Rossz az, aki rosszra gondol. Elhatároztam, hogy nem rémüldözöm előre, elég lesz akkor, amikor megtudom, mit kér tőlem. Talán nem is lesz olyan szörnyű. Talán...

Legalább hozott inni. Gyorsan felkeltem, és lehúztam a pohár ásványvizet, amit az asztalon hagyott. Hirtelen furcsán éreztem magam, és gyorsan vissza kellett feküdnöm, mert szédülni kezdtem. Mintha egy örvény húzott volna lefelé, muszáj volt lehunynom a szemem, aztán már aludtam is. 

Teljesen elzsibbadtam, amikor magamhoz tértem. Annyira ki voltam ütve, hogy álmomban nem is mozgolódtam, hanem ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan a szertől órákkal korábban kiterültem.

Ez egy újabb lecke volt. Sose fogadhatok el semmit, amiről nem tudom száz százalékig, hogy biztonságos. Na megállj, Sasuke!

Kinn már koromsötét volt. Úgy saccoltam, éjfél is elmúlt. Bár éhes voltam, ez a kellemetlen tapasztalat gyorsan elapasztotta az étvágyamat, ebben a házban nem akartam többet se enni, se inni. Az viszont nyugtalanított, miért nincs még itt a fekete, hiszen nem laktunk olyan messze, hogy meg ne járta volna azóta akár ötször is az utat. 

Úgy döntöttem, felfedezem a szobáját, ha már ilyen sokáig egyedül hagyott, és valamivel megpróbálom elfoglalni magam, elvégre nem alhatok mindig. Találtam egy távirányítót, amellyel sorban nyitogattam a rejtett szekrényeket, bekukucskáltam mindenhová, és tökéletesen kiéltem a kíváncsiságomat. A fiú gardróbja lenyűgöző volt, ámuldozva simogattam végig a rengeteg márkás inget, pólót, farmert, kabátot, cipőket, viszont az a polc, ahonnan nekem is ruhát választott, inkább elkeserített. Itt női holmikat tartott különböző méretben, ami arra utalt, hogy gyakran megfordultak nála a hölgyvendégek. 

Találtam pár könyvet is. Mohón kaptam le a Zabhegyezőt, és már bújtam is vissza az ágyba, hogy összeismerkedjek vele. Az olvasás teljesen kikapcsolt, sikerült feledtetni a gondjaimat, csak akkor rezzentem össze, amikor az ajtó kinyílt, és Sasuke végre megjelent.

Fáradt volt és ideges. Rám se nézett, csak ledobta az egyik fotelba a bőrdzsekijét, nyomogatott pár gombot, mire egy hűtő tűnt elő, amiből italt vett ki. Fogalmam se volt, mit töltött magának, de éreztem az alkohol kiábrándító illatát, jeget is dobott mellé, aztán nekem hátat fordítva, lassan kortyolni kezdte, közben kibámult az ablakon, messze az éjszakába. Bölcsebben tartottam hallgatni, ha már ő se szólt. Legjobb lett volna persze észrevétlenül elpárologni a szobájából, mielőtt rajtam vezeti le a feszültséget. 

- Ettél már valamit? - kérdezte később. Meg se várta, mit válaszolok, hanem nyúlt is a telefonért és kaját rendelt azon a fura halandzsa nyelven, amit én nem tudtam követni. 

Jobbnak tartottam kiódalogni az ágyából, nehogy azt is nehezményezze, hogy lassan kitúrom a helyéről. Zavartan álldogálltam egy darabig, aztán leültem a hozzám legközelebb eső kanapéra, és vártam, meg vártam, hogy meséljen valamit, de nem volt beszédes hangulatában.

Szinte égette bőröm a fekete melegítő, amit kaptam tőle. Rossz volt arra gondolni, hogy valamelyik barátnője ruháját viselem, de jobb nem akadt. A majmos pizsamámat kimostam ugyan és kiterítettem száradni a fürdőszobában, de abban még kínosabb lett volna mutatkozni előtte, mert valóban olyan kicsi és elnyűtt volt, mintha ovis korom óta hordanám.

Szerettem volna megkérdezni, hogy vannak a szüleim, mit szóltak a gyilkossághoz és üzentek-e valamit, de ez az egész csak néma aggódás maradt, egyszerűen nem mertem megszólalni, pontosabban nem mertem magamra felhívni a figyelmet, olyan fagyos volt a hangulat. 

Diszkrét kopogás hallatszott. Sasuke beengedte a lányt, aki kíváncsian mért végig miközben letette a roskadásig megrakott tálcát az asztalra. Miután kiment, a fekete intett, hogy egyek, mégsem akaródzott odaülni, pedig egyre hangosabban követelőzött a gyomrom.

- Talán attól félsz, hogy ebben is van valamit?
- Igen - bólintottam, hiszen kár lett volna tagadni. - Elég durva volt a délutáni ásványvíz, alig jutottam el az ágyig és éjfél utánig aludtam tőle.
- Legalább pihentél. Nyugodtabbnak tűnsz.
- Nyugodtabb lennék, ha mondanál valamit. Jártál nálunk? Beszéltél a szüleimmel? Nem akarok követelőzni, de nagyon izgulok, hogy mi van velük.
- Ne aggódj! Mondtam, hogy te csak magaddal törődj. Gyere, egyél. Ha ez segít, mindennek megeszem a felét, hogy lásd, nincs benne semmi. Egyébként nem ártott, hogy megtanultad, senkiben se bízz.
- Benned se?
- Bennem se.

Tényleg leült és kihúzta maga mellett a széket. Odatelepedtem, és türelmesen megvártam, míg a levesnek kikanalazta a felét. Más után soha nem ettem volna, de most az éhség teljesen meggyőzött arról, hogy ne finnyáskodjak. Ráadásul ez a fiú olyan sterilnek tűnt, eszembe se jutott attól félni, hogy rám ragaszt valamit. Vagyis... A rossz lányoktól bármit elkaphat, de nem hiszem, hogy ha ennyire igényes, pont erre ne volna. Hirtelen bevillant a tankönyvünkben szereplő nemi betegségekről készült fényképek tömkelege, és kezdett visszakéredzkedni, amit lenyeltem. 

Pár másodpercre lehunytam a szemem és erővel kényszerítettem magam arra, hogy uralkodjak a gyomromon. Muszáj ennem, és most ez volt a legbiztonságosabb módja, közben próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ennek bármi kockázata lehet. Tulajdonképpen csak utána eszem, az nem ugyanaz, mintha egyéb testnedvekkel érintkeznénk...

- Az előbb sápadt voltál, most vörös. Jól érzed magad?
- Nem igazán. Megbocsátasz? - Kirohantam a fürdőszobába.

Valószínűleg azt hitte, hányni megyek, pedig csak leragadtam a testnedvek cseréjénél. Hamarosan egy ágyban fekszünk, és azt mondta, ki kell engesztelnem. Amilyen uralkodó típus, lehet, hogy egyszerűen csak rám parancsol, hogy... hogy... Befogtam a számat, de azt hiszem, ő is hallotta, ahogy idegességemben felsikítottam, mert tökéletesen el tudtam képzelni a sikamlós jelenetet.

- Mi van már megint? - nyitott rám. - Lázas vagy? Lángol az arcod - nyúlt a homlokomhoz, amitől meg kivert a víz. Utáltam, ha hozzám ért, mert olyan furcsán éreztem magam. 
- Semmi bajom - rántottam el a fejem, és két lépést hátráltam, onnan méregettük egymást.
- Mondtam a kocsiban, hogy öltözz át, mert megfázol - zárta le a témát, és végre magamra hagyott.

Valóban úgy néztem ki, mintha beteg lennék. A tükörből egy riadt tekintetű, kiszáradt ajkú, vörös képű sütőtök nézett vissza rám. Megköszönhetem, hogy képes egyáltalán rám nézni, és nem röhög. 

Mikor összeszedtem a bátorságom és visszamerészkedtem a szobába, már befejezte az evést, épp fürdéshez készülődött. Törölköző volt nála és pár ruha.

- Lemegyek a lányokhoz, ma ott alszom - közölte színtelen hangon és tényleg otthagyott.

Döbbenten néztem a becsukódó ajtó után és baromira nem értettem, miért nem örülök ennek, miért vagyok csalódott. 

Visszaültem az asztalhoz, aztán kelletlenül falatozni kezdtem az összerágott maradékot. Becsületesen beleevett mindenbe, hogy megnyugtasson, mégis csak íztelenül forgott a számban a falat, és csüggedten bámultam az ajtó felé, mint egy bánatos kiskutya, akit magára hagyott a gazdája.

Na, ettől a gondolattól magamhoz tértem. Kiskutya? Gazda? Hát mikor ment el így az eszem, hogy teljesen behódolok neki? Hirtelen a fordítottját képzeltem el, és nagyon is tetszett a lelki szemeim elé kúszó álomkép, ahogy Sasukét sétáltatom egy pórázon, ami olyan rövid, hogy véletlenül se tud messzire csatangolni tőlem.

- Mit röhögcsélsz itt magadban?

Az ismeretlen férfi halálra rémisztett. Védekezően felpattantam és magam elé tartottam a kanalam, hogy ha kell, feldugjam az orrába, vagy bárhová, ahol kellő fájdalmat okozhatok neki, mert nagyon félelmetes volt, ahogy haragosan méregetett.

- Ki maga? - ripakodtam rá, és úgy lengettem előtte az evőeszközöm, hogy lássa, nem vagyok rest használni.
- Ezt én is kérdezhetném. Ki vagy, és mit keresel a fiam szobájában? - nézett rám szúrósan.
- A fia? - Lassan mozgásba lendültek az aktivizálható agysejtjeim, és rájöttem, Sasukéról beszél. - Ó! - világosodtam meg, és mosolyogva leengedtem a fegyverem. - Haruno Sakura vagyok, a fia barátnője - mutatkoztam be egy szívből jövő mosollyal, aztán bíztam a szerencsémben, hogy beveszi.

Nem vette be.

- A fiamat nem érdeklik a jókislányok, főleg az ilyen rondák, szóval folytassuk az igazsággal! Hogy kerülsz ide, és miért rejteget itt Sasuke?
- Ronda? Na, maga biztos nem lesz a kedvenc apósom! - keltem ki magamból, és újra felemeltem a kanalat, miközben ki is terveltem, hova dugnám be neki szívesen.
- Jobb, ha nem játszol a türelmemmel, kislány, mert kevesebbért is bántottam én már embert. Mondd meg szépen miért vagy itt, és hol van a fiam. Ezt ő se ússza meg szárazon. Nagyon jól tudja, hogy ebben a házban én parancsolok, és a tudtom nélkül semmi nem történhet. 
- Úgy látszik mégis! Én vagyok rá a bizonyíték - vicsorogtam rá, és felkészültem, hogy most már valóban hozzálát a kivégzésemhez. Naná, hogy nem adtam könnyen magam!

Valóban bejött a sejtésem, máris lendült, hogy elkapjon és móresre tanítson, de könnyedén kisiklottam a kezei közül, aztán egy jóízűt fogócskáztunk a szobában míg pisztolyt nem szegezett rám, mivel megunta, hogy hülyét csináltam belőle. Erre persze megálltam, hogy higgadtabban folytassuk a csevegést.

- Most pedig velem jössz - közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és a rám szegeződő fegyver kellően meggyőzött, hogy jobb, ha most azt teszem, amit kér.

Kiballagtunk a folyosóra, ahol a két őr zavartan bámult bennünket. Gondolom, nehéz helyzetben voltak ők is, hisz óriásit vétettek, amikor Sasukénak engedelmeskedve nem szóltak rólam senkinek. Egyből tudtam, kinek is köszönhetem a felbőszült apukát, biztos voltam benne, hogy az a lány árulkodott, aki a vacsoránkat hozta. Jól megjegyeztem a képét, így nem lesz nehéz összekarmolászni, ha legközelebb találkozunk. Most viszont arra koncentráltam, hogy legyen legközelebb.

Beszálltam a liftbe, aztán megpördültem, és egyszerre lendült a karom meg a lábam. A csúcstechnikának köszönhetően gyorsabban záródott az ajtó, minthogy Sasukepapa visszaloholt a fegyverével, amit kirúgtam a kezéből. Innentől jól tudtam, hogy messze kerülnöm kell őt, és semmi rokoni kapcsolatban nem reménykedhetem, annyira felbőszítettem. Gondolkodás nélkül az alsó szintre irányítottam a liftet, és a rengeteg táncoló embernek megörülve elszántan vetettem be magam a tömegbe. Nemes egyszerűséggel négykézláb másztam köztük, amíg lehetett, utána rohantam végig a jól ismert folyosón, meg a bűnbarlangon át a sikátorba. Már majdnem megéreztem a szabadság kukabűzös illatát, amikor lekapcsoltak. Az ajtónál kapott el egy nagydarab kidobó, aki irányt tévesztve nem kihajított, hanem befelé, a drága papa karjaiba.

- Juj, de nagyon meghalsz most! - szorított keblére az öreg.
- Kérem, ne ölje meg a leendő unokái édesanyját! - könyörögtem boci szemekkel, mire úgy meghökkent, hogy sikerült kihasználnom a helyzetet, és alaposan orron csaptam a kanállal.

Elengedett, messzire szaladni viszont nem sikerült, mert ekkor már hat szekrény méretű figura állt körbe, és pillanatok alatt kiiktattak. 

Ezt nem hiszem el! Már megint a fejemet ütötték. Méretes pukli dudorodott hátul, mintha nem lett volna már így is épp elég hepehupa rajta. Nem is csodálkoztam, hogy az isteni Sasuke is inkább a kurvákkal aludt, leendő apósom meg lerondázott, mert valóban iszonyúan festhettem. Szar az élet. 

Megint abban a szobában találtam magam, ahol Kiba volt a hálótársam. Szegény azóta már a tepsiben pihengetett valamelyik hullaházban, de most meg volt az esélyem, hogy ott is szomszédok leszünk. Tudtam jól, ha nem bírok magammal és újabb galibát okozok, rövid úton követem.

Az ezüst hajú férfi szöszmötölt körülöttem megint, talán valami orvos féle lehetett itt. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy felébredtem. Igyekeztem észrevétlenül körbe nézni, vajon mi a terve velem, de semmi gyanús műszer vagy eszköz nem volt a közelemben.

Hirtelen csöngeni kezdett a mobilja. Összerezzentem, de gyorsan behunytam a szemem, mintha még aludnék. Szinte éreztem, hogy ellenőrizve az állapotom, felém pillantott, aztán nekem hátat fordítva arrébb vonult és fogadta a hívást. Fojtott hangon beszélt, de mindent értettem, és jeges rémület lett rajtam úrrá. 

- Megbízik bennem, nyugi - suttogta. - Mire rájöhetne, hogy elárultam, már rég halott lesz - kuncogott bele a telefonba.

Látnom kellett az arcát. Egy igaz, elmebajos vigyora volt ez. Éreztem, hogy bármire képes lenne, például arra is, hogy a saját főnökének ártson. 

- Persze, Orochimaru-sama! Elintézem - bólogatott lelkesen, és olyan hódolattal ejtette ki annak a mocsoknak a nevét, mintha imádata tárgya lenne. 

Cselekednem kellett. 

Kihasználva, hogy még mindig alávalóan hízeleg és szinte dorombol a telefonba, csendben lehuppantam az ágyról, óvatosan kinyitottam az ajtót, ami a folyosóra vezetett, aztán visszaosontam az ágyhoz és bebújtam alá. A hosszú lepedő jótékonyan takart, így csak ki kellett várnom, míg ez a féreg észrevette a "szökésemet".

Ez gyorsan ment. Amint visszafordult és látta, hogy eltűntem az ágyról, lecsapta a telefont és lélekszakadva rohanni kezdett a folyosóra, hátha még elcsíp. Ott aztán kereshetett. Óvatosan kikémleltem, szabad-e a levegő, és éppen bújtam kifelé, amikor egy ismerős cipőorrba botlottam.

- Meg se kérdezem, mit csinálsz ott - sóhajtott nagyot Sasuke, mintha legalábbis ő szenvedte volna végig az elmúlt órák lidércnyomását.
- El kell tűnnöm innen. Kihallgattam, hogy ez a doki-féle Orochimarunak dolgozik.
- Sakura, túl élénk a fantáziád.

Azt hiszem, leolvadt rólam a bugyi, olyan szépen ejtette a nevem. 

Valószínűleg nem értette, miért vált hirtelen a tekintetem ködössé, és miért éreztem késztetést arra, hogy a nyakába ugorjak, de csak álltam és bámultam megbabonázva.

- Nagyon megütötték a fejed? - kérdezte, mert neki is feltűnt az abnormális reakcióm. Óvatosan megtapogatta hátul a legújabb dudoromat, és én a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, amiért az előbb leütöttek.
- Nem baj, megérte - suttogtam ábrándosan.
- Téged tényleg orvoshoz kell vinni, ide már nem elég Kabuto.

A névre összerezzentem és végre magamhoz tértem, aztán beugrott, hogy tulajdonképpen ott tartottunk a beszélgetésben, hogy túl élénk a fantáziám.

- Nem érted, hogy mit mondok? - kaptam el a mellkasán a fekete selyeminget, ami eléggé túlzásnak hatott - mármint csak így simán ilyen pazar selyeminget viselni egy átlag hétköznapon - és alaposan megráztam. - Ez a Kabuto most beszélt mobilon Orochimaruval és készülnek valamire. Az mondta: Mire rájöhetne, hogy elárultam, már rég halott lesz. - És még az idétlen kuncogást is utánoztam, hogy teljes legyen a kép.

Azt hiszem, Sasuke most már komplett idiótának tartott, de nem szólt semmit, csak csendben lefejtette a ruhájáról az ujjaim és hitetlenkedve nézett rám.

- Hogy kuncogott? - kérdezte komolyan.
- Így! - utánoztam újra teljes beleéléssel, mire leesett, hogy megint nem hisz nekem, csak szórakozik rajtam. Nagyon mérges lettem, mikor tényleg röhögni kezdett.
- Kabuto apám egyik legmegbízhatóbb embere, sose árulná el - mondta végül, miután lecsillapodott.
- Nem érdekel, tudom, mit hallottam - kiabáltam felháborodva, aztán indultam is, mert féltem, hogy az emlegetett doktor bácsi visszajön, és nekem kampec lesz.
- Most meg hova rohansz? - kapta el Sasuke a karom.
- Szeretnék eltűnni innen.
- Apám iszonyú zabos rád, szóval támogatom az ötletet, de most nem rohanhatsz ész nélkül végig a házon.
- Akkor várjam meg míg ő, vagy Kabuto kibelez?
- Segítek kijutni, csak higgadj le!
- Valóban? Azt mondtad, ne bízzak benned.
- Tényleg ezt mondtam, és ez igaz is, de nincs más választásod. Menj át a szomszéd szobába, onnan a mosdóba, és megint próbálkozz az ablakkal. Számolj százig, aztán mássz ki.
- Ilyen hülyének nézel? Ha jól emlékszem, több emelet magasan vagyunk.
- Eggyel lentebb, pont az ablak alatt van egy terasz, majd oda esel. Talán, ha szépen megkérsz, párnákat is rakok alád.
- Nagyon vicces - sértődtem meg, vagyis inkább féltem. Pokolian féltem, hogy muszáj hinnem neki, mert nincs más választásom.
- Szeretnél kijutni? - nézett mélyen a szemembe látva a kétségeimet.
- Persze, hogy szeretnék! - görbült le a szám, hiszen sarokba voltam szorítva, és nem volt más választásom, mint bízni benne, pedig ő is figyelmeztetett, hogy nem kéne.
- Sakura, kiviszlek innen.

Ó, hogy az ördög vinne el! Ez a hang, ez a tekintet az őrületbe tudott volna kergetni. 

Nem válaszoltam, hanem indultam a szobába, és tettem, amit tanácsolt, bármilyen idióta ötletnek is tűnt.

Hamar ott voltam a mosdóban, leültem a vécére, és bevallom, mindenfélével húztam az időt. Elszámoltam még talán százharmincig is, mire rávettem magam, hogy nekiveselkedjek a nagyszerű szökési terv megvalósításának. Könnyen ment, ugyanúgy, mint első próbálkozáskor, ráadásul a méregdrága sportcipő, amit kaptam, mintha direkt futáshoz és mászáshoz lett volna kitalálva. Az ablak nyitva volt, csak kintebb kellett löknöm, persze előbb kinéztem rajta, majd meggyőződve arról, hogy valóban van alatta elérhető közelségben egy terasz, már ugrottam is. 

- Megvárhattad volna, míg ideérek.
- Elég volt ez a pár párna is, de ha szeretnél alattam feküdni, visszamászom és megpróbálhatjuk újra - feleltem bágyadtan.
- Térj már magadhoz és ne beszélj hülyeségeket! - rázott meg. - Sietnünk kell, mert nagyon keresnek.
- Várj, olyan kényelmes itt - sóhajtottam, pedig az volt az igazság, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól, úgy sajgott a lábam. 
- Megsérültél?
- Én már azt is értékelem, hogy nem a fejemre estem - tapogattam meg némi grimasz kíséretében a viharosan duzzadó bokám, és megállapítottam, hogy ezzel bizony innentől nem futok sehová. 
- Kapaszkodj a nyakamba. Nem adhatod fel egy kis ficam miatt.
- Nem is állt szándékomban, de azt se gondoltam, hogy befoghatlak teherhordó szamárnak. 
- Azt akarod, hogy itthagyjalak?
- Nem, azt akarom, hogy állj négykézláb, alázkodj meg a királynőd előtt, és cipelj.
- Megüsselek?
- Ha attól jobban érzed magad. Egy pofon ide vagy oda, már nem számít - válaszoltam elhalóan, közben le kellett hunynom a szemem, nehogy sírni kezdjek, mert a lüktetés a lábamban csak fokozódott.
- Te... - Itt olyan szitkozódás következett, amiért csak azért nem csaptam nyakon, mert megint halandzsául beszélt. Biztos a kedves édesanyámat emlegette, de mivel nem értettem, nem is számított. Úgyis beletörődtem, hogy ezek lesznek az utolsó szavak, amiket hallok, mert hamarosan felbukkan az apja, vagy a doki, hogy megszabadítsanak a földi szenvedéseimtől és átsegítsenek a nirvánába. 

Azt vettem észre, hogy rángatnak. Végiggondolva, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért erre az istenkirály srácra mászhatok, mégis megerőltettem magam, és segítettem neki, hogy föllendítsen a hátára. Átkaroltam a nyakát, és egy pillanatig elgondolkoztam, ha kellően szorítanám, esetleg együtt élvezhetnénk a nirvánát. Aztán persze megkönyörültem rajta, és óvatosan kapaszkodtam, hogy szegény szamaram kibírja míg ki nem menekít, hátha szerencsém lesz, és túléljük mindketten. 

- Lemászok a tűzlétrán.
- Csak rajta - bíztattam, elvégre kötőfék nem volt rajta. Ment, amerre akart, nekem pedig élménynek épp elég volt ölelni, közben meg szipákolni az illatát, ami morfiumként hatott az agyamra, és csodálatos módon enyhítette a fájdalmaimat. 
- Ne nézz le!

Naná, hogy lenéztem, és a diszkrét kapaszkodásom azonnal rámenős csimpaszkodássá vált, mondhatnám, eggyé váltam a fekete selyemingével, mikor rájöttem, milyen magasan vagyunk, és mennyire veszélyes ezen a keskeny vacakon lefelé araszolni ekkora teherrel. Gondolatban megbántam eddigi életem minden feleslegesen elfogyasztott hamburgerét, pizzáját, csokoládéját, és megfogadtam, hogy ezentúl kizárólag répát meg káposztalevelet eszem, csak most az egyszer ne ejtsen le. 

Már csak méterek voltak hátra, mikor fohászom felmondta a szolgálatot. Akkor vettem észre, hogy a kezéből folyik a vér, ahogy az éles fémfokokon kettőnkkel egyensúlyoz, és veszélyesen csúszik a tenyere. Gondolkodás nélkül elengedtem, mert annyit nem ért az egész, hogy miattam ennyire szenvedjen. Felkészültem, hogy csodálatos, dudoros, hepehupás, színjátszós sütőtök fejem végképp ripityára törik a betonon, de kellemes csalódás ért, megint puhára estem. Közvetlenül mellettem egy tompa puffanással szamaram is landolt, de ő nem örült ennyire. 

- Miért engedtél el? - kérdezte dühösen, miközben feltápászkodott és megtörölte vérző kezét a körülötte heverő fehér lepedők egyikében.
- Láttam, hogy itt áll alattunk a patyolatos kocsi - vágtam rá azonnal, de nem sikerült becsapni.
- Pokoli rosszul hazudsz.
- Mondtad már, különben meg nem mindegy? Bármit mondok, úgyse hiszel nekem!
- Ezt hagyjuk.
- Nem, ne hagyjuk! Tisztán hallottam, hogy Kabuto Orochimaruval beszélt, és valamit szervezkednek apád ellen. Ezt nem hagyhatod figyelmen kívül!
- Nem, nem hagyom. Ígérem, utána nézek majd, csak ebből a kalamajkából szabaduljunk.
- Köszönöm - nyugodtam le. - És most hogyan tovább? Nekem kellemes itt a piszkos ágyneműk közt, de gondolom, neked újabb terved van.
- Igen, van. Szuper helyre viszlek, oda, ahol soha nem keresnének, és végre megszabadulhatok tőled. 

Ez fájt, de nem volt időm kifejezni a megbántottságomat, ugyanis a teherautó megrázkódott alattunk és elindultunk. Viccesnek tűnt utazás közben elterülve figyelni az eget, közben meg találgatni, merre járunk. Sasuke nagyon a lelkembe gázolt, így sértettségemben rá se néztem, de persze győztek a hormonok, nem bírtam sokáig. Vonzotta tekintetem a sötét, borzas haj, a szép vonalú, dacos ajkak és éjfekete szemek látványa. Még így csapzottan is olyan helyes volt, hogy sutba dobtam volna minden sérelmem egy kedves mosolyáért. 

A telefonját kereste, gyorsan rá is lelt a szűk farmerja zsebében. Jiraiyát hívta, és azt is kikövetkeztettem, hogy az öreg vezeti a patyolatos autót, azért állt olyan szerencsés helyen. 

- Állj meg a Namikaze Középiskolánál - váltott Sasuke érthető nyelvre, majd gúnyosan rám mosolygott, amikor észrevette, hogy figyelem. - Pontosabban a kollégiumnál, a fiú kollégiumnál - adta ki az utasítást.