Sasuke:

- Ki maga? – hallottam meg Sakura riadt hangját, miközben óvatosan a térdére ereszkedett. Furcsa düh kezdett úrrá lenni rajtam, amit az idegen hang csak fokozott.

- A legnagyobb hódolód! És már nagyon hiányollak – jött a kitérő válasz, aminek hatására szomszédom könnyei kicsordultak.

- Na, ide figyeljen! – keltem ki magamból. – Nem érdekel, hogy ki maga, de hagyja abba a zaklatást… - Elvesztettem hidegvérem, és dühösen szólaltam fel.

- Akkor mi lesz, Uchiha Sasuke? Mit teszel? – ledöbbentem. Ez tudja a nevem, erre csak még több düh gyülemlett fel bennem.– Csak azt ajánlom, hogy Sakura-sannak egy haja szála se görbüljön, egy ujjal se nyúlj selymes bőréhez… - közel álltam egy szépen megszerkesztett mondatmasszához, ami bővelkedett szebbnél szebb kifejezésekkel, de a lány megelőzött.

- Ebből elég! – suttogta, majd egy egyszerű mozdulattal bontotta a hívást. Arcán elgyötört kifejezés ült, amihez vegyült egy nagy adag tanácstalanság. – Honnan tudja, hogy hol vagyok? – kérdezte elfúló hangon. Némán álltam, mivel lövésem sem volt a válaszokat illetően. – Honnan tudja a telefonszámom? És az itteni telefon számát? Mit akar? Miért én? – Egyre több kérdést tett fel, melyek közül egyre se tudtuk a választ. Egyenesen nyomasztóan hatott rám, így pár pillanatig nem szóltam semmit.

- Nem tudom – nyögtem végül, majd óvatosan a lány mellé térdeltem. Sakura kisebb késéssel emelte rám tekintetét. Tekintete fátyolos és elgondolkodó volt. Egy darabig csak engem nézett, így volt időm tanulmányozni elgyötört arcát, amin a tanácstalanság, és a zaklató mély nyomokat hagyott. Gyönyörű zöld íriszei is bágyadtan csillogtak, majd pár pillanat alatt megváltozott a tekintete és elmosolyodott.

- Minden jobb lesz – mondta lelkesen. Totál meglepett a reakciója. Ez most mire jó? Ám a következő pillanatban önkéntelenül magamhoz vontam, állam feje búbjára tettem.

- Ne játszd meg magad – mondtam lassan, miközben kicsit szorítottam az ölelésen. – Ha sokáig tartod vissza, akkor olyankor fog előtörni, mikor erősnek kéne lenned. Most senki nem lát… és néha, mindenkin úrrá lesz a gyengeség. – A mondataim végére Sakura közelebb bújt hozzám, és ujjai görcsösen kapaszkodtak felsőmbe. Eleinte csak halkan szipogott, majd a sírás vette át az uralmat. Forró könnyei átáztatták pólóm anyagát, de valamiért nem zavart. 

Sokáig ücsörögtünk csendben, így volt időm agyalni az elmúlt nap, napok eseményein. Úgy érzem kicsit megváltoztam. Mondhatni sokkal nyitottabb vagyok az emberek, pontosabban egy ember felé, és ezt nem tudom hova tenni. Ez nem én vagyok. Egy igazán kemény Uchiha, aki nem érzékenyül el, nem pátyolgat lányokat… Csak ha veszély van, akkor segít. Erre tessék, itt ülök a szomszédommal a karjaimban, és hagyom, hogy kisírja magát a vállaimon. Túlságosan ellágyultam… Ez a megfelelő kifejezés. Vettem egy mélyebb levegőt, ezzel beszippantottam cseresznyés illatát. Remek illat – futott végig az agyamon, de rögtön le is intettem magam. Pont ezt kéne hanyagolni, az ilyen apró megjegyzéseket. Már épp egy terven kezdtem volna el gondolkodni, mikor Sakura óvatosan hátrább hajolt, és tekintetével pillantásom kereste.

- Jobb? – kérdeztem, miközben talpra küzdöttem magam és segítő kezet nyújtottam.

- Köszönöm – válaszolta, miközben halvány pír jelent meg arcán. – Igazad volt, sokkal jobban érzem magam – mosolyodott el, ezúttal élettel telve. Halványan viszonoztam a gesztust, majd az órára pillantottam. Jól elszaladt az idő! – Feküdjünk le – adta parancsba, mire csak bólintottam.

Másnap én ébredtem korábban, ami meg is lepett. Mikor benéztem Sakurához, még javában az igazak álmát aludta, és nem volt szívem felébreszteni. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy minden tudányom bevetem a konyhában, és összeütök valami egyszerű reggelit. Nem mintha nem értenék a főzéshez, de mondjuk úgy, hogy nem tartom magam profinak. Éppen egy egyszerű kis reggelit, néha egy-egy ebédet vagy komolyabb vacsorát is összeütök, de nem szeretek a konyhában sürgölődni. A rántotta mellett döntöttem. Már a serpenyőben kavargatós fázisnál tartottam, mikor egy álmos és meglepett hang vonta magára figyelmem.

- Jó reggelt! 

- Nyugi! – mondtam reflexszerűen. – Szoktam főzni, szóval nem fogom leégetni a házat! – tettem még hozzá védekezés gyanánt, majd ismét a kajára figyeltem. 

- Mi lesz a reggeli? – érdeklődött a lány, miközben halkan zörgött. Látóhatárom perifériáján épp láttam, hogy asztalt terít.

- Rántotta – mondtam halkan. Majd csend telepedett közénk, csak a tojás sülése közben keletkező zajok törték meg a némaságot. Alig két-három perc alatt el is készült az étel, így óvatosan az asztalra tettem. Alig hogy a serpenyő megérintette az alátétet, társam, mint egy mohó kisgyerek szedni kezdett. – Te aztán éhes vagy – jegyeztem meg, miután én is szedtem. Ekkorra Sakura már a harmadik falatnál járhatott, míg én csak fújogattam a gőzölgő falatot.

- Tegnap ebéd óta nem is ettünk… és a teát se ittam meg. Meg amúgy is, finom lett – villantotta rám mosolyát két falat között.


A délelőtt folyamán Sakura behozta a listát, és eldöntötte (egyszemélyiben), hogy ebéd után indulhatunk vásárolni. Rosszabb volt, mint egy rendezkedő anya. Mindent megszervezett, beleszólásom nem volt, és eközben az ebéd is elkészült. Evés közben a lépésről-lépésre megtervezett haditervet osztotta meg velem.

- Akkor én elmegyek ebbe az üzletbe – mutatott a papíron valami sok mássalhangzóból álló üzletnévre, aminek kiejtéséről fogalmam sem volt -, addig te elmész ide – egy másik gyönyörű butik nevecskén pihent az ujja. – A kettő elméletileg egymás mellett van. Időt is spórolhatunk, illetve neked nem kell rám várnod – eresztett meg egy mosolyt. 

- Ez eddig csodás, de még mindig nem tudok németül… - jegyeztem meg mogorván, mire ismét lelkesen görbült felfelé az ajka. 

- De angolul igen… és az emberek nagy többsége tud angolul. Probléma megoldva – felelte mindent tudóan, majd a telefonhoz lépett és tárcsázni kezdett. Halkan mondott valamit németül, majd két perc múlva vissza is jött. – A taxi egy fél óra múlva itt lesz, addig szedd rendbe magad!

- Valami katonai akadémiára nem jártál? – bukott ki belőlem a savanyú kérdés, mire csak hangos hahotázás volt a válasz.

- Úgy nézek ki? – kérdezte, miközben még mindig pukkadozott a nevetéstől. Erre csak egy sóhaj volt a válasz, majd magára hagytam. A taxi rendre pontosan megérkezett, de várnia kellett… Sakurára.

- Haladj már! – kiáltottam a bejárati ajtó mellől. Nem kaptam választ, csak csörömpölést, majd megjelent végre. Igazán elegánsan öltözött, amit nem tudtam hova tenni. Egy egyszerű világos nadrágot, egy vékony fehér inget, és egy horgolt kardigánt húzott fel. 

- Mehetünk, mehetünk! – tipegett mellém, majd felvette a fekete kabátját és kituszkolt az ajtón.

A városban egy forgalmas főúton álltunk meg, két hatalmas épület előtt. A kirakatok mindenféle ruhákkal voltak díszítve. Társam kifizette a taxit, majd kalimpálni kezdett, hogy szálljak ki. Lassan kimásztam, majd meghallgattam az újabb kiképzést.

- Na szóval, te oda mész, én meg ide – először az egyértelműen férfi ruhákkal kidíszített üzlet felé intett, majd a női ruhás felé. Nem tartottam magam akkora idiótának, hogy ne jöjjek rá, hova is kell mennem. Ám ezek szerint Sakura vagy túl szőrszálhasogató, vagy egyszerűen hülyének néz.

- Valahogy sejtettem – ejtettem el egy ironikusan a szavakat.

- Fél ötkor találkozunk itt! Addigra legyél kész – intett, majd se perc alatt eltűnt. Még annyit se tudtam megjegyezni, hogy nincs szükségem három órára. Lassan ballagtam az üzlet ajtaja felé. Hatalmas terem volt, tele ruhákkal. Az első eladó rögtön elém sietett, és valamit németül makogott.

- Öltönyt szeretnék, egy fontos estélyre – mondtam angolul, mire a nő lágyan elmosolyodott. 

- Talán nem a Müncheni színész találkozóra? – váltott angolra, miközben elindult a ruhák között.

- De – sóhajtottam. Nem sokat beszéltünk, de a nő segített egy passzoló fekete öltönyt találni. Még inget és nyakkendőt is sikerült beszereznem. Az ing egyszerű fehér volt, míg a nyakkendő rózsaszín. Arra gondoltam, azzal nem tudok mellé lőni, hisz kísérőmnek is rózsaszínű a haja. A kasszánál tájékoztattam a hölgyet, hogy Chiyo-sama állja a számlát, amin láthatóan meglepődött, de nem kérdezett semmit. Kellemes estélyt kívánt, majd végre végeztem. Kint az üzlet előtt az órámra néztem. Még csak negyvenöt perc telt el… Csak reménykedtem benne, hogy Sakura nem óhajt ténylegesen három órán keresztül ruhákat vásárolni, mert az kínzás lenne. Nem is mertem az órámat nézni, de egy biztos, hihetetlen mennyiségű idő telt el, mire a rózsaszín ciklon kivágódott az ajtón.

- Régóta vársz? – kérdezte vidáman.

- Úgy érzem elég rég… - nyögtem. Már teljesen eluntam magam a várakozásban. A kocsikat bámultam, fejben memorizáltam a környéket, még az utca nevét is: Hauptsraße… Az ódon épületeket, amelyek takaros rendben sorakoztak egymás mellett. A tiszta járdákat, ahol egy gaz, egy elejtett szemét sem volt.

- Fogok egy taxit és mehetünk – mondta, majd elkezdett kalimpálni az első autónak, ami vélhetően megfelelt nekünk. Ekkor vettem észre, hatalmas csomag van nála, vagy két szatyorral, de lehet, hogy három volt…

- Látom sikerült ruhát venni – jegyeztem meg, miután elmagyarázta a sofőrnek, hova is kell mennünk.

- Igen – lelkesedett azonnal. – Még cipőm is van – vigyorgott, és majdnem elkezdett áradozni, de inkább elfordultam tőle. Ezzel tudatva, hogy nem igazán érdekel a ruha és cipővásárlási öröme.

Mikor leparkoltunk a ház előtt, a nap utolsó narancsos sugarai nyaldosták a hatalmas felhőket, ezzel a vörös minden árnyalatába borítva az eget. Sakura fizetett, én elvettem tőle pár csomagot, majd lassan megindultunk a házba. Elbámészkodva sétáltam, ám egyszer csak a mellettem sétáló megtorpant.

- Nyitva van a bejárati ajtó! – rebegte riadtan, mire azonnal az említett irányba néztem. A csomagokat a lány kezébe nyomtam.

- Maradj itt! Megnézem – mondtam hűvösen, majd elindultam a ház felé. Lassan lépdeltem, igyekeztem zajtalanul bejutni. Szerencsére a pár lépcsőfokot zajok nélkül sikerült megtenni. Óvatosan besasszéztam a nappaliba, de nem láttam sehol semmit. Lépteim reflexszerűen Sakura szobája felé irányítottam. Ott se volt senki. Még az ágy alá is benéztem a biztonság kedvéért. Éppen másztam ki, mikor egy hatalmas sikolynak köszönhetően bevertem a fejem. Sietősen kászálódtam fel a földről, és rohantam a hang irányába. Imádnivaló szomszédom tökéletesen ellenszegült a parancsomnak és a konyhában megtalálta a behatolókat.

- Csak takarítók… - mondta láthatóan megkönnyebbülve. – Szellőztetnek, és ezért maradt nyitva az ajtó. Illetve Chiyo nem tájékoztatta őket, hogy most nem kell jönniük – magyarázta értetlen arckifejezésem láttán. 

- Takarítók… - fújtam ki a levegőt. – És mi nem volt világos a „Maradj itt!” parancsban? – vontam kérdőre, mire halványan elpirult. 

- Nem várhattam kint tétlenül… - vont vállat.

- Idegesítő vagy! – adtam meg a végszót, majd elballagtam a szobámba.

A következő nap hihetetlen volt. Azt a sok előkészületet, amit Sakura rendezett. Még a reggelinél minden rendben volt. De hogy tíz órakor valami pakolással állt neki főzni. Ijesztő volt. Ebéd közben törölköző volt a fejére csavarva. Aztán kaptam egy órát, hogy elkészüljek, majd kettőtől megint ő vette birtokba a fürdőt. Fogalmam sincs mire jó ez a sok készülődés. Csak egy ruhát kell felvenni, az istenért! Na de szerencsére időben elkészült. Négyre ott volt a limó, és a mi dívánk épp a dudáláskor lépett ki a szobájából. A ruháját nem láttam, mert egy szövetkabátba burkolózott, de annyiban biztos voltam, hogy rózsaszín. A haja lágy csigákban omlott vállára, smaragdjait kihangsúlyozta, és kifejezetten veszélyes, mondhatni csábító lett a tekintete. Mikor kilépett egy pillanatra megtorpant, majd elmosolyodott.

- Mehetünk! – mondta, majd apró kopogások közepette elindult az ajtó felé.

A limuzin ott feketéllett az éjszakában és ránk várt. Egy egyenruhás férfi, amint meglátta közeledténket kinyitotta előttünk az ajtót, Sakurát besegítette, utánam pedig visszabaktatott a vezető üléshez. Fényűző volt belül is a járgány. Kényelmes fekete bőr ülések, ahol bőven akadt hely akár egy focicsapatnak is, nemhogy két embernek. 

- Pezsgő! – kiáltott fel a mellettem ülő, ezzel kirángatott az ámulatból. – Jé, és egy levelet is kaptunk! – lebegtetett meg az orrom előtt egy fehér papírt.

„Kedves színészpalántáim!

Remélem, élvezni fogjátok az utat Münchenig, a sofőrötök Michael, kiválóan beszél angolul, németül és kicsit japánul is. Szóval remélem, elboldogultok vele. A hűtőben találtok italokat, és pár gyümölcsöt is. Pár óra múlva találkozunk, addig is beszélgessetek, és ismerjétek meg egymást!

Üdv: Chiyo”

- Milyen rendes asszony… - mondta a lány, miután befejezte az olvasást. – Mindennel a kedvünkben akar járni, elvisz minket ilyen nemzetközi színész találkozóra, elküldött nyaralni Európába, és még ő is fizet mindent…

- Hihetetlenül rendes – értettem egyet. – Nem sok Chiyo-samához hasonló embert ismerek. – Lassan belebonyolódtunk egy újabb beszélgetésbe, mellyel mindenféle témát érintettünk. Chiyo-sama kedvességétől, a kedvenc kávéfajtákon át, a legrosszabb szerepekig, amiket életünkbe ránk sóztak, minden szóba került. Egyszerűen pinkyből dőlt a szó, és mindig tudott valami újat mondani. Részemről nem voltam olyan aktív, csak rövid, tömör hozzászólásokkal bővítettem a társalgást, de ez őt nem érdekelte. Szerintem hosszú órákon keresztül képes lett volna folytatni a mondanivalóját, ha Michael meg nem zavarja.

- Megérkeztünk! – mondta angolul, mire bólintottunk. Óvatosan kiszálltam, majd kisegítettem Sakurát, aki hálásan rám mosolyodott. Figyelve megigazította ruhája alsó részét, kabátját, majd belém karolt és elindultunk a hatalmas fényekkel megvilágított épület felé. A bejáratig széles lépcsősor vezetett, majd az ajtó előtt minden vendéget alaposan szemügyre vettek. Miután az ajtónállók megtudták a nevünket, engedelmesen beengedtek. Pár lépés után két férfi lépett mellénk, és lesegítették a kabátunkat. Majd ahogy megfordultam meglepettség süthetett az arcomról. Tökéletesen ledöbbentem, elképedtem, megdermedtem. Végre láthattam a lány ruháját, ami hihetetlenül jól állt neki. Cseresznyevirág színben pompázott a lágy szatén anyag. A lány hófehér vállát és nyakát szabadon hagyta, míg a bal vállán apró pánt futott végig. Mell alatt bronzos díszítésű anyagvirágok, és gyöngyök húzódtak, majd a ruha lágyan omlott alá, hatalmas hullámokat hagyva. Mint valami görög istennő, Aphrodité is megirigyelhetné partnerem. Vékony alakjára tökéletesen illet, porcelán bőre csak hangsúlyosabb lett. Gombóc költözött a torkomba, mikor belém karolt, és testének hőjét karomnál érezhettem.

- Szép vagy – suttogtam, mert nem volt erőm hangosabban szólni. Bár tudom a szép elég satnya kifejezés, de nem vihettem túlzásba a bókokat.

- Köszönöm – felelte hasonló halk hanggal, majd arca elpirult. Figyelmem próbáltam elterelni a látványról, így inkább a hatalmas termet kezdtem vizsgálni. A falak hófehérek voltak, míg a padlót márvány borította. A mennyezetről monumentális kristálycsillár lógott alább, aminek fénye szikrázóvá varázsolta a termet. Kész tömeg foglalta el a helység közepét, míg pincérek szorgosan szolgáltak fel pezsgőt és mindenféle nyalánkságot. Szememmel kerestem Chiyot, de csak egy nagycsomó gőgös színészt láttam.

- Jesszus! – sikkantott fel Sakura, majd közelebb húzódott hozzám. – Itt van Jenifer Aniston és Angelina Jolie is! És ott Leonardo Di Caprio! – lelkendezett akár egy kisgyerek.

- Látom – sóhajtottam.

- Nézd, az ott Matsuyama Kenichi! – Hihetetlenül bezsongott a sok híresség láttán. Nekem nem volt sok időm ezekre figyelni, inkább Chiyot kerestem tekintetemmel. Ám helyette nagy meglepetésemre teljesen mást pillantottam meg, ő pedig láthatóan rég kiszúrt minket, és hatalmas léptekkel közeledett felénk.

- Jó estét! – köszönt illedelmesen, mire Sakura tekintete rögtön rá szegeződött. – Kit tisztelhetek eme nemes hölgy személyében? – kezdett bele a szokásos nyálas dumájába, ám láthatóan célba talált vele, mivel a mellettem elpirult.

- Haruno Sakura! – nyújtott kezet a lány, amit készségesen elfogadtak. – Ő pedig a… társam, Uchiha Sasuke – bökött felém, mire a váratlan vendég fekete szemei rám villantak.

- Tudom ki ő! – nevette el magát, mire a lány értetlen pillantással figyelte. – Az öcsém – veregette meg a vállam, mire halkan morogni kezdtem magamban. - Uchiha Itachi vagyok! – mutatkozott be végül, mire partnerem eltátotta a száját