Egész éjjel alig aludtam, annyira izgultam a másnap miatt. Tudtam, hogy ha odaadom a képeslapot, akkor minden kiderül. Kellemes bizsergéssel töltött el a gondolat, hogy Naruto örülni fog neki, és randira hív, ugyanakkor félelem is volt bennem, mert ha rosszul sül el a dolog, akkor leégetem magam, és nemcsak a szívem, hanem az egóm is sérülni fog.

Próbáltam elhessegetni a negatív gondolatokat, és csak a lehetséges jó befejezésre koncentrálni, hogy ezzel is bátorítsam magam, de nem ment. Hajnalban ugyan sikerült elaludnom, de rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy az iskola folyosóján sétáltam, és mindenki engem nézett nevetve, a visszautasításomról suttogva.

Soha nem örültem még úgy az ébresztőmnek, mint aznap reggel. Verejtékes homlokkal és karikás szemekkel, de fellélegezve kezdtem el készülődni. Nem is nagyon figyeltem arra, hogy mit veszek fel, annyira a hatása alatt voltam még az álomnak.

A buszon már a kezem is remegett, és ez csak fokozódott, ahogy közelebb értem az iskolához. Teljesen elbizonytalanodva, kétségek között nyitottam ki a bejáratot. Csak pár ember szállingózott az aulában. Köszöntem nekik, aztán elindultam a szekrényekhez. Miközben kinyitottam az enyémet, és kivettem belőle a könyveimet, rápillantottam Narutóéra is.

„Most mit csináljak? Bedobjam neki vagy ne?” – tanakodtam el egy pillanatra. Ekkor meghallottam Ino hangját, ahogyan a portásnak köszönt. 

„Naná, hogy megpróbálom! Nem hagyhatom, hogy az övé legyen!” – határoztam el magam. Elővettem a képeslapot, és gyorsan becsúsztattam Naruto szekrényének a résén. Igyekeznem kellett, mert nem akartam, hogy Ino észrevegye.


– Szia! – léptem oda hozzá, amikor végeztem.

– Szia, Hinata! – köszönt.

– Megyünk együtt? – kérdeztem barátságosan, de a célom csak az volt, hogy ne legyen itt, amikor Naruto megérkezik.

– Persze – válaszolta, majd elindultunk.


Amikor a terembe értünk, még váltottam vele pár szót, aztán leültem a helyemre, és idegesen vártam Naruto megjelenésére. Tudtam, hogy ma minden kiderül, ezért nagyon feszült voltam. A lábam remegett, az ujjaimmal pedig az asztalon doboltam, miközben az ajtót bámultam. A torkomban éreztem a szívem, akárhányszor belépett rajta valaki.

„Én ezt így nem bírom, ki kell mennem!” – határoztam el magam, aztán felálltam, és kisétáltam a folyosóra. Itt sem éreztem magam sokkal jobban, de legalább nem rémisztett halálra az ajtócsukódás. 

Nem kellett sokáig várnom, pár perc múlva megpillantottam vágyaim tárgyát. Mint mindig, most is tökéletes volt a külseje, szívdöglesztő mosolyától pedig majd elaléltam.

– Jó reggelt, Hinata! – köszönt kedvesen.

– Neked is, Naruto! – válaszoltam zakatoló szívvel. – Mi újság?

– Semmi érdekes – felelte egykedvűen, majd elindult az ajtó irányába.

– Várj! Nem tervezel valamit holnapra? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem igazán – válaszolta unottan, majd benyitott a terembe.


Csalódottan, sajgó szívvel dőltem neki a mögöttem lévő falnak. „Ennyi volt, nem kellek neki.” Legszívesebben zokogtam volna, annyira elcsüggedtem. Lehunytam a szemem, majd Inót és Narutót láttam magam előtt, ahogyan ölelgetik egymást. „Nem tudom, hogyan fogom kibírni.”

Nyeltem egy nagyot, aztán könnyeimet visszafojtva elindultam a lánymosdó irányába, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Már majdnem odaértem, amikor hirtelen előttem termett Sai.

– Szia, cica! – köszönt vigyorogva, aztán féloldalasan nekidőlt a falnak, hogy elállja az utamat.

„Mi a fenét akarhat tőlem? Nem vagyunk jóban.”

– Szia, Sai! Mit szeretnél? – kérdeztem mogorván. Nem volt kedvem udvariaskodni.

– Rögtön a lényegre tértél. Nem csodálom, gondolom, nagyon foglalkoztat a válaszom, de sajnos ki kell ábrándítsalak, a szőkékre bukom – válaszolta. Szánalmat lehetett érezni a hangjában.

– Mi az ördögről beszélsz? – néztem rá értetlenül.

– Nagyon szép volt a képeslap, de én Inóval szeretném tölteni a holnapi napot.

„Basszus! A nagy sietségben biztosan rossz szekrénybe dobtam be az ajándékot.”

– Félreértesz! Én nem… – kezdtem el magyarázkodni, de ő közbevágott.

– Nem kell mentegetőznöd, nem mondom el senkinek – tette a vállamra a kezét.

– Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha összejönne neked Inóval – mondtam.

– De édes vagy! Ezek szerint neked az én boldogságom fontosabb, mint a sajátod? – mosolyodott el.

– Nem érted – válaszoltam, de mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Sai ismét megszakított.

– Ne nehezítsd meg! – mondta, aztán már ott sem volt.


„Nagyszerű, most azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé” – bosszankodtam magamban, de rögtön mosolyra húzódott a szám, amikor eszembe jutott, hogy mégis lehet esélyem Narutónál.

– Muszáj kitalálnom egy B tervet, mert holnap már Valentin-nap – mondtam Temarinak a nagyszünetben.

– Nehéz ügy, mert élőben nem mersz vele beszélni, a képeslapos dolog meg már elúszott – tanakodott az állát vakargatva.

– Igen – helyeseltem.

– Ha Naruto nem megy, akkor talán Inót kellene célba venni. 

– Ezt meg hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.

– El kéne hitetni vele, hogy Naruto nem való neki – válaszolta.

– Ez jó ötlet, de mégis hogyan? – sóhajtottam. 

– Nem tudom – biggyesztette le az ajkát, ekkor azonban támadt egy ötletem. 

– Köszönöm, Temari! – öleltem át örömömben, aztán felpattantam a székről, és elindultam megkeresni Inót.


Az ebédlőben találtam rá. Az egyik félreeső sarokban ült, és a szendvicsét majszolgatta, miközben lapozgatta a törikönyvét. 

– Mi újság? – mosolyogtam rá, miután helyet foglaltam mellette.

– Semmi érdekes, éppen törit tanulok – válaszolta.

– Értem. Beszélhetnénk?

– Persze. – Becsukta a könyvet, és rám nézett.

– Rájöttem, hogy ki tetszik neked, de sajnos nem fog összejönni – mondtam tettetett sajnálattal.

– Tessék? Honnan tudtad meg? – pirult el.

– Teljesen nyilvánvaló. Látszik abból, ahogyan ránézel – magyaráztam.

– Ennyire egyértelmű?

– Igen. Éppen ezért szerettem volna szólni, hogy mi a helyzet, mielőtt még teljesen beleéled magad.

– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott.

– Sajnos a srác meleg – néztem rá szánakozva.

– Tessék? – kerekedtek el a szemei. – Akkor azért volt ilyen kedves?

– Igen, ő mindenkivel ilyen. Azt akarja, hogy elfogadják – mondtam.

– Milyen kár! – szontyolodott el.

– Szerintem is, de ne aggódj! Keresünk neked valaki mást – mosolyogtam rá őszintén, ugyanis tényleg szerettem volna, ha ő is talál magának társat, csak az volt a fontos, hogy ne Naruto legyen az.

Délutánra nagyon feldobódtam, mert úgy éreztem, hogy ezzel a húzással sikerült elérnem a célomat. Azt ugyan nem tudtam, hogy ha minden jól megy, és összejövök Narutóval, akkor hogyan fogom megmagyarázni Inónak, de jelenleg még ez sem érdekelt.

Az egyetlen dolog, ami kicsit beárnyékolta a napomat, az a három órakor kezdődő vezetésórám volt, de addig is volt még fél órám, amit úgy döntöttem, hogy a közelben lévő plázában fogok eltölteni.

Nem voltak sokan, ezért nyugodtan nézelődhettem, és hamar eltelt az idő. Már éppen kifelé indultam, amikor szörnyű dolog történt. A játékbolt kirakatában megláttam Inót és Narutót, miközben éppen egy aranyos plüssmacit nézegettek, közben pedig nevetgéltek.

„Ezt nem hiszem el! Ezek szerint Ino nem hitt nekem, és megkérdezte Narutót. Valószínűleg már össze is jöttek, és most azért kap ajándékot az a liba!” – keseredtem el.

„Gyűlölöm!” – hajtogattam magamban, miközben kisétáltam az ajtón. Mire kiértem a parkolóba, már könnyeztem is. A járókelők mind furcsán néztek rám, de most még ez sem érdekelt. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy Ino elvette tőlem azt az embert, akit én évek óta szeretek.

Pár perc múlva felbukkant az oktatóm autója, én pedig a sírást visszafojtva beszálltam. Nem izgatott, hogy hogyan fogok vezetni. Egyedül abban reménykedtem, hogy minél előbb eltelik az idő, én pedig hazamehetek kisírni magam.