Ha azt vesszük, nem történt nagy dolog, hiszen túléltem. Végződhetett volna rosszabbul is, mégis összetörtem. Azt hittem, én mindent kibírok. Túl naiv voltam, amikor azt gondoltam magamról, hogy még a halált is lazán szemberöhögném, de aztán rá kellett döbbennem, hogy akad, ami a halálnál is rosszabb. 

- Ne tiltakozz ennyire! Előbb szabadulsz, ha nyugton maradsz - szólt gúnyosan a magas, sebhelyes arcú férfi, miközben egy retkes matracra lökött. 

Eszembe se volt nyugton maradni. Minden erőmmel szabadulni próbáltam a rajtam matató kezektől, mire ocsmányul röhögni kezdett és az arcán lévő hegek félelmetes grimaszba szaladtak.

- Majd segítek ellazulni - szólt a másik is türelmetlenül, mert látta rajtam, hogy nem adom fel, teljes erőmből kiabálok, kapálózok, ahogy bírok. Valószínűleg megunta a hadakozást, és egy tűt döfött belém, hogy gyorsabban legyűrhessen, én pedig azonnal lezsibbadtam.

Ekkor ijedtem meg igazán. Összemosódott előttem minden, hirtelen sok-sok őrt láttam magam körül. Dobálták lefelé a ruhájukat, meztelen bőrük rémisztő tetoválásokkal volt tele. Sikítani akartam és védekezni, de nem forgott a nyelvem, ólom súlyú volt a testem, képtelen voltam mozdulni, beszélni, csak a forró könnyeket éreztem az arcomon végiggördülni. Tehetetlenül vártam, hogy meggyalázzanak, szétcincáljanak, miközben az elveszített jövőmet sirattam, aztán elszabadult a pokol. Hangos lövések dördültek, zaklatóim élettelenül hullottak rám, összemaszatoltak a vérükkel, és körülöttem mintha dőlni készültek volna a falak, minden dübörgött és remegett.

- Sakura, nyisd ki a szemed! Már nincsen semmi baj!

Távolinak tűnt a kiáltás, alig jutott el a tudatomig. Ismerős volt a hang, mégse mertem engedelmeskedni, mert rettegtem, hogy csak az érzékeim játszanak velem. 

Már nem mertem hinni semmiben, pedig tényleg ő volt az; megsimogatta az arcom és gyöngéden rám terített valamit. Amikor felemelt, éreztem a testemre simuló bőrkabát puha anyagát, és most már biztos voltam benne, hogy az ő illata ölel körül. Elveszve, megalázottan reszkettem a karjaiban, elviselhetetlen volt a szégyenem.

- Sajnálom - súgta, és megpuszilta a homlokom, miközben sietősen kerülgette az egyre hevesebben omló törmelékeket. Rengeteg rendőr nyüzsgött mindenfelé, keresték a menekülő gazembereket, közben folyamatosan fegyverropogások hallatszottak, amelyek alaposan megremegtették az épületet. Alig látszott valami a portól és az egyre sűrűbb füsttől, de ez engem már nem is érdekelt, csak őt figyeltem, ahogy elszántan futott velem.

Szerettem volna megköszönni neki és megkérdezni, miért nem a barátnőjét menti, de az ajkaim nem engedelmeskedtek, a karjaim is ernyedten lógtak, pedig úgy hozzábújtam volna. Csak a könnyeim potyogtak rendületlenül, mert azt se így terveztem, hogy ő így lásson, először így lásson meztelenül. 

Megkönnyebbültem, amikor feltűnt Hinata Itachival és a sápadt Fugakuval. Az öreg fanyarul elmosolyodott, ahogy meglátott Sasukéval, de megtartotta magának a véleményét. Inkább elfordította a fejét és a nagyobbik fiára támaszkodott. A fájdalomtól valószínűleg az ájulás kerülgethette, de hősiesen tartotta magát míg két hordágyat oda nem toltak hozzánk, amire felfektettek, aztán bepakoltak bennünket egy-egy mentőbe, amellyel szirénázva szeltük át a várost a kórházig.

Próbáltam válaszolni az orvosnak, de nem ment. Sasuke végig mellettem ült és fogta a kezem, miközben én csak erőlködtem, de a sírásnál többet nem tudtam produkálni. Egyre gyakrabban homályosodott el a látásom, végül ijesztő fekete lett minden, de képtelen voltam szólni. Riadalmamban még hevesebben folytak a könnyeim. Szívesen kapaszkodtam volna az engem szorongató kézbe, de nem ment. 

Hallottam, hogy a doki észrevett valamit. Biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek, de már a szavakat se értettem tisztán. Nyomni kezdett a tüdőm, egyre nehezebbé váltak a légvételek miközben a szívem olyan szapora ütemre váltott, hogy az már fájt. Mintha egy zenekar készült volna a fináléra, és az összes hangszer egyszerre játszott volna fülsiketítő hangossággal, hogy azután az előadás csúcspontjaként ugyanazon pillanatban elhallgassanak és csak a félelmetes csöndet hagyják maguk után. És az a csönd nem volt más, mint az utolsó légvételem sóhaja, mert meghaltam.

Nem voltak magasztos érzéseim, az életem se pergett le előttem, mert időm se volt felfogni, mi történik velem. Egyszerűen leoltották a villanyt, kikapcsolták a létezésem és nem voltam. Ez akkor ijesztett meg igazán, amikor újra nyúlós tejfehérség vett körül felváltva a vaksötét semmijét. Ebben a ködben tapogatóztam újra magam után, kerestem az ösvényt vissza a többiekhez. Nem adtam fel a reményt, szükségem volt rájuk, újra látni akartam őket. Még Fugakut is. Fogalma sincs, mennyire kitartó tudok lenni. Szinte az adott erőt, hogy elképzeltem a fancsali képét, ahogy egyszer majd átölelem és beleduruzsolom a fülébe, hogy papa... 

Valószínűleg ez a húzás egy újabb halálközeli élményt jelentene számomra, de megérné. 

Mosolyognom kellett a saját szánalmasságomon, hogy még most is ilyenekről fantáziálok.

Az én apám se díjazta általában az érzelgősséget, pont emiatt döbbentett meg, hogy a homályból először az ő alakja rajzolódott ki. Ült az ágyam szélén gondterhelten és bámult a semmibe. Öregnek látszott, eltűntek az arcáról a szigorú vonások, inkább megtörtnek tűnt. Észrevétlenül mozdult a kezem, mégis egyből utána kapott, megszorította és csodálkozva fordult felém, majd elkönnyesedett a szeme és rám borult. 

- Papa... - Ahogy kimondtam, mintha egy varázsige lett volna. Nem akartam többet másnak mondani, és a terveim is módosultak. Csak egyetlen vágyam volt: azt akartam, hogy azonnal vigyen haza.


Elraboltak, megvertek, csaknem megerőszakoltak. 

Igen, meg tudja változtatni az embert, ha kicsit meghal. 

Nem bántam volna, ha az elmúlt hetek történéseit kitörölhettem volna az emlékeim közül onnantól kezdve, hogy beleszerettem abba az elhagyatott romba, ami arra csábított, hogy minden szabályt megszegjek és bajba kerüljek. 

Mára megértettem, mit jelent örülni annak, amim van. Biztonságban éreztem magam a takaró alatt kedvenc nyulaim társaságában és nem akartam arra gondolni, mikor ugyanígy feküdtem, és felbukkant titokzatos hercegem a semmiből, mint egy hős, hogy kimentsen. 

Okultam a történtekből és keserű elhatározásra jutottam: úgy döntöttem, nincs szükségem rá, se arra a kalandos életre, amelyet az ismeretsége jelentett. Elegem volt abból, hogy fiúnak öltözzek, nem akartam bujkálni, rettegni és egy olyan ember után sóvárogni, aki teljesen más világban él, mint én. Ez se a mennyország, de... Keserű mosollyal díjaztam az agyamba kúszó alvilág kifejezést. Tökéletesen találó volt az ő környezetére és életvitelére, amiből elég volt ennyi, nem vágytam többre.

Kárpótlásul, vagy talán büntetésként egyetlen használható változást hozott ez az egész: végre lányként járhattam a Namikaze Középiskolába és nem kellett többet tartanom Orochimarutól, aki immár a börtönben csücsült. 

...

Pár nap múltán, amikor kihevertem a súlyos mérgezést, amit annak a két gorillának az injekciója okozott, és a sérüléseim is tisztességesen begyógyultak, levelet kaptam az iskolától, hogy várnak. Biztos voltam benne, hogy Naruto intézkedett. A rendőrök senkit se engedtek be hozzám a kórházba, itthon pedig én kértem a szüleimet, hogy küldjék el a látogatókat, mert egyedül akartam lenni, így ez volt az egyetlen mód, hogy újra találkozhassanak velem. Úgy éreztem, nem állok még készen arra, hogy a volt osztálytársaimnak, szobatársaimnak magyarázatot adjak, mibe is keveredtem, és az Uchihákat se akartam látni. Hinata - mint régi jó barátnő - nagyon hiányzott, de mint Sasuke kedvese, inkább az ellenségek listájára került át nálam.

A végsőkig húztam, de a vizsgák közelsége miatt előbb-utóbb muszáj volt megjelennem az iskolában. Anya egy pillangós csatot tűzött a hajamba, ami már kissé megnőtt, és úgy fésültem, hogy lányosabbnak tűnjön a frizurám. Ismét rózsaszín tincsekkel pompáztam, de már nem érdekelt, hogy feltűnő leszek, lelkiekben felvérteztem magam a bántások ellen. Furcsa volt szoknyát húzni, de a szüleim szerint istenien állt rajtam, aztán nekem is kezdett tetszeni a dolog, amikor a buszon és bármerre, ahol jártam, mosolyogva figyeltek az emberek. Kihúztam magam, és egyre büszkébben feszítettem a Namikaze Középiskola egyenruhájában.

Addig tartott a jókedvem, míg az iskola kapujában meg nem láttam egy ismerős alakot. A szívem egyből a torkomban dobogott. Sasuke hanyagul, zsebre dugott kézzel támasztotta a kerítést, és egyértelműen engem várt, mert amikor észrevett, határozottan felém indult. Lehetetlenség lett volna elkerülni.

- Szia, rég láttalak. Jól vagy? - kérdezte abban a pillanatban, ahogy mellém ért, majd azt vettem észre, hogy karjai körülölelnek és úgy szorítanak, mint egy bilincs. A vészcsengő egyből megszólalt az agyamban és olyan iszonyattal löktem el, hogy magam is meglepődtem a heves reakciómtól. Kirázott a hideg, ahogy hozzám ért és remegni kezdtem, pedig fényes nappal volt, és tudtam, hogy ő az, mégse voltam képes lenyugodni. Rosszul voltam a közelségétől. 
- Hagyj engem békén - mondtam erőtlenül és kikerültem, majd futni kezdtem. Láttam, hogy megbántom, mégse tehettem mást. Menekülnöm kellett tőle. Mindentől féltem és undorodtam, amire emlékeztetett, én pedig szabadulni akartam ezektől az emlékektől.

A mosdóba szaladtam, reszketve kapaszkodtam a csap szélébe, mert a térdeim is rogyadoztak. Ezért nem akartam még iskolába jönni, mert érzetem, hogy valami nincs rendben, még határozottan nem tettem túl magam a szörnyű élményeken.

- Kérsz egy cigit?

Ijedten kaptam fel a fejem a hangra, mert azt hittem egyedül vagyok.

Egy hosszú, szőke hajú lány meg egy vörös ácsorogtak az egyik sarokban és éppen rágyújtani készültek.

- Én... én... inkább innék egy kicsit - makogtam, aztán feladtam, hogy erős legyek. Engedtem a térdeimnek, hogy megadják magukat és a földre omoljak, mint egy rongybaba. Zsebkendőt akartam keresni a táskámban, hogy megtöröljem a verítékben úszó homlokom, de megelőztek.

- Tessék - nyújtott felém a vörös egyet.
- Köszönöm - fogadtam el hálásan, mert gondoltam, hogy ebben a zaklatott idegállapotban azt se találnék, hiába túrnám fel érte a holmim. Remegő kézzel elvettem a zsepit és úgy törölgettem magam, mint Pavarotti egy megerőltető koncert után.
- Mi bajod? Pánikbeteg vagy? Esetleg félsz az új sulitól? - kérdezte a szőke.
- Ez a suli nekem nem új. Már pár hete ide járok, csak a külsőm miatt valószínűleg nem ismertek meg - magyaráztam. Úgy gondoltam, felesleges titkolózni előttük, mivel értelmes lánynak látszott mindkettő, egyikőjük sem tartozott a kétes Sakuma-korszakom rajongói közé.
- Te vagy az tényleg? - nevette el magát a vörös és a szőke is kapcsolt hirtelen, aztán elpirult. Jaj, ne! Talán ő is?
- Jesszus! Inónak pedig nagyon bejöttél - verte vállon a vörös az egyre nagyobb zavarban lévő szőkét, aki hirtelen fuldokolni kezdett és el is dobta a cigit miközben köhögött.
- Bocsánat, hogy csalódást okoztam - szégyelltem el magam.
- Ugyan! Az a hülye, aki nem szúrta ki rögtön, bár én nem lánynak, hanem langyinak gondoltalak.
- Ez kedves - mosolyodtam el.
- Jobban vagy? - lépett mellém. - Egyébként Karin vagyok - nyújtotta a kezét és felsegített a földről. 
- Örvendek, az én nevem Haruno Sakura - viszonoztam a kézfogást - és igen, határozottan jobban vagyok - bólintottam.
- A szőke rajongódat pedig Inónak hívják - mutatott a barátnőjére, aki ezt hallva próbált morcos képet vágni, de aztán ő is elmosolyodott. 
- Szia! - fogtam vele is kezet és elcsodálkoztam, milyen csinos. Irigykedve néztem a csillogó műkörmeit és a rengeteg karkötőt, ami a csuklóján csörgött.
- Lánynak se nézel ki rosszul, de fiúnak tényleg eszményi voltál. Az a fekete haj a villogó zöld szemekkel istenien nézett ki - bókolt nevetve.
- Tőlem még randizhatunk - vontam meg a vállam, mintha belemennék, mire mindketten nagyot nevettek és hirtelen azt vettem észre, hogy velük nevetek.

Jó érzés volt. Megkönnyebbültem, mert ez az egész szituáció valósággal felszabadított a korábbi fojtogató feszültség alól. 

- Kérdezhetek valamit, Sakura? - váltott komolyabbra Karin, mikor kinevettük magunkat. - Tudtad, hogy az a fiú, akivel a kapuban ölelkeztetek, el van jegyezve? Bocs, hogy beleszólok, de láttalak benneteket az ablakból. Egy Hyuuga Hinata nevű lány a menyasszonya, szóval talán nem kéne nyilvánosan ilyet csinálnotok, ha nem akarjátok, hogy pletykáljanak rólatok.