Még most sem!
- Igen. – Mondta erőteljesebben. A férfi gúnyosan elmosolyodott.
- Nagyon helyes. Jobban jársz, ha hozzászoksz ehhez. Mostantól az van, amit én mondok, jobb, ha ebbe beletörődsz. És, ha nem… annak meglesznek a következményei. - Elengedte Sakura állát, majd kiegyenesedett. – Öltözz fel és irány reggelizni!
- Rend-ben. – Mondta remegő hanggal. Daigo, elhagyta a szobát, és maga után becsapta az ajtót, amin Sakura megremegett.
A rózsaszín, nem igazán értette, hogy most miről van szó. Az apja halott, az anya pedig egy másik férfihoz tervez hozzá menni. Nagybátyja régen nagyon rendes volt a családdal. Mindig lehetett rá számítani. Sokat játszott vele, még anno, elvitte őt különféle helyekre. Ha például külföldön volt dolga, mindig hozott neki valamilyen ajándékot. És most. És most azt kell megélnie, hogy egyetlen nagybátyja ezt teszi vele.
„Most már tudom. Csak azért volt ilyen kedves, hogy megszerezhesse magának anyát.” – Gondolta magában Sakura.
A rózsaszín a párnájába fúrta az arcát, és úgy kezdett elsírni. Pár perc később, miután kellőképpen kitombolta magát, a szekrényéhez ment, kivett belől le pár ruhát, majd felöltözött. A fürdőszobába menet, meghallotta, ahogyan nagybátyja és édesanya odalent vihorásztak.
- Daigo ne, még Sakura meglát. Hallod hagyd abba! – Nevette.
- Ugyan kit érdekel?
- Akkor is, hagyd abba. – Parancsolt rá visítozva.
- Ugyan tudom, hogy te is akarod.
- Igen, de nem most. Majd este.
- Nem akarok várni addig.
- De Sakura megláthat, és ő még nem tudja.
- Ne aggódj. Én az előbb felvilágosítottam őt mindenről.
- Ezt hogy érted? – Kérdezett rá.
- Elmondtam neki mindent. Azt, hogy az apja meghalt, és, hogy elveszlek. Jól fogadta. Az igaz, hogy amikor az apjára terelődött a téma szomorú lett, de mikor megmondtam neki, hogy elveszlek, boldog lett.
- Komolyan?
- Igen. Szóval most már nem kell félned, hogy lebukunk.
Sakurának elege lett ebből, így inkább továbbállt. A fürdőben még egyszer jól kisírta magát, majd arcot, és fogat mosott. Nem sietett, szép nyugodtan indult el a konyha felé. Mikor leért, a többiek már az asztalnál ültek.
- Mi tartott eddig? – Kérdezte szemrehányóan Daigo.
- Nem találtam a fogkefémet. – Hajtotta le a fejét Sakura.
- Ennél jobb ki fogást nem tudsz mondani? – kérdezte. – Ülj le! – Parancsolt rá. Sakura szófogadóan helyet foglalt anyja mellet. Saját magától is rájött, hogy nem lenne neki jó, ha Daigonak feleselne.
Mebuki úgy gondolta, ha már Daigo mindent elmesélt Sakurának, nem hozza fel újra a témát. Elszomorította, hogy lánya ilyen hallgatag. De annak örült, hogy elfogadja nagybátyját új apjának. Bár ezt csak ő gondolta így. Daigo mélységesen megvetette Kizashit és lányát. Most, hogy Mebuki a felesége lesz, eléri, hogy Sakura valahogy kikerüljön a képből.
Az idő rohamosan szállt. Eltelt, egy hét, egy hónap, kettő. Mebuki és Daigo augusztus tizenegyedikén házasodtak össze. Nem tartottak nagy szertartást. Csak a családtagok, és a közeli barátok vettek részt. Nászútra Olaszországba mentek egy hétre. Sakura addig anyja nővérénél volt.
Az esküvő után minden megváltozott. Daigo nagyon szigorúan viselkedett nevelt lányával. Akár itthon, vagy bárhol máshol. Ha valami rosszat tett mindig megszidta, de volt olyan is, mikor Mebuki éppen nem volt a közelben, Daigo kezet emelt a rózsaszínhajúra. Sakura sokszor szeretett volna beszélni anyjával, hogy újdonsült férje rossz ember, és nem akart vele élni, viszont a sok fenyegetés miatt nem merte megtenni.
Sakura nagybátyja és anyja, egy év és kilenc hónapja házasok. Mikor a rózsaszín hajú egyik nap hazaért az iskolából, azzal a ténnyel szembesült, hogy anyukája kéthónapos terhes. Ennek részben örült is meg nem is.
A baba születéséig Sakura alig került képbe. Nem nagyon foglalkoztak vele. Se az anya, Daigo pedig végképp nem. Mebuki hét hónappal később egy egészséges kislánynak adott életet, akit Megunak neveztek el szülei. A baba születése után Sakura végképp jelentéktelenné vált családja számára.
Az évek lassan, nyomorral telve teltek a Haruno lány számára. Minden héten legalább egyszer ellátogatott édesapja sírhelyéhez. Titokban ment, és mindig vitt neki virágot. Nagy odafigyeléssel gondozta nyughelyét. Rengeteget imádkozott hozzá, és arra kérte őt, hogy segítse, adjon neki reményt, erőt, hogy kibírja mind azt a szörnyűséget, ami még rávár.
Sakura általánosban ismerte meg Hinatát, aki a mai napig a legjobb barátnője. Az igazat megvallva sohasem mesélt arról mi folyik az életében. Nem mintha, nem bízott volna meg benne, de nem szerette, ha sajnálják, így úgy gondolta az lesz a legjobb, ha a múltat magába temeti.
A rózsaszínhajú és a Hyuuga lány egy egyetemre jártak. Hinata ügyvédnek, míg Sakura orvosnak készült. Azért ezt a hivatást választotta, mert azt akarja, hogy néhai apja odafent a mennyben is büszke lehessen egyetlen lányára.
„Van egy célom. És, ha belehalok is valóra váltom!”- Ez az a mondat, ami ösztönözte a rózsaszín hajút. Történt bármi is, nem számít. Az a lényeg, hogy a kitűzött célt elérhesse.
Daigo mindent megtett, hogy megkeserítse nevelt lánya életét. Megu, Sakura féltestvére úgyszintén arra vágyik, hogy a nővére összetörjön, akár egy porcelánbaba. Mebuki ebből viszont semmit sem vett észre. Hogyan is vehetne, ha semmit sem törődik nagyobbik lányával. Mindig csak Megu. Naponta talán olyan tíz-tizenöt mondatot váltanak, ha váltanak annyit egyáltalán. Sakura elfogadta a sorsát. Beletörődött abba, hogy ő már soha nem lesz boldog ameddig él. És ez bizony a kegyetlen valóság. Mindenki úgy látja őt, ahogyan azt szeretné. A kedves, nem sokat beszélő, de, ha kell, megmondja a frankót, okos, szép lánynak. Aki tudja, mit akar, és, hogy mi fán terem az élet.
Kitudja, hogy mi vár még rá. A sors ki ürkészhetetlen. Talán rá is vár valahol a boldogság, és a bizonyos nagy „ő”. Csak még nem találta meg. De, hogy is szokták mondani? Mindennek meg van a maga ideje.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia Lau! :)
Semmi baj, köszönöm, hogy írtál. Hát igen Sakurának lesznek még gondjai, és az Adonisz ahogyan nevezted hamarosan fel is fog tűnni.^^ Kizashinak ez volt a végzete, hogy meghaljon, vagyis én most ezt a végzetett adtam neki. Viszont lesznek még problémák és sokszor felfog tűnni a neve. Mebuki viszont Daigoval nagyon jól el van, és, hogy mikor is fog rájönni arra, hogy van még egy lánya? Nos ez még titok, és várni kell rá még egy kis időt. Ugyanis lesz pár olyan rész, ami megváltoztat sok mindent. Mind pl. Hinata és Sakura barátsága.. A kövi fejezet már félig készen, van, csak bekellene fejeznem, amint lesz rá egy kicsit hosszabb időm beis fejezem^^
Én mindig jó vagyok ^_^ És te? A suli is jól megy, csak az alvást kellene megoldanom, mert annyi tanulni valóm van, hogy arra sincs időm T.T Kb..4-5 órákat szoktam aludni, vagy annyit sem. 5-kor kelek és 17 órára érek haza, vagy annál is későbben. Múltkor szombaton is mennem kellet suliba. A keddi óra rendszerint. Ami annyit jelent, hogy 8 órát tanultam és utána elmentünk erre a Szeretlek Magyarország izére. Aznap este kilenckor értem haza. Hulla fáradt voltam. Azt hittem, hogy nem találom meg az ágyamat a szobámban T.T Szóval rengeteget kell tanulni, kisebb regényeket adnak fel T.T Amiket minden órán kikérdeznek, és, ha nem tudod akkor véged van >< Nem isbeszélve arról, hogy heti szinten van gyakorlat is, ami tele van szabályokkal T.T és bekel őkett artani.De én vállalkoztam erre, szóval, ha orvos akarok lenni, akkor ezeket mind tudnom kell. Nincs mese.^^ Nem sokára itt az őszi szünet, és 10 napos lesz, szóval minden nap megírok egy fejezetett szerintem, :DDD És neked, hogy megy a suli? És az írás? Sok sikert neked is.^^ Köszönöm, hogy írtál, és a Babukám szón, mindig olyan jót tudok mosolyogni^^