A számat tátva bólogattam, bár még mindig képtelen voltam felfogni, hogy történhet ilyen véletlen, végül fejemet megrázva kizökkentem a döbbent állapotomból, és inkább kérdőre vontam a srácot.

- Ez valami részmunkaidős állás, vagy micsoda? – vigyorogtam, miközben én is nekitámaszkodtam a kerítésnek. 

- Fenét! Apáé a pizzéria, én meg éppen bent voltam, és meghallottam, hova lesz a rendelés… Természetesen a biztonság kedvéért megkérdeztem a rendelő nevét, és íme, itt vagyok! Nem mondhatod, hogy nem örülsz! – vigyorogva felvonta a szemöldökét. 

- Hmm, igen, pizza, amit egy helyes srác hoz ki. Jobbat kívánni se lehet! – válaszoltam, s kiöltöttem a nyelvemet. Tisztában voltam vele, hogy Dei úgysem veszi ezt flört-számba, szóval nyugodtan húzhatom az agyát.

- Na, menj már! – Gyengéden oldalba bökött szabad könyökével, aztán rám pillantott, pontosabban a hajamra, majd ismét felvonta a szemöldökét. – Mesélj, mi a helyzet? Mi ez a színpaletta a fejeden? 

- Nos, ez nem olyan téma, amit egy kerítésnek dőlve el lehet magyarázni, szóval kerülj beljebb! – mondtam neki grimaszolva, miközben megfogtam egy rózsaszín tincset, ami ott himbálódzott az arcom mellett. 

- Hát, oké, bár ez nem tartozik a munkaköri leírom mellé… - kezdte, de én rögtön félbeszakítottam.

- Milyen munkaköri leírás? Inkább ide azzal a pizzával! – válaszoltam, s kitártam előtte a bejárati ajtót, annak ellenére, hogy tudtam, egy kis rendetlenség uralkodik a házban. – Jobbra a nappali, ülj le nyugodtan! Kérsz valamit inni? 

Gyorsan átfutottam a konyhába, hogy megtekintsem a hűtő tartalmát, azonban csalódnom kellett, ugyanis egyedül víz volt raktáron.

- Van víz… és víz. Uhh, de gáz… Na, de, a jó hír, hogy hideg! – Behajoltam a szobába, s közben az arcomon ülő kínos vigyorral próbáltam oldani a belső feszültséget. Sőt, a végén még egy zavart heherészést is bevetettem.

- Ne görcsölj már így, én rontottam ajtóstól rád! Amúgy a víz tökéletes lesz – válaszolta, majd kényelembe helyezte magát az ülőgarnitúrán.

Míg kedves vendégem bent ücsörgött, én sietve kiöntöttem az ásványvizet két pohárba, és tálcán bevittem a nappaliba. Szépen elhelyeztem őket a dívány melletti dohányzóasztalon, és magam is leültem, Deidarával szemben.

- Szóval? Új divat? – kérdezte vigyorogva, miközben elvett egy poharat, s belekortyolt. 

- Haha, nagyon kis vicces vagy. De előtte – kezdtem, és mélyen belekotortam a zsebembe, hogy megadjam neki a pizzáért járó összeget. – Ennyi ugye? – pillantottam fel rá, s csörgés közepette leraktam elé az aprót.

- A vendégünk vagy, vedd úgy – válaszolta mosolyogva, és visszatolta elém az pénzt.

- Nem, ezt nem fogadhatom el! 

- De, na, haladjunk! Mesélj! – utasított összevont szemöldökkel, mire végül beleegyeztem.

- Akkor megkínállak! – Odatoltam hozzá a pizzás dobozt, ő pedig mosolyogva megrázta a fejét, és elvett egy szeletet. – Szóval… 


*******


Úgy esett, hogy teljes hosszában elmeséltem neki a sztorit, sőt, még Sasukéról is beszámoltam neki, bár magam sem tudtam, miért. Mindent elmondtam neki, bár fiú volt, úgy éreztem, hogy nem él vissza a hallott információkkal, s megbízhatok benne. Viszont az első alkalmat illetőleg nem vártam, hogy ő, mint pasi megértse, hogy miért vonakodik egy csajszi egy helyes srácnak odaadni magát, ám alaposan meglepett a válaszával.

- Szerintem nincs azzal semmi baj, hogy nem engedtél. Te tudod, mikor jött el az idő, az első alkalom nem olyan, mint a többi, abból csak egy van, ha elvesztegeted, lehet, sokáig fogod bánni – mondta lágy mosollyal az ajkain. Gondolom, lelke mélyén mulattatta a dolog, hogy nem ismerem régebb óta, mint Sasukét, és mégis olyan dolgokat mondok el neki, amit nem szokás ilyen rövid ismertség után, pláne nem srácnak…

- Várj, mielőtt folytatod! Csak azt szeretném mondani, hogy én is furcsállom a helyzetet, hogy olyan történeteket, gondolatokat osztok meg veled, amiket a legjobb b… A jó fenébe! Temari! Várj egy pillanatot!

Végre valahára beugrott, hogy miről felejtkeztem meg totálisan, tehát fejemet vesztve rohantam fel, hogy a mobilom felkapva hallózzak egy sort. Nem csodálkoztam túlságosan azon, hogy már letette, így miután gyorsan írtam neki egy bocsánatkérő sms-t, visszamentem Deidarához.

- Sajnálom, ha megzavartam a Temarival folytatott beszélgetésedet, nem állt szándékomban! - mondta szánakozó pillantások közepette Dei, majd felállt az ülőgarnitúráról. – Azt hiszem, ideje mennem, így is jócskán feltartottalak.

- Én örülök, hogy itt vagy, egyáltalán nem zavarsz, sőt, köszönöm, hogy meghallgattál, nagyon jól esik.

Közelebb léptem hozzá, és kissé feszengve, de megölelgettem izmos, kemény testét, ami egy pillanatra megremegett vékony karjaim alatt. Mit ne mondjak, eléggé félszeg lett ez a köszönetnyilvánítás, először ő se nagyon tudta, hova kéne tennie a kezét, végül úgy döntött, megütögeti gyengéden a hátam. 

- Akkor én lépek! Köszönöm a szívélyes vendéglátást, máskor is minket hívj! – hálálkodott, ahogy kiléptünk a kerti kapun.

- Szóra sem érdemes, én pedig köszönöm a meghívást, és a beszélgetést! Nagyon jól esett, hogy meghallgattál, tényleg… - hálálkodtam, s ahogy ott búcsúzkodtunk a kapu mellett álldogálva, az önfeledt, baráti hangulatot egy határozott, rideg hang egyszeriben szétzilálta.

- Te meg ki a halál vagy? – Oda se kellett fordulnom, egyből tudtam, hogy Sasuke, az én barátom, szeretőm, szívem megfájdítója, életem megkeserítője, vagy mi a fenéje az.

Végül, mivel Dei összevont szemöldökkel a hang irányába fordult, én is kénytelen voltam hasonlóan tenni, és nem csalódtam. Sasuke a két ház kerítésének találkozásának dőlve nézett ránk, pillantása a szívemig hatolt, tudtam, hogy most ami jön, azt nem teszi egyikőnk sem a kirakatba.

- Színre lépett a kertvárosi szívtipró, ahogy látom. Sasuke, ha nem tévedek?! – Deidara olyan könnyed stílusban reagált Sasuke kérdésére, hogy még én is elmosolyodtam. Hihetetlen, milyen laza ez a srác. – Deidara vagyok, Sakura barátja.

Sasuke szeme egy pillanatra megvillant, talán a féltékenység suhant át rajta, s az árnyékolta be egy pillanatra hibátlan arcát, és bár egyelőre nem mondott semmit, de tudtam, hogy ez mindössze pillanatok kérdése.

- Aha, ez nagyon szép és jó, de mit akarsz itt? A barát már házhoz is jön? – kérdezte, nekem pedig majd kigúvadt a szemem. Ez tuti féltékeny. Mondjuk, nem is csoda, ha csak ránézünk Deire, egyből láthatjuk, hogy Sasukénak megvan minden oka a féltékenységre, akármilyen Adonisz is, Deidara igen versenyképes. Viszont én nagyon jól tudom, hogy számomra nem több, mint egy barát.

Oldalra néztem, a kerítést támasztó pasim vagy akárkim gyilkos pillantással méregette a karjait mellkasa előtt keresztbefonó barátomat, aki szintén elég barátságtalan nézéssel ajándékozta meg. Hová cseppentem? - Öööhm… Na, jól van, fiúk, ennyi elég is volt a szájkaratéból…

- Te, Sakura, ez srác nagyobb seggfej, mint hittem – súgta félhangosan a fülembe Dei, majd előrébb lépett. – Nyugi, haver, semmi közöm Sakurához olyan szinten, hogy okod legyen féltékenykedni. Nem kell keménykedned, nem azért jöttem, hogy gyenge pillanatában lecsapjam a kezedről. 

A jól ismert „chhh” volt a kezdetleges reakció a kerítés mellől, az én részemről pedig egy cseppet sem szívélyes, szúrós pillantás egyenesen Dei hátába mélyesztve.

- Egyszerűen kopj le! – Sasuke olyan paraszt módon vetette ezt a pár szót oda, hogy kedvem lett volna jól belerúgni. Egy hete ismerem, nem is mondtuk ki konkrétan, hogy járunk, szóval képzeletének mely’ röppályáján hiszi azt, hogy megszabhatja, kivel vagyok jóban? Beugrott. Itachi volt ilyen követelődző, ilyen parancsolgató kisherceg. Úgy látszik, családban marad. 

Dei megfordult, de nem azért, hogy vesztes módjára elsunnyogjon, hanem, hogy nekem súgjon valamit. – Túlságosan bírod ahhoz, hogy átrendezzem a modellarcát, úgyhogy mondd meg neki, hogy megköszönheti neked. 

- Ne hidd, hogy ennyivel lefutottuk, haver! – vetette még oda Sasukénak, azzal a karom barátian megsimítva elment. Utána pillantottam, s éppen láttam, ahogy beszáll ezüst Aston Martijába, ami most tűnt csak fel nekem, hogy ott áll az út mellett. Most már fel is ismertem, és el is töprengtem rajta, hogy hogy van ez, hogy itt mindenkinek hiper-szuper luxuskocsija van. Rajtam kívül.

Egyre jobban a szívemhez nőtt, olyan kedves srác volt, és imponált, hogy nem kezdett el veszekedni, oltogatni, hanem inkább, amolyan „okos enged, szamár szenved” alapon lelépett. 

- Ez meg mi a fene volt, Sakura? – Sasuke már-már dühös hangja zökkentett ki a gondolkodásból, így felé fordultam, hogy mondjak egy-két keresetlen szót az iménti jelenetre vonatkozóan. Amíg én Dei után bámultam, ő közelebb jött, karnyújtásnyira, így most kb egy méternyi távolságból fixírozott azokkal a vesébe látó fekete szemeivel. Feszélyezett ez a kegyetlen tekintet, képtelen voltam egy percnél tovább állni a pillantását, lesütöttem szemeimet.

- Hallhattad, ő csak egy barátom. Barát-barát, nem kell túlkomplikálni. Most is csak a vak véletlen sodort minket össze, szóval megnyugodhatsz. – Igen, ez határozottan családi vonás.

- Mégis milyen véletlen? Már bocs, de engem ott hagysz, erre még aznap délután egy másik srác jön ki a házatokból. Ez mi? – Számonkérően felvonta a szemöldökét, én pedig képtelen voltam bármit is mondani. Csak hápogtam, ugyanis ezt az oldalát még nem nagyon láttam.

- Azért hagytalak ott, mert elszaladt veled a ló, én pedig egyelőre még nem akarok semmit se, mert korai. Deidara pedig totálisan véletlen jött erre, csak kihozta a pizzát – füllentettem dühömben, de ez amolyan kegyes hazugság volt a részemről. 

- Akkor, ha nem akarod, miért vagy ilyen kihívó? Miért jöttél át? Sakura, mi a fenéért viselkedsz szöges ellentétben azzal, amit valójában akarsz? 

- Túlságosan jó srác vagy, és nem akarlak elveszíteni. Tudod, túl sok tini újságot olvastam ahhoz, hogy tudjam, hogy a nagyszájú álompasik dobják a félénk kiscsajokat! Várj… Te most azt hiszed, hogy egy hülye ribanc vagyok? 

Sasuke felvonta a szemöldökét, és nekem is lekattant, hogy amit mondtam, azzal teljesen azt írtam körbe, az általam már definiált személyiséget.

- Nem vagyok az, sőt, már mióta megismertelek téged és a bátyádat, a lelkiismeret-furdalás gyötör, hiszen én sosem voltam ilyen meggondolatlan picsa! Őszintén? Talán az is segítene, ha végre definiálnánk a kapcsolatunkat!

- Igazad van – válaszolta Sasuke, mire nekem leesett az állam.

Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett csillogó, fekete íriszeivel, és azt kérdezte. – Holnap este megfelel első randinak? 

- Mi? Hol? Mikor?

- A részleteket majd megbeszéljük – válaszolta, azzal arcon puszilt, és elment.

Tény, én akartam, de meglepett ez a gyors beleegyezés. Konkrétan egy fél perc alatt lebutult a kapcsolatunk az első randi szintjére, de nem érdekelt, mert úgy éreztem, végre vége a balszerencse-sorozatomnak!