Teljesen megdöbbentem. Hinata a menyasszonya?
Ez azért már nekem is sok volt.

- Nem lesz ebből semmi pletyka, mivel többet nem fordul elő - feleltem kimérten, közben fájdalmasan lüktetett a szívem.
- Fogalmad se volt róla, igaz? - kérdezte Ino szánakozva. 
- Gondolom látszik, mennyire hülyének érzem magam.
- Bocs, én csak figyelmeztetni akartalak. Sajnálom, hogy pont tőlem tudtad meg.
- Kösz, hogy szóltál. Legalább tisztábban látok bizonyos dolgokat - nyugtattam Karint, aki őszintén aggódott, mivel látta rajtam, mennyire elkeseredtem.
- Tényleg nem gyújtasz rá? Jót tenne - kínáltak újra.

Fanyarul elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Éppen most fogadtam meg, hogy mindet megteszek a hosszú, boldog életemért, így inkább kihagyom - feleltem egy nagy sóhaj kíséretében. Csüggedten felvettem a táskám, megköszöntem a segítséget és indultam az osztálytermembe.

Futótűzként terjedt a hír, hogy visszatértem az iskolába, immár lányként, és korábban a fiúálcát egy különleges rendőrségi akció miatt öltöttem magamra. Szórakoztatott, hogy Narutónak milyen élénk a fantáziája, de az már kevésbé volt vicces, hogy hány lánynak törtem össze a szívét. A tanárok némi zúgolódás után megbocsátották amiért több hétig átvertem őket, viszont Ibikit rettenetes kínos helyzetbe hoztam. Hogy kivágja magát, tesi órán végigmért az új tornacuccomban, ami tökéletesen kihangsúlyozta gömbölyded idomaimat, aztán közölte: Én akkor is férfit faragok belőled!

Nem bántam, ráadásul azon is gondolkoztam, hogy valami önvédelmi sportra kéne jelentkezni. Először a faliújságot céloztam meg, és tanítás után addig böngésztem, míg megtaláltam, amit kerestem. Hétfő és szerda délutánonként a suli tornatermében taekwondo oktatást hirdettek. Hazatelefonáltam az új telefonomon, amit a szüleimtől kaptam, aztán röviden elmondtam az apámnak, mára mi a tervem. 

Az edzés kezdetéig bevackoltam magam a könyvtárba, hogy tanuljak, utána átöltöztem és türelmesen vártam míg a többi csaj is elkészült. Úgy döntöttem, egyelőre nem barátkozom velük, elég lesz akkor, ha tetszik a sport és maradok.

Egyszerre mentünk át a csarnokba, ahol legalább egy tucat fiú várta már a mestert. Zavartan néztem, a csapat tagjai milyen tisztelettel köszöntik a megjelenő férfit, akinek az ismerős hosszú, éjfekete haja és szúrós pillantása azonnal kiverte nálam a biztosítékot. 

Mi a jó fenét keres itt Itachi?

Ő legalább annyira meglepődött, amikor meglátott, mint én, de gyorsan rendezte a vonásait és úgy tett, mintha nem ismerne. Intett, hogy álljak be a sorba, aztán elkezdte a kínzásunkat. Ibiki órái ehhez képest nyugdíjas gyógytornának tűntek, itt viszont rövid úton olyan izmaim kezdtek sajogni, amelyeknek a létezéséről eddig nem is tudtam. A végén azért büszke voltam magamra, mert elég jól bírtam. A többiek, amint befejeztük, a mesterhez sereglettek, hogy rendezzék a tagdíjat, mire én zavartan emlékeztettem magam arra a szörnyű tényre, hogy egy huncut petákom sincs, mert erre nem gondoltam. Szégyenkezve álltam a csoportosulás végére, és mikor Itachi elé kerültem, elmakogtam, hogy nem tudok fizetni, de legközelebb pótolom.

- Nem kell, csak gyere - dünnyögte úgy az orra alatt, hogy közben fel se nézett rám, csak bekanyarította a nevem a noteszába, aztán otthagyott.

A lányok az öltözőben izgatottan pusmogtak, persze ahogy beléptem, elhallgattak. Azt hittem, kezdődik a szokásos csipkelődés, de ehelyett egy copfos, barna lány vidám mosollyal elém lépett, majd a kezét nyújtotta bemutatkozásra.

- Ten-ten vagyok. Éppen arról beszélgettünk a többiekkel, hogy egy kezdőhöz képest iszonyú ügyesen voltál - mondta kedvesen, amivel teljesen meglepett. 

Zavartan viszonoztam a mosolyt miközben a barátnői is elsorolták a nevüket, aztán folytatták a beszélgetést, én pedig megkönnyebbülten hallgattam a fecsegésüket a csinos mesterünkről, aki mogorva és megközelíthetetlen ugyan, de állítólag a világ legdíjnyertesebb seggével rendelkezik.

Bár sose vallottam volna be nyíltan, de én is bőszen helyeseltem a megállapításra. Ha tudták volna, hányszor gusztálhattam ezt a tökéletes popót, mivel Itachi zuhanyzás után még előszeretettel szépítkezett egy szál alsógatyában a szobában, fésülgette a haját meg ilyesmi, de ezt a titkot ugye nem oszthattam meg velük, csak csendben somolyogtam az emléken.

Hazafelé megkönnyebbülten sétáltam át az iskola kapuján, mert szerencsémre nem ácsorgott ott senki. Felszálltam a buszra, ami harminc percnyi zötykölődés után elszállított a tutiból az én ütött-kopott kis lakótelepemre. Szegényes lakhelyem a gyönyörű iskola és környék után még szánalmasabbnak hatott, de nem érdekelt. Itt voltam otthon. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy kimondottan csendes a lépcsőház, nem szűrődik a lakásunkból veszekedés vagy dulakodás hangja, hanem minden békésnek tűnt. Amikor benyitottam, anyám éppen tálalta a vacsorát, apám pedig arra várt, hogy én is megérkezzem és együtt együnk. 

Nem is emlékszem, volt-e valaha ilyen. Miután befejeztük, apa hátradőlt, és láttam, hogy mondani készül valamit. 

- Bejelentenivalónk van anyáddal. Holnaptól mindketten dupla műszakban dolgozunk, mert másodállást vállaltunk. Tudom, hogy eddig nem voltunk egy minta család, de elkeserített, hogy semmire se haladunk. Anyádat okoltam ezért, és valahol téged is, mert azt gondoltam, miattatok megy el a pénz, aztán amikor azt hittük, elveszítünk téged abban a szörnyűséges ügyben, átgondoltam mindent, és rájöttem, hol rontottam el. Végre felfogtam, mi is az, ami igazán fontos. Anyáddal szeretnénk megadni neked mindent, cserébe azt várjuk tőled, hogy tanulj, és vidd többre, mint mi, ne legyen ilyen nyomorúságos az életed. Megtudsz nekem bocsátani?

Nem szóltam semmit, csak a nyakába ugrottam és vele együtt anyámat is öleltem. Hihetetlenül boldog voltam. 

- Lenne még valami - köszörülte meg a torkát apám, mikor kibontakozott az ölelésemből. - Egy fiú vár a szobádban. Csak azért engedtem be, mert neki köszönhetjük, hogy megtaláltak téged abban a borzalmas raktárban. Nem akarok szentbeszédet tartani az erkölcsösség fontosságáról, hiszen nagy lány vagy, de azért viselkedj rendesen míg kettesben vagytok. Ne élj vissza a bizalmunkkal, oké? 

A szüleim vidáman mosolyogtak, miközben engem a rosszullét kerülgetett, mert elborzadva gondoltam arra, hogy Sasukét viszontlássam. Furcsa lett volna, ha hirtelen hisztizni kezdek, vagy sírógörcsöt kapok, pedig közel álltam hozzá. Egyszerűen nem értettem, mit keres itt, de a korábbi jókedvem azonnal odalett, mintha rontás szállta volna meg az otthonom.

A szüleim nem láthatták, milyen képet vágtam, ahogy a szobámba indultam. Úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam lenyomni a kilincset.

Sasuke a szőnyegen ült felhúzott térdekkel, a falnak támasztotta a hátát, közben az ipodomat hallgatta. Felháborodásomban meg se tudtam szólalni, aztán rájöttem, hogy le van hunyva a szeme, és észre se vette, hogy bejöttem, tehát feleslegesen kiabálnék. Mellé léptem, de még mindig nem történt semmit, így leguggoltam. A szobám az illatával volt tele, de most nem szédültem meg tőle, hanem taszított, hogy belopózik minden pólusomba és megpróbál meghódítani. Nem akartam behódolni. Többet nem.

Taktikát váltottam és visszaléptem a villanykapcsolóhoz. A hirtelen támadt fényárra végre hunyorogni kezdett. Nem is értem, hogy gondolta, hogy itt vár engem a félhomályban, mintha egy kis romantikus hangulatú világítástól máris ledobnám neki a bugyimat. Igyekeztem szigorúan nézni, de ő nem zavartatta magát. Kihúzta a füléből a zenét és a ciripelésből megismertem a kedvenc számom. Ez még jobban bosszantott.

- Mit keresel itt? Nem voltam elég világos, hogy hagyj békén? - kérdeztem élesen. 
- Ne hisztizz, hanem ülj le. 

Elsápadtam a parancsoló hangnemtől.

Ledobta a lejátszóm a szőnyegre és felállt, szó szerint fölém magasodott, mire ijedten lehuppantam az ágyam szélére és vártam, hogy mit akar. Mintha egy fogát vicsorító oroszlán lett volna, aki éppen a reszkető nyúlvacsorára élesíti a fogait. Szinte vártam, hogy megharap.

- Többet ne merészelj otthagyni vagy elszaladni tőlem - mondta vészjósló hangon, mire a szívem kihagyott egy ütemet. - Reggel nagyon felbosszantottál. Ne csinál úgy, mintha veszélyes lennék és félned kéne tőlem, mert én sohasem bántottalak.

Leesett, hogy miről beszél, aztán a bántani szó új érzéseket fakasztott bennem. Egy pillanat alatt felgyülemlett az összes sérelmem és többet nem tudtam magamban tartani. 

- Nem bántottál? - kérdeztem remegő hangon, miközben igyekeztem nem összetörni előtte. - Folyamatosan beszólsz vagy megalázol, aztán úgy teszel, mintha érdekelnélek, holott tudom, hogy menyasszonyod van. Mit gondolsz, az nekem nem fáj, hogy játszol velem?
- Hinata a baj?
- Nem, te vagy a baj! Tűnj el, és engedd, hogy elfelejtsek mindent. Életem legszörnyűbb időszakán mentem át, és ha látlak, folyton erre emlékeztetsz. Nem akarom ezt! 
- Mondtam, hogy sajnálom! - csattant fel. - Nem tehetek arról, hogy az apám egy állat. Azt se értem, hogy kerültél a környékre egyáltalán, hiszen pont azért vittelek a suliba, mert ott biztonságban voltál.
- Nem értesz te semmit! Ha azért aggódsz, mert apád úgy helyben hagyott, hát nyugodj meg, nem az ő verése volt a legszörnyűbb emlékem - kiabáltam vissza, és kevésen múlott, hogy nem kaptam dührohamot az értetlensége miatt. 
- Sakura! - váltott hirtelen békítőbb hangnemre. Végre feltűnt neki, hogy totál kivagyok. Láttam, hogy csitítana, de a közeledése csak olaj volt a tűzre. Mielőtt hozzám érhetett volna felpattantam és a lehető legtávolabb menekültem előle. Annyira remegtem, hogy a levegőt is csak kapkodva bírtam venni, teljesen leizzadtam és vadul kalapált a szívem. Megfordultam, hogy ablakot nyissak, mert szinte fulladoztam. 
- Sakura - ismételte újra, de a gyöngéd hangtól egyszerűen megvadultam. Éreztem, ahogy szorosan mögém áll, próbál átölelni, mire megragadtam kétségbeesésemben a függönyt és helyette téptem, közben olyan velőtrázó sikoly hagyta el a torkom, hogy teljesen megrémítettem, de hiába hátrált el azonnal, már nem bírtam abbahagyni. 

Szédülni kezdtem, közben majd belesüketültem a saját ordításom hangerejébe, aztán eltűnt a szoba és Sasuke döbbent alakja is. Ismét a raktárban voltam, éreztem remegő testemen a tapogató izzadt tenyerek zaklatását, és azt a két szörnyűséges bűzös szájat, amelyek közelről lihegtek rám. 



Anya hangosan zokogott, apám pedig tördelte a kezét. Egy idegen szobában tértem magamhoz és nem értettem, miért aggódnak ennyire. Állítólag pokoli hisztit rendeztem otthon, zengett az egész ház míg a mentősök le nem nyugtattak egy nagy adag gyógyszerrel, de hosszú időbe telt, mire hatott, közben pedig úgy küzdöttem, mintha ölni akarnának.

- Soha többet nem engedjük a közeledbe - ígérte apám.
- Kit? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát azt a fiút. Miatta borultál ki ennyire.
- Fogalmam sincs, kiről beszéltek.
- Semmi baj, nyugodj meg, Sakura - lépett be egy fiatal fehérköpenyes férfi, és intett a szüleimnek, hogy hagyjanak magunkra, majd leült az ágyam szélére. - Iruka vagyok, a kezelőorvosod. Volt egy durva idegösszeroppanásod, ezért nálunk pihensz pár napot, aztán természetesen amint jobban leszel, hazamehetsz.
- Hol az a nálunk? - érdeklődtem gyanakodva.
- Ez egy olyan klinika, ahol gyerekeket kezelünk, tökéletes nyugalmat biztosítunk számukra és gyógyszert adunk, ha szükséges.
- Vagyis egy bolondokháza? - akadtam ki.
- Bolondnak érzed magad? - kérdezett vissza, mire felháborodva néztem rá, hogy egyből kezdi a dilidoki tesztjeit rajtam.
- Talán kicsit besokalltam, hogy a szüleim folyton veszekednek, meg csúfolnak az iskolában, ráadásul nem vagyok épp a tanárok kedvence és nehezen tűröm a bántást, de azért még nem kéne bezárni - mondtam zaklatottan.
- Értelek és igazat is adok neked. Amint megnyugszol, mehetsz, de ha állításod szerint nem érzed jól magad se otthon, se az iskolában, talán nem kéne úgy sietni, hogy visszatérj oda, ahol ennyire rossz. 
- Tényleg elenged, ha minden rendben?
- Esküszöm! - emelte a szívére a kezét, és a mosolyában volt valami, ami miatt feltétel nélkül bíztam benne. 

Tényleg hagyták, hogy szabadon járjak-keljek, sétáljak a parkban, beszélgessek a többiekkel, szóval nem éreztem fogolynak magam. Mivel összefolytak a napok, fogalmam se volt, mennyi időt voltam a kedves doki vendége. Naponta beszélgettünk, amit nagyon élveztem, bár éreztem, hogy miközben kérdezget és bólogat a válaszaimra, valamit titkol előttem, de nem haragudtam. Tudtam, hogy jót akar. Hamarosan nem kaptam annyi gyógyszert, viszont éjjelente a nyomasztó álmaim miatt nyugtatót szedtem, ezen kívül viszont nagyszerűen éreztem magam, mert végre nem volt veszekedés, piszkálódás, Kakashi és a beszólásai, csak a türelmes Iruka, aki mindig meghallgatott. Szinte bántam is, amikor bejelentette, hogy készen állok, hazamehetek. 


...

Nagyon szép nyaram volt. Rengeteget tanultam, hogy bepótoljam a kimaradt vizsgákat, közben egy közeli fagyizóban dolgoztam. Rettenetesen élveztem, hogy hasznos lehetek, végre én is keresek, és imádtam a csinos rózsaszín munkaruhámat az apró fehér köténykével. Sokan jártak ide a környékünkről, rengeteg volt az aranyos kisgyerek, a csinos anyuka és a mosolygós nagymama, a kortalan nagypapák, akik folyton udvaroltak, és persze a fiatal srácok, akik nyíltabban hangoztatták a tetszésüket. Általában csak nevettem ezen, és folyamatosan kikosaraztam őket. Azt állítottam, hogy még nem állok készen a szerelemre, pedig csak féltem. Féltem a csalódástól, hogy a szerelem nem olyan szép és boldogságos dolog, mint a romantikus lányregényekben.

Ősszel a szüleim nagy meglepetéssel készültek. Ahogy közeledett a vakáció vége, és ezzel a tanévkezdés, egyre feszültebb lettem, hiszen tudtam, mi vár rám, de ekkor anyáék bejelentették, hogy a város legnívósabb magániskolájába írattak, ezzel megszabadulok Kakashitól és a gyűlölt osztálytársaimtól. 

Büszkén öltöttem magamra a Namikaze Középiskola egyenruháját és bizakodva tekintettem a jövőmre. Hittem, hogy innentől minden jobb lesz.

Rengetegen voltunk a tanévnyitón. Utána az igazgatónő maga kísért az osztályterembe, aztán bemutatott a többieknek. Az osztályfőnököm, Asuma tanár úr mosolyogva fogadott, nem kérdezte, miért rózsaszín a hajam, hanem intett, hogy keressek helyet, majd megkezdte a tankönyvosztást. A többiek kíváncsian várták, kit választok. Nem tűnődtem sokat, levágódtam egy szimpatikus fekete, hosszú hajú lány mellé és rámosolyogtam.

- Szia, Sakura vagyok!
- Hyuuga Hinata - felelte hebegve, én pedig aranyosnak találtam a zavartságát. Biztos voltam benne, hogy egy csendes, rendes lány, akivel jó barátnők leszünk. 

A szünetben fel se tűnt, hogy kérdezés nélkül eligazodom, merre van a mosdó, ebédlő. Egyszerűen annak tudtam be a könnyű tájékozódásom okát, hogy ez a suli maga a tökély. Elhatároztam, hogy tényleg a maximumot nyújtom, és teljesítem a szüleim kívánságát: szorgalmasan tanulok, hogy sokra vigyem. 

Boldogan, tele élményekkel tértem haza, és rengeteget meséltem. Jó volt, hogy a szüleim bármilyen fáradtak voltak is, örömmel hallgattak, aztán úgy aludhattam el, hogy nem gyomorgörccsel gondoltam a másnapra, hanem alig vártam, hogy iskolába mehessek újra.

Reggel gondosan készülődtem. A keresetemből új csatokat, bizsukat és illatszereket vettem, bár a sminkelésre valahogy nem vitt rá a lélek. Nem akartam úgy kinézni, mint egy kurva, sőt, kerülni akartam a feltűnést, egyszerűen csak élvezni akartam, hogy egy fiatal, független lány vagyok, aki megengedhet magának egy ilyen apró luxust.

Vidáman integettem Hinatának, aki az iskolakapuban beszélgetett egy fiúval. Amikor odaértem hozzájuk, cinkos mosollyal vártam, hogy bemutassa a barátját. A srác legalább egy fél fejjel magasodott fölénk, de a kerítésen támaszkodott, így egy pillanatra szemmagasságban voltunk, aztán ahogy észrevett, hirtelen kiegyenesedett és furcsán nézett le rám. Mintha el akart volna indulni felém, de gyorsan meggondolta magát. Alaposan végigmustráltam, hiszen gondoltam, hogy innentől gyakran találkozunk. Helyes volt, bár a tekintete kissé elbizonytalanított. Csalódottnak, űzöttnek tűnt, mint aki nem leli a helyét a világban, holott egy ilyen csinos barátnő mellett igazán elégedettnek kellett volna lennie. 

- Milyen szerencsés vagy, Hinata! Nem is említetted, hogy jársz valakivel - mondtam vigyorogva, aztán nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzak, de a gesztus viszonzatlan maradt. 
- Mi már ismerjük egymást - válaszolta ingerülten a srác, és ellökte magát a faltól, majd dühösen távozott.
- Bocs, nem akartalak megzavarni titeket - szabadkoztam. Roppant kínosan éreztem magam.
- Nem történt semmi, csak Sasuke kissé ingerült mostanában.
- Hogy értette azt, hogy mi már ismerjük egymást?
- Biztos úgy, hogy tegnap sokat meséltem rólad - felelte Hinata lesütött szemekkel, és az arcán halvány pír jelent meg. 
- Máskor esküszöm, csak intek nektek, soha többet nem zavarlak benneteket - fogadkoztam, de megrázta a fejét. 
- Mi már egy ideje nem járunk, szóval ne izgasd magad.
- Ó, sajnálom - sóhajtottam együttérzően, és tényleg sajnáltam, mert jól mutattak együtt.

Amikor Hinatával bevonultunk az iskolába, érzetem, hogy sokan figyelnek. Úgy gondoltam, az új barátnőm nagyon szép lány, ennek köszönhetjük a népszerűséget, az meg se fordult bennem, hogy engem bámulnak, hiszen a nyomába se érhettem. Tegnap sokat beszélgettünk, mondta, hogy neki is ez az első éve itt, ő is idén jött át egy másik iskolából, ráadásul abból, ahová én is jártam korábban, bár nem emlékeztem rá. Az évfolyamunkban rengeteg osztály volt, ezért nem is csodálkoztam rajta. 

A Sasuke témát jegeltük, mert azt gondoltam, érzékenyen érintené, ha felhoznám, pedig szívesen kifaggattam volna, milyen érzés járni valakivel. Helyette általános dolgokról beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy órák után együtt tanulunk.

Nem is hittem volna, hogy a testnevelés lehet ilyen kemény. A tanár esküszöm, hogy nem normális, mintha egy kiképzőtáborból szabadult volna, állandóan csak ordított, és az a hülye ötlete támadt óra végén, hogy hozzak neki valami cukrászdából kávét. Közöltem, hogy ha rajtam múlik, bizony nem iszik, meg különben se hiányzik neki a koffein, így is olyan idegzsába. Azt hiszem, megsértődött, és morgott valamit az iskolai tájfutó csapatról, de nem éreztem csalódottnak magam, amiért ki akart hagyni belőle. Utáltam futni.

A nap végén beültünk a könyvtárba és elővettük a könyveket. Hinata a tegnapihoz képest elég szótlan volt, talán mert még mindig bántotta a reggeli dolog. Próbáltam elterelni a figyelmét, ami sikerült is, aztán hamarosan elmerültünk a tanulásban. Már sötétedett kinn, mire elkészültünk minden házival. Nekünk otthon nem volt számítógépünk, ezért gyorsan kinyomtattam az esszémet, aztán összepakoltunk és indultunk haza. Bántott, hogy Hinata nagyon szomorú, de fogalmam se volt, mit tehetnék érte, ezért csak simán elköszöntünk, és bíztam benne, hogy este találkozik az exével, aztán tisztázzák a dolgot. Bizsergető volt belegondolni, mi mindent csinálhattak ők már együtt. Nagyon vágytam rá, hogy nekem is legyen valakim, de egy kevésbé bonyolult kapcsolatot terveztem, hozzá pedig egy kedves, udvarias fiút.

- Szia - mosolygott rám a buszmegállóban egy szőke srác, és éreztem, hogy erre a jókedvű, barátságos mosolyra meglódul a szívem.
- Szia, te is ide jársz? - intettem bátortalanul a suli felé, mert fogalmam se volt, mi mást kérdezhetnék, de abban biztos voltam, hogy bánnám, ha nem beszélgetnénk.
- Persze, Uzumaki Naruto vagyok, a suli alapítójának fia - közölte még szélesebb vigyorral. Láthatólag nagyon szórakoztatta valami, de nem mertem rákérdezni, honnan ez a dinamikus lelkesedés így estefelé.
- Nahát! - ámultam el. - Namikaze Minato fia vagy? Az apád baromi helyes, mindig is meg szerettem volna ismerni.
- Úgy látom, vannak dolgok, amik nem változnak.
- Tessék?
- Semmi, csak magamban beszélek - vonta meg a vállát a srác, aztán köszönés gyanánt biccentett és beszállt egy baromi dögös autóba.
- Azta! - suttogtam. 

Egy vad ötlet jutott az eszembe, bár magam is zavarba jöttem a merészségemtől: azt gondoltam, újra össze kéne hozni az álompárt, nekem pedig ideje lenne bevetni magam, hogy próbálgassam a szárnyaim. Milyen szép is lenne egy duplarandi! Hinata Sasukéval, én pedig Narutóval.