Régóta nem uralta ilyen csend a lakásunkat. Hogy megússzam az idegőrlő faggatózást, röviden elmeséltem a szüleimnek a kikozmetikázott verziómat, miszerint egy elmebeteg fickó rám vetette magát délután az iskolából hazajövet, és ok nélkül megvert, aztán otthagyott. Mikor említettem, hogy kígyót ábrázoló medál lógott a nyakában, többet nem is kérdeztek, csak fürdeni küldtek, utána ketten tárgyalták tovább az eseményeket. Valahol jól esett, hogy végre van közös témájuk, még ha az épp az én laposra páholásom is, bár kicsivel jobban is aggódhattak volna értem. Szerintem az, hogy a támadóm a város egyik legveszélyesebb szervezetének tagja lehetett, már inkább izgatta őket.
A tükörben elég siralmas látvány fogadott. Akkorára dagadt a fejem, mint egy sütőtök, és a színe is elég változatosan alakult, sárgától a liláig minden volt rajta. A legnagyobb sebet a szemem fölött gondosan beragasztották, ezt nem is piszkáltam, a többi dolgot meg alaposan lefertőtlenítették, ezért úgy ítéltem, hogy a természetre bízom innentől a gyógyulásukat, sokat már úgy se ronthatnak a siralmas összképen.
Gyorsan lezuhanyoztam, mert ebben a csöpp lakásban nem engedhettük meg magunknak a kádfürdő luxusát, pedig szívesen áztam volna most egy kicsit a forró habokban. A testem nehezen mozgott, minden izmom sajgott a dulakodás meg a kiadós sprint miatt. Azzal a reménnyel dőltem be az ágyamba, hogy lehunyom a szemem és már alszom is, de csak vártam és vártam a megváltó álomra. Bevackoltam a nyuszijaim közé, egyesével puszit adtam a rózsaszínnek, a zöldnek meg a fehérnek, magamhoz öleltem őket, de a rám törő remegés nem szűnt, csak egyre fokozódott, ahogy felfogtam, milyen kevésen múlt ma az életem. Így utólag jó nagy hülyének gondoltam magam, amiért nem futottam el azonnal, hanem belekötöttem abba a férfiba. Már akkor is kiszúrtam a jellegzetes medált rajta, de egyszerűen elment az eszem.
Sokáig számoltam a bárányokat, mire sikerült elaludnom, de nem volt benne köszönet. Álmomban újra láttam a megkéselt srácot színtelen, merev arccal, a többiek rémült tekintetét, ahogy fölé hajoltak, aztán hirtelen én feküdtem ott az ágyon, engem bámultak, az ezüst hajú férfi pedig rám terítette a lepedőt, hiába tiltakoztam, hogy még élek.
Arra ébredtem, hogy sírok. Felgyulladt a villany, apám nézett be hozzám. Nyúzott ábrázata, nyugtalansága, megijesztett. Nem szólt semmit, csak így hagyta a lámpát és óvatosan behúzta maga után az ajtót.
Reggel olyan csendben ültünk a konyhában, mintha halott lenne a háznál.
- Sakura, most pár napig itthon maradsz. Ilyen állapotban nem mehetsz iskolába, és egyébként is jobb, ha nem mutatkozol. Amúgy egészen biztos, hogy kígyós medálja volt annak a fickónak?
- Igen, Apa. Mi lesz az igazolással? Kakashi tuti nem fogadja el, ha ti írtok valamit.
- Bemegyek személyesen, és ha kekeckedik, elmondom, mi történt veled. Tulajdonképpen az iskola hibája ez az egész, hiszen kötelességük lenne megvédeniük a diákokat.
- Ez a suli nem a Namikaze Középiskola.
- Tudom, hogy nem egy elit hely, de azért mégis! Hogy történhet ilyen Konohában?
- Egyre több hír szól arról, hogy a város rivális bandái már nyilvános helyeken is egymásnak esnek - szólt anyám csendesen.
Apám meglepetten fordult felé.
- Hol hallasz te ilyeneket?
- Beszélik a munkahelyen. Az egyik szakácsnő fia a Vágyak Házában dolgozott kidobóként, míg le nem szúrták egy sikátorban. Mindenki tudja, hogy az a hely nem egyszerű szórakozóhely, hanem van ott minden. A srác drogot lopott a főnökétől, azt akarta eladni, de épp az ellenség területére tévedt, ahol konkurenciát jelentett. Gyorsan le is kapcsolták, a hulláját a járókelők találták meg.
Szédelegve hallgattam a történetet, ami kísértetiesen emlékeztetett Kiba esetére. Gyorsan kimentettem magam, és visszabújtam a nyulaim közé.
Apa megígérte, hogy bemegy a suliba, anyám pedig zabkását főzött nekem, aztán indult dolgozni.
Nem volt jó egyedül. Aludni nem akartam, mert mindig hülye álmok kísértettek, a tévében meg attól féltem, hogy felbukkan annak az őrült férfinak az arca, aki tegnap leszúrta Kibát. Majdnem frászt kaptam, amikor csendes szenvedésem hangos csengőszó szakította meg.
Még mélyebbre vackoltam magam, a takarómat teljesen a fejemre húztam, hogy ne is halljam. Eszembe se volt kimenni, főleg kinyitni az ajtót, pedig az illető nehezen adta fel. Sokáig tartott, míg megértette, nekem hiába könyököl a csengőre, úgyse fogom beengedni.
A következő pillanatban óriásit sikítottam, mert valaki lehúzta rólam a paplant.
- Ők a testőreid? Nagyon veszélyesnek látszanak, főleg a rózsaszín - gúnyolódott velem egy ismerős mély hang.
A fekete hajú srác állt felettem tegnapról, akinek az ápolást és talán az életemet köszönhetem, de ez most mégse tudott meghatni.
- Hogy jöttél be? Tűnj el azonnal, vagy sikítok - fenyegettem.
- Sikíts, már megszoktam, hogy melletted meg lehet süketülni - felelte hanyagul, aztán felém nyúlt, mire óriásit csaptam a kezére, mert azt hittem, a mellem akarja megfogni.
- Csak a nyuszikra voltam kíváncsi - húzta vissza a kezét meglepődve. - Egyébként mit tudnak? Halálra nevettetik az ellenséget?
- Hagyd már békén őket és engem is - kaptam a takaróm után, hogy betakarózzak előle, mert zavart, ahogy bámult.
- Tetszik a pizsamád, még oviban kaptad? - érdeklődte fapofával.
- Szívesen kölcsönadom. Illenének hozzád a majmok - válaszoltam mérgesen.
- Látom, már megint turbékoltok, miközben nyakunkon az ellenség! - kiáltott be a szőke.
Már épp hiányoltam.
- Gyere! - ragadott meg hirtelen a fekete, és úgy repültem utána, mint a papírsárkány.
Azt hittem, kiszakítja a karom, de amikor meghallottam a bejárati ajtó felől a lövéseket, már nem kellett rángatni, szaladtam magamtól is.
- Kimászunk az ablakon - adta ki a parancsot a szőke.
- Dehogy mászunk! - torpantam meg, mire a feketétől csak egy gúnyos mosolyt kaptam. - Tegnap még volt kedved hozzá - jegyezte meg, aztán máris lendített kifelé.
Nem voltam tériszonyos, de elkapott a halálfélelem, amikor öt emeletnyi magasságban a keskeny párkányon állva átsüvített a gatyámon a huzat. Ha nem fogják a kezem, valószínű azonnal lezúgok, de a két fiú gyakorlott mozdulatokkal araszolt, és tökéletes higgadtsággal terelgettek engem is.
- Te tényleg rokona lehetsz a majmoknak - szóltam remegő hangon, mert fekete hajú társam légtornászokat megszégyenítő egyensúlyérzékkel rendelkezett. Mivel jobbára engem tartott, gyakorlatilag el se tudtam képzelni, melyik testrészével kapaszkodhat.
- Jóban vagy a szomszédokkal? - kérdezett vissza.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert most meglátogatjuk őket.
A szőke már be is ugrott az erkélyre, és épphogy landoltunk mi is, mikor újabb lövések dördültek.
- Váljunk szét, ti bújjatok el a szobában, én pedig elcsalom őket - jött az utasítás, ahogy beljebb merészkedtünk a nyitott teraszajtón át a látszólag üres lakásba.
- Rendben - bólintott a fekete, és berántott az ágy alá.
Ha nem fogja be a szám, lehet, hogy felsikoltok megint, mert az erkély felől már nyomultak utánunk. Pillanatokon múlt, hogy nem láttak meg. Remegve másztam olyan mélyre, ahogy csak tudtam, és néztem a lábukat, hogy jönnek-e erre, vagy követik a szöszit.
- Kik maguk? - tántorgott elő a vécéből hirtelen a szomszéd.
Megdermedtem. A hangja alapján totál részeg volt, és irtózatosan felháborodott. Jó ideje nem volt munkája, ezért mindenki tudta róla a házban, hogy már korán reggel piál. Mondták is, hogy ez lesz a veszte.
- Nem láttál semmit - figyelmeztette egy erélyes hang fenyegetően.
A szomszéd sajnos nem értett a szóból.
- Dehogynem láttam! Maguk betörtek hozzám - sápítozta. - Azonnal hívom a rendőrséget!
Ösztönösen behunytam a szemem, mert éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Megint a számra szorult egy tenyér, hogy le ne lepleződjünk, mikor a végzetes lövés tényleg eldördült, és az élettelen test pont az ágyra zuhant. Nem bírtam én ezt idegekkel. Remegtem, mint a kocsonya még percek múlva is, pedig üldözőink már régen eltűntek, tiszta volt a levegő.
- Mennünk kell, nem maradhatunk itt - szólongattak, mire gépiesen engedelmeskedtem, de még mindig a történtek hatása alatt voltam.
Kimásztam az ágy alól, és hiába húztak veszettül, visszapillantottam a hátrahagyott szobára.
Hát a szomszéd éltében se volt szép látvány, de az biztos, hogy holtában messze túl tett azon is. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdt a takarón arccal előre bukva, körülötte egyre terjedt a vér, és a fején egy hatalmas lyuk tátongott.
Lélekszakadva rohantunk lefelé a lépcsőkön. Meztelen talpam hangosan csattogott a hideg kövön, ahogy próbáltam lépést tartani a feketével, aki eszeveszett tempót diktált. Amikor leértünk, már közelről hallatszottak a rendőrautók szirénái, nem lett volna tanácsos összefutni velük. A kocsik között rejtőzködve menekültünk, de láttam, hogy a srác bizonytalan, nem ismeri a környéket. Most én ragadtam meg az ő kezét, és húztam a közeli park irányába. Szerencsénkre eleredt az eső, így gyorsan eltűntek az emberek az utcáról, aki maradt, az is arra volt kíváncsi, miért vonult ki a rendőrség. Futottunk, ahogy a lábunk bírta, és sikerült észrevétlenül elérni a fás-bokros területet. Egy kisház felé vettem az irányt, aztán mintha leszakadt volna az ég, a szemerkélő eső átláthatatlan függönnyé vált.
Mindig azt gondoltam, hogy a játszótér rossz időben olyan lehangoló, de most megnyugtatott, ahogy felettünk a színes tetőn ütemesen doboltak az esőcseppek. A szél is feltámadt, kíméletlenül átfújt az apró ablakokon, de egyáltalán nem bántam, hogy reszketek a félelemtől meg a hidegtől, mert legalább éreztem, hogy élek.
Nagyon kiborultam. Megmentőm pedig azon borult ki, hogy ennyire mimóza vagyok.
- Ne bőgjél már! Mindjárt szólok valakinek és értünk jönnek - csattant rám, mintha szabályozni tudtam volna az érzelmeimet. Inkább nem válaszoltam semmit, csak bekuporodtam a sarokba és ott sírtam tovább.
- Én hazatalálok - morogtam, mert elegem volt ebből az egészből, de ezzel csak tovább mérgesítettem a helyzetet.
- Még mindig nem fogtad föl, hogy otthon vagy a legnagyobb veszélyben? Orochimaru bármikor megtalálhat, és az iskolára ugyanez vonatkozik! - üvöltöztek velem, mint egy hülyegyerekkel.
De felfogtam, és a könnyeim is elapadtak hirtelen.
- Orochimaru? Így hívják azt a fickót, aki megölte azt a fiút? - fordultam vissza, mert mindent tudni akartam az ügyről.
- Igen, ő ölte meg Kibát. Egyébként miért védted annyira, ha még a nevét se tudtad?
- Fogalmam se volt róla, ki fekszik ott, de tennem kellet érte valamit - mondtam teljesen őszintén. - Miért? Te otthagytad volna? - kérdeztem vissza.
Furcsán nézett rám, a kérdés a levegőben maradt.
- Te tényleg idegesítő vagy - pöckölt homlokon, mire fájdalmasan felszisszentem.
- Mit képzelsz? - háborodtam fel, de leintett.
- Nem ez a legjobb alkalom, hogy a témát kivesézzük, telefonálnom kell - fordult el tőlem vérlázítóan nagyképűen.
Néhány percig türelmetlenül magyarázott valakinek, de érteni nem értettem, mit, mivel olyan furcsa dialektusban beszélt, hogy csak egy név ütötte meg a fülemet, ami többször elhangzott.
- Naruto? Így hívják a szőke barátodat? Ő jól van? - aggódtam.
- Kutya baja, megnyugodhatsz - felelte flegmán. - Az én nevem esetleg nem érdekel? - kérdezte hirtelen.
- A tiédre emlékszem, Sakuma, ugye? - adtam a hülyét, hogy törlesszek a sok bosszúságért.
Láttam, hogy elértem a célom. Nem válaszolt, de valami olyasmit motyogott halkan, hogy: Miért nem hagytam, hogy lelőjék...
Nehéz volt visszafognom az elégedett mosolyom. Amúgy szerintem is jobb lett volna, ha soha nem találkozunk.
Alig kellett várni, máris megérkezett értünk egy elegáns autó. Nehezen vettem rá magam, hogy vizesen beszálljak, mikor megláttam, milyen csodaszép. Útitársam bezzeg nem sokat húzta az időt, amint behuppant, már dobálta is le magáról a vizes holmikat, és törölközni kezdett. Nekem is oda volt készítve egy törölköző meg pár ruha, de érthető okokból eszemben se volt követni a példáját.
- Meg fogsz fázni - figyelmeztetett, de nem nagyon törődtem vele. Sajnos hiába fordultam el, az ablaküvegen tökéletesen tükröződött pucér alakja, így végül lehunytam a szemem, amikor a nadrágjától is megszabadult.
A sofőr, egy idős, ősz hajú fickó, aki Jiraiyaként mutatkozott be, jókat mosolygott rajtam, ahogy ázott verébként kucorogtam, közben meg az arcom lángolt a mellettem rögtönzött sztriptíz miatt.
- Hamar odaérünk és te is átöltözhetsz, addig pedig felveszem a fűtést - próbált vigasztalni, de ezzel csöppet se nyugtatott meg.
- Hová megyünk? - kérdeztem, mert élénken élt bennem a gyanú, hogy ezek itt ketten most hiába segítenek, velük ugyanolyan veszélyben lehetek, mint a félelmetes Orochimaruval.
- Hát a Vágyak Házába - felelte a férfi magától értetődően.
Na, most már biztos voltam benne, hogy velük ugyanolyan veszélyben vagyok, mint Orochimaruval.
- Én inkább itt kiszállnék - mosolyodtam el kényszeredetten. - A közelben lakik a barátnőm, majd nála megszárítkozom - próbálkoztam.
- Hű, de rosszul hazudsz - jegyezte meg útitársam, miközben a haját törölgette és igazgatta. Megfogadtam, hogy cserébe örök életére Sakumának hívom majd, még ha tökéletesen emlékszem is a rendes nevére.
- Csak nem értem, minek megyünk oda - méltatlankodtam. - Akkor inkább menjünk hozzátok - fakadtam ki, mert egyáltalán nem volt ínyemre, hogy újra azon a szörnyűséges helyen kössek ki.
- Ez elég rámenősen hangzik, nem gondolod? - A gúnyos hangsúlytól totálisan felment az agyamban a pumpa, de mielőtt válaszolhattam volna valami csípőset, folytatta: . Egyébként én ott lakom. Mármint a Vágyak Házában, azért megyünk oda.
Ez az információ totál kiütés volt. Döbbenten pislogtam rá, hogy tényleg komolyan mondja-e, hátha megint csak szórakozik velem, de szeme se rebbent. Nyeltem egy nagyot, miközben figyeltem szép metszésű arcát, amin most megkeményedtek a vonások.
Hát milyen ember lakik egy komplett alvilági központban? Ki vagy te, Sasuke?
Sajnos könnyen rájöttem a kézenfekvő megoldásra: egy alvilági.
Kirázott a hideg, de nem a vizes pizsamám miatt. Valamiért azt hittem, tegnap ez a furcsa srác csak véletlenül odacsöppent, valahogy odakeveredett, de semmi köze ahhoz a helyhez, ahhoz az emberekhez. Belátom, ez ostoba önámítás volt részemről, hiszen az elejétől egyértelmű még nekem is, hogy ilyen véletlenek nincsenek, csak nem akartam tudomást venni róla.
Észrevette rajtam, hogy valami megváltozott. Rám dobott egy törölközőt és elfordult az ablak felé.
Nem tudtam, mit feleljek, hogyan reagáljak erre az egészre, hiszen nem is ismertem, nem akartam attól elítélni, hogy esetleg a szülei nem a helyes utat választották, mégis nagyon idegesített. Nem mindegy, hogy valaki például könyvekkel, zöldségekkel, ruhákkal kereskedik vagy lányokkal. Szeret sakkozni, vagy a házában tiltott szerencsejátékokat játszanak.
Begördültünk az épület alatti garázsba, de nem akaródzott kiszállni. Jiraiya jóindulatú mosolya se oldott azon a szorongáson, ami elfogott. Nem akartam bűnözők, gyilkosok között lenni, nem akartam menekülni, félni, Orochimaru-féle rosszemberek miatt rémálmodni.
- Gyere már! Nem fog megenni senki- noszogatott a sofőr, de csak azért indultam el végre, mert diszkréten taszított rajtam.
Kelletlenül követtem a feketét. Ugyanazon a liften mentünk, csak más oldalról szálltunk be. Csodálkoztam, Sasuke miért nem erre kísért ki tegnap, hiszen jóval egyszerűbb lett volna. Magamban arra jutottam, hogy szándékosan vezetett végig a ház legmocskosabb bugyrain, hogy tisztában legyek vele, ez tényleg veszélyes hely, veszélyes környék.
Megértettem. Erre többet nem kell emlékeztetnie.
Mindenhol testőrök álltak, és alaposan megbámultak, ezért a törölközőmbe burkolóztam kíváncsi pillantásuk elől. Sasuke hátra se nézett, annyira biztos volt benne, hogy követem. A legfelső emeletre mentünk, ami sokkal barátságosabb volt az épület többi részénél, az egész folyosó napfényben úszott, mert üvegből volt a tető. Hát igen. A gazdagokra még a nap is szebben sütött.
A korábbi zivatarnak már nyoma sem volt, csak az én lelkem háborgott viharverten. A történtekhez képest hirtelen elenyészőnek tűntek a családi és iskolai problémáim, Kakashi piszkálódása. Most sokkal inkább elhallgattam volna azt vagy a szüleim veszekedését, minthogy itt lépkedjek ebben a nyomasztó házban kiszolgáltatva idegeneknek.
Sasuke magabiztosan mozgott itt, valószínűleg a szüleié ez az egész, ez az otthona. Ez megmagyarázza a méregdrága ruháit, a hűvös modorát, a durva viselkedését. Hozzá képest én csak egy nyafka liba voltam, aki gondot okozott. Nem is értettem, miért foglalkozik velem, miért nem hagyott ott.
A szoba, amibe terelt, finoman szólva is ledöbbentett a pazarságával. Valószínűleg az övé lehetett, mert amint becsukta utánam az ajtót, ruhát keresett elő egy rejtett szekrényből, hozzám dobta, és a fejével intett, merre találom a fürdőt. Legalábbis ezt szűrtem ki a néma jelbeszédből.
Azon gondolkoztam, mennyire sértő, ha magamra zárom, hiszen neki köszönhetem, hogy még nem alulról szimatolom az ibolyát, mégse akaródzott úgy levetkőzni, fürdeni, hogy bármikor rám nyithat. Végül döntött helyettem a helyzet, nem is volt kulcs a zárban.
Rekordot döntöttem a vetkőzéssel, zuhanyzással, mert bármilyen jól is esett a meleg, nem akartam kockáztatni. Amilyen gyorsan csak lehetett, száraz ruhába bújtam, kifésültem a hajam és megszárítottam. Majdnem a derekamig ért, ezért szorosan összefontam arra az esetre, ha megint futnom vagy verekedni kell, ne legyen se útban, se kéznél, hogy abba tudjanak ellenfeleim kapaszkodni. Legjobb lett volna levágni.
Az ötlet egyre jobban tetszett. Évek óta növesztettem, mert anyukámnak örömet jelentett fésülgetni, frizurákat csinálni, de most a biztonságom fontosabb lett, mint a szépség. Gondoltam egyet, keresgéltem egy kicsit, és már nyisszant is az olló, rózsaszín tincseim pedig a padlóra hullottak.
Azt hittem, könnyebb lesz, hisz ez csak a hajam, újra kinő majd, mégis azonnal megbántam. Igazából ragaszkodtam hozzá, és minden máshoz is az életemben, amiről azt hittem, hogy könnyedén megválnék tőle. Hiányzott a kis szobám, a nyulaim, és főleg a szüleim, legyenek bármilyenek is. Aggódtam miattuk, és biztos voltam benne, hogy ők is halálra izgulják magukat miattam, hiszen szó nélkül eltűntem, mikor a szomszédban gyilkosság történt.
- Meddig pepecselsz még? - vágódott ki az ajtó, de Sasukénak elakadt a szava, ahogy észrevette, mit művelek. - Elment az eszed? - kapta fel a rózsaszín hajfonatot a kőről és úgy tartotta az orrom elé, mintha megöltem volna valakit.
- Jobb lesz ez így - motyogtam, de már nem is láttam a vádló sötét szemeket, mert újra sírtam.
- Te teljesen kivagy, pihenned kell - állapította meg, és máris tolt vissza a szobába. - Nyugodtan alhatsz itt pár órát, nekem úgyis dolgom van. Az ajtó előtt két őr vigyáz majd rád, nekik szólj, ha valamire szükség van.
Elég hülyén éreztem magam, ahogy ágyazni kezdett nekem, majd betakart, mint egy kisgyereket. Semmi értelme nem volt ellenkezni, így engedelmesen elhelyezkedtem és lehunytam a szemem, de csak addig, míg ki nem ment. Utána újra szemrevételeztem a különös szobát, amely úgy nézett ki, mintha egy luxusmagazinból vágták volna ki. A falburkolat és a padló dió és fekete színben váltakozott. Ezt csak a függöny meg a szőnyeg nyers fehér színe törte meg, és még az ágynemű is ugyanolyan árnyalatú volt. Mintha birkabőrök között feküdtem volna, olyan puha és meleg volt a paplan meg a párna, ráadásul Sasuke illatú. Idegesített ez a férfias illat, mert hiába volt kellemes, vagyis inkább túl kellemes, engem zavartak azok az érzések, amit kiváltott bennem. A nyugtalanságot, és még valami mást, amit nem tudtam megmagyarázni.
Féltem. Féltem, hogy az életem innentől olyan fordulatot vesz, amit képtelen leszek irányítani, ki fognak csúszni a dolgok a kezeim közül és kiszolgáltatom magam.
Menekültem volna, ha tudom hova, de azt az egyet már keserűen megtapasztaltam, hogy egyedül semmire se megyek. Muszáj bízni valakiben, és ez a személy éppen az, aki egyszerre vonz és taszít, megnyugtat és halálra rémiszt.
- Gondoltam, hogy nem alszol, hanem járatod az agyad. - A fekete olyan halkan settenkedett vissza a szobába, hogy ijedtemben majd frászt kaptam.
- Nagyon kényelmes itt, meg minden, de aggódom. Mi lesz a szüleimmel? Mi lesz, ha Orochimaru őket is bántja? - kérdeztem idegesen, mert ez foglalkoztatott leginkább. Képtelen lettem volna elaludni, amikor velük bármi lehet, ekkora veszélynek vannak kitéve.
- Elmehetek hozzájuk, ha akarod, és figyelmeztetem őket, meg elmondom nekik, hogy te már biztonságban vagy.
- Megtennéd, Sasuke?
- Ó, szóval mégis tudod a nevem - mosolyodott el hirtelen, gyakorlatilag először, mióta megismertem.
- Bocs, csak bosszantani akartalak - vallottam be lángvörösen, és nagyon szégyelltem magam.
- Hát sikerült. El is hittem, hogy ilyen ostoba vagy - vágott vissza, de csak azért, hogy egálban legyünk. - Egyébként megbocsátok, ha kiengesztelsz, de nagyon kell ám igyekezned.
Újra csak azt figyeltem, hogy tréfál-e, de megint komolyan mondta, túlságosan komolyan.
- Mivel tudnálak kiengesztelni? - A hangom olyan remegőssé vált, hogy alig ismertem rá.
- Mire visszaérek, kitalálom, addig pedig tényleg aludj. Nem túl szórakoztató, hogy állandóan ijedezel meg bőgsz. Ha így haladsz, teljesen megkattansz.
Hát nem lettem nyugodtabb, mikor megint magamra hagyott. Azon törtem a fejem, milyen tisztességes dolgot kérhet majd tőlem engesztelésül, de egy értelmes se jutott eszembe, ellenben a tisztességtelenből annál több.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
