Az ember azt gondolná, az éjszaka leple alatt, minden csendes és kihalt, de az erdő ekkor is élettel teli. Egy bagoly épp elejtte zsákmányát, egy kis, erdei egeret, majd, halk szárnysuhogások közepette tovaszállt. Az egyik bokorban tigris lapult, rávetni készült magát áldozatára, mikor az, hirtelen eliszkolt. Nem a tigris ijesztette el, hanem egy közeledő nő lépteinek zaja. Futva közeledett, kezében csöppnyi kisgyerekkel, alig lehetett néhány hónapos. A nő hátranézett, mintha csak üldözőit keresné, de a szél suhogásán kívül, csak a saját halk, fáradt szuszogása hallatszott. Mikor erről maga is megbizonyosodott, tovább indul. Az erdő újra életre kelt, a nő, pedig már messze járt. Hamarosan egy falu határához értek. Lelassított és a Konohát védő, őröket pásztázta. Csöndben egy bokor tövéhez sétál, majd félresöpört néhány gallyat. Egy kis fogantyú bukkant elő az avarból, amit meghúzott, és ezzel együtt felemelkediett egy kisebb csapóajtó.

  Egy szűk lépcsősor vezetett lefelé, mely a végén kissé kiszélesedett és egy hosszú folyosóra érkeztek. A nő óvatosan tapogatózott, majd mikor keze alatt érezte a fáklya végét, óvatosan leemelte és meggyújtotta. A folyosót megvilágítva sejtelmes fénybe öltöztette a régi, szürke téglából készült, millió pókhálóval átszőtt falakat.

  A kezében lévő kislány ekkor felsír.

  - Ne sírj, mindjárt megérkezünk – suttogta, ezzel próbálva csitítani a lányt. Miközben kezében ringatta, elszorult a nő torka. Alig bírta visszatartani a feltörni készülő könnyeit, ám minderről mit sem sejtve, a csacsemő megnyugodott, és érdeklődve nézett körül az üres folyosón, majd miután nem talál semmi érdekeset, a nő felé fordítjotta fejét, és boldogan rámosolyog. Visszamosolygott a kislányra, de ebben a mosolyba több keserűség rejlett, mint boldogság. 

  Úgy húsz perces gyaloglás után a folyosó végén egy újabb lépcsősor húzódott. A nő eloltotta a fáklyát, majd elindult fölfelé. Közben a kislány érdeklődve figyelte minden egyes mozdulatát. A lépcső tetejére érve, kinyitott egy újabb csapóajtót, mely egy folyó partjára vezette őket. A nő ajkát nyugodt sóhaj hagyja el, hisz megmenekültek. Egy darabig a folyóparton haladnak, majd egy kis erdei ösvény felé vette az irányt. Hosszas gyaloglás után Konoha utcáira értek. Az utcákon rajtuk kívül alig voltak, ami nem csoda, hisz hajnali kettő körül járhaott.

  Egy takaros ház elé érve a nő bekopogott az ajtón. Várt pár percet, majd mivel nem történt semmi, megismételte a mozdulatot. Ezután sem hallotta közeledő léptek zaját, így lemondóan sóhajt és elmenni készül, ám ekkor kinyílt az ajtó és egy álmos férfi lép ett ki rajta.

  - Mikoto? – kérdezte meglepetten, mire a nő felé fordult, kezében a kislánnyal. – Ő Sayu? – kérdezte a férfi a kislány felé intve, mire a nő bólintott. – Mi történt? – kérdezte, most már nyoma sem volt álmosságnak a hangjában, sokkal inkább aggodalmat tükröztek szavai..

  - Nanamit megölték… - kezdte, de kissé elcsuklott a hangja, így vett egy mély levegőt. Nem volt ereje magyarázkodni, így végül, a lényegre tért. – Arra gondoltam… esetleg nem lakhatna-e nálatok… - mondta fáradtan, mire a férfi tekintete a kislány arcára siklott, aki őt nézte. – Nem hiszem, hogy keresnék, mert Nanami kellett nekik, de mégis biztonságosabb lenne, ha nálatok lakhatna – mondta, mire a férfi töprengve bólintott egyet és kinyújtotta a kezét a kislányért. Mikoto átadta. A férfi tekintete Sayura siklott, majd újra Mikotora nézett.

  - Van még valami? – kérdezte komolyan.

  - Nincs – válaszolta a nő, azzal indulni készült, de hirtelen megtorpan. – Pontosabban, van – mondta egyenesen a férfinak. – Senki nem tudhatja meg, hogy csak örökbe fogadtátok, úgyhogy nem hívhatjuk továbbra is Sayunak – jelentette ki, mire a férfi bólintott.

  - Mit szólnál a Sakurához? – kérdezte, ami mosolyt csalt az arcára. – Mindig is szerettem volna egy kislányt, akinek Sakura a neve… - töpreng hangosan. – Haruno Sakura. Jól hangzik nem? – kérdezte egy még szélesebb mosoly kíséretében.

  - Igen – válaszolta a nő és megengedett magának egy halvány mosolyt. – Nekem még beszélnem kell Fugakuval és Minatoval – jelentette ki.

  - Még nem tudják? – kérdezte a férfi döbbenten, mire Mikoto a fejét csóválta.

  - Csak most értem haza és a biztonság kedvéért az első utam hozzátok vezetett – válaszolta, azzal már indul is.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.07.15. 17:39 Szasza212 Jahj ez nagyon tetszett! Igazán jól sikerült =)