Ez a nap is olyan volt, mint minden hétvége. Egyes családok pihentek, mások kirándultak, vagyis minden ment a maga módján. Egy lány mégis különleges napra ébredt, amikor a nap első sugarai betekintettek szobája ablakán. Olyan fél hat körül járhatott, amikor hirtelen az óra csörögni kezdett. A lány álmosan és borzosan felült az ágyán, és mondta magában: „Máris reggel van, ideje felkelnünk”. Ez után egy jó nagyot nyújtózkodott, és indult a fürdőszobába, hogy rendbe hozza magát, és felkészüljön a különleges, egyben egy érdekes hétvégére.

Nem az a fajta lány volt, aki órákat ült a fürdőszobában, hogy elkészüljön. Pikk-pakk, és készen is volt az indulásra, csak még egyszer átnézte a bőröndjét, és indult is reggelizni. Amikor leért, szülei már lent voltak.

- Szép jó reggelt! – köszönt Sakura a szüleinek, és közben leült az asztalhoz, hogy nekikezdjen a reggelinek.

- Neked is szép jó reggelt, Sakura! – köszöntek a szülei, és ők is neki kezdtek a reggelinek.

Reggelizés után nem tétováztak annyit, azonnal indultak is, mert elég messze, Tokyótól pár km-re volt az Uchihák hétvégi „villája”, ahova a meghívás szólt. Bepakolták a bőröndöket az autóba, és már indultak is. Nem haladtak olyan sokat, de Sakurának máris érkezett néhány üzenete:

- Szia Saku!

- Szia Hinata!

- Hogy vagy? Elindultatok?

- Igen már elindultunk. Egyébként, köszi, jól vagyok, és te?

- Na, hogy is volt a tegnapi beszélgetésünk? Folytassuk csak, mert olyan hamar leléptél.

- Jaj, Hinata, nem beszélhetjük meg ezt, amikor hazajöttem?

- Nem! Most beszelünk róla!

- Jól van!

- Na, szóval, hallgatlak!

- Mondom, csak annyi volt, amit a tegnap elmeséltem neked: hazakísért. Aztán, amikor odaértünk, először csak némán álltunk, figyeltük egymás pillantását, majd hirtelen magához rántott, é nemes egyszerűséggel lesmárolt. Erre én meg visszacsókoltam, ám amint rájöttem, mit tettem, bementem a házba. Így is jól eláztam. Ennyi történt.

- Aha, értem.

- Saku, attól tartok, te beleszerettél Sasukéba.

- Én? Kizárt!

- Igen, te! Nem mondom, Sasuke jó képű fiú...

- Igen? Pont ezért lennék belé szerelmes, mert jó képű?

A mondat leírása után Sakura arca hirtelen elpirosodott, a szép zöld szeme kikerekedett, és reszketni kezdtek a kezei. „Mi történt velem? Vajon Hinatának igaza van? Nem, nem, én nem vagyok szerelmes Sasukéba! Ő minden lányt meg tud szerezni magának, akkor meg minek?” – gondolta magában Sakura.

- Igen. – Közben megérkezett a válasz Hinatától.

- Jó, persze, hogyne.

- Hihi.

- Mi az?.

- Most ismerted el, hogy szerelmes vagy belé.

- Nem is igaz!

- De-de, viszont én most megyek, mert van egy kis dolgom, aztán majd beszélünk. Jó szórakozást!

- Oké, szia!

Amint befejezte a beszélgetést, megkérdezte szüleitől:

- Ott vagyunk már? Kezdem unni…

- Nem, még nem vagyunk ott – válaszolta Tsunade.

- Miért nem hallgatsz zenét? – kérdezte Jiraiya.

- De… – Azonban Sakura inkább hallgatott.

Sakura előkereste a fülhallgatóját a kicsi táskájából, amibe csak a fontos dolgokat rakta. Nagy nehezen megtalálta a rózsaszín kábelű és zöld fejű fülhallgatóját. Azonnal csatlakoztatta a telefonjához, és megkereste a kedvenc zeneit. Zenehallgatás közben figyelte a táj szépségét.  Az út egy erdőn vezetett át. Körös-körbe hegyek magasodtak, tetejüket hó fedte. Az út mentén végestelen-végig cseresznyefák álltak, amelyek éppen akkor virágoztak. Csodálatos volt a látvány, ahogy a lenge szellőcske elérte a cseresznyefákat, és belekapott a virágok szirmaiba, azok pedig az útra szálltak.

Ahogy telt az idő gyönyörű tájat felváltotta a városi élet; a virágzó cseresznyefákat a hatalmas irodaházak, lakóházak. Sakuráék végre elérték Tokyót, innen már nem kellett sokat menniük az Uchihák „villájához”. Épp megálltak a benzinkútnál, hogy egy kis erőre kapjanak, mert elég hosszú utat tettek meg. A kútnál egy fekete Ferrari állt, a sofőrje pedig egy fiatal srác volt, aki fekete farmernadrágot és sötétkék pólót viselt, ami kiemelte az izmait. Sakura látta, hogy apja beszél valakivel, és odament hozzá, hogy megkérdezze, mikor indulnak tovább. Amikor odaért, az apja így szólt hozzá:

- Á, Sakura! Épp most akartalak bemutatni ennek a fiatalembernek. Ő itt Uchiha Sasuke.

- Szia Sakura, rég láttuk egymást! – köszönt Sasuke, miközben jókorát mosolygott: nagyon megörült a lánynak.

- Szia Sasuke! Igen, és ahogy látom, elég érdekes hétvégének nézünk elébe! – jelentette ki Sakura, de magában valósággal tombolt: ”Uchiha? Mi?” – nem értette, hogy mi folyik itt.

- Sasuke, te ismered a lányom? – kérdezte Jiraiya érdeklődően.

- Igen, ismerem, nagyon is jól ismerem. – Ám mielőtt bármit elmondott volna, elhallgatott, és gúnyos mosollyal nézett Sakurára, aki rögtön felfogta, mire gondolt a srác: a csókra. - Egy egyetemre járunk mind a ketten – fejezte be a mondatát Sasuke. Sakura fülig elpirult, mert megint eszébe jutott, hogy mi történt kettőjük közt.

- Na, erről nem is tudtam. Miért nem mondtad, Sakura, hogy Sasuke... – De Jiraiya nem tudta befejezni a mondatát, mert Sakura közbeszólt:

- Ne haragudj, de indulnunk kéne, nehogy elkéssünk.

- Rendben, mehetünk – mondta Jiraiya meglepetten, és elindult az autó felé.

Sasuke közelebb ment Sakurához, egy hirtelen mozdulattal magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta. Sakura nem hitt a szemének, nem tudta, hogy mit csináljon. Egy röpke pillanatában elgyengült, és visszacsókolt, ugyan olyan szenvedéllyel, ahogy a fiú őt. A csók után csak lesték egymás pillantását. Sasuke a kezét gyengéd mozdulattal Sakura bársonyos arcára tette, közelebb hajolt hozzá, és azt mondta neki: „Most megmentettelek” – és azzal elindult az autójához.

Sakura csak állt, és némán hallgatott, egy szó sem jött ki a torkából. De ha akart is volna mondani valamit, az apja szavai visszarántották a valóságba.

Az út további részén a lányban rengeteg kérdés született az Uchiha fiúval kapcsolatosan: „Uchiha? Hogy lehet? Mi folyik itt? Ki ez a Sasuke valójában? Milyen hétvége elé állok? Mi történik velem? Nem értem.”