Amikor beszálltam az oktatóm autójába, azt gondoltam, hogy életem legrosszabb teljesítményét fogom nyújtani, mivel egyáltalán nem tudtam koncentrálni, csak Narutón és Inón járt az eszem, de nem így lett. Az óra végén az oktatóm megdicsért, és még be is jelentett vizsgázni. Nagyon elcsodálkoztam ezen, el is mondtam neki, hogy miért, de ő azt felelte, hogy szerinte az tesz jót nekem, ha nem figyelek oda annyira, mert így nem stresszelek a forgalom miatt.
Amikor hazaértem, nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak, mivel a vizsgaidőpont jó érzéssel töltött el, viszont Naruto miatt még mindig nagyon szomorú voltam. Végül a bánat hatalmasodott el rajtam, amit egy nagy tábla csokival és egy kis filmezéssel próbáltam orvosolni, de a sírást így sem tudtam elkerülni.
***
Másnap reggel semmi kedvem nem volt iskolába menni, ezért elgondolkodtam rajta, hogy inkább otthon maradok, és kérek igazolást az orvostól, de rájöttem, hogy előbb-utóbb úgyis szembe kell néznem a problémáimmal, így elindultam.
A buszon csak még letörtebb lettem, mert az ablakból szerelmespárokat és csicsás Valentin-napi dekorációkat láttam. Végül teljesen elkeseredetten léptem be az iskolába.
Kivettem a könyveimet a szekrényemből, aztán megkezdtem utamat az osztályterem irányába, amikor hirtelen felbukkant előttem Temari. Velem ellentétben neki fülig ért a szája, és szinte ragyogott.
– Szia, Hinata! Annyira örülök, hogy itt vagy, már nagyon vártalak! – köszönt.
– Szia! Miért? Történt valami? – kérdeztem unottan.
– Igen, méghozzá egy nagyon csodálatos dolog – válaszolta boldogan.
– Na és mi?
– Kaptam egy szív alakú bonbont Shikamarutól – ujjongott.
– Ez tényleg jó hír! – jelent meg az én arcomon is egy halvány mosoly. – Legalább neked összejött.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte csodálkozva.
– Nekem nincs ilyen szerencsém Narutóval – mondtam.
– Én nem lennék ebben olyan biztos – válaszolta fülig érő szájjal.
Először nem értettem, hogy miből gondolja ezt, de a terembe érve rájöttem. A padomon a tegnap látott plüssmaci és egy szál rózsa hevert. Döbbenten néztem Narutóra, aki hatalmas vigyorral figyelt engem.
– Ezt tőled kaptam? – kérdeztem tátott szájjal.
– Igen – lépett közelebb hozzám. – Ne haragudj, hogy a múltkor hazudtam, de nem akartam elrontani a meglepetést.
– Egyáltalán nem baj, sőt örülök neki – mosolyogtam.
– Ezek szerint tetszik?
– Igen, nagyon – válaszoltam.
– Akkor van rá esély, hogy délután elgyere velem valahová?
– Persze, örömmel – feleltem boldogan. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg tetszem neki.
– Találkozzunk kettőkor a suli előtt – javasolta.
– Rendben – mondtam, majd kimentem, hogy vizet kerítsek a virágomnak.
„Vajon mit tervezhet? Remélem, ma végre megcsókol” – kezdtem el ábrándozni, de Sai hangja visszarántott a valóságba.
– Micsoda? Én egyáltalán nem vagyok meleg! Kitől hallottad ezt? – kérdezte felháborodottan a mellette álló Inótól.
– Hinatától – felelte a lány.
„Ezek szerint Inónak végig Sai kellett? Basszus, mennyire idióta vagyok! Hogyan fogom tisztázni magam?”
– Ne hallgass rá! Szerelmes belém, azért mondta ezt neked – válaszolta a fiú.
– Ez nem igaz! – fakadtam ki hirtelen, aztán rögtön a szám elé tettem a kezem, de addigra már késő volt. Mindketten elképedve néztek rám, magyarázatra várva.
– Én nem vagyok szerelmes Saiba – erősítettem meg az előbbi kijelentésem.
– Akkor miért mondtad nekem, hogy meleg? – kérdezte Ino.
– Én nem ezt mondtam – válaszoltam.
– De igen! – állította a lány.
– Az a helyzet, hogy én másra gondoltam, amikor ezt mondtam. Azt hiszem, félreértettem valamit.
– Kire? – kérdezte csodálkozva Ino.
– Hát… Sasukéra – feleltem. Ő volt az első fiú, aki az eszembe jutott. Ráadásul úgyis sok csaj odavan érte.
A válaszomat hallva elég furán néztek rám, de én nem törődtem ezzel, inkább kihasználtam a lehetőséget, hogy elhallgattak, és visszamentem az osztályba abban a reményben, hogy többet nem beszélünk erről.
***
Csak tanítás után meséltem Temarinak a kínos eszmecseréről, mert féltem, hogy szünetben meghallja valaki. Kacagva fogadta az élménybeszámolót, de egy kicsit megsajnálta Sasukét. Engem is bántott a dolog, de abban a pillanatban semmi más nem jutott eszembe, az igazat meg nem akartam elmondani, mert féltem, hogy ha Naruto megtudja, akkor megharagszik rám.
Kettő óra előtt tíz perccel Temari elköszönt, én pedig izgatottan vártam szerelmem megjelenésére. Nem kellett sokáig ácsorognom, ugyanis Naruto pontosan érkezett.
– Szia! – köszönt mosolyogva.
– Szia! – viszonoztam a gesztust.
– Indulhatunk?
– Persze – mondtam. – Hova is készülünk pontosan?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk korcsolyázni – válaszolta.
– Ez jó ötlet, de én nem tudok korcsolyázni.
– Nem baj, majd én megtanítalak – vigyorgott, aztán kézen fogott, és elindultunk.
Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ilyen lelkes, de azért aggódtam egy kicsit, hogy nagyon béna leszek.
– Készen állsz? – kérdezte, miután elintéztük a bérlést, és felvettük a korcsolyákat.
– Azt hiszem – válaszoltam kissé bizonytalanul.
– Nyugi! Itt vagyok, nem hagyom, hogy bajod essen – mondta kedvesen, ettől pedig sokkal jobban éreztem magam.
Először csak nagyon lassan mertem mozogni a pályán, közben pedig végig szorítottam Naruto kezét. Később bátrabb lettem, és egy kicsit gyorsabb tempót is fel tudtunk venni.
– Tényleg először csinálod? – kérdezte Naruto.
– Igen – válaszoltam.
– Nagyon ügyes vagy! – mosolygott. – Próbáld meg egyedül is!
– Úgy még nem hiszem, hogy menne.
– Dehogynem – mondta, aztán elengedte a kezem.
Hatalmas vigyorral fordultam felé, amikor kiderült, hogy tényleg tudok egyedül is egyensúlyozni.
– Máskor is eljövünk majd? – kérdeztem.
– Persze. Veled bármikor szívesen eljövök – felelte mélyen a szemembe nézve, nekem pedig remegni kezdtek a térdeim a tekintetétől. Annyira elvette az eszem, hogy a következő pillanatban majdnem elestem, de szerencsére Naruto idejében elkapott.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Persze – válaszoltam hevesen dobogó szívvel. Nemcsak az adrenalin, hanem szerelmem közelsége is nagy hatással volt rám. Ekkor Naruto közelebb hajolt. Egy pillanatra azt hittem, hogy megcsókol, de helyette csak egy puszit adott a homlokomra.
– Szerintem ennyi gyakorlás elég volt mára. Igyunk egy forrócsokit, aztán menjünk haza – mosolygott.
– Rendben.
– Köszönöm, hogy elkísértél, és az ajándékokat is! – mondtam neki a házunk előtt. – Nagyon jól éreztem magam!
– Én is! – válaszolta fülig érő szájjal.
– Akkor én megyek is.
– Várj még! – fogta meg váratlanul a kezem.
– Miért? – kérdeztem meglepetten.
– Mert van még egy ajándékom – mondta, majd hirtelen közelebb húzott magához, és gyengéden megcsókolt. Kellemes bizsergés járta át a testem, amikor visszacsókoltam.
– Jó éjt! – kívántam boldogan.
– Neked is! – vigyorgott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
