A nyaklánc szinte égette a tenyerem, legszívesebben visszadobtam volna, de nem bírtam megtenni. Muszáj volt engedelmeskednem az átható, fekete szemek pillantásának, amelyek olyan szépen kértek.

Sasuke csörömpölt egy pohárral, hogy becsalja az őröket, miközben én gyorsan kisurrantam mögöttük az ajtón. Lefutottam a lépcsőkön egészen a földszintig, de sajnos a lépcsőház nem a mélygarázsba torkollott, hanem az udvarra. A falhoz lapulva eloldalaztam, míg észrevettem egy nyitott ablakot. Be kellett másznom, hogy kijussak az épületből valahogy. 

Tiszta szerencse, hogy leoltották a villanyt, és a sötétben nem láttam, mi folyik éppen a szobában, bár a hangokból tökéletesen el tudtam képzelni. Ökölbe szorult a kezem, mikor arra gondoltam, hogy talán Sasuke is így szokta, ide is lejár, meg a szobájában is fogadja a lányokat, aztán úgy csókolja őket, mint engem az előbb, de nem áll le, hanem folytatja...

Mélyet lélegeztem, hogy ne bőgjem el magam.

Miért pont Hinata?

Olyan könnyű lett volna gyűlölni egy ismeretlen személyt, de megértettem Sasukét, hogy a sok szajha után valaki rendesre áhítozott, Hinatát pedig nem lehetett nem szeretni. A legjobb ember volt a világon, akit ismertem.

Háborgó gyomorral hallgattam az ágy felől szűrődő műsor kísérőzajait. A férfi mély nyögéseit, a rajta tornázó nő műsikolyait. Az egész olyan kiábrándító volt, csöppet se olyan magasztos és romantikus, mint képzeltem. Mivel a szobatársaim mellett épp eleget gusztálhattam a pornólapok hasábjait, képet is tudtam magamban vetíteni a hangokhoz és egyre dühösebb, ingerültebb voltam a csalódottság miatt. Mikor Sasuke csókolt, olyan boldog voltam, most viszont egy jó nagy hülyének éreztem magam, amiért hagytam, hogy kihasználjon. Miközben gyötrődtem, maguktól szétnyíltak az ujjaim és kihullott a kezemből a nyaklánc. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de utána potyogni kezdtek a könnyeim, mert tudtam, hogy úgyis megkeresem majd. Némán zokogtam, miközben mögöttem már a fináléra készültek. Mikor egybe vegyült a mackós sóhaj és az artikulálatlan visítás, felmarkoltam a láncot és kimenekültem. 

Nem érdekelt, felismernek-e, vagy hányan látnak egyáltalán. Futottam végig a folyosón, mintha puskából lőttek volna ki. Rutinosan gázoltam a tánctéren tomboló tömegbe, megkerestem a kijáratot és kislisszoltam a Vágyak Házából, mielőtt az őrök fülön csíphettek volna. 

Megfogadtam, hogy ez volt az utolsó. Soha többet nem jövök ide.

Mikor magam mögött hagytam a veszélyes helyet, már a hideg miatt futottam. A ruháim száradtak valamennyit, de kegyetlenül fáztam. Hála a kávészállításnak, rutinosan sprinteltem vissza Hinatáékhoz, aztán megtorpantam. Már égtek a lámpák az emeleti helyiségekben, egyértelműen hazaérkeztek, nekem mégsem akaródzott becsöngetni. Idegesen forgattam a láncot a kezemben, egyszerre voltam dühös és zavarodott, fogalmam se volt, hogy kéne dönteni, hiszen szívesen segítettem volna Hinatának, mégis a szívem egyszerűen belefacsarodott. 

Végül hatalmasat kordult a gyomrom, és beugrott a számtalan közös ebéd emléke. Hinata mindig ott volt mellettem, kérés nélkül adott a kajájából, kisegített pénzzel, megvédett a tanárok és a diákok heccelődésétől. 

Becsöngettem, mielőtt újra legyűrhetett volna a keserűség, hogy megakadályozzon benne. 

- Ki az? - hajolt ki az ablakon barátnőm. Bizalmatlan pillantása azonnal megváltozott, amint a szemembe nézett és felismert. Egy másodperc múlva már lenn is volt, hogy ajtót nyisson nekem. - Istenem! Már nem tudtam, mit gondoljak! Hová tűntél? Mi van veled? Mi ez a fiús kinézet? - bombázott a kérdéseivel, közben a nyakamba ugrott, annyira boldog volt, hogy láthat, én pedig csak álltam, és tűrtem a rám fonódó karok barátságos melegét, de nem tudtam értékelni. 
- Menjünk be, mert nagyon fázom - szakítottam félbe nem túl udvariasan a lelkes üdvözlést és lefejtettem magamról Hinatát, aki nem vette észre rajtam a változást, annyira el volt foglalva a viszontlátás örömével.
- Nagyon megváltoztál! És miért vagy ebben a nyirkos tornaruhában? Gyorsan öltözz át, adok valami meleget - terelt azonnal a fürdőbe, és utánam dobott egy ismerős melegítőt. Biztos voltam benne, hogy ezt viseltem, amikor Sasukénál vendégeskedtem. 
- Hinata! - fakadtam ki, mert nem bírtam tovább. - Nagyon kedves vagy, de nincs kedvem fürdeni, meg meleg ruhába bújni. Csak ezt hoztam - nyújtottam neki a nyakláncot és sarkon fordulva magára hagytam a döbbent lányt, aki értetlenül bámult utánam. 

Annyira elegem volt! Úgy fájt.
Sírtam és róttam az utcákat. Úgy látszik, ez lett a legújabb hobbim. Elég szar hobbi. Még a korábbinál is gyorsabban futottam, és csak akkor álltam meg, amikor észrevettem, hogy a kollégiumhoz vitt a lábam. 

Lekuporodtam, mert nem volt kedvem bemenni. Elegem volt mindenből és gyűlöltem mindenkit. Gyűlöltem a szüleimet, a régi tanárokat, az új barátokat, egy nagy hazugságnak éreztem az egész világot.

- Hogy lehet egy nagyszájú, vagány kölyök ilyen nyámnyila, hogy itt bőg a kerítés tövében, csak mert meg akartam fürdetni?
- Kussolj, Itachi! Ne gondold, hogy körülötted forog a Föld, és minden miattad van - vakkantottam szipogva, és hogy végkép elriasszam magamtól, beletöröltem az orromat a pólómba.

Ez hatott.
- Mi a franc vagy te? Egy disznó? - hőkölt el tőlem undorodva.
- Itachi, megtaláltad? - rohant oda hozzánk lélekszakadva Deidara. - Hála istennek! Már aggódtunk érted és mindenhol kerestünk. Ne butáskodj, gyere légyszi vissza - guggolt mellém a szőke, és egy zsebkendőt nyújtott reménykedve, mert ő se volt lenyűgözve attól, hogy a ruhámat fogtam be erre a célra. 

Mikor azzal töröltem le a könnyeim és abba trombitáltam, mindketten megkönnyebbültek, amin halványan elmosolyodtam. Azért mégis akadt, akit annyira nem utáltam.

- Egy kulcsnak a fürdő ajtajában tényleg örülnék - mondtam bizonytalanul, mire Deidarának felragyogott az arca.
- Holnapra lesz új zár és kulcs is, plusz kitakarítom neked a zuhanyzót, csak legalább néhanapján használd, oké? - lelkesedett.
- Úgy lesz - egyeztem bele.

Hagytam, hogy felhúzzanak a földről. Elgémberedett tagjaimnak jól esett a kollégium kellemes melege, és a lepukkant szobát is barátságosabbnak éreztem, mint eddig valaha. A többiek is boldogok voltak, hogy megkerültem végre. Teát készítettek, míg én ünnepélyesen megígértem, hogy most rögtön megmosdom, leveszem a büdös tornaruhám, ők pedig nem fognak zavarni a fürdőben, míg ezt a kényes műveletet végzem, hanem teljes nyugalomban tollászkodhattam kedvemre. 

Amikor tisztán, férfi pizsamában, frissen mosott hajjal megjelentem, Itachi éppen áthúzta az ágyamat. Majdnem elnevettem magam, ahogy mártír képpel szalonképessé varázsolta a helyem, de azért nagyon jólesett a figyelmessége. Feszített a dolog, hogy félre húzzam, és beszámoljak neki az öccse állapotáról, de nem tudtam volna észrevétlenül megtenni, ezért elvetettem az ötletet, és inkább élveztem, hogy kicsit a figyelem középpontjában lehetek. Hagytam, hogy etessenek, itassanak, szórakoztassanak, aztán elvonultam fogat mosni, és mire végeztem, már mind ágyban voltak, hogy tudjak pihenni.

- Jó éjszakát! - suttogtam a sötétbe, és felmásztam a helyemre, kényelmesen elhelyezkedtem az illatos takaró alatt, aztán hiába próbáltam aludni, újra eleredtek a könnyeim. Életem első csókja egyből az első csalódásommal párosult. Nem tudtam kiheverni. 

Fogalmam sincs, meddig sajnáltam magam, de hirtelen megremegett alattam az ágy és éreztem, hogy valaki felkapaszkodik hozzám majd fölém hajol. 

- Befejezed a szipogást vagy elvágjam a torkod?
- Itachi, te mindig olyan kedves vagy velem - gúnyolódtam, és hátat fordítottam neki, mert nem volt kedvem veszekedni. Neki viszont volt. 
- Nem lehet így aludni! Mi a franc bajod van? Feszült vagy? Kölcsönadjam az egyik újságom? Kiülsz vele a klotyóra? 
- Az mire volna jó? - fordultam vissza értetlenül.
- Hát tudod... - jött zavarba, aztán mint aki megvilágosodott, hirtelen elhallgatott. - Nem, nem tudod - állapította meg. 

Óriásit sóhajtott, Akkorát, hogy lélegzetével kifújta a homlokomba lógó tincseket.

- Sakuma, elmondanád végre, miért bőgsz már órák óta? Lassan kelnem kéne, de semmit nem aludtam miattad.
- Ne haragudj - fogott el a bűntudat, mert ezt tényleg nem akartam. - Ismersz, milyen hülye vagyok. Megint valami butaságot csináltam és nagyon bánt, ezért vagyok ennyire kiborulva. Persze eszembe sincs elmesélni, mit műveltem, mert ez nem tartozik rád, viszont van valami, amiről beszélnünk kéne. Közelebb hajolnál?
- Még ettől is közelebb?
- Aha.
- Ha valami újabb butaságra készülsz, előre szólok, hogy nyugodt szívvel megfojtlak a párnáddal.
- Nyugi, nem akarlak lesmárolni, ha ettől félsz, mára elegem van a csókokból.
- Mi?
- Semmi. Hajolj közelebb!
- Neked virág illatod van?
- Befejeznéd?
- Csak furcsa...
- Itachi! Amit mondani akarok, az nagyon fontos. úgyhogy kérlek figyelj! Jártam ma nálatok, pontosabban Sasukénál. Apád, vagy az emberei iszonyatosan helyben hagyták, nincs jól, orvos kéne neki. 
- Nem újság, hogy bajba kerül. Majd megoldja.
- Nem lehetsz ilyen szívtelen? Ha Hinata nem segít neki, komolyabb baja is lehet.
- Hinata?
- Igen, velem üzent neki. 
- Pontosan mit üzent? - lett izgatott a hangja.
- Tulajdonképpen semmit, csak a kezembe nyomta a nyakláncát, hogy adjam oda Hinatának. Ugyanolyan volt, mint ami a te nyakadban is lóg, ilyen legyezős. Talán valami szerelmi zálognak szánta.
- Szerelmi zálognak? - kérdezett vissza értetlenül, miközben hirtelen leugrott az ágyról és csörögni kezdett a sötétben. 
- Te honnan ismered Hinatát? - szóltam utána kíváncsian.
- Nem fontos. Most sürgős dolgom van, muszáj mennem. Szólj a többieknek, hogy ne várjanak, ne keressenek, mert fogalmam sincs, mikor jövök. Istenem, te kölyök, előbb is szólhattál volna! - mondta ingerülten és máris nyílt az ajtó. Elrohant.

Másnap az iskolában erősen kellett koncentrálnom, hogy ne aludjak el. Szerencsére a rajongóim elláttak édességgel, energiaitallal, de csak az utolsó torna óra rázott fel igazán. Újra kávéért futottam, és Ibiki tanárúr annyira elégedett volt velem, hogy felajánlotta, bevesz az iskolai tájfutó csapatba. 

Nahát, még tájat is látok!

Amint kicsöngettek, egyből a kollégium felé vettem az irányt. Mindig ott öltöztem át, elvégre nem használhattam a suli fiúöltözőjét. A szokásosnál szaporábban lépkedtem, hátha Itachi visszaért, de csalódnom kellett, mert nem jött. Este már a fiúk is morogtak, mivel nem tudtak nélküle próbálni. 

Ahogy telt az idő, egyre feszültebb lettem, egyre jobban aggódtam Itachi miatt, és az is bántott, hogy semmit se tudok a semmirekellő öccse állapotáról. A következő nap már annyira idegőrlő volt számomra, hogy kínomban délután kitakarítottam az egész kócerájt. A többiek meg is lepődtek rendesen, de aztán újra Itachi lett a téma. Annyit mondtam nekik, hogy családi ügyben ment el, de őket is kezdte zavarni, hogy ilyen rég nem jelentkezik, nem elérhető. 

Öt nap után makacs büszkeségem már romokban hevert. Hiába fogadkoztam, hogy örökre gyűlölni fogom az Uchihákat, és Hinatának se bocsátom meg, amiért pont annak a hülye hímpéldánynak a barátnője, egyszerűen nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Elsétáltam a virágbolt felé, csak úgy, véletlenül.

Nem akartam hinni a szememnek. A csodaszép üzlet romokban hevert, mintha géppuskatűz lyuggatta volna ki a homlokzatát. A kirakat helyét trehányan tákolt deszkák takarták, és az ajtón rendőrségi pecsét díszelgett. 

Összeszorult a gyomrom félelmemben. Ha haragudtam is, soha semmi rosszat nem kívántam volna Hinatának. Idegesen gondolkodtam, hol is keressem, vagy kinél érdeklődjek. Megfogadtam, hogy a Vágyak Házába soha többet nem megyek, és ehhez tartani is akartam magam. Aztán persze... naná, hogy a lábam ismét a mélygarázs felé vitt. Jirayával akartam beszélni.

Számíthattam volna rá, hogy a történtek miatt itt is megerősítik az őrséget, de túl későn kapcsoltam. Már a garázshoz vezető keskeny utcán elkaptak. Azt hittem, a járdán ücsörgő alak egyszerű hajléktalan, aztán eléggé meglepődtem, mikor mellette elhaladva váratlanul a földön landoltam, mert lerántott, a betonon hasra taszított és hátra szorítottam a kezem. 

- Végre megvagy! Megismertelek ám, te kis kurva - röhögött fel elégedetten, miközben durván beletérdelt a hátamba és alaposan összekötötte a kezem. A ruhámnál fogva talpra állított. Ekkor vettem észre, hogy az orromból szivárog a vér. Nem sokat számított, mert a hátrafeszített karom sokkal jobban fájt, és persze féltem, pokolian. Berángatott a garázsba, elcibált a liftig és beütötte a kódot. Legnagyobb rémületemre lefelé indultunk, pedig ki se volt írva, hogy arra is vannak szintek. Rosszat sejtettem. 

Mikor megálltunk, és kinyílt az ajtó, egy rövid folyosó tárult elénk, amely néhány lépés után három felé ágazott. Mi középen maradunk és elrablóm hamarosan bependerített egy sötét szobába. 

Hogy is kerültem én ilyen helyzetbe?

Azóta már ezerszer is elátkoztam a hülye fejem, hogy ott, a sikátorban beleavatkoztam a dolgokba, de az az igazság, hogy most se döntöttem volna másként. Ha újra abba a helyzetbe kerültem volna, megint ugyanúgy történne minden: megpróbálnám megmenteni Kibát.

Engem vajon lesz, aki megment? 

Tudtam a választ, ezért keserűen felnevettem. 

Órák múlva, mikor már teljesen elgémberedtem, végre kitárult az ajtó és hunyorogva sandítottam a fölém tornyosuló alak felé.

- Jó újra látni önt - próbáltam rávigyorogni Uchiha Fugakura, de cserben hagyott a legendás optimizmusom. Éreztem, hogy ebből nem mászom ki se a nagy számmal, se az eszetlen fickándozásommal, mert tökéletesen kiszolgáltatott vagyok.
- Te sose tudod befogni a szád, igaz? - ordította. Ahogy kiabált velem, tökéletesen ráismertem Itachi és Sasuke ingerült hangsúlyára, csak ők bármilyen dühösek is voltak, sose ütöttek így pofon, mint az öreg. Apám is leckét vehetett volna tőle, mert azt hittem leszáll a fejem, és a fülembe zúduló vér hatására mintha egy egész angyalkórus csilingelt volna az agyam helyén.
- Az a szerencséd, hogy élve kellesz - rázott meg Fugaku, mert erősen kóvályogtam előtte, ahogy felrántott.
- Akkor mégis szólíthatom papának? - kérdeztem gúnyosan. 

Istenem, miért nem tudom soha befogni a szám! Olyat kaptam a gyomromba, hogy újra a földön kötöttem ki.

- Talán vágyod a halált? Na, állj fel, nincs erre időnk - rúgott belém türelmetlenül, én pedig álltam volna is, ha bírok, de nem bírtam. 

Forgott velem a szoba a fájdalomtól, azt se tudtam, merre van a fönn és a lenn. Éreztem, hogy felhúz két őr és cipelni kezdenek.

Egy kocsiba tuszkoltak, ami némileg megnyugtatott. Úgy gondoltam, ezzel nyerek egy kis időt, mielőtt kivégeznek, bár korán se éreztem igazságosnak, hogy egy apró kellemetlenségért, amit Fugakunak okoztam, ilyen szörnyű halált haljak. 

Valószínűleg elájultam, mert mire megint magamhoz tértem, újra rángattak. Egy büdös zsák volt a fejemen, mint egy rossz akciófilmben, de nem kellett sokáig szenvednem alatta. Hirtelen egy erős reflektorcsóva égette a szemem, mert megszabadítottak tőle. Próbáltam elfordítani a fejem, de erőszakkal egyenesben tartottak, mintha valakinek mutatták volna az arcomat.

- Tényleg ő az, csak fiúnak akarta álcázni magát a kis ostoba - hallottam Fugaku hangját.

Erőltettem a szemem, hogy lássam, kihez beszél. Valahogy nem lepődtem meg, amikor Orochimaru kígyó mosolyával találtam szembe magam, az viszont megrémített, hogy Hinatát szorongatta maga mellett. 

- Indítsd a lány! - kiabálta Fugakunak, mire nagyot löktek rajtam. Épp elég krimit láttam, hogy felfogjam, túszcserére készülünk, vagyis ennek a cserének én vagyok az egyik szenvedő alanya, és a barátnőm a másik. Hinata ennyire fontos lenne Sasuke apjának?

Nem maradt időm ezen elmélkedni, mert hirtelen mindenhonnan lőttek. Egyből hasra vetettem magam és imádkoztam, hogy túléljem. 

Túléltem, de csak azért, hogy folytatódhassanak a megpróbáltatásaim. A változatosság kedvéért hamarosan újra egy szobában csücsültem, csak éppen két társam is akadt. Az ájultan heverő Hinata, és a lőtt sebből vérző Fugaku. 

Nem sokáig élvezhettem a társaságukat. Hinata még magához se tért, amikor kivittek egy piszkos raktárhelyiségbe, és két gorilla méretű alak tépni kezdte a ruhámat.