Itachi mellett feküdtem? Hogy mi van?
Hirtelen hányinger kerülgetett.

Bevillant, hogy tényleg nem az emeletről kászálódtam le, hanem lenn aludtam, ott, ahol az a perverz disznó a még perverzebb magazinját lapozgatta. A szívem meglódult, össze-vissza kezdett kalimpálni a pániktól, de igyekeztem higgadtnak mutatkozni. Tekintetem újra az ágyra tévedt, majd alatta észrevettem valamit. Azonnal térdre vágódtam és vadul másztam a kikandikáló újság után. Miközben zavartan lapozgattam, kezdett rémleni valami.

- Vajon ki lehetett az az elmebeteg, aki ruhát rajzolt rájuk? - tette fel Sasuke a költői kérdést.

Talán én? Hát nem is a fiúk, akik olyan nagy becsben tartották ezt a szennyet. Éjszaka előbukkanhatott a művészi vénám, mert olyan gyönyörűen kidekoráltam a pornólapot, mintha kulturális magazin lenne. 

- Ne mondd, hogy erre se emlékszel. Látom rajtad - zárta le a témát feketém, hogy ezzel még jobban porig alázzon. Kivette a kezemből a művemet, és miután nem túl finoman talpra állított, atyai felsőbbrendűséggel közölte: - Nem maradhatsz itt. Látom, hogy ez borzasztó ötlet volt tőlem, mert te képtelen vagy vigyázni magadra.

Úgy hátráltam el tőle, mintha kígyó harapott volna meg, és most már igazán elöntött az indulat.

- Tényleg nem emlékszem sokra a tegnap estéből, és fogalmam sincs, mit kerestem Itachi ágyában, de nem rángathatsz kedved szerint! - kiabáltam elkeseredve. - Ha egyszer úgy döntöttél, hogy idehozol, akkor itt is maradok. Iskolába szeretnék járni, és olyan helyen lakni, ahol nem bántanak. Tudod, bármilyen hihetetlen is, de ez itt teljesül, szóval nem megyek sehová - fakadtam ki szinte remegve a felháborodástól.

Láttam, hogy nem fogja, miről beszélek, ezért mérgesen elmarkoltam az iskolai egyenruhát, amit hozott, és bevonultam a fürdőbe, hogy felpróbáljam.

Pár perccel később kissé higgadtabban előjöttem, hogy megmutassam magam. Felkészültem, hogy folytatjuk a veszekedést, de teljesen más kép fogadott: Sasuke gondterhelten támasztotta a fejét az asztalnál, pont úgy, mint én az előbb, és eszébe se volt agitálni, hogy menjünk. Valahogy nem okozott diadalt ez a szótlanság, nem éreztem, hogy nyertem. Sőt! Kimondottan zavart a csendessége.

- Elég fiús vagyok? - érdeklődtem óvatosan tőle.

Kelletlenül végigmért, aztán bólintott. 

- Ne haragudj, hogy kiabáltam az előbb, de muszáj maradnom - somfordáltam oda hozzá, hogy a bocsánatáért esedezzek. Hevesen dolgozott bennem a lelkifurdalás, amiért hála helyett hisztiztem neki, ezért békülni akartam. Leültem mellé, és vártam, hogy mondjon végre valamit.

Mondott.
- Felfogod egyáltalán, hogy milyen veszélyes volt a tegnap esti felelőtlenséged? - kérdezte komolyan, ami sokkal jobban megrázott, mintha apám órákig papolt vagy megütött volna. Azt hiszem, életemben nem szégyelltem még így magam, mert tudtam, hogy igaza van. 
- Soha többet nem fordul elő - motyogtam. - Ígérem, nem iszom máskor a fiúkkal, és igyekszem meghúzni maga - emeltem ünnepélyes esküre a kezem.
- Helyes - bólintott. - És ha lehet, a bátyámat is kerüld - tette hozzá. Ez felkeltette a kíváncsiságom.
- Miért nem kérdezted meg tőle, hogy mit kerestünk egymás mellett? - mutattam rá a kézenfekvő megoldásra.
- Mióta elköltözött otthonról, nem beszélünk, egyébként meg nem is érdekel, mit csináltatok - vette fel újra a flegma álarcát, hogy befejezzem a faggatózást.

Vettem a lapot, nem kérdeztem többet, de a lelkes kiskutya pillantásomnak nem tudtam megálljt parancsolni. Boldogan csóváltam képzeletbeli farkam, amiért kedvenc gazdim újra foglalkozott velem.

- Most meg minek örülsz? - lepődött meg.
- Semminek - nevettem el magam megkönnyebbülten, mert érzetem, hogy már nem haragszik, csak teszi a morcosat. 

Láttam, hogy magában elkönyvelt komplett idiótának, de nem számított, mert indulni készült, és hívott magával: - Gyere, ha már így kirittyentetted magad - intett. - Segítek a beiratkozásnál, mert te nem ismered az iskolát - ajánlotta fel.

Egy mappát kotort elő a sporttáskából - mint utóbb kiderült, az új személyazonosságomhoz szükséges papírokat - és együtt ballagtunk át a híres-neves Namikaze Középiskolába.

Ha lehet ilyet mondani, a suli még a kollégiumnál is impozánsabb volt. Az óriási aula mennyezetéről színes hajtogatott madarak tömkelege lógott alá, a falakon elismerő oklevelek, érmek és serlegek díszelegtek sorban, mutatva, mennyi kiváló diák jár ide. Éppen szünet volt és hatalmas tülekedésbe csöppentünk, de nem bántam. Élvezettel vegyültem el a tömegben, hisz ez az egész olyan volt, mint egy megvalósult álom, csak egy valami zavart.

- Mit bámulnak ezek a lányok? - bökdöstem meg értetlenül Sasukét, mikor a harmadik lánycsoport haladt el mellettünk kuncogva, mintha leettem volna magam. - Van rajtam valami furcsa? - néztem le a ruhámra, és a biztonság kedvéért az is megtöröltem, meg az arcomat is, viszont nem segített semmit, mert ugyanúgy bámultak és nevettek rajtam.
- Nem tudom, mi bajuk, de viselkedj lazábban. Ne pirulj el azonnal, ha valaki rád néz - szidott össze.
- Oké - morogtam, és megpróbáltan én is olyan nyeglén, zsebre dugott kézzel menni, mint ő. Nehezen ment, pedig még rugóztam is, meg kifelé csámpáztam, annyira laza voltam, miközben oltári hülyén éreztem magam. Mindenesetre a népszerűségemen ez se változtatott, egyre feltűnőbben bámultak, mígnem egy szőke ciklon a tettek mezejére is lépett.

- Szia, szépfiú! Hallottam Narutótól, hogy új osztálytársunk lesz, de azt nem említette, hogy ilyen cuki vagy - támadott le, és máris cuppanós puszik csattantak az arcomon. Kezdtem aggódni, hogy a leányzó addig ölelget, míg feltűnik neki, hogy nem vagyok egy izmos-szálkás testalkat, de ő teljesen el volt foglalva a rajongásommal. 

Kezdett leesni, mi az ábra.

Ahogy körbe néztem, a többi lány is hasonló ábrándos szemekkel bámult, és mikor rájöttem, hogy ez az egész nekem szól, majdnem elnevettem magam.

- Temari, higgadj le - szakította le rólam Sasuke mérgesen a szőke csajszit. - Te meg ne engedd, hogy bárki tapogasson - förmedt rám megint. Durván elkapta az ingem, aztán elrángatott, nehogy több lány is odajöjjön bemutatkozni. 
- Ilyen jóképű vagyok? - kérdeztem hitetlenkedve, és most már kitört belőlem a röhögés, annyira abszurd volt a helyzet.
- Ne legyél így eltelve magaddal - csípett fülön agresszorom, mire sértődötten befejeztem a vigyorgást, annál is inkább, mert az igazgatói előtt álltunk.
- Tényleg viselkedj már normálisan! - kért Sasuke türelmetlenül, majd beléptünk az oroszlán barlangjába.
- Sziasztok! Azt hittem, sose értek ide - fogadott bennünket egy csinos, nagyon elegáns, hófehér kosztümöt viselő hölgy. - Tsunade vagyok, az iskola igazgatója - nyújtotta felém a kezét üdvözlésül, kísérőmnek pedig aprót biccentett. - Üljetek le, itt vannak a papírok - kínált hellyel, és máris elénk tette a megfelelő dokumentumokat. Sasuke komótosan elővette a mappát, abból másolt be néhány adatot, a nő pedig nem kérdezte, miért ő tölti ki helyettem a jelentkezést, csak jóindulatúan mosolygott míg végeztünk. Ekkor újra felállt, elvette Sasukétól a papírokat és csak annyit mondott: - Üdvözöllek Haruno Sakuma a Namikaze Középiskolában.

- Miért érzem úgy, mintha egy nagy összeesküvés része lennék? - kérdeztem Sasukét a folyosóra érve, mert olyan furcsa volt ez az egész.
- Naruto a barátom, és szólt az apjánál az érdekedben, azért megy ilyen simán az ügy - rázott le ezzel az átlátszó válasszal, pedig éreztem, hogy jóval több van emögött. 
- Azért köszönöm, még ha nem is értem, miért vagy ilyen rendes velem - sandítottam fel rá csibészes vigyorral, de azonnal leolvadt arcomról a mosoly, amint megláttam, ő milyen komoly.
- Ki kell ábrándítsalak a rendességemet illetően, ugyanis ez az utolsó dolog, amiben segítettem. Ha a kollégiumban maradsz, innentől egyedül kell boldogulnod. Sajnálom - hagyott magamra.


Ha akkor tudom, amit most - hogy nem viccel, és tényleg végleg kilép az életemből -, valószínűleg ott helyben sírógörcsöt kapok. Olyan hirtelen búcsúzott, hogy reagálni se maradt időm, mire feleszméltem, már csak távolodó alakját követhettem a szememmel.

...

Már egy hónapja éltem fiúként megannyi megpróbáltatást túlvészelve, de ezt az egyet képtelen voltam megemészteni. Egyszerűen otthagyott, és azóta nem volt hírem felőle. 

Sasuke váratlanul tabu téma lett, nem beszélt róla senki, se a szobatársaim, se Lee, hiába próbáltam ráterelni a szót. Naruto egy évfolyammal fölöttem járt, állítólag vizsgákra készült, aztán számtalan lemondott találkozó után felfogtam, hogy csak kerülni akar, mintha ő is attól félne, hogy faggatózni kezdek a barátja után.

Nagyon zavart ez a hatalmas titkolózás. Annyit kiderítettem, hogy Sasuke nem véletlenül kerüli ezt az iskolát, holott korábban ő is idejárt. Állítólag számtalanszor megalázták, beszóltak neki az apja miatt, egyszerűen lenézték, amiért egy kétes hírű szórakozóhely tulajdonosának a fia. Mintha tehetne erről. Ráadásul Itachi ahelyett, hogy megvédte volna, inkább elköltözött otthonról, felégetett maga mögött mindent. Számára megszűnt a család, mintha elfelejtette volna, hogy az apján kívül van egy szerencsétlen öccse is, akit ok nélkül bántanak, és talán segíteni kéne neki a bajban, nem magára hagyni.

Szégyen, nem szégyen, hiányzott az Uchihám. Hiányzott a fanyar humora, még a rosszindulatú megjegyzései is, mert mögötte éreztem, hogy igazából teljesen más ő, mint aminek mutatni akarja magát. Sokat köszönhettem neki, ráadásul érthetetlen volt számomra azóta is, hogy miért foglalkozott velem ennyit egyáltalán. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de hálás voltam. 

A suliban teljesen új életet kezdtem. Mintha fiúként sokkal sikeresebb lettem volna mindenben. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy míg lányként folyamatosan megbélyegeztek a rózsaszín hajam miatt, az átszabott külsőmmel bomlottak utánam a lányok és elég hátborzongató módon a fiúk is. Imádtak a tanárok, kedvence lettem az osztálytársaimnak. Míg lányként nagyszájúnak, és bajkeverőnek tituláltak, fiúként ez a jelző vagányra változott, rajongtak a laza stílusomért. Nem hiába, jó mesterem volt. Egyre nagyobb fájdalommal gondoltam vissza arra az utolsó délelőttre, amit még Sasukéval együtt töltöttünk, és éjszakánként gyakran álmodtam azzal, hogy másként történnek a dolgok: nem hagyom elmenni, hanem, mint egy kullancs, utána futok, felkapaszkodom a hátára és soha nem engedem el. 

...

Megint tesi volt az utolsó óránk. Ibiki tanárúr, amint meglátott a több számmal nagyobb, irdatlanul lógó tornaruhámban, a hatalmas rövidnadrágból kikandikáló pipaszár lábaimmal, azonnal fogadalmat tett az osztály előtt, hogy férfit farag belőlem, és azóta kegyetlen edzésben tartott. Most is lógott a belem, alig maradt erőm elvánszorogni a kollégiumig, mert legalább tízszer felzavart a kötélre, több száz fekvőtámaszt meg felülést csináltatott velem, levezetésül pedig elküldött a kedvenc cukrászdájába, ami kb. két kerülettel arrébb volt, hogy hozzak neki kávét, de úgy siessek vele, hogy még forró legyen. Elsőre persze nem sikerült, a felét ki is lötyögtettem, mire visszaértem, amiért még több bónusz feladatot kaptam, de mára rutinosan vittem magammal a kis termoszt, bérletem volt a helyijáratra, és rekord gyorsasággal szállítottam diktátoromnak a feketét, hogy megússzam az újabb büntetést. Méregerőset főzettem neki, hátha beledöglik a magasvérnyomásba, de sajna nem volt egy izgulós fajta. Csak abban bízhattam, hogy előbb leérettségizem, minthogy miatta engem üt meg a guta.

Szóval sajgó izmokkal vánszorogtam az otthonommá vált piszkos kis szobáig, és megkönnyebbülve nyitottam be, mikor a lendületem megtört, mivel nem voltam egyedül. Máskor a fiúk dolgozni voltak ilyentájt, de most nem várt üresen a hely, hanem Itachi lógatta a lábát az ágyáról és éppen olvasott.

- Mi az? Meguntad a pornót? - cukkoltam, mivel valami tankönyvre hasonlító dolgot lapozgatott, ami annyira nem illett a kezébe, hogy szinte sikított.

Tudtam, hogy fog reagálni, de mielőtt felkenhetett volna a szekrényre, ügyesen bevetődtem az egyik íróasztal alá, és mire utánam nyúlt volna, már a másik oldalt ki is másztam, aztán fellendültem az ágyára, és kényelmesen elheveredtem.

- Lassú vagy, tata - vigyorogtam rá, és élveztem, hogy idegességében jojózni kezd a szeme, mert a többiekkel ellentétben iszonyú pedáns volt, a holmiját makulátlan rendben tartotta és ez alól az ágya sem volt kivétel, emiatt érthető, hogy bosszantotta, amikor büdösen, izzadtan belefeküdtem.
- Meg akarsz halni? - kérdezte fenyegetően, de már nem tévesztett meg ezzel az ijesztő nézésével. Tisztában voltam vele, ha komolyan akarna, már régen kitörte volna a nyakamat, de valamiért mindig leállt az utolsó pillanatban, mielőtt komoly sérülést okozhatott volna. Most is kikapott az ágyból, lengett rajtam párat a pólómnál fogva, de után elengedett és lezárta az ügyet a szokásossal: - Fejezd be a bosszantást, hülyegyerek!

- A Büdiboy becézést jobban kedvelem - szóltam tettetett sértettséggel, és nevemhez híven most is felmásztam a helyemre úgy ahogy voltam, piszkosan, mert eszembe se volt úgy zuhanyozni, hogy ez a majom itthon van. 

A többiek azt hitték, eredendően ilyen igénytelen vagyok, közben pedig rettenetesen zavart, hogy nem mosdhatok, nem takaríthatok kedvemre, de azzal egyből elárultam volna magam, emiatt csak akkor használtam a fürdőszobát, amikor ezer százalékban egyedül voltam. 

- Ez undorító! Fürödj le - rázta meg alattam Itachi az ágyat, de én alvást színleltem, és később már nem is tettettem magam, a kimerítő tornaóra után egy jóízűt szundítottam. 

Arra ébredtem, hogy vitatkoznak mellettem.

- Talán egy kulcs megoldaná a problémát. Biztos szégyellős - mondta Sasori, mire a többiek bólogatni kezdtek.
- Hát nem is normális, hogy az ember még a budin se ülhet nyugodtan - jegyezte meg Pein.
- Miért? Mi, fiúk, csak nem vagyunk egymás előtt zavarban! - értetlenkedett Deidara.
- Neked talán nem gond, hogy miközben trónolsz a slozin, zuhanyoznak melletted, de engem zavar, amikor állandóan rám nyitogatsz, mert unatkozol egyedül - morgott Kisame.
- Szerintem meg a kulcs se old meg semmit, egyszerűen egy kosztrágya ez a kölyök - szólalt meg alattam Itachi.

Na, ezt már én se álltam meg szó nélkül.

- Az a mocskos, aki ilyeneket olvas - ugrottam le az emeletről, és kikaptam a kezéből a legújabb pornólapot, amit éppen bámult, aztán felkötve a nyúlcipőt ki akartam szaladni vele a szobából.

Sajnos elszámítottam magam. Valószínűleg kótyagos lehettem még az álomtól, mert nem sikerült elég gyorsan eliszkolni. Éreztem, ahogy a nyakamnál elkapják a ruhám és úgy pattantam vissza, mint egy rugó.

- Most ellátom a bajodat! 

Itachi néhány lépéssel bependerített a fürdőbe és a zuhany alá dugott. Felsikítottam a váratlanul jött hidegvíztől és hevesen tiltakoztam, amikor tépni kezdte rólam a ruhát. Nagyon megijedtem, hogy rájön a titkomra, meg egyébként se ő volt az a férfi, akinek először meg akartam meztelenül mutatni magam. Kétségbeesetten kapálóztam, végül hála Ibikinek, meg a sok edzésnek, sikerült olyan erővel gyomron rúgnom, hogy a fájdalomtól összegörnyedt és elengedett, aztán futottam, ahogy a lábam bírta. 

Az iskola és a kollégium a város egy jobb hírű negyedében épült, mi ettől a helytől nagyon messze laktunk. Kezdett hűvösre fordulni az idő, ezért biztos voltam benne, hogy halálra fagynék vizesen, míg a lakótelepig eljutnék. Pénz nélkül csak egy lehetőségem maradt.

Hinata.

Könnyen megtaláltam a házukat, holott sohasem jártam itt. Az édesanyja egy gyönyörű virágboltot vezetett, ők fölötte laktak, ám hiába csöngettem, sötétség honolt az ablakokban, és senki nem nyitott ajtót. 

Már erősen vacogott a fogam, így nem maradt más választásom, minthogy ott próbálkozzam, ahol éjjel-nappal vannak, és talán akad valaki, aki segít. Elindultam a Vágyak Házába.

Miközben a vizes zoknimban eszeveszett tempóban száguldottam át a városon, próbáltam arról győzködni magam, hogy tényleg nincs más megoldás. Besurrantam a mélygarázsba, és próbáltam kellően lapulni a kocsik között, nehogy kiszúrjon a kamera. Innen sajnos a lift csak kóddal nyílt, ezért várnom kellett a csodára, ami érkezett is vastag szivarfelhő kíséretében.

- Jiraiya! - huhogtam ki egy Persche mögül az öregnek. 

Meglepetten fordult felém, és azonnal eldobta a szivart, mikor megismert, de vadul integettem neki, hogy ne tegyen semmi feltűnőt.

- Csak Sasukéhoz szeretnék bejutni, segítene? - kérdeztem olyan halkan, hogy ebből a távolságból szinte csak a számról tudta leolvasni, mit akarok. 
- Ez sajnos lehetetlen - súgta vissza. Sasuke szobafogságra van ítélve. Az apja nem nézte túl jó szemmel, hogy itt bújtatott téged.
- Miattam megbüntették? - rémültem meg.
- Elég durván, és azóta senki nem mehet be hozzá, és ő se mehet sehova.
- Jiraiya, hogy tűrheti ezt? Azt hittem, ön a barátja - döbbentem meg.
- Az vagyok, de egyben Fugaku úr alkalmazottja is. Ez nem olyan állás, ahol ha vét a dolgozó, felmondanak neki. Itt, ha valaki vét, annak az az életébe kerül. Megértesz, ugye?
- Persze - bólogattam elborzadva, de mégsem tudtam elhinni, hogy ilyen létezhet. 
- Sajnálom, de nem segíthetek neked.
- Kérem, csak a kódot mondja meg, a többit megoldom. Könyörgöm!

A adrenalin csodákat tesz a testtel. Elég volt egyszer hallanom a bonyolult számsort, mégis hibátlanul megjegyeztem. Kiszálltam a liftből egy emelettel lejjebb és átsurrantam a lépcsőházba, majd felmentem a megfelelő szintre. Itt eldobtam egy égő szivart, aztán meghúzódtam a folyosó egy rejtett szegletében és megvártam, míg a Sasuke ajtaja előtt strázsáló őrök a lépcsőházba futnak a megszólaló tűzjelző miatt. Gyorsan kellett cselekednem, de nem féltem, annyira hajtott a vágy, hogy észrevétlenül bejussak a hőn áhított szobába. Mikor gond nélkül sikerült, és csendben behúztam magam után az ajtót, kimerülten rogytam le a földre. Nagyot szippantottam a jól ismert illatból, és egyből megnyugtatott a gondolat, hogy végre ismét érezhetem, ismét itt lehetek ebben a szobában, vele. Persze tudtam, hogy nem pihenhetek sokat, mert keresni fognak. Még éppen időben sikerült elrejtőznöm, amikor nyílt is az ajtó, feloltották a villanyt és a két őr összeforgatott mindent, hogy megtaláljon. A függöny mögött ácsorogtam, és kényelmesen kivártam, míg végeztek. Mikor ismét sötétség borult a szobára, végre előmerészkedtem, azonnal az ágyhoz siettem, ahol egyértelműen domborodott a takaró, bár az alatta fekvő nem sok életjelet mutatott.

- Nem kéne így örvendezned, hogy látsz - suttogtam az Uchihának, és azt hittem, erre egy epés megjegyzés lesz a válasz, de csak vártam hiába, mert a fiú semmit nem szólt. Kitapogattam a lámpát és feloltottam, aztán majdnem felsikítottam. Szerencsémre sikerült időben a számra tapasztani a kezem, viszont a könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni. 

Ha az én sütőtök fejem csúnya volt, akkor az övére most azt tudtam mondani, hogy brutális.

- Apád vert meg így? - suttogtam iszonyattal, miközben gyöngéden végigsimítottam a meggyötört arcon, aztán egyszerűen ráborultam és úgy zokogtam, annyira sajnáltam. Majd meghaltam a bűntudattól, és rettegtem, hogy valami jóvátehetetlen történt vele, csontját törték, megszúrták, esetleg meglőtték. Remegve takartam ki, hogy megnézzem. 

A ruhája piszkos volt és véres, több helyen szakadt. Izzadtan tapadt rá, és valószínűleg több napja feküdhetett benne. Megtapogattam, karja-lába egyben van-e, de semmire nem reagált, csak lehunyt szemmel pihegett, szaporán vette a levegőt, a bőre pedig tüzelt. 

Féltem, hogy ránk nyitnak, hogy engem felfedeznek és vége az életemnek, de nem hagyhattam így. Ő se hagyott ott engem a sikátorban, hanem gondoskodott rólam. Megpróbáltam lehiggadni, és végiggondolni, mit tehetnék érte. Először is vizet hoztam és levágtam róla ruhát. Nem pont így képzeltem, amikor először levetkőztetem, pedig elég vad terveim voltak eddig ezzel kapcsolatban, mikor róla ábrándoztam. Minden erőmet össze kellett szedni, mikor megpróbáltam forgatni, és mindenhol lemosni. Azzal nem vesződtem, hogy tiszta ruhát adjak rá, képtelen lettem volna emelgetni, így csak egy másik lepedőt gyűrtem alá és áthúztam a takarója huzatát. 

Gyógyszer kerestem, de csak pár ragtapaszt találtam, meg persze egy csomó gumióvszert. Ezen eléggé felhúztam magam, de nem voltam abban a helyzetben, hogy ráérjek hosszan bosszankodni, meg görcsöt kötni a farkára, hogy javuljon már meg végre. 

Borogatást tettem a homlokára meg a csuklójára, miközben elborzadva néztem kékre-zöldre vert ábrázatát és elfogott a kétség, hogy nagyobb baja is lehet, mint ezek a külső sérülések. Arra gondoltam, sürgősen orvoshoz kéne vinni.

Nem tudtam, mit tegyek, iszonyatosan aggódtam, mert hiába szólongattam, semmire nem reagált. Itatni próbáltam, de a víz egyszerűen kifolyt. Végül a számba vettem egy kortynyit és óvatosan az övébe diktáltam. Ez végre működött, sikerült, egyre élénkebben itta ajkaim közül a vizet, bár a szemét közben még most se nyitotta ki. 

Hirtelen meghallottam az őrök hangját és szapora lépéseit. Megint benyitottak, én pedig a másodperc tört része alatt leoltottam a villanyt és eltűntem a takaró alatt. Reméltem, ha kellően hozzásimulok a beteghez, nem tűnök fel nekik, de úgy remegtem, hogy biztos voltam benne, azonnal lelepleződöm. Behunytam a szemem, mintha az segítene, és próbáltam úrrá lenni a reszketésen, mikor váratlanul Sasuke karjai a derekam köré fonódtak és olyan forrósággal ölelt körül, hogy megszűntem lélegezni is. Elfelejtettem gondolkodni, csak szívtam magamba minden pólusommal a belőle áradó melegséget és olvadtam, mint a méz, édesen, tudattalanul.

Észre se vettem, mikor maradtunk újra magunkra, csak az tűnt fel, hogy a haldokló beteg teste hirtelen nagyon is életre kelt.

- Ha nincs is erőm kimutatni, de eléggé örülök neked - suttogta, majd maga felé fordított és egy forró csókot nyomott a homlokomra.
- Nem szeretem, ha meztelen, beteg gengszterek ölelgetnek a sötétben - feleltem dobogó szívvel és igyekeztem a karommal tartani köztünk a távolságot, mert erre a fordulatra egyáltalán nem voltam felkészülve, ráadásul ott lebegett a szemem előtt az imént talált ipari mennyiségű óvszerek emléke.
- Te másztál az ágyamba.
- Azt hittem, a véged járod, de már látom, hogy bennetek, Uchihákban sose bízhat az ember.
- Miért, talán a bátyám bepróbálkozott nálad? - vált éberré a hangja.
- Hülye vagy? Fiúnak öltöztettél, nem emlékszel? Itachi elég perverz ugyan, de annyira nem elvetemült, hogy kissrácokat is molesztáljon.
- Tiszta szerencse. 
- Egyébként elég nevetséges köztetek ez a harag. Beszélnetek kéne, mert tuti, hogy a bátyád nagyon bánja, amiért ennyire magadra hagyott.
- Nem tudsz te erről semmit, és jobb, ha nem is avatkozol bele, mert ez a mi családunk ügye, most viszont tényleg örülök, hogy itt vagy. Ha már valami csoda folytán ide csöppentél, segítened kell. Van egy lány, aki nagyon fontos nekem, és komoly veszély fenyegeti. Muszáj figyelmeztetned.

Jó, hogy sötét volt, így nem láthatta, milyen falfehérre változtam szavai hallatán.

- A barátnőd? - dadogtam. 
- Nem az a lényeg, hogy ki ő, hanem hogy mindenképpen szólnod kell neki. Ígérd meg, hogy megteszed! Tudom, hogy te bármire képes vagy - súgta, és megcsókolt. 

Nehéz lenne szavakba önteni, miféle kusza, felkavaró kábulat ereszkedett az agyamra. Kikapcsolta a védekező ösztöneimet, elfeledtette a kétségeimet, csak a körülölelő forróságot éreztem, meg a gyöngéd ajkakat az enyéimen. 

- Úgy hívják, hogy Hyuuga Hinata. Virágboltjuk van a Namikaze Középiskola közelében, ami a nevüket viseli.
- Micsoda? - tértem vissza a rózsaszín ködből a józanító valóságba. 
- Így hívják a lányt, akit figyelmeztetned kell. Add oda neki ezt, és ő tudni fogja, mit jelent - csúsztatta Sasuke a nyakláncát a tenyerembe.