- Mit szeretnél hallani, milyen ok kell, hogy velem maradj?! - Erősen markolom meg jobb vállát, eszébe se jusson elfutni.
 - Hogy szeretsz - suttogja szemeit lesütve.
 Szemeim elkerekednek, és majdnem hangosan is kifejezem véleményem: ugye most viccel?! Csak nézem őt, és azokat az ártatlan szemeket. Mintha fogságba lennék ejtve. Azt hiszem, nem viccel. Azonban most minden gondunk nagyobb annál, mint hogy azt elemezgessem, hogy most hányadán is állok vele. Miért teszed ezt velem?!
 - Kedvellek! - nyögöm ki végül. Gondolatban homlokon csapom magam, és elmormogok egy hülyét.
 Látszik rajta, hogy nem ezt várta. Kínos ez a csendet. Mit csinálhatnék? Nem értek az ilyen helyzetek kezeléséhez. Nincs más választásom, az ösztöneimre hallgatok. Gyorsan mögé kerülök, majd nem túl erősen, de tarkón vágom, épp elég erősen ahhoz, hogy eszméletlenül hulljon karjaimba.
 - Bocsi - motyogom, miközben vállamra veszem, és visszasietek a kocsihoz.
 Sokkal csendesebb így, hogy mindenki eszméletlenül (vagy éppen halottan) utazik. Gondolkoznom kell a történteken, és egy jó történettel előállnom, ha meg akarom élni a holnapot.

Pár órával később, "otthon"

 Nate egy kiadós lúgfürdőt kapott, Sakurát és Itachit orvosok vizsgálták át, habár az előbbit én csendesítettem el. Így sokkal szimpatikusabb. Én pedig...
 - Összefoglalva, egy négy évvel ezelőtti ügyetek teljesen kudarc volt, ez miatt meghalt egy igen jó emberem, eltűnt egy másik, a bátyád eszméletlen, és akire vigyáznod kellene, szintén! Mi a mentséged, drága fiam? - faggat túlságosan is nyugodtan az ősöm.
 - Natenek jobban kellett volna vigyáznia magára, akárcsak Narutónak és Itachinak, a védencemet pedig én ütöttem le, mert nem akart együtt működni. Tudtommal mindenkinek tudnia kellene vigyáznia magára, nem vállaltam bébicsősz szerepet, de úgy tűnik, nekem kell lenni Tony Starknak is. - Ha már így is úgy is bajban vagyok, miért fogjam vissza magam?
 - Szóval a védencednek hívod... Azt hiszem, túlságosan beleélted magad ebbe a szerepbe, nem gondolod? - ez a fenyítős rész, - Ráadásul nem kellene ennyire könnyen kezelned a helyzetet. Az az egy szerencséd, hogy szükségem van rád. Ettől persze nem úszod meg a büntetést. Mivel a fiam vagy, nem szeretném, ha ez a kardforgatásod rovására menne. Megelégszem, ha itt előttem egy x-et vágsz a mellkasodba.
 Igazán örülök, hogy ilyen jótékony kedvében találtam. Az eredeti büntetés a kisujjam percének levágása lett volna, de megúszom egy sima sebbel.
 A feljebb való tisztelete és engedelmesség iránta, blablabla, ez a felelősségem, mint yakuza, így nem tehetek mást. Leveszem a pólómat, majd katanámat előhúzom. Magam elé emelem rezzenéstelen arccal, s mielőtt magamba mártanám, apámra nézek. Érzelemmentesen áll előttem, tekintete üres, talán a szája sarkában búvik meg egy elégedett mosoly.
 Ezt nem miattad teszem. Ez inkább a saját magam büntetése a múltban elkövetett tetteimért. Fel sem nyikkanok, miközben húzom a pengét, vérem patakokban folyik testemen. Csak egy centi mély vágást ejtettem, mégis kezdem úgy érezni, hogy az egész mellkasom lüktet.
 - Jó fiú - bólogat büszkén. - Most pedig Itachival együtt keressétek meg Narutót és szabadítsátok ki. A "védencedet" magaddal akarod vinni?
 - Nagyobb biztonságban van mellettem, mint bárki másnál - jelentem ki fagyosan, miközben a felsőtestemet tisztogatom.

 Mielőtt még elindulnánk meglátogatom a szobámat, s a szekrény mélyéről előveszek egy aktatáskát. Arany tartalék. A vágás húzódik a mellkasomon, de hamar be kell gyógyulnia, hiszen nemrég vettem be egy gyógyszert. 
 Itachi és Sakura már a kocsiban vár.
 - Vezetnél? - kérdezem bátyámtól, mivel nem éppen érzem jól magam. Talán leesett a vércukrom. Vagy a vérszintem...
 - Karácsony van? - Erőltetetten mosolyog, s elfogadja a kulcsot.
 Mind beülünk, s egész idő alatt egy szót se szól senki. A jelenlegi szállásunkra tartunk.
 - Nem tudunk mást csinálni, csak visszamenni a raktárba és nyomokat keresni. Ötletem sincs, hogy mit akarnak Narutótól és hova vitték el - mondja Itachi, mikor már a kanapén ülve tanácskozunk.
 - Szerintem túsznak akarják használni, ergo felesleges megkeresni őket, úgy is fel fognak keresni minket. Ha odamegyünk, az egyenlő a biztos halállal - fűzöm hozzá a véleményemet.
 - Tud valami hasznosat, esetleg?
 - Naruto? - nézek rá hitetlenkedve. Narutóról van szó.

Naruto

 Erős fájdalom feszíti fejemet, mikor magamhoz térek. Egy ágyhoz vagyok kötözve, valami kórteremre emlékeztető helyen. Homályosan látok még, de a pittyegésekből ítélve gépekre is vagyok kapcsolva. Már megint hol vagyok?!

 Lassan tisztul a kép, fejemet óvatosan emelem fel, s körülnézek. Valóban olyan, mintha egy kórházban lennék, s egy pillanatra fel is vetődik bennem, hogy a többiek már megmentettek engem, és a főhadiszálláson vagyok. Azonban ez a csalóka remény semmivé válik, mikor lenyomódik a kilincs. Az ágyba süppedek. Nem szeretek az ellenség kezében lenni - bár ki szeret?
 - Üdv, Uzumaki - köszön a vörös, amint észreveszi, hogy magamhoz tértem. Ő hiányzott a legkevésbé. Remélem, a többiek már a megmentésemen vannak, és nem a babérjaikon ülnek.
 - Miért is kellek én neked? - érdeklődöm a jó modoromat nélkülözve.
 - A tervem része vagy, ha nem tudnád. Bízom benne, hogy információkkal is tudsz nekem szolgálni - közli ördögi vigyorral, majd leül mellém. Elővesz egy fecskendőt, minek látványára ha nem lennék lekötözve, leesnék az ágyról.
 - U-ugye nem akarod azt belém szúrni?! - hüledezek.
 - Ne legyél már nyápic! Ez kell ahhoz, hogy megbízhassak a szabadban. Egy kicsit lehet, hogy tompít - és ezzel belém döfi, ellenkezni sincs esélyem. Már amennyire lekötve ellenkezni lehetne.
 - Nemsokára visszatérek, ne félj - ígéri elégedett mosollyal.
 Utálom ezt a kiszolgáltatottságot.

 Sasuke

 Miután eldöntöttük Itachival, hogy megvárjuk Saya következő lépését, a szobám magányát keresem fel. Leveszem a pólómat és a tükör elé lépek. Elég csúnyán néz ki a seb, de kezdek hozzászokni a fájdalomhoz. Nagyjából be is varosodott, bár az ilyen sebeket össze is szokták kapcsozni. Erre viszont nincs időm, és a véremben is egy csomó illegális dolgot találnának.
 Némi sajnálatot érzek a tetoválásom totális elcsúfítása miatt. Ha valamit, hát azt szerettem ebben a yakuza létben. Ironikus, hogy ez miatt lett megcsonkítva. Ez az egész hűséges ugrálás, seggnyalás és öldöklés mind annyira felesleges... Nem mintha annyira béke párti lennék, de kezdek belefáradni. Nem éppen ínyemre való. Eddig úgy tűnt, hogy különb vagyok a többinél, de ez a hatalmas vágás a mellkasomon emlékeztet arra, hogy én is csak egy bábu vagyok, a sok közül. 
 Oldalra fordulok, és úgy méregetem magam. Nem mintha tudnék ezen változtatni. Csak úgy, mint a múltamon. Életre kelt, és most engem akar. Örömmel hagynám, hogy végezzen velem, hiszen megérdemelném, s igazából eddig célja sem volt a létezésemnek. Vagyis, nem nagy célokra vall, hogy minden reggel egy kőhöz beszéltem és meghajoltam egy felsőbb akaratnak. Most azonban még sem halhatok meg. Még meg kell védenem a többieket. Ennyivel tartozom nekik.
 Nagy elmélkedésemet egy kopogás szakítja félbe. Gyorsan visszaveszem a felsőmet.
 - Szia - lép be bátortalanul védencem.
 - Szia - köszönök vissza. Az ágyamra mutatok, hogy leüljünk. - Bocsi, amiért leütöttelek - töröm meg a csendet.
 - Ugye mostantól nem fogsz mindig leütni? - kérdezi félve.
 - Csak ha hülyeségeket kérdezel, vagy nem bírsz a hormonjaiddal - válaszolok viccesre véve a témát.
 - Bunkó! - rivall rám, majd mellkasomba öklöz.
 - Aú! - jajdulok fel a fájdalomra, enyhén összegörnyedek. Gratulálok Sakura, ügyes vagy!
 - Sasuke... Miért véres a pólód? - A sötét foltra mutat. Muszáj ilyen kíváncsinak lenned?
 - Nem érdekes. - Megpróbálom lerázni.
 - Azt ne mondd, hogy ennyire megütöttelek!
 - Nem, nem te csináltad - nyugtatgatom. - Ahhoz még erősödnöd kell.
 - Akkor? - Csak nem akarja feladni.
 - Hagyj már békén! - Komolyan, mint két dedós.
 - Látni akarom! Mikor sérültél meg? - Mondd, miért nem tudsz sose szót fogadni?
 - Mit kapok, ha megmutatom?
 Ijedten néz rám. Na most biztos azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni. Mondjuk ha így lenne, akkor legalább nem érdekelné a sebem.
 - Mit szólsz... - kezdi el pironkodva, és lesütött szemekkel. Ajjaj, mire gondolhat?

 Naruto

 Sayame ront be a terembe. Mire felé fordítom a fejemet, már mellettem is van. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a reakcióidőm egy kicsit lelassult. Sejtelmem sincs, hogy mit adott be nekem, de olyan homályosan látok, mint még soha. Egy szemüveget is adhatott volna, irtó kellemetlen így.
 - Azt hiszem, a szérumnak már hatnia kellett - konferálja fel a rám váró eseményeket, - szóval neki is láthatunk. Bemelegítő kérdések jöhetnek?
 - Nem vagyok köteles válaszolni - vágok közbe magabiztosan.
 - Nem félek attól, hogy nem válaszolnál. Vagy válaszolsz, vagy minden egyes alkalommal, mikor csendben maradsz kis dózisú mérget fecskendezek beléd. Vigyázz, mert már három adag is halálos... - Letörölhetetlen ördögi mosoly terül el arcán. Hülye ribanc!
 - Sasukéék úgy is meg fognak menteni!
 - Csak legyen mit megmenteniük. Szóval, ki is vagy?
 - Uzumaki Naruto - válaszolom mogorván.
 - Foglalkozás?
 - Yakuza vagyok.
 - Szóval annak nevezed magad. - Hangosan kinevet. Kezdek egyre idegesebb lenni.
 - Kinek dolgozol?
 - Annak, akinek te is anno! Ne kérdezz már ilyen hülyeségeket! - mordulok fel.
 - Nyugalom. Csak biztosra akarok menni. Szóval, miért vettél részt abban a küldetésben, aminek a célja a megölésem volt? - Egy fokkal komorabb hangnemre váltott. Szóval ez érdekli, ez a kis bosszú hadjárata.
- Nem személyes ügy volt. A legfőbb ok, mivel Sasuke ügye volt, és nem akartunk külsősöket belekeverni.
 - Akkor miért nem egyedül csinálta?
 - Ezt inkább tőle kellene megkérdezned, de azt hiszem azért, mert nem akarta egyedül csinálni, vagyis inkább nem lett volna rá képes. Hiszen tudod, hogy mennyire...
 - Ha annyira szeretett volna - vág közbe mondandómba, - akkor nem tette volna ezt. Akkor nem ezt a nyamvadt yakuza sorsot választotta volna! - A könnyeivel küszködik. Sayame... Talán neked sem ezt kellett volna választanod.
 - Tudod, szerintem ezért te vagy a felelős.
 - Mit értesz ez alatt? - Kíváncsian kapja fel a fejét.

 - Te tanítottad ezt neki. Egy igazán jó yakuzát faragtál belőle, aminek ez lett a vége. Ironikus, nem? Minden ember saját sorsának kovácsa - bölcselkedek egy diadalittas mosollyal az arcomon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés