Sasuke:
- Tudod – kezdett bele reszelős hangon –, azt tudtam, hogy valaki van… Vagyis tisztában voltam egy mindenre elszánt rajongó jelenlétével. Persze ezt nem mondtam senkinek, mint azt sem, hogy rendszeresen kapok leveleket, virágokat.
- Amit egyik este kidobtál, csokor, az is ilyen volt? – jutott eszembe, így rögtön rákérdeztem. Bár szinte azonnal tudtam, hogy mi lesz a válasz.
- Igen… Nem az első csokor, és fogadok, hogy nem is az utolsó. Levelet szinte minden nap találok az ajtóm alatt. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy kinek van ennyi energiája ehhez, hogy nyomonkövessen. De kifejezetten félelmetes. – Félelmetes? – horkantottam fel magamban, ez nem simán félelmetes… Sokkal inkább beteges.
- Ki tud erről? – tettem fel inkább ezt a kérdést, mivel nem akartam, hogy megint összezuhanjon.
- Hát… őszintén eddig senki nem tudta, te vagy az első… – erre tekintetem a smaragdokba fúrtam. Ez komolyan ennyire felelőtlen?
- Senki? – visszhangoztam, mivel biztos akartam lenni.
- Nem akartam ezzel terhelni Narutóékat… Így inkább nem mondtam senkinek – hebegte. – Az óta az eset óta, amikor Narutónak kellett megmentenie… – Nem bírta folytatni. Egyszerűen szinte látható volt, ahogy megakadtak a szavak a torkán. Szemeibe kövér könnycseppek ültek.
- Hé, nyugi. Megoldjuk – mondtam, és próbáltam megakadályozni, hogy eltörjön a mécses és könnyekben törjön ki.
- Ugye nem mondod el? – Meglepődtem a kérésére. Most tényleg ennyire könnyelmű lenne? – Ígérd meg! – suttogta, hangja határozottan hasította a néma levegőt.
- Egy feltétellel… – kezdtem beszélni lassan, miközben megfontoltam minden szót. – Ha nekem mindig elmondod, hogy mi a helyzet! – óvatosan fejeztem be a mondatot, miközben az elkerekedett szemeket néztem. Nem vagyok egy hős vagy hasonlók, egyszerűen nem hagyhatom, hogy egyedül birkózzon meg a helyzettel.
- Ez téged miért érdekelne? – kérdezte totálisan értetlen és meglepett hanggal.
- Nem vagyok olyan érzéketlen bunkó, mint amilyennek gondolsz – válaszoltam az igazsághoz híven. – Szokott érdekelni, hogy mi zajlik a környezetemben, így nem örülnék neki, ha egyik éjjel egy fegyveres rontana a házadba, és lövések hangjára ébrednék… Vagy valami hasonló – rántottam meg a vállam, ezzel továbbra is fenntartva a nemtörődöm stílust.
- Áh – bólintott. – Ez korrekt válasz – lehelte fagyosan, majd még jobban összekuporodott. Karjaival körülfonta felhúzott térdeit, míg állát óvatosan nekitámasztotta.
- Csak vicceltem – próbáltam elvenni előbbi mondatom élét, mivel Sakurát láthatóan rosszul érintette, amit mondtam.
- Nem volt jó vicc – duzzogott. – Sajnos élénk fantáziám van, úgyhogy a helyzetet nem volt nehéz vizualizálnom… – A keserűség csak úgy csepegett hangjából. Igazán érdekes volt ilyennek látni. Mindig derűs és mosolygós lány helyett egy igazi pesszimista csaj ült előttem.
- Ne legyél ennyire pesszimista – mondtam, majd felvettem az egyik borospoharat, és a kezébe nyomtam, a másikat pedig magamhoz vettem.
- Igyekszem – próbált mosolyogni, ami nem éppen a legjobb mosolya, amit eddig láttam.
- Inkább mesélj arról, miért akarsz híres színésznő lenni – próbáltam nyugodtabb vizekre evezni, és visszajutni a feladatunkhoz.
- Hogy miért… Talán azért, mert kiskoromban voltunk a szüleimmel egy előadáson. A színésznő hihetetlenül jól alakított. A közönség állva tapsolt, és visszhangzott a taps a teremben. Éreztem, ahogy lüktet a közönség szeretete. Akkor elhatároztam, hogy egyszer én is elérem azt. A szüleim természetesen ellenkeztek, főleg hogy kitűnő voltam még gimnáziumban is, és a reáltantárgyak jobban mentek, mint az irodalom vagy a nyelvtan. Nem egy vitánk volt ebből adódóan, de végül felvettek a színművészetire. – Csak mondta, és mondta, láthatóan nem volt rossz ötlet ez a kérdés. – Eleinte pocsékul játszottam, aminek következtében totál magam alá kerültem. Aztán sikerült felállom, és elszántan törtem a célom felé. Ahogy elvégeztem az iskolát, meg is kaptam az első szerepem a Konoha társulatnál. Tsunade személyesen keresett fel, mivel látta az iskola egyik darabját, és az ő szavait használva: látta bennem a lehetőséget… – fejezte be lelkesen. Szeme csillogott, arca kipirult, haja kicsit borzos volt, de kifejezetten jól állt neki.
- Csak egyet nem értek… Miért nem mentél akkor valami vegyésznek vagy biológusnak, esetleg mérnöknek, ha jobban szeretted az ezekhez kapcsolódó tárgyakat? – kérdeztem, mivel ez a rész nem volt teljesen világos. Hisz logikus, ha valami jobban megy, azt csinálom. Meg persze az ilyen állások sokkal biztosabbak.
- Hát, erre magam sem tudom a választ. Talán egyszerűen bizonyítani akartam magamnak és a világnak, hogy képes vagyok erre. Kicsit makacs vagyok… – válaszolta halkan nevetgélve.
- Azt tudom… Elég volt ez a pár heti ismeretség, hogy ezt a tulajdonságod kiismerjem – válaszoltam apró mosollyal. A délután folyamán Sakura sikeresen kiszedett belőlem ezt-azt, de én is megtudtam róla pár dolgot. Első, hogy szeret táncolni, mindig is táncos akart lenni. Vagyis ez ilyen második álom volt. Második, hogy felsőfokú nyelvvizsgája van németből. Ez meglepett, bár aztán rájöttem, hogy nincs értelme ezen csodálkozni, hisz remekül megérttette magát a németekkel. Harmadik pedig, hogy imád főzni. Ekkor halkan megjegyeztem, hogy jól is megy neki.
- Tényleg? – nézett áthatóan, miközben ajkait széles mosolyra húzta. Éreztem, hogy a hajszálereimben felgyorsul a vér áramlása.
- Ja, egész finom volt… Kifejezetten ízlett – válaszoltam, miközben megpróbáltam nem ránézni.
- Kjáá – sikította, mire meglepetten néztem rá. Elég sok bort megittunk így a délután folyamán. Három üres üveg biztosan állt az asztalon, és már vitt is ki belőle párat a velem szemben ülő, épp sikongató lány. – Még soha senki nem dicsérte meg a főztöm, szóval ez most nagyon jól esett – lelkendezett, miközben arcán két piros folt égett.
- Te becsiccsentettél – állapítottam meg mosolyogva.
- Tudod… ha mosolyogsz sokkal szexibb vagy, mint általában, közömbös arckifejezéssel. A barátnőd is biztos ezért szeretett beléd – osztotta meg véleményét, miközben újabb adag bor tűnt el.
- Barátnő? – néztem meglepetten. Na, ezt vajon honnan szedte?
- Tutira van csajod… – ismételte magát. – És az is biztos, hogy a mosolyod jobban szereti, mint a citrompofád – bontotta ki kissé jobban, mire kitört belőlem a röhögés. – Most mi van? – faggatott meglepődve, de én nem bírtam válaszolni. Csak nevettem, nem is értem, min, hisz’ elég logikus feltevés volt, de mégis. Én és egy barátnő? Ugyan már! Mindegyik együgyű liba… csak vihorásznak, és legtöbbjükben még az értelem szikráját sem bírtam felfedezni.
- Nincs barátnőm – mondtam higgadtabban, miután abbahagytam a nevetést.
- Nincs? – nézett rám elkerekedett szemekkel. A pupillája kitágult, és furcsán meredt rám…
- Most mi van? – kérdeztem zavartan. Ennyire nem lehet meglepő hír… Vagy mégis?
- Cs… csak eszembe jutott, hogy mit mondott Ino, de mindegy… – Szóval itt van a kutya elásva. Ino még a bulin próbálkozott… Lehet, innen fújt a szél.
- Értem – válaszoltam, miközben lágyan elmosolyodtam. – Neked pedig jól áll, ha egy kicsit be vagy csiccsentve. – A mosolyom szélesedett, míg egyszerűen vigyorogtam. Szomszédom láthatóan elpirult. Pár pillanatig csendben nézett, majd gyorsan felpattant, de ez nem volt jó ötlet, mivel visszahuppant a kanapéra. Esés közben sikeresen az ölembe pottyant, mire még jobban elpirult. Tekintete összefonódott az enyémmel, és meglepetten meredtem a gyönyörű, zöld mélységbe. Furcsán nem zavart a közelsége… Eddig a legtöbb lány, ha ilyen közel került hozzám, idegesített, legszívesebben befogtam volna a szájukat, hogy ne beszéljen mindenféle hülyeségről. De az ő hangja néha nemhogy nem idegesített, hanem megnyugtatott. Erre a gondolatra dühös lettem. Kissé durván toltam félre magamtól, amin láthatóan meglepődött.
- Bocsi… én nem akartam… csak részegen kicsit bénább vagyok – mentegetőzött, amire nem válaszoltam, csak az ablakhoz trappoltam. A lelki békém felkavarták ezek a gondolatok. Nem tudom, mi van velem… Biztos a bor! Chiyo rakatott az összes borba valami hallucinációt okozó szert… Némán töprengtem, mikor egy aprócska kéz nehezedett lapockámra. – Remélem, nem haragszol rám – suttogta mögöttem a lány. Meglepetten fordultam meg az érintésre, de ő nem vette el a kezét. Egyszerűen végigsimított a pulcsimon fordulás közben. Mikor vele szemben álltam, keze mellkasomon pihent. – Nem akartalak megbántani… – mondta lassan.
- Nem bántottál meg… – mondtam rekedtesen. Mi a franc van velem…?
- Akkor jó – vigyorgott rám, majd kicsit megimbolygott, és felém lépett. Reflexszerűen kaptam érte, így kezem a derekára fonódott, míg ő a másik kezével is a mellkasomnak támaszkodott. Borzongás futott végig rajtam, amit a jéghideg kezek érintése okozott. Eddig szabad kezemmel önkéntelenül érintettem meg a vállát, majd nyakát. A bőre forró volt. Szemei kíváncsian vizslattak. Ujjaim már egy rózsaszín tinccsel játszottak, miközben másik kezemmel közelebb húztam. Felsőtestünk már összeért, mikor tudatomba hasított, hogy mit is teszek éppen. Hihetetlen sebességgel engedtem el a derekát, majd amilyen gyorsan tudtam, elléptem mellőle. Rohanva vettem az irányt a bejárati ajtó felé, majd sietősen kiléptem a hidegbe, és becsuktam magam mögött az ajtót. Még éppen elkaptam zavart pillantását. Arcán tisztán tükröződött az értetlenség. Nem foglalkoztam vele, inkább elléptem a küszöbtől. A zoknimat hamar átáztatta a hó, amit nem bántam. Mivel a jeges hideg rögtön lehűtött. Meredten bámultam a csillagos égre, miközben az elmúlt délutánon produkált reakcióimat elemeztem. Mi a fene van velem? Persze Sakura kedves… De akkor is… Miért vagyok ma ennyire érzelmes? Ez nem én vagyok! Egy igazi Uchiha kemény, mint a gránit, rideg, mint a márvány és mégis forró, mint az izzó parázs. Erre ezek a tulajdonságok teljesen elpuhultak. Persze közrejátszik a túl sok bor is… De… Nem értem magam! Idegesen túrtam a hajamba, miközben lassan lépdeltem a hófehér földön. A hó keményen ropogott a talpam alatt, és minden lépésnél a jeges fagy hasított bőrömbe. Sokáig sétáltam fel és alá, a hideg egyszerűen nem tudott zavarni. A táj csendes békéjét hóropogás zavarta meg, ám ezt nem én keltettem. Gyorsan megfordultam, és egy rövid ujjúba és rövidnadrágba bújt Sakura rohant felém mezítláb. Éreztem, hogy lefagyok.
- Meg fogsz fázni, ha mezítláb és rövid ujjúban rohangálsz a hóban! – vetettem a szemére, ami láthatóan nem érdekelte.
- Mert te nem zokniban ácsorogsz már vagy negyven perce? Én már rég megfürödtem…
- Akkor meg pláne nem kéne kijönnöd! – mondtam mogorván.
- Neked se kéne kint lenned! És csak aggódtam, hogy tudd – vágta a fejemhez dühösen.
- Aggódtál? – kérdeztem ironikusan. – Mi vagy te? Az anyám, hogy aggódj? – Igazi bunkó módjára köptem a szavakat, amik láthatóan megrendítették a lányt. Nem várt ilyen fokú tahóságot a mai nap eseményei után.
- Nem… – felelte meglepődve. Láttam az arcán, hogy fájdalmat okoztak a szavaim. Pár pillanatig csendben meredt, majd szemébe határozott csillogás telepedett. – Csak egy idióta, aki remélte, hogy nem vagy akkora tuskó, mint amekkorának mutatod magad – mondta magából kikelve, miközben hangja furcsán csengett. – Egy utolsó barom vagy… – mondta még, majd megfogta a kezem, és berángatott a házba. Teljesen ledermedtem. Mikor sikeresen becsapta mögöttem az ajtót, elbaktatott a fürdőbe. Hallottam, hogy vizet enged, de fogalmam sem volt, hogy miért nem csukta be az ajtót. Óvatosan odasomfordáltam, majd bekukucskáltam. Épp a kád szélén ült, és forró vizet engedett.
- Megbántottalak? – kérdeztem halkan, miközben bementem.
- Nem – vágta rá azonnal.
- És most mit csinálsz, ha megtudhatom? – kérdeztem engesztelő hangon.
- Csak felolvasztom az átfagyott lábujjaim… Neked se ártana, főleg ha nem akarsz megbetegedni – mondta. Hangja sértődött és dühös volt.
- Igaz… – értettem vele egyet, majd ledobtam a zoknimat, felgyűrtem a nadrágom és mellette belemásztam a kádba, majd leültem mellé a szélére. Eleinte rám se pillantott, majd a mozdulatsorom végénél meglepetten nézett rám. – Hú… ez forró – mondtam, mire csak elmosolyodott.
- De jót tesz – tette hozzá, majd csendesen maga elé meredt. Sokáig csendben ücsörögtünk, majd egyszer csak csendesen felállt, és megtörölte a lábát. – Csinálok egy kis teát… addig fürödj meg – adta ki a parancsot. Halkan lépett ki a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Engedtem magamnak egy jó adag forró vizet, ami kifejezetten jólesett átfagyott tagjaimnak. Hosszú percekig csak ültem és agyaltam, igaz, nem jutottam sokra. Miután megfürödtem, Sakura egy bögre gőzölgő teával várt. Láthatóan kijózanodott. Csendesen ittuk meg a teát, csak halk szürcsölés hallatszódott. – Remélem, holnapra nem fogsz megfázni – motyogta két korty között.
- Nem nézz ennyire gyengének – tettem hozzá.
- Nem nézlek gyengének, de a vírusok még a legerősebbeket is legyőzhetik – okoskodott.
- Cöh… – ciccegtem, majd ittam a teámból. Kellemes cseresznye- és málnaíz érződött benne. Csendben iszogattunk, míg végül Sakura csak megtörte a némaságot.
- Szerinted milyen lesz a darab? Már itt vagyunk három napja, és semmit sem tudunk az otthoni eseményekről… Se a darabról, se a szövegről, a színpadi tervekről meg pláne nincs semmi…
- Igazad van – értettem egyet. – Nem ártana valamit megtudni. Illetve arról a darabról is jó lenne tudni, amit, mikor visszamegyünk, napi rendszerességgel fogunk előadni – folytattam a gondolatmenetet.
- Remélem, hamarosan megosztanak velünk is valamit – sóhajtott. Ismét pár perc hallgatásban telt, majd megcsörrent a vezetékes telefon, amit eddig észre sem vettem. A lány hamar felpattant, majd kiszáguldott a nappaliba, és óvatosan felvette a telefont.
- Hallo – szólt bele halkan. – Chiyo-sama! – kiáltott fel örömtelien, mire én is kíváncsian követtem. – Persze, szólok neki… – fordult meg, majd mikor meglátott, folytatta. – De már itt is van. Kihangosítom! – Azzal megnyomott egy gombot a készüléken.
- Sasuke, akkor te is hallasz? – kérdezte a kedves hang.
- Igen, Chiyo-sama! – válaszoltam.
- Helyes – nevetett fel. – Szóval, fiatalok, fontos hírem van. Gondolom, Tsunade nem mondta, meddig maradtok.
- Nem – válaszoltuk egyszerre.
- Na, akkor most elmondom. Három nap múlva indulunk vissza Japánba. De előtte, holnapután egy fontos rendezvényen kell megjelennetek. Mielőtt megkérdeznétek, hogy milyen, inkább elmondom. – Hangján érződött, hogy mosolyog. De biztosan megérezte, hogy Sakura türelmetlenül kérdezni akart. – Szóval egy internacionális találkozó lesz Münchenben. Egy kocsit küldök majd értetek négyre, mivel a fogadás hétkor kezdődik. Három óra alatt simán ideértek, és nem is kell sietnetek. Gondolom, egyikőtöknél sincs frakk, illetve estélyi. Szóval a holnapot arra szánjátok, hogy elmentek és vesztek magatoknak valamit. Aztán az estélyen bemutatlak titeket az európai nagykutyáknak, illetve kisebb hírnevet szerzünk a társaságnak. Ugye mindketten tudtok angolul? – kérdezte hirtelen.
- Én tudok – mondtam, bár az is igaz, hogy nem egy profi szinten…
- Én is – válaszolta Sakura.
- Rendben. Akkor majd a bálon gyakorolhatjátok a nyelvet. Aztán, ha sikerül magatokat eladni, akár nemzetközi szerepeket is kaphattok.
- Ez remek – csúszott ki a lány száján, miközben fülig ért a szája.
- Na, jól van, aranyoskáim. Holnap vásárlás, aztán négyre legyetek készek. A számlát én állom. Majd kaptok egy listát, hogy hol érdemes szétnézni.
- Köszönjük, Chiyo-sama! Igazán nem is tudjuk meghálálni, hogy ilyen sokat tesz értünk! – hálálkodott jelenlegi lakótársam.
- Igen, egyetértek! – fűztem hozzá én is.
- Akkor most hagylak titeket pihenni. Holnapután találkozunk!
- Jó éjt, Chiyo-sama! – mondtam, miközben Sakura is valami hasonlót motyogott, majd letette a telefont.
- Júj, ez tök jó! – kezdett el lelkendezni, majd elindult a konyhába. Alig jutott el az ajtóig, mikor ismételten megcsörrent a telefon. Gyorsan sarkon fordult. – Biztos elfelejtett valamit – mondta szórakozottan, majd felvette a telefont, és automatikusan megnyomta a kihangosítót. – Igen?
- Végre újra hallhatlak, édes Sakura-sanom! – hallottunk meg egy furcsa, torz hangot. Láttam, ahogy Sakura megfagy a mozdulat közben. Szeme elkerekedett, és riadtan fordult a készülék felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
