Egy újabb kellemes este...

Ismét a tűréshatárom szélén egyensúlyoztam, elegem volt. A szobámat börtönnek éreztem, pár órára szívesen vállaltam volna, hogy süket és vak legyek. Hiába pakoltam körbe magam a kedvenc plüssállataimmal, nem tudtak megvigasztalni, idegesen forgolódtam a takaró alatt. A fülembe duruzsoló zene se tudta elnyomni a szomszédból áthallatszó veszekedést. Próbáltam elaludni, de apám üvöltése és anyám zokogása miatt képtelen voltam. Szenvedtem egy darabig, aztán feladtam. Kikeltem az ágyból, hogy kinyissam az ablakot, és farkasszemet nézzek az elém táruló ötemeletnyi mélységgel.

Másnap persze úgy festettem, mint egy mosogatórongy. 

- Már megint balhé volt? - kérdezte riadtan egyetlen barátnőm, Hinata, amikor meglátott az iskola folyosóján táskás szemekkel poroszkálni. 

Együtt ballagtunk el az osztályteremig, közben beszélgettünk, és próbált a legújabb pletykákkal felvidítani, de nem jött össze neki, ráadásul az unalmas órák tovább rontottak az amúgy is gyászos hangulatomon. Túl meleg volt, a tanárok szövege pedig túl álmosító, képtelen voltam figyelni, inkább kifelé bámultam és a bárányfelhőket számolgattam. 

Nem kellet volna.

- Haruno Sakura! Töröld le a képedről a nyálat és felelj szépen a kérdésre!

Hirtelen fogalmam se volt, hol vagyok, körülöttem mindenki röhögött. Értetlenül néztem a tanárra miközben tétován felálltam és megtöröltem az arcomat.

Kakashi utált engem. Folyton hangoztatta az osztály előtt, mennyire idegesítő vagyok, és szándékosan bomlasztom a közösséget a rózsaszín hajammal, meg azzal a hanyagsággal, ahogy az iskolát veszem. Hiába bizonygattam már többször neki, hogy a hajszínem a genetika gonosz tréfája, a hiányzó leckék meg az otthonfelejtett tankönyvek pedig a zaklatott családi életem következményei - egyszerűen meg se hallotta. Most pedig egy újabb beírással gazdagodtam. 

A déli szünetben megint kellemetlenségem akadt. Mindenki jóízűen evett, kivéve persze engem, mert anyának eszébe se jutott kaját vagy pénzt adni, annyira el volt foglalva a saját gondjaival. Nem volt képem megint Hinatától lejmolni, ezért gyorsan leléptem amint kicsöngettek, hogy egy nyugodt helyen átvészeljem, míg a többiek ebédelnek.

Az iskolaudvar egyik félreeső sarkában álldogáló öreg tölgy felé vettem az irányt, óriási törzse jótékonyan takart a kíváncsi szemektől. Leültem a mögötte lévő padra és elővettem az irodalomkönyvet, hogy megtanuljam a holnapra feladott verset. Elég melankólikus volt, de tetszett. Gyorsan megjegyeztem, és hangosan ismételtem a sorokat:

" Nem vagy szerelmes belém, és én se vagyok az.
Köszönöm, hogy leülsz mellém, és hogy meghallgatsz.
Köszönöm, hogy beszélsz hozzám, köszönöm a mosolyod.
Köszönöm, hogy vigyázol rám, élvezem a pillanatot.
Együtt nem vagyunk magányosak, minden rendben lesz már.
Mi leszünk a legboldogabb nem-szerelmes pár. "

- Nagyon szépen mondtad - lepett meg barátnőm, aki eddig csendben ácsorgott mellettem, és csak akkor ült le mellém, amikor befejeztem.
- Nem csoda, könnyen el tudom képzelni a szituációt - magyaráztam zavartan.

Hinata szomorú mosolyától csak még rosszabbul éreztem magam. 

- Most épp min vesztek össze a szüleid? - kérdezte. Tudtam, hogy nem udvariasságból faggat vagy kíváncsiságból, hanem azért, mert őszintén aggódik miattam. Hálás voltam érte, de nem akartam még jobban terhelni a gondjaimmal. Kedves lány volt és nagyon érzékeny. A velem történt eseményeknek csak a töredékét meséltem el neki, de az is elég volt, hogy kiakasszam. Szerető családban nőtt fel, így számára kegyetlennek hatott apám meg anyám viselkedése, én viszont tisztában voltam vele, hogy az életem csöppet se egyedi. Számtalan gyerek nő fel ugyanígy, hogy a szülei megkeserítik az életét.

- Semmi új téma, csak a szokásos. Apám szidja anyámat, mert szerinte unalmas, begyepesedett vénasszony, semmire se használható.
- Ez biztos, hogy nem igaz - védte azonnal Hinata, bár személyesen soha nem találkoztak, így egyértelműen csak a jóindulat beszélt belőle. Jól estek a szavai, mégis csüggedten csóváltam meg a fejem.
- Anya nagyon megváltozott. Mostanában már mintha hinne apámnak, egyre jobban hasonlít arra a képre, amit apa lefest róla.
- Ez szörnyű!
- Az - hagytam rá. 

Jó lett volna elmondani azt is, hogy ráadásul egyre durvul a helyzet - már nem csak szóban bántják egymást, hanem repül tányér, porcelán, anyu pedig annyira el van keseredve, hogy egyáltalán nem törődik magával, se velem - de ezzel már tényleg nem akartam terhelni Hinatát. Ez is épp elég volt, hogy így figyelt rám.

- Anyukám sokat csomagolt ma is, nem segítenél megenni? - kérdezte hirtelen, és elém tolta a roskadásig megpakolt bentó dobozát. Éreztem, hogy könny futja el a szemem, de ő tapintatosan úgy tett, mintha nem venné észre, mennyire hálás vagyok. 

Délután nem volt nagy kedvem hazamenni. Tudtam, hogy a beírás miatt csak még nagyobb veszekedésre számíthatok, ezért újabb és újabb kerülőkkel húztam az időt. Már minden lehetséges kirakatot végignéztem többször is, mert Konohában sajnos nem volt sok, aztán az utam a parkba vitt. Keserű mosollyal konstatáltam, hogy még a hattyúkat se tudom megetetni, olyan csóró vagyok, sőt, lassan ott tartottam, hogy azokat a kenyérdarabokat is megettem volna, amit mások a vízbe dobáltak. Egyre hangosabban korgott a gyomrom, de még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy az otthonomnak csúfolt hely felé vegyem az irányt. Addig-addig bóklásztam, míg a város egy teljesen ismeretlen részébe nem tévedtem. Hirtelen a lenyugvó nap utolsó sugarai egy különös, szinte teljesen lepusztult házat világítottak meg előttem. Eredetileg nyugati stílusú lehetett, emeletes volt és hatalmas, mint egy kastély, de mostanra már sok helyen ledőltek a falai. Hiányoztak az ablakai, a kereteken keresztül kikandikált néhány inda meg faág, mert olyan régen nem lakott itt senki, hogy a növények teljesen átvették az uralmat, és benőtték a romokat.

Hiába áll figyelmeztető tábla a kapun, hogy veszélyes lehet, nekem muszáj volt bemásznom. Addig követtem a kőfalat, míg egy beomlott helyen sikerült felkapaszkodnom, és már el is tűntem a sűrű bokrok közt. Magam sem értem, miért nem féltem, hiszen lehetett volna hajléktalanok vagy drogosok tanyája, de ez a hely mágnesként csalogatott, mintha csak rám várt volna. Sajnáltam, hogy sötétedett, mert jobban szemügyre akartam venni. Sikerült az ember magasságú gazban elverekednem magam a falakig, de be már nem merészkedtem, mert az orromig se láttam. Volt annyi egészséges veszélyérzetem, hogy másnapra halasszam az épület felfedezését. Határtalan volt a lelkesedésem, régen voltam ilyen izgatott. Otthon vacsora helyett egy nagy büdös pofont kaptam, de már nem érdekelt. 

Másnap Hinata elszörnyedve szemlélte az arcomon díszelgő foltot. Igyekeztem jó vastagon lemeszelni, de elég kezdetleges volt a sminkelési technikám, nem nagyon sikerült eltüntetni apám tenyerének nyomát.

- Mi történt? - kérdezte rémülten, és azonnal berángatott a mosdóba, hogy gyakorlott mozdulatokkal szalonképessé varázsolja a képemet.
- Apa azt hitte, hogy randiztam, és azért értem későn haza. 
- És tényleg találkoztál valakivel?
- Viccelsz? Épp elég egy vadállat az életemben. Már attól is dührohamot kap, ha fiút jelölnek ki mellém tanulópárnak, szóval dehogy bosszantanám szántszándékkal.
- Ez a lányos szülőknél gyakori, az enyém is féltékeny - mondta jóhiszeműen Hinata, és én nem javítottam ki, hogy szerintem ez több, mint aggódás, inkább beteges önzés apa részéről, hogy senkivel nem találkozhatom, nem lehetnek barátaim, nem mehetek az iskolán kívül sehová, mert állítólag félt.
- Annyi jó volt az egészben, hogy így legalább míg velem veszekedett, nem anyámmal foglalkozott - jegyeztem meg, és próbáltam mosolyogni. 

Láttam Hinatán, hogy ehhez inkább nem fűz semmit. Mélyen lesújtották a szavaim. 



Ma már alaposan készültem a délutáni kalandra. Volt némi lelkifurdalásom, de a szükség nagy úr, reggel kiloptam apám zsebéből némi pénzt, és vettem kaját, innivalót meg egy zseblámpát. Valahogy a tegnapi pofonnal áttört bennem valami gát, már nem tartottam a haragjától, csak anyát féltettem tőle. Azt hiszem, kinyílt a szemem és a magam módján így lázadtam. Elegem volt abból, hogy minden nap rettegve hallgassam őket. Úgy éreztem, ha nem történik sürgősen változás, én ebbe belebolondulok. Abban a romos házban reményt láttam, egy menedéket, egy olyan helyet, ahol pár órára elfelejthetem hol élek, ki vagyok.

Türelmetlenül vártam a tanítás végét jelző csengőt. Gyorsan elköszöntem Hinatától és már siettem is. Olyan izgatott voltam, hogy szinte fel se fogtam merre járok, mit csinálok, csak egy cél lebegett a szemem előtt: mihamarabb felfedezni és meghódítani a titokzatos házat.

Hogy előbb odaérjek, levágtam az utat, a forgalmas járdáról lekanyarodtam egy szűk sikátorba. Először fel se tűnt az előttem kibontakozó helyzet, csak amikor megszólítottak. 

- Kislány, nem tanított meg anyukád, hogy kerüld a sötét, kihalt helyeket, mert veszélyesek lehetnek? - kérdezték tőlem. A gúnyos hangra felkaptam a fejem és az idegen szemébe néztem, aki teljes testtel utam állta. Olyan volt a tekintete, mint egy kígyónak, kirázott tőle a hideg.
- Engedjen, kérem - motyogtam halkan. A pánik azonnal eluralkodott rajtam, mert mögötte a falnak támasztva valaki nyöszörgött és folyt belőle a vér. Ez épp elég volt, hogy rám törjön a halálfélelem. 
- Sajnos túl sokat láttál. Először befejezem, amit elkezdtem, aztán rólad is gondoskodom, hogy megtartsd a titkom, kicsikém - mosolyodott el a fickó kéjesen, és a füle mögé tűrte hosszú, fekete haját. A keze hófehér volt, de az ujjai vértől piroslottak, egy kés villant köztük. 

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de abban a pillanatban, amikor hátat fordított, hogy őt idézve - befejezze, amit elkezdett -, és lesújtani készült a kiszolgáltatottan heverőre, bennem valami iszonyatos düh kezdett munkálni. Valószínűleg tökéletesen elment az eszem. Mintha apámat láttam volna, aki szemrebbenés nélkül bántotta a védekezésre képtelen anyámat, egyszerűen nem engedhettem, hogy ez megint megtörténjen. Ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetőséget a menekülésre, nekirontottam a férfinak. Úgy voltam vele, hogy amíg velem van elfoglalva, annak a másiknak a földön jut egy kis esély a túlélésre. 

Éreztem, hogy sikerült meglepnem, de csak a másodperc tört része kellett hozzá, hogy felmérje a helyzetet, aztán innentől engem vegyen célba. Próbáltam előnyként használni, hogy alacsonyabb és fürgébb vagyok nála. A kést akartam elvenni, és elszaladni vele. Nem volt nagy terv, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Két kézzel kapaszkodtam a fickó csuklójába, de egy lendítéssel kiszabadult, aztán azonnal magához rántott, a penge pedig máris a nyakamnak feszült. Ekkor nem voltam rest a bordái közé könyökölni, hogy szabaduljak, mert az adrenalin olyan löketet adott, hogy muszáj volt küzdenem, mint egy oroszlánnak. Meg se fordult bennem, hogy ennek a gyilkosnak a szemében nem lehetek több egy karmolós kiscicánál. Ahogy egy pillanatra elengedett, máris kifordultam és megint elkaptam a kezét, hogy beleharapjak. Na, erre azonnal elejtette a kést, viszont olyan durván markolt a hajamba, hogy könny szökött a szemembe. Többször megütötte az arcom, de nekem csak az volt fontos, hogy a kést messze tudjam tőle. Sikerült arrébb rúgnom és erősen taszigáltam a férfit, hogy ne bírjon utána menni. Borzasztóan fájt, összeszorított fogakkal álltam a hajtépést meg a záporozó pofonokat. Arra ügyeltem, hogy jobban ne bírjon magához húzni, mert könnyen el tudtam képzelni róla, hogy egy rántással szívesen kicsavarná a nyakamat.

Meg se tudom mondani, mit éreztem, amikor valami csoda folytán hirtelen elengedett, és futni kezdett. Arra már nem maradt időm, hogy kielemezzem, ez a fordulat számomra szerencsés vagy szerencsétlen kimenetel, mert elfogyott az erőm, feladtam.

- Neked aztán nagyon bejöhet Kiba, ha ilyen hősiesen védted - hajolt a látómezőmbe egy szőke, idétlenül vigyorgó srác.
- Ki az a Kiba?
- Nem emlékszel rá? Pillants oldalra, ott fekszik a szomszéd ágyon.

Kíváncsi voltam, hát odanéztem, de a mozdulatra éles fájdalom nyilallt a fejembe. Odakaptam és fel akartam ülni, de azonnal visszanyomtak. 

- Ne mozogj, még nem végeztem - mordult rám egy ingerült, mély hang, mert továbbra is ellenkeztem. 

A tulajdonosa alig valamivel lehetett csak idősebb nálam, de olyan komor volt a tekintete, mint egy sokat látott vénembernek, ijesztően komolyak tűnt. Fekete szeme türelmetlenül villant, mert csak lassan csillapodtam. Mikor végül visszafeküdtem, ragtapaszt simított a bal szemem fölé, aztán jeget nyomott a homlokomra. Ez jólesett, mégis gyanakodva méregettem. Baromi helyes volt, de nem bíztam benne.

- Nyeld ezt le - nyomott egy tablettát a számhoz, mire ösztönösen elrántottam a fejem újra.
- Majd ha hülye leszek- sziszegtem. Fel akartam ülni megint, mert sem ő, se a szőke, se a szomszéd ágyon heverő, kötésekbe bugyolált srác nem volt ismerős. Úgy voltam vele, hogy ez tuti nem a kórház, szóval jobb, ha gyorsan lelépek innen.
- Maradj már veszteg! Azt hiszed, ártani akarunk neked? Már rég megtehettük volna, míg ájultan feküdtél. Ez csak fájdalomcsillapító, a te érdekedben ajánlom, hogy vedd be.
- Nem! - zártam le a vitát hevesen, és megint megpróbáltam felkelni. 

A fekete srácot ezzel sikerült tökéletesen felidegesítenem. Durván megkapta a vállam, és úgy visszanyomott, hogy csak nyekkentem. 
- Sasuke! Legyen már benned nemi érzés - ripakodott rá a szőke.
- Eddig se volt, eztán se lesz - morgott vissza a másik. - Fogd le! Meguntam, hogy fickándozik.

Mire feleszméltem, a szőke már rajtam feküdt. Legnagyobb rémületemre társa pedig a szoknyámnál kezdett matatni, mire óriásit sikítottam, és minden erőmmel szabadulni akartam. Ketten kellettek hozzá, hogy visszatartsanak, aztán a feketének sikerült belém döfni egy óriási tűt, amivel megint kiütött.

Homályos volt minden, mikor újra nyitogatni kezdtem a szemem. Mellettem hatalmas sürgés támadt. Láttam, hogy a bebugyolált srác mellkasát pumpálják, sokan vannak és nagyon ijedtek. Aztán csend lett. Szédültem, lüktetett a fejem, de muszáj volt néznem, mi történik. Rosszat sejtettem, mert az ezüsthajú férfi, aki eddig küzdött a fiú életéért, most ellépet az ágytól és halkan annyit mondott: - Sajnálom.

Sírás harsant. Nem akartam elhinni, hogy hiába küzdöttem, mégsem tudtam megmenteni, belehalt a késelésbe. Talán ha előbb érkeztem volna...

Valaki felnyalábolt és átvitt egy másik helyiségbe. Most eszembe se volt tiltakozni, csak apróra kucorodtam az új helyemen, és örültem, hogy betakarnak meg békén hagynak. Nem értettem, miért potyognak a könnyeim, hiszen nem is ismertem a fiút, aki meghalt. Valószínű egy bűnöző lehetett, ahogy a többiek is itt mind, mégis elkeserített. Bár az is lehet, hogy az idegeim egyszerűen felmondták a szolgálatot.

Valószínűleg inkább ez volt az igazi ok, hogy így kiborultam. A verekedés egy idegennel, aztán az, hogy elraboltak, és azt sem tudom, hol vagyok, egyszerre túl sok volt, idő kellett, míg feldolgoztam. Leginkább az járt a fejemben, hogy könnyen lehetnék én is a szomszéd szobában egy véres lepedő alatt, mint az a srác. Eddig gyakran szemeztem a halállal, mert valami magasztos megoldásnak tűnt a problémáimra, de most, hogy valósággal megéreztem a közelségét, végre felfogtam a saját életem értékét. 

Miután kibőgtem magam, ismét beindult a túlélő ösztönöm. 

Meglepődtem, mennyire le vagyok strapálva nem csak lelkileg, hanem testileg is. Az arcom nagyon fájt, de úgy éreztem, nincs eltörve semmim. Lassan leltárba vettem minden porcikámat, és megállapítottam, hogy ennyi sérüléssel azért még mindig van esélyem, nem szabad feladni, simán megpróbálhatok megszökni. Lelkesedésemet csak a szédülés vetette vissza, de hamar rájöttem az okára és a megoldására. Mohón szimatoltam a levegőbe, és nem csalódtam, tőlem nem messze az asztalon egy felbontott zacskó keksz hevert. Úgy vetettem rá magam, mint egy kiéhezett kutya. Sikerült gyorsan magamba tömni, bár kegyetlenül sajgott a képem rágás közben. Két oldalt fogtam a bepüffedt fejemet, hogy elbírjam viselni. Amint leért bennem a cukor, máris jobban lettem, kezdett visszatérni az erőm és a hangulatom is optimistábbá vált.

Abban bíztam, hogy a szomszédban kellő felfordulás van a halott miatt, így velem senki nem törődik. A szobából, ahová fektettek, több ajtó is nyílt. Emlékeztem, merről jöttünk, viszont a többit a szerencsére bíztam. Az első kísérlet nem jött be. Egy folyosóra jutottam, ahol egyből kiszúrtak volna, ha jön valaki, de a következő ajtó egy mosdóba vezetett. Nem győztem hálálkodni a sorsnak a vékonyságomért. A vécétetőre állva gyorsan kinyitottam az ablakot, és minden erőmet összeszedve nekiveselkedtem, hogy kimásszak, mert úgy tűnt, kiférek rajta. 

- Te aztán tényleg idegesítő vagy - kapta el a lábam valaki, és durván visszarántott.

A rémület elemi erővel tört rám, mert azt hittem, máris megölnek, de csak egy dühös sötét szempár akart meggyilkolni a tekintetével.

- Ne nézz már így rám! Hányszor mondjam, hogy nem akarlak bántani - próbált észhez téríteni, de nehezen hittem neki. A sokk a legostobább utasítást adta az agyamnak: sikítsak, ahogy a torkomon kifér.

Azt hiszem, nem erre számítottam, amikor végigszaladt rajtam a gondolat, hogy hogyan fognak elhallgattatni. Felvillant bennem, hogy elvágják a torkom, lelőnek, esetleg fojtogatni kezdenek majd, de ez a megoldás nem szerepelt a listámon: valaki egy baromi finom sült csirkecombot nyomott a számba. 

Döbbenten hagytam abba az ordibálást, és láttam az engem szorongató fekete srácon is, hogy nagyon meglepődik.

- Hali! Remélem nem zavarok - lépett hozzánk az idióta szőke. Úgy tűnt, ezek ketten árnyékai egymásnak, mert ahol az egyik felbukkant, hamarosan megjelent a másik is. Hármunknak már meglehetősen szűkké vált a kicsi mosdó, de a szöszit nem zavarta. Egész közel hajolt hozzám, úgy suttogta: - Tudod, a másik szobában most búcsúzik Kibától az anyja, ezért jó lenne, ha ezt tiszteletben tartanád, és nem hangoskodnál - utasított komolyan. Arcán nyoma se volt a korábbi bárgyú mosolynak.
Azonnal bólintottam, hogy megértettem. 

Hatalmas szemekkel pislogtam rá, míg el nem tűnt újra, és magunkra nem hagyott az erőszakos barátjával, aki látva, hogy végre elhallgattam, végül elengedett. 

- Nem vagy fogoly, de most még nem is távozhatsz. Ez a hely és ez a környék elég veszélyes, meg kell várnod a reggelt - mondta kimérten.
- Miért, talán vámpírok laknak errefelé? - Ahogy kivettem a számból a csirkecombot, máris hülyeség dőlt belőle. Gyorsan visszadugtam, mielőtt újra olyat mondanék, amivel kibulizom, hogy meg se érjem a reggelt. A fiú gyilkos tekintettel méregetett, valószínűleg azt gondolta, hogy totál elmeroggyant lehetek, ha ilyen helyzetben még szórakozni merek vele. Dehogy mertem, csak az agyam már tényleg nem működött rendesen, totál ki voltam készülve.

- Ezt akkor most megehetem? - kérdeztem a csirkecombra célozva, ami egy ismételt hiba volt. - Oké, bökd belém a tűt és üss ki újra, megérdemlem - adtam meg magam.
- Te tényleg tiszta hülye vagy! - csóválta meg a fejét a srác kiakadva, és otthagyott.

Visszamentünk a szobába, ahol leültem az ágyra, aztán várakozva néztem rá, persze közben elrágcsáltam a fincsi sült húst, ha már adták. Láttam, hogy gondolkodik, ezért nem akartam megzavarni. Bírtam is olyan két másodpercig.

- Szóval, ha nem vámpírok tanyáznak errefelé, akkor kitől kell tartanom? - érdeklődtem ártatlanul, mert tudnom kellett, mégis mivel állok szemben.

Na, ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna nála. Két lépéssel előttem termett, megragadta a karom és rángatni kezdett kifelé. A folyosó most is kihalt volt, de hamarosan beszálltunk egy liftbe, ami egyenesen a pokolba vezetett. Ekkor jöttem rá, hogy ennyi emelet magasból mégse lett volna jó ötlet kimászni az ablakon. Amint kinyílt a liftajtó, megcsapott az áporodott meleg és átható izzadság bűze. Ijedten bújtam kedvenc agresszoromhoz az embertömegben, mert olyan fazonokkal találtam szembe magam, akiket fényes nappal is kerültem volna, nem még így, hogy hulla részegek voltak, vagy totál bódultak. Úgy nyújtózkodtak utánam, mint a növények a fény után. Ha nem védett volna két erős kar, valószínűleg pillanatok alatt ott találom magam a táncoló tömegben, vagy ezek alatt az undorító pasik alatt valahol az egyik sarokban.

Percekig tartott, míg átjutottunk a zsúfolásig tömött termen. Kezdtem sejteni, hogy hol járunk, és a rosszullét környékezett. Mikor újabb folyosóra léptünk, csak fokozódott a félelmem. Félmeztelen lányok integettek felénk nevetve, a fiút csalogatva, aki szerencsére nem törődött velük, csak húzott engem maga után rendületlenül, míg egy új helyiségbe nem értünk. Itt egy komplett bűnbarlang fogadott, kíváncsian méregettek bennünket a játékosok egy pillanatig, majd ismét a kártyalapoké volt a főszerep, mi pedig csendben elslisszoltunk az asztalok között. 

Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, mikor az utolsó akadály is feltárult előttem, és végre megéreztem a szabadlevegőt. Mondjuk ez is csak viszonylagosan volt nevezhető szabadlevegőnek, ugyanis egy sikátor tárult elém bűzös kukákkal meg részeg hajléktalanokkal. 

- Menj, ha ennyire sürgős, te eszetlen - mondta a fekete ingerülten, és kilökött közéjük, aztán hatalmas csattanással bezárult mögötte a vasajtó, én pedig ott maradtam egyedül ebben a díszes társaságban.

Fázósan fogtam körbe magam a karjaimmal, mert nem volt túl meleg az iskolai egyenruhám. A vékony blúzon nem sokat védett, a rövid szoknyám pedig ingerlően vonzotta az utca lakóit.

Nem volt mese, futni kellett.

Tényleg a város legdurvább környékén kötöttem ki, de olyan erőt adott a félelem, hogy maguktól mozogtak a lábaim. Próbáltam a forgalmasabb utcákat választani a délutániakból okulva, de már itt se sok ember lézengett, hajnal felé járhatott az idő. Régen örültem ennyire a lepukkant lakótelepünk látványának. Ahogy a lépcsőházunkhoz értem, vadul csengetni kezdtem, hogy anyuék engedjenek be, mert a táskámat ki tudja, hol hagytam. Apám le is jött elém, már éppen lendült a keze, mikor észrevette, hogy felesleges újabb sérülést okoznia, már így is sok, amit ma kaptam, én pedig, mint egy rémült kisgyerek, zokogva ugrottam a karjaiba.