„Hatalmas vihar volt éjszaka. Az eső elkezdett csöpögni, ütemes kopogással esett le egy verandára. A fából készült nyitott téren volt valami piros maszat. Vér! Ezen a verandán még egy valami – inkább valaki – volt. Egy fekete hajú fiú ült ott, mélabúsan, magába temetkezve. Az sem érdekelte, hogy elázik, szoborszerűen ült ott, mint akit beállítottak oda. Tekintete üres volt, csillogás nélküli, az előtte lévő udvar tükröződött az obszidián szemekben.
Ruhái egyszerűek voltak, de a pólója hátoldalán jól kivehető volt egy legyező. A rendőrség és az Uchiha klán jele – mondogatták néhányan. Gyűrött pólója már szinte szakadt volt, de tiszta. A szerencsétlen ruhadarabot mondhatni agyonhasználta, most is a bal kezével azt gyilkolászta. A jobb kezében – amin támaszkodott maga mellett – egy kisebb legyezős nyakláncot tartott, amibe egyszerű betűkkel az M. U. betűk voltak karcolva, Mikoto Uchiha…
Úgy döntött, hogy elindul. Azt nem tudta, hogy hova, de itt nem maradhat. Az emlékei visszatértek, amikor csak itt volt. Apja szigorú tekintete, anyja barátságos mosolya, bátyja őrző-védő álcája. Mind újra lejátszódtak az elméjében, ezzel kitöltve az űrt a lelkében, amit hiányuk okozott. De ezzel csak rosszabb és fájdalmasabb lett. Hiába voltak ott, vele, Sasuke csak tovább süllyedt abban a bizonyos mocsárban, amit úgy neveznek, hogy gyűlölet. A bátyja iránti kettős érzéseket ki kell ölnie magából, hogy a bosszúja beteljesedjen. Ez késztette arra, hogy elinduljon a szakadó esőben. Lassú, komótos léptekkel haladt a kapu felé, ahol még utoljára visszanézett egykori otthonára. Az elátkozott klán főháza, amit lezártak és azzal együtt az egész Uchiha-negyedet is. Sasuke átbújt a kerítőszalagok alatt, de a kis nyaklánc kicsúszott az ujjai közül. A medál ott maradt, a fiú ment tovább, miközben csak egy mondatot motyogott.
Meg fogom ölni Itachit, ha addig élek is!”
***
Megfejtettem!
Ez a kiáltás zengte be Konoha utcáit… hajnali négykor. A szomszédok legnagyobb örömére, ugyanis ez volt az ébresztőjük. Az öreg néni a baloldali szomszédból zsörtölődve kelt ki az ágyból, majd haragosan Sakuráék lakásának bejárati ajtaját kezdte ütlegelni aszott kezével.
Csendesebben, még valaki aludni szeretne! – kelt ki magából a hárpia, és a mondata értelmével ellentétesen, tovább verte az ajtót.
Sakura csak kuncogott, ezt a sárkányt mindig megérte bosszantani, kiskorától fogva ez amolyan „hobbiként” szolgált a számára. Nem ment ki, hagy verjék az ajtóját, a többi ember úgyis a nyanyát fogja szidni, nem pedig őt. Mióta Narutóval barátok lettek, sokkal jobban kiélte magát a gyerekes csínytevésekben, és ha meg is fedték, nem bánta annyira. Jót tett neki, hogy a fiú a közelében volt.
Újra a kezébe vette a papírját, amin a számok alatt már értelmes szavak is voltak.
„Kígyó, egér, első, szike, ninja. Megy, levél, házak, tornádó.”
Ennyi volt a lapon. Ez lenne Orochimaru levele? Nem hitt benne, kereste a rejtett tartalmat. Már nagyjából összeállt neki a kép. A kígyóra azonnal rájött, az Orochimaru, a szike és ninja összevonva szanitéc ninja, a levél és házak az talán Rejtett levélfalu, vagyis Konoha. A megy az egyértelmű volt, hogy valamiért eljön a kígyó. Csupán az első, az egér és a tornádó értelmét kereste.
Mélyet sóhajtott, majd öltözködi kezdett. A szokásos kínai szabású ruháiba indult el, és még rákapta az nővéri egyenruhát. Ugyan még csak egy orvos volt a sok közül, eredményesen teljesített a szakmájában. Sokan dicsértek a fiatal medinint, a gyorsaságáért, pontosságáért és kitartásáért. Rengeteg műtétet végzett már el egyedül, már a faluba is elterjedt a pletyka, hogy Sakura túlszárnyalta a Hokagét – gyógyításban – azonban még sokat kell tanulnia, hogy ő legyen a legjobb.
Sakura gyors mozdulattal kifésülte a lapockáig érő rózsaszín haját, majd egy copfba felkötötte azt. Cipőit felkapta, és indulásra kész volt. Bombaként robbant ki a bejárati ajtón, és leszaladt a földszintre – ezzel majdnem fellökte a banyát, aki még mindig az ajtóját verte. Kinyitotta a társasház bejárati ajtaját és elindult. Kint minden fehér volt. Eltátotta a száját, és gyermeteg örömmel indult el a kórházhoz. Néha-néha beleugrott a frissen esett hóba, ami így ropogott alatta. Egyáltalán nem fázott, sőt még élvezte is, ahogy a hűs szellő kicsípi az arcát. Még a munkahelye előtt is bohóckodott egy sort. Nevetve lépett be az ajtón, csizmáit letisztította, átázott kabátját felakasztotta, majd a recepcióhoz ment. A munkaideje hivatalosan reggel hattól délután kettőig tartott, de mindig előbb érkezik.
Sakura-san! Munkára készen? – kérdezte a pult mögött ülő nő.
A lány mosolya majdhogynem a füle tövét súrolta, így tekintett fel csillogó smaragdjaival az előtte ülőre. Jól láthatóan bólintott, és vidámsága csak tovább fokozódott, szerette a munkáját.
Akkor mehetsz is a gyerekekhez, van egy új kisfiú, a százhatosban – mosolygott vissza a nő.
Az az, Aki-chan melletti kórterem! – mondta félhangosan, és mintha puskából lőtték volna ki, felszaladt a lépcsőn.
Hiába nem aludt az éjjel, tele volt energiával, csak ez tartson ki egész napra.
A recepciós hölgy elmosolyodott a lány hevességén, és aláfirkantotta helyette is a lapot, ezzel igazolta, hogy dolgozni van a kisasszony.
Tsunade-sama, biztosan megtalálta!– jelentett Shizune, mert a pár napos szabadsága lejárt – legnagyobb sajnálatára.
Tudom.
De, úrnőm, szerintem ő nem… - Tsunade csak leintette Shizunét , majd kikelt a székéből és Konoha városa felé fordult.
Hozd ide őt is, és az ANBU központból Konoha hozzájárulását a küldetéséhez. Sejtem, hogy mit tervez – szólt Tsunade visszafojtott hangon. Szemei visszatükröződtek az ablaküvegen, és így Shizune is láthatta, a mérhetetlen csalódást és fájdalmat ami az elméjében lejátszódott. A nő elhatározta magát, kockáztat a falu érdekében, de nem hagyja veszni kedvenc tanítványát.
Halk kopogás, majd egy megtört tessék hangozta be a szobát. Egy kisfiú volt a kórterembe, akinek el volt törve a lába, így bent kuksolt egyedül. Éppen az ablakból bámulta a társait, akik a szabadban hógolyóztak.
Sakura belépett a szobába, majd a kisfiúra nézett, és elmosolyodott. Kaito nagyot nézett, mert ő a nagydarab boszorkányt várta, aki nővérnek meri nevezni magát, és nem egy fiatal, serdülő lányt. A csodálkozás mondhatni lerítt az arcáról.
Sakura becsukta az ajtót, majd néhány kérdés után leült, és megvizsgálta a kisfiút. Kutya baja volt, de valamiért durcizott. Amikor a lány rákérdezett, csak annyi választ kapott, hogy „banya”. A kisfiú összefonta a kezeit a mellkasa előtt, és felsőbbrendűnek mutatta magát, de valójában félt a lánytól, akinek most a szemöldöke rángatózott, és a belső szellemével küzdött, hogy még véletlen se üsse meg a betegét. Mély levegőt vett, és nagyon lassan elszámolt magában tízig, és pár perc múlva már vigyorogva fordult a kisfiú felé.
Sakura gyorsan végzett a pácienseivel, ezért átsietett a kedvenc kisbetegéhez, Aki-chanhoz. Kopogni elfelejtett, úgy rontott be a lányhoz. Aki nem ébredt fel a hangzavarra, békésen szuszogott tovább. Mahagónibarna, enyhén hullámos haja a párnára omlott, pöttön szájából egy vékonyka nyálcsík csordogált a paplanra, kezei szorosan, maga mellett simultak a mellkasához, kék szemei lecsukva pihentek. A valóságtól távol járt, az álmok földjén, azonban Sakura mégis felkeltette a nyolcéves kislányt. Picit rázogatta a vállát, amire a félálomban lévő lány azonnal reagált. A párnán támasztotta a hátát, miközben felült, és kicsi öklével a szemét törölgette, hogy foltokon kívül lásson mást is. Amint kitisztult a kép, úgy ugrott a nővérke nyakába, mintha tűt raktak volna a galaga alá. Halk sikongatással és a lány neve kiabálásával adta a világ tudtára, hogy nagyon is örül neki.
Sakura-chan! Sakura-chan! Sakura! – Aki-chan olyan hangzavart okozott, hogy az betöltötte az egész helyiséget, még a folyosón is tisztán lehetett hallani, amit kiabál. Aki, a lány hónalja alatt átbújtatta a kezeit, és megszorongatta az nővérkét, amit Sakura nevetve viszonzott. – Sakura, képzeld, mit rajzoltam! – csillogtak a lány szemei.
Na, mit? – ezzel elengedte a kisasszony, aki bukdácsolva a nagy lendülettől, megkerülte az ágyat, és az éjjeliszekrényhez tartott. Onnan lekapva egy rajzlapot, vissza is szaladt a barátnőjéhez. Sakura kezébe nyomva a papírt, várta, hogy a lány mit nyilatkozik az össze-vissza krikszkrakszos rajzról.
Sakura-chan, nézed! Ez egy tölcsér alakú szél-fújó, ami katasztrófát okoz! – mesélte nagy beleéléssel a lány.
Aki, ez egy tornádó – mosolyodott el Sakura.
Még egy keveset nézte a rajzlapot, majd azonnal beugrott neki. A tornádó szó a kódból! Katasztrófa. Ezt jelentené? Logikusnak tűnik, de nem veheti biztosra. Hamarosan megfejti, már nem kell sok hozzá. Ha így halad, Sasuke hamarabb visszakerül a faluba, minthogy Naruto hazaérne az edzéséből. Hazahozza a két kóbor kutyát, és akkor újra együtt lesz a Team Seven. Igen, ez lesz az!
Kopogásnak nem mondható, türelmetlen ajtóverés rázta meg a kórterem pillanatnyi csöndjét. A hívatlan vendég választ sem várt, egyszerűen benyitott a szobába.
Shizune nee-chan! – pattant fel az ágy sarkáról Sakura.
Sakura, gyere gyorsan! Tsunade hívat! – Sakura kis híján fellökte Aki-chant, és úgy szaladt Shizune után. Tudta, hogy nem szabad megvárattatnia a mesterét, így kapkodták a lábukat.
Shizune előre küldte a lányt, arra hivatkozva, hogy még dolga van, így Sakura a civil lakókat kerülgetve futott tovább a Hokage irodája felé.
A Hokage-palotában csönd uralkodott, amíg meg nem jött a lány. Tisztán hallatszódott az egész folyosón, ahogy lábait nem éppen puhán letéve, teper a mesteréhez. Az ajtónál viszont lefékezett. Kilihegte magát, majd kopogtatott, és a „szabad” szócska után besiettek az irodába.
Tsunade- sama – biccentett.
A nő nem teketóriázott, azonnal belecsapott a közepébe.
Tudom, hogy megtaláltad Orochimaru levelét – suttogta, továbbra is az ablak felé fordulva. Sakura csak bólintott. – Megfejtetted?
Nagyjából – jött a bizonytalan válasz, mire a nő hirtelen hátra kapta a fejét, ezzel jelezte, hogy nagyonis érdekli a lány mondanivalója. – Ha arra a pár szóra sikerül rájönnöm, megmenthetem Sasuke-kunt.
Naiv vagy – sóhajtott a nő. – Ezek szerint nem tudod, hogy mi is áll a levélben – ereszkedett vissza a székébe. – Orochimaru Konoha legjobb szanitéc ninjáját kéri, három év volt a határidő, ebből két és fél már letelt. Hogy mi okból kell neki, az még rejtély, hiszen ott van neki már Yakushi Kabuto, aki kivételes képességekkel rendelkezik az orvostudományon kívül is. Eddig senkit sem engedtem el… - motyogta az utolsó mondatot inkább csak magának.
Sakurában már most megfogalmazódott, hogy ő fog menni, akárhogy tiltakozik is a Hokage. Nem fogja feladni a régi csapattársát, nem engedi, hogy a hetes csapat tagjai közti, régen oly’ erős lánc tovább lazuljon. Vissza kell hozni az Uchihát, és akkor újra a régi lesz minden. Hiú ábránd – semmi sem lesz olyan, mint volt. Sasukét csak még jobban fogják gyűlölni a falusiak, amiért cserbenhagyta a falut. Szinte már nincs is esély arra, hogy a hetes csapat újra együtt legyen. De szőke csapattársától is eltanult egyfajta élet-filozófiát, a „soha nem adom fel” elvet, ami két fiúnál működik is. Már csak neki kell elsajátítania. És ez a lépés pont tökéletes lesz hozzá, sőt így egy keveset bizonyíthat is magának, hogy mégsem annyira haszontalan, mint amilyennek hitte magát. Kész volt áldozatot hozni a szerettei érdekében – és ezt Tsunade is látta a lányon.
Én megyek! Akkoris megmentem! Nem tarthatsz vissza! – Sakura elhatározását most nem adta volna fel semmiért sem, kezeit is ökölébe szorította és chakrát is gyűjtött azokba, hogy ha kell, akkor erőszakot alkalmaz.
Tudtam, hogy ezt fogod mondani – eresztett meg egy keserű mosolyt a nő.
Tsunade felállt, és az asztalát megkerülve Sakura elé szökkent. Sakura meglepődött mestere cselekedetén, és hátrálni próbált, amikor a nő kezei közrefogták, így mozogni is alig tudott. A Hokage megölelte a legfiatalabb tanítványát. Sakura nem ölelt vissza, sőt, meg sem mozdult az erős szorításra. Csak tűrte.
Végül a nő összeszedte magát, majd Sakurával szembefordult. Pár kézjelet mutogatott, majd a jobb kezével homlokon pöckölte a lányt. Ugyan a lány nem repült ki az irodából az ajtóval együtt, de ettől függetlenül kissé megtántorodott. Szédülni kezdett, így lehuppant a földre. Ziháltan vette a levegőt, nem tudta, hogy mi történt. Fogta a fejét, hátha elmúlik a hasogató fejfájás, de csak pár perc múlva kezdett szűnni a fájdalom. Mikor jobban volt, Tsunade felé fordult, - aki még mindig előtte állt – és a magyarázatot várta.
Ez az én ajándékom az útra, vagyis a Byakugou-pecsét. Először furcsa lesz, és gyenge leszel körülbelül az első három órában, mivel leszívja, majd felhalmozza a chakrádat. De egy idő után úgyis megszokod, és könnyebben tudsz harcolni – mosolygott.
Elengedett? – kérdezte a lány tányérnyi szemekkel.
Nem szándékoztalak visszatartani.
Egy kisebb kopogtatás, majd Shizune lépett be a helyiségbe, kezében összehajtogatott ruhákkal, és néhány speciális ninja fegyverrel. Shizune a mestere kezébe adta a szerzeményeit, majd az asztal sarkához battyogott.
Itt vannak az új ruháid, és néhány ANBUs fegyver, hogy meg tudd védeni magad – motyogta a nő. – Haruno Sakura, három napot kapsz, hogy elhagyd a falut, a küldetésed, hogy elárulj minket! – mondta nagy nehezen Tsunade. A végén az utolsó pár szónál már az ajkait rágta, hogy ne mutasson ki semmilyen gyengeséget a külvilág számára.
Sakura csak biccentett, átvette a Shizune által behozott tárgyakat, és kiment az irodából.
Biztos benne? – környékezte meg a témát Shizune.
Muszáj lesz, a Byakugou még az előnyére válik, egyfajta nyomkövető is a számomra. Én is tudom, hogy merre jár, és ő is. ez ugyan még veszélybe sodorhatja, de Orochimaru nem tud a Byakugou igazi erejéről, képességéről.
Tudja, jól, hogy nem erre értettem – húzta el a száját Shizune.
Magam sem tudom… Így lehetséges, hogy Yahikóval is találkozik, sőt, az egész Akatsuki bagázzsal. Ráadásul Sasuke mellett lesz. Innentől az élete komoly fordulatokat vesz – sóhajtott az Ötödik.
A társasház zengett. Sakura dühödt bikaként csapkodta be az ajtókat, és sietett fel a szobájába. A kétségek gyötörték, de még most sem igazán fogta fel a döntését, és annak következményeit. A fejét fogta kínjába, miközben remegő kézzel tartotta a kulcsokat, amik nem találtak a helyükre egy jó ideig. Sakura sík ideg volt, az ajkait harapdálta, a hajába tűrt, hogy levezesse a feszültséget, ami ezalatt a kis idő alatt felgyülemlett benne.
Mikor felért a szobájába, felmászott az ágyára, és a falnak támaszkodva, felhúzott lábakkal gondolkodott. Fejét a térdeire hajtotta, és az ablaküveg mögött rejtőző külvilágra tekintett. Kezeivel átkulcsolta a lábait, és könnyei utat törtek a szép arcon. Ennyit arról, hogy többé nem fog sírni. Már bánta a döntését, pedig még el sem indult. Talán ha megkérné a Godaimét, akkor… - erre a megrázta a fejét, hogy a gyáva gondolatok kiröppenjenek a fejéből. A haja csak úgy szállt, könnyei össze-vissza repültek. Ő aztán fel nem adja még egyszer! Sasukét feladta, mikor nem bírta Konohában tartani, de ettől függetlenül az emlékeit nem bírta kitörölni, sem a szerelmét a fiú iránt, de ettől még a láncok, amik ugyan elkoptak, de még ott vannak, biztosan megkötik a kezét.
Csak most gondolt bele, hogy talán többé a szüleit sem fogja látni. Talán. És mindezt csupán egy mocskos áruló miatt. Akit szeret. Egy utolsó szemétláda, aki csak azért nem ölte meg a legjobb barátját és egyben a riválisát, mert nem a bátyja által kitaposott ösvényen szándékozott járni. Csupán amiatt, mert nem akart olyan lenni, mint egykori példaképe, a gondoskodó bátyus, aki csak színlelte a szeretetet. Amihez elég nagy színészi tehetség kell, de mégis képes volt rá valaki. Az elátkozott klán utolsó két férfi tagja, akik egymásra vadásznak, és a fő céljuk, hogy kiirtsák a másikat. Testvér, testvért gyilkol. Gusztustalan. Hova tűnt a köztük lévő bizalom, a megértés? Elveszett. Elveszett ebben a nyomorult világban, ami régebben annyira békés volt – legalábbis Sakura így hitte. De tévedett. Nem egy háború volt, ahol ninják gyilkolták egymást, belekavarva a civil lakosságot, akik semmiről sem tehettek. Egyfajta áldozatok voltak, akikre senki nem emlékszik. Ez az igazi fájdalom. Rémisztő. Hány háborús árva maradt? Mennyi ember adta az életét egy-egy ninja falu miatt? Rengeteg…
Sakura már nem látott semmit a könnyeitől. Újra megfogadta, hogy többé nem sír, ma a szemeit vörösre zokogta. Többé ez nem fordulhat elő! Minek találta meg azt a hülye levelet? Minek fejtette meg? Kérdések, amikre ő sem tudta a választ. Ha tehette volna, visszaforgatja az időt. Hibát követett el, hiba után, mindig a rossz útra fordult. Egyáltalán tett valaha valamit magáért is? Nem. Azért lett medi-nin, hogy elismerjék, mint a csapat egy fontos tagja, és hogy megmutassa, ő is valaki. Az üres elhatározások, amiket eddig tett magának, így visszagondolva röhejesnek tűntek – erre keserűen elmosolyodott. Most kellett volna valaki, aki igazán segít neki, ott áll mellette. Nem kell az illetőnek hozzá szólni, csak jó lenne a tudat, hogy valaki van a háta mögött, aki támogatja. Szüksége van a bátyjára, akit soha nem látott. De már lassan két éve nem ír neki. Talán elfelejtette volna? Ugyan csak egy pár sort írt, de rendszeresen, hónaponta, hetente jöttek tőle üzenetek.
Simogatást érzett a feje búbján. Azonnal felkapta a fejét, de legnagyobb sajnálatára nem állt előtte senki. Csak a képzelete játszott vele. De ez is megnyugtatta. A ruhája ujjával letörölte a könnyeit, amik az arcán elmaszatolódtak. A szemei fáradtan csillogtak. Nem volt több ereje, ledőlt az ágyára, és aludni kezdett. Békés, nyugodt, szabályos szuszogása ütemenként törte meg a szoba csendjét.
*
A hangos tömeg szinte felrázta a sivatag homokját. Az első sorokban fiatalabb lányok, a következőkben gyerekek, majd az idősebb emberek és végül a ninják, illetve a civil lakosság keveredett. Sokan a kalapjukat dobálták, mások kántálták a nevet. Sok lány puszikat küldött felfelé, mintha valami híresség lenne ott. Pedig csak a vörös bársony látszott az erkélyen.
Biztos, hogy ezt akarod?
Igen, ideje, hogy elfogadjam a Kage kinevezést – motyogta Gaara, bátyjának, Kankurounak.
Gaarán már a Kagék egyenruhája volt, türkiz kék változatban. A kalapot felrakta a fejére, majd nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. Ideges volt. Most bizonyíthat, hogy ő már nem csak egy gyilkológép, aki a falu fegyvere. Keményen megdolgozott a kinevezésért. És mindezt Konoha geninjeinek köszönheti.
Régebben, még a chuunin vizsga előtt, szenvedett. A magány egyre mélyebbre sodorta, és süllyesztette a mocsarába. Az egész falu kerülte, féltek tőle az emberek. Senki nem állt vele szóba, pedig ő volt a Kazekage legkisebb gyermeke. A nővére és a bátyja a legjobb mesterektől tanultak, pisis koruk óta, őt meg az édesanyja bátyja tanította, aki gyűlölte. Kicsiként az volt a legnagyobb csalódása, hogy akiben megbízott, végül csúnyán hátba szúrta. Pedig mennyivel jobb lett volna egy testi seb, ami pár nap alatt begyógyul, mint egy lelki seb, ami azóta is csak gyógyulófélben van.
Miután végleg elveszítette az emberek bizalmát, csak a gyilkolás nyugtatta meg. Pszichopataként örült, mikor más vérét láthatta. Megbolondította a tudat, imádta nézni, ahogy mások is szenvednek, pont úgy, ahogyan ő. De ettől csak még jobban féltek tőle a falusiak, sőt, rettegtek. Még a testvérei sem mertek a közelébe jönni, ők is csak elviselték, de nem szerették. Pedig Gaara megértésre és magyarázatra vágyott. Miért ilyenek vele? Az a sok megvető, gyűlölködő tekintet. Mind beleégett a tudatába, lelki szemei előtt néha még mindig felrémlenek keserű gyermekkora pillanatai.
Aztán megtört a jég. A chuunin vizsga után barátokra lelt, de még mindig sokan féltek tőle. A konohaiak elfogadták már, nem gyűlölték, azonban Sunában még nem bizonyított. Mikor testvéreivel együtt kijelölték őket, hogy tanítsák a genineket, először nem esett valami jól neki, hogy csak egy ember ment oda hozzá. Matsuri volt a kis tanítvány, aki ugyan félt tőle, de megbízott benne, mint ninja, és később, mint barát. A tanítvány – mester kapcsolat hamarabb kialakult közöttük, mint várható lett volna. És miután Matsuri is épségben haza került, egyre többen bíztak meg Gaarában. Emiatt és Konoha jinchuurikije miatt határozott úgy, hogy Kazekage akar lenni. És mostanra sikerült is, ő lett az Ötödik Kazekage, tizennégy évesen.
Gaara büszke testtartással lépett ki Suna lakossága elé. Az arcán halvány, tűnékeny mosoly játszott. Türkizszín szemei ragyogtak, de a Kazekage kalap miatt azok nem igazán látszottak. Vörös tincsei az imént feltámadt széllel jártak rövid táncot. Az arca kisimult volt. Boldogság árasztotta el, végre megkapta az elismerést, a szeretetet, a törődést, mindent, ami hiányzott gyerekkorából.
Fejéről levette a kalapot, így már a szemei is látszódtak. Az elől lévő fiatal lányok puszik sortűzével bombáztak az ifjú Kazekagét, aki rá sem hederített a rajongóira. Szemeit ide-oda járatta, tekintetét futatta a sorok között. Keresett valakit. A fején lévő tetoválás átdeformálódott, ahogy a homlokát ráncolta. Már harmadszorra fésülte át a tekintetével a tömeget, de még mindig semmi.
Kankurou és Temari is kilépett a vastag függöny takarásából, mire a tömeg újabb rikoltozásba kezdett. A két testvér is szerette az elismerést, most sem bánták, hogy belépőjük miatt, a figyelem középpontjába kerültek. Mind a ketten észrevették Gaara nyugtalanságát, így – Kankurou részéről – pár puszi dobás ás integetés után öccsükhöz fordultak.
Valami baj van, Gaara? – kérdezték szinkronban.
Matsuri – jött a cseppet nyugtalan felelet.
A két testvér nem felet, ők már tudták, hogy mit tervez a kis tanítvány, a mesterének meglepetésként, így kuncogva visszafordultak a tömeg felé, hogy integessenek Suna népének.
Alig két óra múltán, Gaara már az irodájában volt. Szüksége volt már egy kis pihenésre, már most elfáradt ebben a kazekagésdiban. Az asztalán könyökölt, miközben a halántékát masszírozta a kezeivel. Szemei lecsukva pihentek. A testtartása már koránt sem olyan büszke, felsőbbrendűséget sugárzó. Inkább a leamortizált jelző illet rá. Sok volt neki ez a rajongás egyszerre. Pár perce, mikor az erkélyről elindult, hátat fordítva a tömegnek egy, elvetemült rajongója felugrott az erkély párkányára, és onnan a hátára szökkent. Persze fél perc sem kellett, mire a nő újra a földön volt, de nagyobb megaláztatást erre a napra, Gaara el sem tudott képzelni. Ugyan mindenki visszafojtott lélegzettel várta az ifjú Kazekage reakcióját, ő azonban semmit sem tett, csak dühösen hátat fordított és folytatta útját az irodájába. A helyzet abszurdságán nevetni lett volna kedve, de mégsem tudott.
Mély sóhaj hagyta el az ajkait. Mára már elege volt, hála az égnek papírmunkát nem kapott, de ettől függetlenül bent kellett lennie. Legalább egy kicsit pihenhet. Halk kopogás hallatszódott az ajtó mögül, majd Gaara meggyötört válasza után beléptek az irodába. A fiú, mikor felkapta a fejét, egy csillogó fekete szempárral találta szembe magát.
Gaara-sensei, ezt önnek készítettem! – mondta nagy vidáman Matsuri.
A lány egy kis kocsival szambázott be mestere irodájába, amin egy furcsa tortaszerűség volt, néhány tányér és evőeszközök.
Matsuri, hányszor mondtam, hogy tegezz? – kérdezte Gaara. Olyan érzése volt, mintha öregítenék, pedig két év sincs közte és a lány között. – Ez micsoda akar lenni? – terelte a témát a Kazekage, miközben az ujjával a tortára mutogatott.
Torta – Matsuri lelohaszthatatlan kedve nem múlt el -, ugyan elég csúnya, de az íze még jó, legalábbis remélem – motyogta.
Ezért nem voltál az ünnepségen?
Ahan, ezzel szenvedtem. Ma már harmadszorra csináltam meg – somolygott lehajtott fejjel Matsuri. Szégyellte, hogy egy normális desszertet sem tud összeütni, idejövet az is megfordult a fejében, hogy vesz valahol egy pofás desszertet, és a sajátját pedig kidobja valamelyik útbaeső kukába.
Gaara megint csak sóhajtozni tudott. Örült, hogy gondoltak rá, de ezt a világért meg nem mondta volna, az nem lett volna szabad, nem engedheti meg, a rangja miatt, hogy istápoljon egy chuunint.
„Vágasd már fel a tortáját, hátha van benne egy pár csúszómászó” – mondta neki Shukaku, mire a fiú csak elhúzta a száját. Már csak az albérlője beleszólása hiányzott.
Akkor felvágod? – Az ifjú Kazekage kezdte elveszíteni a türelmét.
Temari- és Kankurou-senpait nem várjuk meg? – Matsuri már a kezébe vette a kést, és fel is vágta a szerencsétlen tortát, ami még mindig úgy nézett ki, mint egy agyontrancsírozott hüllő.
Majd jönnek – legyintett Gaara
És mintegy végszóra beesetek az ajtón az emlegetettek. Kankurou azonnal a tortát vette célba, és tekintettel erre, Matsuri neki adta az első szeletet, hogy kísérleti nyúlként az megkóstolhassa. Kankurou elég ocsmány pofákat vágott, miközben magában vívódott. Végül a szájába vette a villáját, amivel eddig turkált az ételben, majd nagy vidáman bejelentette, hogy ez az eddigi legjobb torta, amit evett. Így a többiek is vágtak maguknak egy-egy szeletet. Sőt, Matsuri legnagyobb örömére, Gaara repetázott is, és így történt, hogy a lányt a plafonról sem lehetett levakarni örömében. A továbbiakban barátságos, családi hangulat lett úrrá a kis szobán, sok nevetgéléssel fűszerezve.
*
Konohában hármat ütött az óra. A délutánok csöndesek voltak, különösen Sakuráéknál. A lány épp most ébredezett. Az első ötlete az volt, hogy csak álmodta az egészet, ami a délelőtt folyamán lezajlott, de mikor az íróasztalára nézett, újra sírni támadt kedve. Végül elfojtva könnyeit, egy klán mappáját vette a kezébe, hogy lefoglalja magát. Az mappa borítóján, egy legyező motívum volt rányomtatva. Bárhol felismerte volna ezt e címert. Egy keserű mosoly kíséretében belelapozott a dokumentumba. Az első oldalon, egy Madara Uchiha nevű férfi adatlapja volt. Majd folytatódott néhány taggal, és azok képességével. Elgondolkodva lapozgatott, mikor az utolsó oldalakra ért. Fugaku Uchiha, és felesége, Mikoto. Majd gyermekeik, Itachi Uchiha, és a volt csapattársa, Sasuke. Innentől kezdte jobban érdekelni dolog. Először a legfiatalabb klántag adatait böngészte át.
Nevetett, amikor meglátta szerelmét kisfiúként, már nem is emlékezett, hogy nézett ki ilyen fiatalon. Aranyos – gondolta. Semmi rossz szándék, gyűlölet, csak a boldogság látszott pufi arcocskáján. Megmosolygott több képet is, amin a bátyjával volt. Utána elkezdte olvasni az adatlapját. Kiderült, hogy szinte semmit nem tud a fiúról, még a születésének napjával sem volt tisztában. Pár információ eléggé meglepte, mint például a paradicsom-mánia, amin felnevetett. Ezt megunva, ránézett a szomszéd lapon lévő fiúra. Sasuke bátyja, aki miatt elhagyta a falut.
A fiú már most nem volt neki szimpatikus, mert őt hibázatta a fiatalabb szökése miatt, de a mosolya kedves volt. A szemeiben semmiforma megvetés, vagy gyűlölet nem volt. A szemei alatt lévő hegek sokat öregítettek rajta, biztosan valami régi csatából hátra maradt seb – morfondírozott. Elkezdte olvasni az adatlapját. Belemerült a szavakba, maga előtt látta a két fiút, ahogy beszélgetnek, vagy éppen nevetve heccelik a másikat. A folytonos homlokon pöckölést is nevetséges volt elképzelni, amint a négy-ötéves Sasuke, dúl-fúl mérgében, utána meg nevetve betámadj a bátyókáját. Majd elérkezett az Uchiha-mészárlás napja. Feltűnt neki valami ebben, Itachi titkos ANBUs küldetése is azon a napon volt. Furcsának tartotta ezt az egészet, és azt is, hogy a legyilkolt klántagok közül soknak nem volt szeme. A fiút azzal is gyanúsították, hogy ellopta a családtagjainak a szemeit.
Sakura hisztérikusan félredobta a mappát, amikor egy bizonyos részhez ért. Az Uchiha-mészárlás pontos leírása, hogy mi történt, ki hol feküdt, és egyebek, vagyis a helyszínelés eredményei. Undorító. Már nem bírta a gyomra, kis híján öklendezni is elkezdett.
Inkább mást elfoglaltságot keresett, egy füzet személyében. A kezébe vett egy ceruzát, majd írni kezdett, elkezdte megtervezni a szökése apró részleteit. Először rajzolt egy kört, és beleírt egy „K” betűt, hogy az Konoha. Majd berajzolta az égtájakat, a Hokage irodát, és még pár intézményt, a kapukat, azoknak őrségét. A Déli-főkapun semmi esélye kiszökni, talán a hajnali órákban. A Keleti-kapun az ANBUk járkálnak az erdőbe, ott annyi esélye sincs átmenni, mint cápát találni a sivatagban. Északon vannak a Hokage-fejek, míg Nyugaton az Uchiha-negyed, ahova azóta nem túl sok ember tette be a lábát, így őrség sincsen. Sakura azonban mégis a Déli-főkapun akart távozni Konohából, úgy biztosan nem téved el, na nem mintha olyan rosszul tájékozódna… Egyszerűen nem bírt volna az Uchihák felé menni, a Hokage-fejeknél kerülne egy szépet, de annyi ideje nincsen. Úgy akart távozni, mintha csak küldetésre menne, nem pedig elárulni a faluját.
Sakura letette a füzetét, és elment lefürödni, majd az ágyába bújt, és aludt tovább, miután eldöntötte a szökés apróbb részleteit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
