Mikor Sasuke felébredt a lány már nem volt az ágyban. Rég ki volt már hűlve a helye, és gondosan meg is volt ágyazva. Ónix szemeivel fáradtan vizslatta körbe a kicsiny szobácskát, ahova tegnap lépett be először. Még mindig nem szokta meg, és furán is érezte magát. Főleg, hogy a lány tudomása nélkül tartózkodott itt. Vagy is ez is csak félig volt igaz, ugyan is Sakura csak azzal nem volt tisztában, hogy Sasuke fekszik az ágyában, evett a vacsorából. Ráadásul arra különös érzésre még a lány parfümje is rátett, ami édes cseresznye illattal lengte körbe a szobát.
Nagy nehezen kikászálódott a hatalmas takaró alól, ami valamilyen oknál fogva beterítette, majd kinyújtózkodta magát. Ezután az ágy széléhez sétálva leugrott a padlóra és az ajtóhoz ment. Itt azonban megtorpanásra kényszerült, hisz a vékony deszkalap az útját állta. Zárva volt. Két lábra emelkedett, mancsait neki támasztotta. Ezután neki állt nyávogni, ami eleinte nem volt több mint néhány nyögés, aztán sikerült normális hangot kipréselnie magából, és közben az ajtót kaparászta. Azt remélve, hogy újdonsült gazdája, majd kiszabadítja innen őt.
Nem is kellett sokat várnia. Halk léptek zökkentették ki a gondolataiból, így hátrább lépett ezzel is utat engedve a kinyíló ajtónak. A deszka hamar kitárult Sakura pedig lelkesen kapta föl a cicust, és magához szorította. Sasuke nyávogások közepette próbált szabadulni a lány karjaiból, el akarta őt lökni magától, de túl gyöngének bizonyult vele szemben. A vékony karok övként tartották, és úgy tűnt nem is akarják őt elengedni. Percek teltek el így kapálózva, de mind hiába. A lány csak röhögött a szerencsétlenkedésén, amitől Sasukében egyre csak ment fel a pumpa.
- Szerintem ez rohadtul nem vicces – nyögte magának, majd feladva a menekülést engedett neki.
A lány egy hatalmas cuppanós puszit nyomott a pofikájára, amitől a fiú még inkább húzta a száját, bár ez még csak a kezdete volt a kínzásnak. Ugyan is a Haruno megint a melleihez ölelte őt, ami miatt megint elég zavarban érezte magát. Remegett a gondolattól, hogy a lány két gömbölyded halma neki nyomódik a hátának, és nem tud ellene mit tenni.
Sakura hirtelen hátra fordult közben dalolászva kisétált a cicussal a kezében a konyhába, ahol letette őt. Sasuke megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor érezni vélte a padlót a talpa alatt. Nagy kő esett le a szívéről, hogy nem kell még több ideig az ölében lennie.
Kíváncsian nézte, ahogy a lány a konyha pultnál szorgoskodik. Úgy tűnt jó kedve van, és ezt a dúdolgatás csak még inkább megerősítette. Lelkesen vagdalta fel a szalonnát, aminek egy kis részét a tűzhelyre készített serpenyőbe szórta. Aztán visszasétált Sasukéhoz, és elé guggolt.
- Szereted a tojást? – kérdezte reménykedve, mire a cica először azt se tudta mit feleljen.
Normális dolog az állatokat ilyen ételekkel etetni? Mert az igazat megvallva szerette, csak hát még is olyan abszurdnak tűnt ez az egész. És mivel éhes is, ami meglepő volt még a számára is, mert többnyire nem szokott reggelizni, rábólintott a lány kérdésére.
- Rendben – állt fel hirtelen. – tíz perc és kész.
Azzal a mozdulattal visszavánszorgott a pulthoz és folytatta a reggeli készítését. Sasuke nem volt hozzászokva, hogy bárki más kaját csináljon neki vagy, hogy figyeljenek rá. Általában mindent egyedül csinált, bár jelen pillanatban semmi ilyesmit nem tudott volna véghezvinni, akár mennyire is erőlködött volna. Mivel jobb dolga nem akadta, a kanapéhoz sétált, és ráhuppant. Onnan figyelte a szorgoskodó lányt.
Sakurának igaza volt, mikor az előbb azt mondta, hogy kb. tíz perc és kész lesz a reggeli, talán még annyit sem kellett rá várni. A hasa is hangos korgások közepette jelezte, hogy mennyire vágyik már a betevő falatokra. A Haruno mosolyogva felezte meg a serpenyőben lévő tojást, majd egyik felét magának, a másikat Sasukének kaparta ki egy külön tányérra. A sajátját lerakta az asztalra, míg a fekete szőrgombolyagét a földre tette, amit a srác egyből be is támadt. Élvezettel nyelt le minden falatot, jól esett neki. Kicsit hálás is volt a lánynak, amiért ennyire próbál gondoskodni róla, de a félelem, amit a következmények miatt érzett ez ellenére is ott lappangott benne. Rohadt nagy bajba fog kerülni Narutoval együtt, és nem hiányzik neki, hogy a szőke még több időt elvegyen az éltéből. Ráadásul a büntetést tuti együtt kell majd letölteniük, amihez végképp nem volt életereje.
Miközben ő az evéssel és a gondolataival volt elfoglalva, addig Sakura az evés után neki állt elmosogatni, és készülődni. A lánynak semmi kedve nem volt bemenni a kórházba, szívesebben maradt volna itthon az új kedvencével. De hát muszáj volt, valamiből neki is meg kellett élnie. Az igazat megvallva, mielőtt még bárki azt hinné, nem magával a korházzal voltak problémái, ha nem Tsunadéval. A Hokage ugyanis naphosszat akták, kórlapok, különböző ügyletek papírjaival halmozza el, a lánynak pedig semennyi ideje sincs a betegeivel foglalkozni. Pedig semmit sem szeret annál jobban, mint mikor az embereken segíthet. Na, jó, ez egy csöppet cáfolható. Van egy bizonyos személy, akiért még ezt is képes lenne feladni, csak a büszkesége nem engedi.
Egy mély sóhaj kíséretében átsétált a szobájába, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Már kora reggel kikészítette a ruháit, amit fel fog venni, így nem kellett még ezzel is bajlódnia. Egy piros rövid ujjú pólót, egy rövid fekete rövidnadrággal. Lényegében tök mindegy volt, hogy mit vesz fel, hisz a köpeny alól úgy sem fog kilátszódni. A tükörhöz sétált, hogy szemügyre vegye kósza tincseit, amiket rendesen elaludt az éjszaka. Felkapta hát a fésűt, megigazgatta a szanaszét álló szálakat, majd egy hajgumival felfogta a feje tetejére. Még egyszer végig mérte magát, majd elégedetten sétált vissza a nappaliba, ahol a cica már rég végzett az evéssel.
Elmosolyodott, majd odasétált hozzá, és felemelte, hogy a szemük egy síkban legyen. Sasuke fura pillantásokkal méregette, nem tudta mire vélni ezt. Egy nyávogással ezt a lány tudtára is adta, aki elkuncogta magát, és szorosan megölelte a szőrgombolyagot.
- Nekem most el kell mennem. – mondta szomorúan, pedig tényleg nem akarta egyedül hagyni. – remélem, megleszel nélkülem. – suttogta.
Sasuke már megint furán kezdte magát érezni, nem csak a lány közelsége miatt, ha nem azért, mert már megint szomorúságot vélt felfedezni a hangjában.
Vajon történt valami? – fordult meg a fejében, óvatosan a lány arcára pillantott.
- De azért az ablakot nyitva hagyom, ha ki szeretnél menni – tette még hozzá – majd lerakta a földre.
Sasuke csak bámulta a lányt, aki épp a táskájába pakolta be a fontosabb dolgait. Mappát, pénztárcát, kulcsot, zsebkendőt, meg az egyéb holmiit, amire csak szüksége lehet. De valami nem hagyta nyugodni, a lánynak volt valami baja, csak azt nem tudta mi. Bár az is egy jó kérdés, hogy egyáltalán miért érdekli őt ennyire, hogy mi baja van Sakurának? Lehet, hogy történt valami, de neki ahhoz semmi köze.
- Azt hiszem, megyek – sóhajtotta a cica felé fordulva. – légy jó, majd jövök valamikor – percekig bámulta a számára valamiért ismerős állatkát, csak azt nem értette, hogy miért érzi magát ilyen furán vele. Talán tényleg beszélnie kellene Narutoval.
Sasuke csak bólintott egyet jelezve, hogy megértette, amit a lány mondott. Jobb reakciót nem tudott kitalálni, amivel jelezhetne neki.
- Hát akkor, szia – a Haruno rámosolygott, majd kilépett az ajtón.
Nehéz szívvel hagyta ott új kisbarátját, aggódott, hogy netán megszökik. Nem is ez lenne az első eset, hogy túlzásba viszi a gondoskodást, és a házi kedvence otthagyja emiatt. Mao volt eddig az egyetlen, aki kitartott mellette, még ha csak egy kóbor cica is. Úgy tűnik, jól viseli a gondoskodást, talán azért is, mert eddig egyedül volt. De mióta találkoztak, már a lány sem érzi magát magányosnak, hisz még ha csak egy cica is, de meghallgatja őt. Az más kérdés, hogy esetleg nem érti, mit mond neki. Sakurának még is jól esik, hogy valakivel beszélhet, még ha az nem is ember.
Ahogy végig haladt az utcán több ismerőssel is összefutott. Valakivel csak egy köszönés erejéig, másokkal pár percre meg is állt beszélgetni. Valahogy az a kis idő, amit nem a lakásában töltött, kicsit feldobta a hangulatát. Hisz, ha másokkal van, akkor nem kell a saját gondjaival foglalkoznia, el tudja terelni azokat, és felszabadul ettől.
Amint elérte a kórházat már egészen jó kedve volt. Remélte, hogy most lesz ideje a betegeire, akiket az elmúlt hetekben eléggé elhanyagolt. Annyi teendője akadt, hogy mindent Shizune nyakába kellett varrnia, aki szívesen segített a lánynak. Sakura emiatt is kényelmetlenül érezte magát, hiszen nem szerette, ha mások csinálják meg helyette a teendőit. De mivel most nem volt semmi olyan dolga, ami megzavarhatta volna az orvosi kötelességeiben, lelkesen lépett be az épületbe.
- Jó reggelt Yuu-chan – köszönt lelkesen a recepciós lánynak. Csak néhány hete kezdett a kórházban dolgozni, de remek munkaerőnek számít.
Hosszú fekete haja van, amit az itt töltött idő alatt fel fogva hord. Halovány kék szemei lelkesen csillognak, és többnyire mindig ki van pirulva az arca. Bár lehet, hogy ez is csak a folytonos jó kedve miatt van.
Sakura sose értette, hogy a lánynak, hogy lehet ennyi ereje a nevetéshez, mosolygáshoz. De irigyelte ezt a tulajdonságát. Ő sose tudna állandóan mosolyogni, boldogan mutatni magát. Túl sok olyan dolog történt az életében, ami miatt képtelen lenne ilyesmire.
- Jó reggelt Sakura-chan – mosolygott rá. – korán érkeztél.
- Tényleg? – csodálkozott a rózsaszín, közben a tekintetét a falon lévő órára szegezte, ami negyed tizenegyet mutatott.
- Igen – bólintott rá. – csodálkoztam is. Megszoktam, hogy pontos vagy.
- Az igazat megvallva, nem is néztem az órát, mikor indultam – nevette el magát, majd maga elé fordította a fehér jegyzetfüzetet, és aláírta. Erre is csak a biztos megjelenés miatt volt szükség, így tudták észben tartani, hogy ki jelent meg, és ki nem.
- És jobban vagy? Shizune mondta, hogy a napokban ki voltál borulva… - Sakura meglepődött a kérdésen, nem számított erre.
- Ő, persze – nyögte zavarában. Nem akarta, hogy mások is aggódjanak miatta.
- Akkor jó – mondta Yuu.
- Történt valami, amíg nem voltam bent? – kíváncsiskodott a Haruno lány.
- Semmi, amiről tudnék – gondolkodott el egy pillanatra – de Tsunade-sama, nagyon pipa volt…
- Hogy-hogy? - a rózsaszín gyanakvóan méregette a lányt, hátha többet is mond neki.
- Nem tudom, de elég idegesnek tűnt.
- Értem. Ha megtudnál valamit, szólnál?
- Persze – bólintott rá.
- Köszönöm – azzal Sakura elindult a lépcső felé.
A gondolataiba merülve tette meg a lépcsőfokokat. Aggasztotta a Hokage kiborulása, amiről Yuu beszélt. Csak remélni tudta, hogy Narutonak semmi köze hozzá. Nem hiányzik neki, hogy emiatt még őt is bajba keverjék. És amilyen jóban van a szöszivel, olyannyira lenne képes a Hokage a lányon is számon kérni a dolgot. Nem volt kedve még ezt is kimagyarázni, mondjuk kinek lett volna?
Ahogy haladt az irodája felé, egyre kevésbé érezte magát nyugtalannak. Végre megint azt csinálhatja, amit szeret. Ápolhatja a betegeket, sebesülteket, segíthet másokon. Ezzel eltereli a figyelmét, és nem kell a saját problémáival küszködnie. Elég azzal foglalkoznia, mikor hazaér, és nem nyaggatja senki. Legalább ilyenkor kiengedheti a fáradt gőzt.
Mikor belépett az irodájába valahogy nem lepődött meg az asztalon sorakozó iratok láttán. Valahogy sejtette, hogy néhány nap kihagyás után úgy is ez fogja várni. De most semmi kedve nem volt leülni és kitöltögetni őket, majd máskor megcsinálja. Most a páciensei a legfontosabbak, akikre nem igazán szakított időt mostanában.
Lerakta a táskáját, majd belebújt a hófehér köpenyébe, amit ilyenkor viselni szokott. A tükörhöz sétált, még egyszer megigazgatta a fizuráját, aztán felkapta a mappáját, amiben a kórlapok sorakoztak és végig nézte őket. A fontosabbakat előre rakta úgy gondolván, őket nézi meg először. Ahogy elrendezte az iratokat, visszarakta őket a dossziéba és már indult is, hogy megnézze szeretett betegeit. Miután összeszedett mindent, amire szüksége lehet, kilépett az ajtón, amit aztán kulcsra zárt. A kulcsot aztán a zsebébe süllyesztette és elindult.
Ahogy haladt a folyosón, mosolyogva hallgatta a szobákból kiszűrődő hangokat. Hol gyerekzsivajgások, hol pedig halk beszélgetések törték meg a csöndet. Hiányzott már neki ez az egész, hiába telt el az a pár nap, míg nem volt bent. A sarkon befordult, majd jobbra a harmadik ajtónál megtorpant. A vékony deszkalapon a kétszáztizennyolcas szám állt. Percekig álldogált ott, míg végül rávette magát és benyitott.
Az ágyról egy őszes hajú, világos barna szemű nő nézett vissza. Mosolyogva fogadta a Haruno lányt, aki viszonozta a gesztust. Sose tudott nem vidámnak tűnni a betegei előtt, hisz az nem lett volna helyes, ha előttük siránkozik. Volt neki elég gondjuk a nélkül is, hisz nem hiába voltak a korházban, már csak az hiányzott volna neki, hogy ő is rákezdjen a „szar az élet” címszavú monológjára.
- Jó reggelt Obaasan – köszönt neki a lány, miközben lassan odasétált hozzá. – hogy érzi magát?
- Sakura-san örülök, hogy látlak. Én rendben vagyok, de te… - aggódva fogta meg a rózsaszín hajú kezét.
- Én is Obaasan. Remekül érzem magam – elhúzta kacsóit, tényleg nem akart gondot okozni másoknak.
- A mosolyod nem ezt sugallja – suttogta megértően.
Tudta, hogy a lány mennyire makacs, és ha nem akar róla beszélni, nem is fogja erőltetni a témát. Ha akar, úgy is megnyílik neki.
- Tényleg rendben vagyok – próbálta meggyőzni az idős nőt, de mind hiába. Elég régóta ismerte ahhoz a lányt, hogy tudja egyáltalán nincs jól.
- Ha beszélgetni szeretnél, én itt vagyok – motyogta
- Köszönöm – mosolygott még mindig – megmérem a vérnyomását, rendben?
- Nyugodtan – azzal felé nyújtotta a karját.
Sakur a mandzsettát a nő felkarja köré tekerve rögzítette, majd kicsit igazított is rajta, hogy feszesen simuljon a karjára, éppen hogy ne szorítsa. Ezután a lány az ágy mellé húzott a széket, és ráült. Ekkor neki állt pumpálni a mandzsettát, ami lassacskán felfújódott, és elkezdte összenyomni felkar lágy részeit és az itt futó artériát a felkarcsonthoz szorítva annyira lelapítsa, hogy az teljes keresztmetszetében elzáródjon. Miután ezt sikeresen megcsinálta, lassan és folyamatosan neki állt kiengedni a levegőt, így a szorítás is lassan engedni kényszerült. Ahogy ereszt a szorításból a mérőműszer lassan beáll, és az adta leolvashatóvá válik.
Amíg a lány az ágy mellett szorgoskodott Asuna – így hívták a nénit – barna szemeivel folyamatosan a lányt fixírozta. Az arca elég meggyötört volt, talán még sírt is. Elég régóta ismerte ahhoz, hogy szinte azonnal észrevegye, ha valami nincs rendben vele, és az okát is tudta, miért ilyen.
- Rendben, meg is vagyunk – emelte fel a fejét a lány – 125/80. Hála istennek nem magas – mosolygott a mellette ülőre.
- Aggódom miattad, Sakura-san – halovány mosolyra görbítette a szája szélét.
- Nem szükséges. Fitt és egészséges vagyok – állt fel hirtelen, közben idétlenül nevetgélt.
Valójában még ő sem tudta igazán, hogy a nénit vagy inkább önmagát akarja ezzel meggyőzni. Bár tudta felesleges tagadnia, hisz Asuna már elég jó ideje ismerte őt. Talán egy fél éve annak, hogy ide járt a kórházba a rosszul létei miatt, amik egy jó ideje gyötörték. És ez alatt az idő alatt, rengeteg mindent megosztottak egymással. Gondolatokat, érzéseket, elképzeléseket az életről.
- Tudod, még olyan fiatal vagy. Előtted az egész élet, annyi minden vár még rád – magyarázta – ne hagyd, hogy mások, legfőképpen a férfiak elrontsák a kedved. Mindegyik egytől-egyig idióta. Idő kell nekik, míg észreveszik magukat.
Sakura elkuncogta magát, óvatosan letörölte az arcán végig folyó könnyeit. Nem akart sírni, de Obaasan mindig tudott olyat mondani, amivel megríkatta a lányt. És az egészben az volt a vicces, hogy a tanácsai, az a néhány mondat, ami elhagyta száját olyan szívhez szóló volt.
- Cssss – próbálta csitítani a Harunot. – nem kell sírni, csak annyit ígérj meg, hogy erős maradsz, nem adod fel. Az a fiú is biztos észreveszi majd, hogy milyen nagyszerű lány is vagy.
- Én ebben már nem vagyok olyan biztos – nyögte szipogva, miközben egy zsebkendő után kutakodott. – de azért köszönöm, hogy bíztatni próbál.
- Ez nem bíztatás, ez az igazság – óvatosan megfogta a lány kezét, próbálta megnyugtatni – viszont ha megint megríkat, előre szólok, hogy saját kezűleg látom el a baját – a lány elnevette magát, szerette mikor ilyen mulatságos dolgokat mond neki.
- Jaj, néni – szorosan magához ölelte őt – köszönöm.
- Semmiség. Olyan vagy, mintha a lányom lennél.
- Annyira hálás vagyok – egyenesedett ki. – viszont… – Sakura elakadt a hirtelen kivágódó ajtó miatt.
- Sakura-chan…
Zavartan fordították a fejüket az ajtóban lihegő Shizune felé, akinek a szemei lázasan állapodtak meg a rózsaszín hajún. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre megtalálta a lányt.
A Hokage irodájától egészen idáig futott, hogy meg keresse a Harunot. Először otthon nézte meg, de mivel ott nem találta, gondolta benéz a kórházba, hátha itt van. És nem tévedett túl nagyot, tényleg bejött. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Shizune-san? – lépett Sakura a nő mellé, majd a székhez kísérte, hogy le tudjon ülni.
- Sa-sakura vég-végre meg vagy – kapkodott levegő, közben a lányt fixírozta – minden rendben? – ijedten nyúlt a lány arca után. Még látszódtak az előbbi sírás nyomai.
A piros szemek, a felpüffedt arc mindent elárult. Sakura zavartan lépett hátra, nem akart magyarázkodni még neki is. Ráadásul ennél sokkal fontosabb, hogy a nő miért rohant el egészen idáig.
- Persze – mondta határozottan – mit keresel itt?
- Tsunade küldött, beszélni akar veled – már nem lihegett, de még mindig hallatszódott a hangjából, hogy eléggé elfáradt.
- Nem mondta miért? – próbálta kifaggatni, hátha tud valamit.
- Nem, de elég idegesnek tűnt. – a lány sóhajtott egyet – viszont Narutonak is köze van hozzá.
- Jézusom – forgatta meg a szemeit – már megint mit csinált, azaz idióta.
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Shizune – de rendesen felbosszantotta vele a Hokagét.
Sakura előre félt, hogy mi fog rá várni, mikor át megy az irodába. Nagyon jól tudta, hogy ha Naruto valami hülyeséget csinált, őt is belekeverik a vitájukba. Pedig ő semmi rosszat nem csinált eddig, általában döntő bíróként vett részt az ilyes féle hajba kapásokon. És többnyire a Hokage pártját fogta, amiből Naruto eddig sose jött ki jól.
- Rendben megyek – egyezett bele végül. Tsunadeval amúgy sem helyes vitába szállni. – meg tudnád nézni a többi betegemet? – pislogott nagyokat az előtte ülőre, akinek a szájából egy erőtlen sóhaj csúszott ki.
- Persze, számíthatsz rám. – mosolyodott el, mindig szívesen segített neki, bár mostanság így is elég sokat túlórázott. Ezt le is fogja verni a Hokagén, csak kerüljön a szeme elé. Ha előre léptetést nem is, de fizetésemelést biztosan kérni fog.
- Jaj, köszönöm – Sakura szorosan magához vonta a nőt. Örült, hogy ismét segít neki. Mostanában elég sokszor kért tőle szívességet, valahogy majd szeretné visszafizetni neki.
- Semmiség. De jobb, ha mész, mielőtt kiakad – lökte oldalba a lányt.
- Igaz - azzal felkapta a dossziéját és kirohant a szobából.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi Brigi :) Jövőhéten biztos hozom :)